Pinokkió újabb veszedelme: halnak nézik, és majdnem megsütik
28/
Akkor, alig pár lépésnyire, feltűnt előtte a tenger.
Egy percet se habozott: hatalmas lendülettel a vízbe ugrott.
A boldogtalan Burkus nem tudott úszni; amint meglátta a tengert, megvetette volna a lábát; csakhogy már késő volt: a laza homok is megcsúszott alatta, meg a rohanás lendülete is továbbvitte, úgy hogy - zsupsz! - ő is a tengerbe pottyant. Kétségbeesetten kapálódzni kezdett, de minél jobban kapálódzott, annál nagyobbakat nyelt; teste már egészen elnehezült, alig bírta fejét a víz fölé emelni, prüszkölt, fújtatott, aztán egyszer csak eltűnt egy hatalmas hullám alatt.
Mikor végre fölbukkant, rémülettől kidülledt szemmel, levegő után kapkodva, csaholni kezdett:
- Megfulladok! Megfulladok!
- Csak rajta! - szólalt meg Pinokkió; nem messze onnét vígan lubickolt a habokban, mert úgy érezte, most már nem fenyegeti semmiféle veszedelem.
- Segíts rajtam, Pinokkió! - könyörgött neki Burkus. - Ments meg a pusztulástól!
Pinokkiónak megesett rajta a szíve.
- Megígéred, hogy ha megmentelek, nem zaklatsz többé, és nem leselkedel a sarkamban?
- Ígérem, hogyne ígérném! De kérlek, siess, mert egy fél perc, és végem!
Pinokkió még tétovázott egy kicsit, de aztán eszébe jutott, amit annak idején a papájától hallott: "Jótett helyébe jót várj"; odaúszott hát Burkushoz, két kézzel a farkába kapaszkodott, s annál fogva kihúzta a partra.
Szegény jószág lábra se bírt állni; csak elnyúlt a homokon, és hasa a sok sós víztől, amit lenyelt, úgy domborodott, mint a dob. A bábu azonban még így sem igen bízott benne. Gyorsan visszaugrott a tengerbe, s onnét, a habok közül kiáltott vissza neki:
- Ég veled, Burkus! Jó utat, és minden jót az otthonvalóknak!
- Ég veled, Pinokkió! - nyögte a kutya. - Köszönöm, hogy megmentettél. Remélem, lesz alkalmam rá, hogy megháláljam a jóságodat.
Pinokkió továbbúszott, párhuzamosan a parttal, mindaddig, míg úgy nem találta, hogy biztonságos helyre jutott. A parton ugyanis, a sziklák közt, barlangot pillantott meg: hosszú füstcsík tekergeti ki belőle.
"Abban a barlangban valaki tüzet rakhatott - gondolta. - Pompás: legalább megszárítkozom és megmelegszem. Aztán... lesz, ahogy lesz."
Egyelőre csak annyi lett, hogy a szikla alá úszott, s éppen nekifohászkodott, hogy kikapaszkodjék a vízből; ám ekkor valami megmoccant alatta, kezdett emelkedni, és őt is kezdte emelni, egyre magasabbra és magasabbra, ki a vízből, föl a levegőbe. Mire észbe kapott, már késő volt: nagy ámulatára egy hatalmas háló kellős közepén találta magát, egy sereg mindenféle formájú és nagyságú hal társaságában.
Még jóformán föl se eszmélt ebben a nyüzsgő, csapkodó sokadalomban, mikor fönt a barlang szájában megjelent egy rettentően rút halász. Nem is annyira halász volt, mint inkább valamiféle különös szörnyeteg, mert tetőtől talpig zöld volt, zöld a torzonborz haja meg a térdig érő szakálla is, és a szeme szintén zölden izzott.
Fölhúzta a hálót, és örömében nagyot kiáltott:
- Ez aztán jó fogás volt! Ma is telefalhatom magamat hallal.
"Milyen szerencse, hogy én nem vagyok hal!" - gondolta Pinokkió, és egy kicsit nekibátorodott.
A halász a teli hálót bevonszolta a barlangba. Sötét, füstös odú volt ez a barlang, középütt tűz égett, rajta serpenyő, a serpenyőben sistergő olaj; olyan sűrű bűzt árasztott, hogy az embernek a lélegzete is elakadt tőle.
- Lássuk csak, milyen halacskákat fogtunk! - dünnyögte a zöld halász, és lapátnyi kezével beletúrt a hálóba, kivett belőle egy marék márnát, szagolgatta, mustrálgatta, aztán egy hordóba dobta. - Ez aztán fogamra való falat! - mormolta elégedetten.
Többször is megismételte ezt a műveletet. Minél több halat szedett elő, annál jobban összefutott a szájában a nyál, és annál örvendezőbb lett a dörmögése: - Ez csak a finom tőkehal!... Ez ám a remek pérhal!... Micsoda pompás tengerinyelv!... Soha szebb tengeripókot!... Milyen aranyos kis szardellák!
És tőkehalak, pérhalak, tengerinyelvek, tengeripókok, szardellák sorra mind a hordóba kerültek a márna mellé.
Végül már csak Pinokkió maradt a hálóban.
A halásznak, mikor aztán őt is kiszedte, elkerekült a szeme az ámulattól.
- Hát ez meg miféle hal? Nem emlékszem, hogy valaha is ettem volna effajtát.
Alaposan megszemlélte, majd miután megszemlélte jobbról is, balról is, kijelentette:
- Most már sejtem. Nyilván tengerirák. Pinokkiót halálosan sértette, hogy ráknak nézik.
- Rák, nem rák, tessék velem tisztességesen bánni! - mondta bosszúsan. - Különben sem rák vagyok, hanem bábu.
- Bábu? - csodálkozott el a halász. - Megvallom, soha életemben nem találkoztam még bábuhallal. Mindegy, így annál jobb étvággyal foglak megenni.
- Megenni, engem? Hát nem érted, hogy nem vagyok hal? Nem látod, hogy ugyanúgy beszélek, ugyanúgy gondolkodom, akárcsak te?
- Igaz, ami igaz - bólintott a halász. - És mivel látom, hogy olyan hal vagy, amelyik beszélni és gondolkodni tud, magam is kellő méltánylással kívánok bánni veled.
- És ha szabad tudnom, miféle méltánylással?
- Barátságom és különleges megbecsülésem jeléül rád bízom a választást: te döntsd el, hogyan készítselek el. Serpenyőben süsselek meg? Vagy inkább lábasban akarsz megfőni, paradicsomszószban?
- Őszintén megmondom - felelte Pinokkió -, ha rajtam áll, jobb szeretném, ha szabadon engednél, és hazamehetnék.
- Ugyan ne tréfálj! Azt hiszed, elszalasztani az alkalmat, ha egyszer ilyen ritka halat ehetem? Nem mindennap fog az ember bábuhalat ezen a parton! Bízd csak rám: serpenyőbe teszlek a többi hallal együtt, az ellen nem lehet kifogásod. Társaságban sülni mindig jobb, mint egyedül. Szegény Pinokkiónak erre már eltörött a mécsese. Elkezdett siránkozni, jajveszékelni:
- Mennyivel jobb lett volna, ha iskolába megyek! Hallgattam a rossz pajtásokra, s most aztán keservesen megadom az árát! Jaj nekem, jaj nekem!
És mert vonaglott, mint egy angolna, és hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy kiszabaduljon a zöld halász kezéből, végül is kezét-lábát hánccsal keményen megkötözték, s úgy dobták be a többi hal mellé a hordóba. Aztán pedig a halász elővette a lisztes szakajtóját; sorra meghengergette a halakat a lisztben, és a serpenyőbe vetette őket, a forró olajba. Elsőnek a márnák kezdtek sülni, aztán jöttek sorjában a tőkehalak, pérhalak, tengerinyelvek, tengeripókok, szardellák; és végül Pinokkió következett.
A szerencsétlen, látva, hogy elérkezett a vége, méghozzá milyen nyomorúságosán, úgy elkezdett remegni rémületében, hogy beleszorult a lélegzet, és már ahhoz se volt ereje, hogy az életéért rimánkodjon.
Csak a szemét méregette kétségbeesetten, de a zöld halász nem törődött vele: ötször-hatszor jól megforgatta a lisztben, úgyhogy a boldogtalan olyan fehér lett tetőtől talpig, mintha nem is fából, hanem gipszből lett volna, aztán megfogta a fejénél, és...
Visszatér a Tündérhez. Megígéri, hogy másnaptól fogva igazi kisfiú lesz. Habos kávéval akarják megünnepelni a nagy eseményt
29/
...hajította volna őt is a többi hal mellé, a serpenyőbe, mikor a barlang bejáratában váratlanul megjelent egy hatalmas kutya. Nyilván a sült hal szaga csalta oda.
- Takarodj innét! - mordult rá a halász, kezében a csupa liszt Pinokkióval.
De a kutya nagyon éhes volt; nem tágított a küszöbről, hanem megcsóválta a farkát, és így szólt:
- Adj egy darab sült halat, és békén hagylak.
- Nem érted, hogy takarodj?! - kiáltott dühösen a halász, és a kutya felé rúgott.
Azzal azonban, ha éhes volt, nem nagyon lehetett kukoricázni. Vicsorogva szembefordult a halásszal.
Ebben a pillanatban cérnavékony hang szólalt meg a barlangban:
- Ments meg, Burkus! Ments meg, különben megsütnek!
A kutya nyomban megismerte Pinokkió hangját. Nagy csodálkozással azt is észrevette, hogy a hang a halász kezéből jön, abból a lisztes valamiből, amit a markában szorongat. S amint ezt észrevette, már ugrott is, kikapta a halász kezéből azt a lisztes holmit, óvatosan tartotta a fogai közt, és kirohant vele a barlangból.
A halász rettentő méregbe gurult. Éppen azt a falatot lopták el tőle, amelyikre a legjobban fente a fogát! A kutya után vetette magát, de a nagy méregtől úgy elfogta a köhögés, hogy meg kellett állnia. Bosszúsan legyintett egyet, és visszabaktatott a barlangba.
Burkus pedig rohant, rohant, amíg csak a faluba vezető útra nem ért. Ott aztán letette Pinokkiót a földre.
- El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok neked - mondta a bábu.
- Sose hálálkodj - felelte a kutya. - Megmentetted az életemet, és tudhatod, hogy jótettért jót várj. Úgy van az rendjén, hogy segítsünk egymáson, ahol tudunk.
- De hogyan kerültél a barlangba?
- Még mindig a parton hevertem, inkább holtan, mint elevenen, amikor a szél egyszer csak finom sültszaggal csiklandozta meg az orromat. Mi, kutyák, az ilyesminek félholtan se szoktunk ellenállni; föltápászkodtam hát, és elindultam a szag irányába. Ha egy perccel később érkezem...
- Ne is mondd! - borzongott meg Pinokkió. - Ha egy perccel később érkezel, akkor engem már régen megsütöttek, megettek, meg is emésztettek volna. Brrr! A puszta gondolatára is borsódzik a hátam.
Burkus nevetett. Mellső jobb lábát fölemelte, Pinokkió felé nyújtotta; nagy barátsággal kezet ráztak, azzal elváltak egymástól.
A kutya hazafelé kocogott. Pinokkió, ahogy egyedül maradt, körülnézett, s elindult egy közeli kunyhó felé. A küszöbön egy öregember süttette magát a nappal.
- Bácsi kérem - állt elébe Pinokkió -, nem tetszik tudni véletlenül, mi történt azzal a fiúval, aki ma reggel megsebesült itt a parton?
- Éppen ide hozták a halászok - felelte az öreg. - Hanem aztán...
- Meghalt? - vágott közbe Pinokkió rémülten.
- Dehogy halt! Vidáman él; azóta már régen otthon van.
- Igazán? - kiáltott a bábu megkönnyebbülten. - Eszerint nem is volt súlyos a seb?
- Súlyosnak azért súlyos volt, és rosszabbul is járhatott volna - mondta az öreg -, mert egy nagy, nehéz könyvvel vágták halántékon.
- Kicsoda?
- Az egyik iskolatársa. Valami Pinokkió.
- Tessék mondani, ki az a Pinokkió?
- Úgy hírlik, holmi haszontalan gézengúz, megrögzött iskolakerülő, elvetemült naplopó, kártékony csavargó.
- Rágalom! Színtiszta rágalom!
- Te talán ismered ezt a Pinokkiót?
- Hát... csak úgy látásból.
- És neked mi a véleményed róla?
- Az, hogy fölöttébb derék fiú, szorgalmas, szófogadó, nagyon szeret tanulni, öröme és vigasza a papájának és az egész családjának.
Miközben ezt a szép hazugságot sorjázta, Pinokkió furcsa zsibongást érzett az orrában. Odakapott, és elhűlt a megrökönyödéstől: egy arasznyival megnőtt az orra!
- Jaj! Jaj! - kiáltotta ijedten. - Egy szót se tessék elhinni abból, amit mondtam. Nagyon jól ismerem Pinokkiót, és szavamra mondhatom, hitvány pernahajder, világ csavargója, restség mintaképe! Ahelyett, hogy iskolába menne, a komisz cimboráival lődörög napestig.
Alighogy kimondta, orra visszazsugorodott a természetes nagyságára.
- És te miért vagy ilyen fehér tetőtől talpig? - kérdezte az öregember.
- Miért? Mindjárt megmondom, kérem... Az úgy volt... Igen, úgy volt, hogy volt egy frissen meszelt fal, és én véletlenül nekimentem, tetszik tudni, és ilyen fehér lettem tőle.
Mert azt azért mégis szégyellte volna bevallani, hogy lisztbe hengergették, és meg akarták sütni, mint egy halat.
- Aztán se kabátod, se nadrágod, se sapkád. Hova tetted?
- Rablókba botlottam, és kifosztottak. Nem volna a bácsinak valami fölösleges, ócska ruhája, amiben hazamehetnék?
- Nincs énnekem, édes fiam, csak egy öreg baboszsákom; ha az megfelel, szívesen neked adom.
Pinokkió nem mondatta kétszer magának: nagy örömmel elfogadta a zsákot, s nyomban három lyukat vágott rajta, egyet a fejének, kettőt a két karjának, azzal már bújt is bele, mint valami ingbe, s indult tüstént a falu felé.
Egész úton rágta a nyugtalanság; úgy ment, hogy legszívesebben maradt volna, s ahogy lépegetett, így töprengett magában:
"Hogyan kerüljek a Tündér szeme elé? Mit fog szólni, ha meglát? Megbocsátja vajon ezt az újabb komiszságomat? Nem, lehetetlen, hogy megbocsássa. Minek is bocsátana meg egy ilyen mihaszna fickónak, aki mindig mindent megígér, és soha semmit nem tart meg abból, amit ígér?...
Mire a faluba ért, öreg este volt. Az ég beborult, szakadt az eső. Pinokkió egyenest a Tündér házához ment, azzal az elhatározással, hogy bezörget, és ajtót nyittat magának.
Ám amikor a kapuhoz ért, egyszeriben elpárolgott a nagy bátorsága. Nemhogy bekopogott volna, hanem sarkon fordult, és vagy húszlépésnyit visszaszaladt. Ott aztán állt egy ideig, megint összeszedte a bátorságát, megint a kapuhoz lopakodott, és megint csak visszahőkölt. Ugyanígy harmadszor is. Negyedszerre végül mégis megfogta a koppantót, és három aprócskát koppantott a kapun.
Aztán várt, várt, fél óránál is tovább várt. Végre a legfelső emeleten (négyemeletes volt a ház) kinyílt egy ablak, és megjelent egy jókora Csigabiga, kicsi mécsessel a feje búbján.
- Ki dörömböl ilyen késő éjszaka? - kérdezte.
- Itthon van a Tündér? - érdeklődött Pinokkió.
- A Tündér alszik, és ilyenkor nem lehet zavarni. Ki vagy te?
- Én.
- Ki az az én?
- Pinokkió.
- Miféle Pinokkió?
- A bábu, aki itt lakik a Tündérnél.
- Az más - mondta a Csigabiga. - Várj egy kicsit, mindjárt megyek, és kaput nyitok.
- Csak siess, kérlek, mert rettentően fázom!
- Édes fiam, én Csigabiga vagyok, és a csigák sosem sietnek.
Azzal az ablak becsukódott.
Csakhamar éjfélt ütött a toronyóra, aztán elütötte az éjfél utáni egy órát, el a kettőt is, de a kapu még mindig zárva volt.
Pinokkió végül is türelmét vesztette. Megragadta a koppantót, és akkorát akart a kapura csapni, hogy az egész ház beledöndüljön. A vasszerszám azonban, alighogy hozzáért, síkos angolnává változott, kicsusszant a kezéből, és eltűnt egy pocsolyában az úton.
- Hát ha nincs koppantó - dühöngött Pinokkió -, majd kopogtatok a lábammal!
Összeszedte minden erejét, és hatalmasat rúgott az ajtóba. Az ajtó recsegett-ropogott, beszakadt, Pinokkió lába pedig beleszorult a résbe. Úgy beleszorult, mint a fába vert szög.
Most aztán töltheti fél lábon az éjszakát ebben a kalodában!
Szabadulni hiába próbált; így aztán mi mást tehetett: beletörődött a sorsába, s egyetlen változatosságul hol a lába hegyére ágaskodott, hol meg a talpán állt, míg csak meg nem virradt.
Akkor végre kinyílt az ajtó. Ennyi időbe telt, míg a Csigabiga leért a negyedik emeletről a földszintre. Bele is izzadt szegény a sietségbe és az igyekezetbe.
Mikor meglátta a fél lábon ágaskodó bábut, elnevette magát.
- Hát veled mi történt? - kérdezte.
- Egy kis baleset - felelte Pinokkió röstelkedve. - Nem próbálnád meg, kedves Csigabiga, hogy kiszabadíts ebből a csapdából?
- Édes fiam, ehhez asztalos kell. Én ilyen mesterséggel sosem foglalkoztam.
- Akkor légy szíves, kérd meg a Tündért...
- A Tündér alszik, nem lehet zavarni.
- De hát egész nap itt gubbasszak a kapura szögezve?
- Számold a hangyákat az úton, hogy ne unatkozzál.
- Legalább hozz valamit ennem, mert bizony kilyukad a gyomrom!
- Jó, rögtön hozok.
A Csigabiga elment, majd jó három és fél óra múlva visszajött, ezüsttálcával a fején; a tálcán kenyér, sült csirke és négy szem barack.
- Tessék, itt a villásreggelid. A Tündér küldi.
Pinokkió egyszeriben megvigasztalódott. De nyomban megint el is kámpicsorodott, amint nekikezdett volna a falatozásnak. A kenyér ugyanis viaszból volt, a csirke papírból, a barack meg festett alabástrom.
Már-már sírva fakadt, már-már végképp kétségbeesett, már-már fogta volna az egész tálat, hogy mindenestül földhöz csapja; de hiába: lehet, hogy a keserűségtől, lehet, hogy az éhségtől, mindenesetre ájultan csuklott össze.
Mikor magához tért, egy díványon találta magát, és mellette ott állt a Tündér.
- Értem - rebegte Pinokkió még félálomban. - Ez az étel éppolyan volt, mint az én ígéreteim. Egyikben sem lehet hinni... És újra pityeregni kezdett.
- Jól van, elég már, ne itasd az egereket - mondta mosolyogva a Tündér. - Nem bánom, megbocsátok. De jaj neked, ha még egyszer...
- Nem, nem! - tiltakozott Pinokkió. - Sose lesz többé még egyszer!
Év végéig állta is, amit ígért.
Dísze lett az iskolának, kitűnően tanult, és a viselkedése ellen sem volt semmi kifogás. A tanítója nem győzte dicsérni, a Tündér pedig így szólt hozzá:
- Látom, hogy megjavultál; holnap végre teljesül a kívánságod.
- Milyen kívánságom?
- Eddig bábu voltál, holnaptól fogva igazi kisfiú leszel.
El sem lehet mondani, mennyire megörült Pinokkió a Tündér szavainak. Az örvendetes esemény alkalmából valamennyi iskolatársát meg akarta hívni. Ügy gondolták, nagy uzsonnát rendeznek, és közösen ünneplik meg Pinokkió életének ezt a nevezetes fordulatát. A Tündér kétszáz csésze habos kávét rendelt, s hozzá négyszáz szelet vajas kalácsot, bőven meghintve mazsolával. Gyönyörű, vidám napnak ígérkezett a másnap, hacsak...
Sajnos, Pinokkió életében mindig volt egy ilyen hacsak, ami aztán mindent elrontott.
Pinokkió, ahelyett hogy igazi kisfiúvá változnék, barátjával, Kanóccal titokban útra kel Játékországba
30/
Pinokkió természetesen nyomban arra kérte a Tündért, hadd hívhassa meg ő maga a vendégeket.
- Nem bánom, elmehetsz - mondta a Tündér. - De vigyázz, itthon légy, mire beesteledik! Megértetted?
- Egy órán belül itthon leszek - fogadkozott Pinokkió.
- Csak nehogy ez is olyan üres szó maradjon, mint a többi!
- Ha én mondok valamit, akkor állom is!
- Majd meglátjuk. Ha nem fogadsz szót, magad iszod meg a levét.
- Miért?
- Mert azokat a gyerekeket, akik nem hallgatnak az okosabbakra, előbb-utóbb mindig baj éri.
- Ezt én a saját bőrömön tapasztaltam - jegyezte meg nagy bölcsen a bábu. - No de nem is fog előfordulni többet!
- Mondom, majd meglátjuk.
Azzal Pinokkió elköszönt a Tündértől, és táncolva-dalolva kipenderült a kapun.
Még le se telt az egy óra, és már mind meghívta a barátait. Egyesek tüstént és örömest elfogadták a meghívást; mások egy kicsit kérették előbb magukat; de mikor megtudták, hogy mazsola is lesz a vajas kalácsban, végül is egytől egyig mind kijelentették: "Hát ha ezzel a kedvedre lehetünk, elmegyünk mi is."
Tudni kell, hogy Pinokkiónak volt egy igen-igen szívbéli barátja; valamennyi pajtása közt ezt szerette a legjobban. Rómeó volt az igazi neve, de társai csak Kanócnak hívták, mert olyan vékony volt, és hozzá olyan hórihorgas, mint egy igazi, lámpába való kanóc. Lustább és rakoncátlanabb gyerek nem is akadt az egész iskolában; Pinokkió azonban sülve-főve együtt volt vele. Elsőnek most is hozzájuk szaladt, de nem találta otthon; másodszor is visszament, de ismét hiába; harmadszor is csak ugyanúgy járt.
Most aztán hogyan kerítse elő? Kereste itt, kereste ott; végül egy parasztház tornáca alatt bukkant rá.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte tőle.
- Az éjszakát várom, hogy útnak indulhassak.
- Hová?
- Messze. Nagyon messze.
- Én meg már háromszor is kerestelek otthon.
- Mit akartál?
- Hát nem tudod a nagy eseményt? Nem hallottad még, milyen szerencse ért?
- Milyen?
- Holnaptól fogva én is ugyanolyan gyerek leszek, mint a többi!
- Egészségedre!
- Holnap akkor téged is várlak uzsonnára.
- De ha egyszer mondom, hogy elmegyek!
- Mikor?
- Éjfélkor.
- Hová?
- Elköltözöm egy olyan országba... A legszebb országba a világon...
- Mi a neve?
- Játékország. Nem jönnél velem?
- Dehogy megyek!
- Kár. Hidd el nekem, előbb-utóbb megbánod. Nincs annál gyerekeknek valóbb ország sehol a földön. Nincsenek ott se iskolák, se tanítók, se könyvek. Tanulásnak meg még a hírét se hallották. Minden áldott nap szünet van, kivéve a vasárnapot, amikor úgyse kell iskolába menni; a nagyvakáció meg január elsején kezdődik, és december harmincegyedikéig tart. Ez aztán a fogamra való ország! Így kellene lennie másutt is.
- De hát akkor mivel töltik az időt abban a Játékországban?
- Játékkal! Reggeltől estig egyebet se csinálnak, mint játszanak és szórakoznak. Este lefekszenek, jól kialusszák magukat, és másnap reggel kezdik elölről. Mit szólsz hozzá?
- Hm... - dünnyögte Pinokkió. - Nem rossz...
- Akkor meg mért nem jössz velem? Vagy mégis? Határozz gyorsan: igen vagy nem?
- Nem, nem és nem. Megígértem a Tündérnek, hogy rendes gyerek leszek, és meg akarom tartani az ígéretemet. Különben is alkonyodik, haza kell mennem. Kellemes utat kívánok!
- Hová rohansz?
- Haza. A Tündér meghagyta, hogy napszállat előtt legyek otthon.
- Várj még egy percet!
- Elkésem.
- Csak egy percet.
- Megszid a Tündér.
- Hadd szidjon! Ha megunta, úgyis abbahagyja - mondta a mihaszna Kanóc.
- Egyedül indulsz útnak? Vagy többen lesztek?
- Több mint százan!
- És gyalog mentek?
- Éjfélkor jön erre a kocsi, amelyik fölszedi annak a pompás országnak az utasait.
- Mit nem adnék érte, ha most éjfél volna!
- Miért?
- Mert láthatnám, amint elutaztok.
- Maradj itt, és meglátod.
- Nem, nem, haza akarok menni.
- Várj még egy percet!
- Eleget időztem már. A Tündér még aggódni fog miattam.
- Szegény Tündér! Nyilván attól fél, hogy megesznek a denevérek. Tudod, azért én nem sokat gondolkodnék a helyedben.
- Hiába is csalogatsz. Ha egyszer megígértem, hogy jó leszek, jó is maradok.
- Hát akkor csak menj! Ég veled, Pinokkió!
- Ég veled, Kanóc! Jó utat, és gondolj néha a barátaidra! Azzal a bábu lépett egyet, lépett még egyet, de a harmadik lépés helyett megállt és visszafordult.
- Egész biztos, hogy abban az országban reggeltől estig mindenki csak játszik? - kérdezte.
- Egész biztos - felelte Kanóc.
- Szép ország, jó ország - bólogatott Pinokkió elismerőleg. - No, ég veled!
- Ég veled!
- Mikor is indultok?
- Két óra múlva.
- Kár.
- Miért?
- Mert ha csak egy órát kellene várni, esetleg itt maradnék.
- És a Tündér?
- Már úgyis elkéstem. Most már mindegy, egy órával előbb vagy később megyek-e haza.
- De mi lesz, ha megszid a Tündér?
- Hadd szidjon! Majd abbahagyja, ha megunta.
Közben beesteledett, és leszállt a sűrű sötétség. Egyszerre csak fény lobbant a távolban, imbolyogva közeledett; csengők csilingeltek és trombita is szólt, de csak mintha szúnyog döngicsélne.
- Itt vannak! - mondta izgatottan Kanóc.
- Mi van itt? - kérdezte suttogva Pinokkió.
- A kocsi! Jössz, vagy nem jössz?
- Üsse a kő, megyek! - mondta a bábu.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése