MELYIK A LEGERŐSEBB ÁLLAT

MELYIK A LEGERŐSEBB ÁLLAT?

Egyik nap Rémusz bácsi ezt kérdezte a Kisfiútól:

- Ha a Teknős és a Medve kiáll egymással kötélhúzásra, mit gondolsz: melyikük lesz a győztes?

- A Medve - vágta rá a Kisfiú. - Mert ő az erősebb.

- Ezt gondolta a Medve is - bólintott az öreg. - Csakhogy megfeledkezett ám arról, hogy: "Többet ésszel, mint erővel!"

- Ésszel is lehet kötelet húzni? - kérdezte a Kisfiú.

- Néha még azt is lehet - felelte Rémusz bácsi. - Mindjárt meghallod, hogyan.


Mezeiné asszonyság és a leányai egy este szilvalekvárt főztek egy nagy kondérban. Odagyűltek a szomszédok is, segíteni, kóstolgatni. A Medve fát hordott az erdőről, a Róka a tüzet élesztgette, a Farkas egy nagy főzőkanállal a fortyogó, sűrű levet kavargatta, a Nyúl a báránykisasszonykákkal együtt fazekakat, bögréket, csuprokat, köcsögöket mosogatott, hogy legyen mibe tölteni a lekvárt, ha megfőtt.

Ott volt Teknős apó is. Hát neki mi hasznát vehették?

- Lányok, hozzátok a hintaszéket - rendelkezett Mezeiné -, és tegyétek fel rá Teknős apót.

- És mit csináljak odafent? - tudakolta az apó.

- Figyeld, hogy nem fut-e ki a kondérból a lekvár. Kár lenne minden cseppért.

Így is történt. A lányok vitték a hintaszéket, felsegítették rá a Teknőst, a Teknős pedig vigyázott, hogy ki ne fusson a kondérból a lekvár.

Mezeinének mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

A Farkasnak ezt mondta:

- Igazán szép dolog, hogy ilyen szorgalmasan kevergeted ezt a fortyogó, sűrű levet. Pedig ugyancsak csípheti a szemedet a füst meg a gőz!

- Ó, szót sem érdemel - felelte udvariasan a Farkas. - Ezért a kis kellemetlenségért bőven kárpótol a lekvár finom szaga.

A Rókához így szólt az asszonyság:

- Tudom, nagy szívesség, hogy a tüzet élesztgeted. Hiszen az is megeshetik, hogy egy szikra megpörzsöli a bundádat.

- Nem az első pörzsölés lesz rajta - legyintett a Róka. - Különben is, vigyázok magamra.

A Nyúlhoz ezzel lépett oda:

- Látom, milyen szép tiszta minden fazék, bögre, csupor, köcsög! Ez a te érdemed, kedves Nyúl szomszéd, mert a lányaim ugyan nem valami szorgalmasak a mosogatásban.

- Éppen ellenkezőleg, tisztelt asszonyság - válaszolta a Nyúl. - A kisasszonykák nagyon is szorgalmasak. Valóságos élvezet velük a munka.

A Teknőst is megdicsérte:

- Nagyon hálás vagyok, hogy olyan éberen vigyázol a lekvárra. Neked köszönhetjük, hogy nem futott ki a kondérból.

- Szó, ami szó, eddig nem is igen akart kifutni belőle - vallotta be őszintén a Teknős.

A Medvének pedig ezt mondta az asszonyság:

- Te végzed a legnehezebb munkát. Nem gyerekség ám ennyi fát idehordani az erdőről!

- Ki végezze a nehéz munkát, ha nem én? - felelte önérzetesen a Medve. - Hiszen én vagyok a legerősebb köztetek!

- Ami igaz, az igaz - mondta Mezeiné. - Mindenki tudja, hogy ezen a környéken a Medve a legerősebb állat.

- Persze, mindenki tudja - helyeseltek a vendégek, akik bármennyit civakodtak is máskülönben, most a háziak kedvéért (meg a jó szilvalekvár kedvéért is) igyekeztek finoman, nyájasan viselkedni.

A Teknős azonban váratlanul felnevetett a hintaszéken.

- Mit beszéltek?! - kiáltotta. - Azt mondjátok, hogy a Medve a legerősebb állat a környéken?

Mezeiné megütődve tekintett rá.

- Miért? - kérdezte. - Talán ismersz erősebbet?

- Hogy ismerek-e? - kacagott a Teknős. - Már hogyne ismernék! Olyan jól ismerem, hogy jobban már nem is lehet.

- Nono! - pödörte meg a bajuszát a Medve. - Szeretném én látni azt az állatot!

- Hiszen már látod is! - felelte Teknős apó.

A Medve körüljártatta a tekintetét a szobában. Sorra vette valamennyit: a Farkast, a Rókát és a többieket - még a Nyulat is.

- Nem látom sehol - jelentette ki végül.

- Nem is láthatod, ha éppen oda nem nézel, ahová kellene - kuncogott az apó.

- Mondd meg már, ki az a nagyerős állat? - unszolta Mezeiné.

- Nem más, mint én! - felelte az apó.

- Te? - csodálkozott a Medve (és vele csodálkoztak a háziak is, a vendégek is). - Hiszen talán te vagy a leggyengébb az egész társaságban!

- Az igazat megvallva, engem is meglep a dolog - mondta a vendéglátó asszonyság. - Mert azt mindig tudtam, hogy sok eszed van, és nagyon kemény páncélt hordasz, de hogy olyan borzasztóan erős is vagy, azt most hallom először.

- Ha annyira csodálkoztok - válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk.

- Birkózást ajánlasz? - kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett.

- Inkább kötélhúzást - felelte a Teknős. - Hol egy jó erős kötél?

Hamar kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik, hogy melyik az erősebb.

- Csak egy kikötésem van - tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a szárazföldön.

- Elfogadom a kikötést - felelte a Medve. - Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön, mint odalent az iszapban.

Ebben is megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz - kivéve a báránykisasszonyokat, akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton.

- A versenyzők foglalják el helyüket! - rendelkezett a Farkas.

A Medve fogta a kötél egyik végét, és elsétált vele az erdő felé, a Teknős fogta a kötél másik végét, és lemerült vele a víz alá.

Egy idő múlva a Farkas megkérdezte:

- Elkészültetek?

- Hajjaj, már régen! - felelte a Medve.

A Teknős is felbukott a víz alól.

- Elkészültem! - válaszolta ő is.

De hogy mivel készült el igazában, azt nem mondta meg senkinek.


- Mivel készült el? - érdeklődött a Kisfiú.

- Nem találod ki? - felelte Rémusz bácsi. - Annyit elárulok, hogy a folyó vize igen zavaros volt.

- Megkért egy másik teknőst, hogy segítsen neki?

- Dehogyis! - mondta az öreg. - A Medve nem két, hanem akár száz teknőssel is könnyen elbánt volna. Egészen más dolgot művelt a Teknős odalent a víz alatt.

- Odakötötte valamihez a kötelet?

- Okos fiú vagy! - felelte Rémusz bácsi. - Éppolyan okos, mint Teknős apó. Mert azt csinálta csakugyan: odahurkolta a kötél végét egy vastag gyökérhez. Azt húzza el a Medve, ha olyan nagyon erős!


- Tehát elkészültetek mind a ketten - állapította meg a Farkas. - Hát akkor: vigyázz!... Rajta!

A medve kezdetben csak amúgy fél kézzel rántott egyet a kötélen.

Gondolta: az is elég lesz. Csak amikor érezte, hogy a kötél nem enged, akkor fogta két marokra. Nagyot húzott rajta: hiába.

Megfordult, átvetette a vállán a kötelet, nekifeszült. De most sem sikerült kirántania a vízből az apót.

- Ejnye, azt a hét meg a nyolc! - dörmögte. - Csak nem tesz csúffá egy ilyen hitvány kis teknős, akinél a fél talpam is nagyobb?

Megint fordult egyet, nekivetette a lábát egy cöveknek. Cibálta, rángatta a kötelet: hasztalanul. A végén a cövek is kidőlt, de a Teknős még mindig ott terpeszkedett, ahol az imént. Szemlátomást nem is igen erőlködött.

- Háromig számolok - hirdette ki a Farkas. - Ha a Medvének addig sem sikerül kimozdítania a helyéről a Teknőst, akkor elvesztette a mérkőzést.

- Szép lassan számolj! - mondta az apó. - Mert én nem háromig, hanem akár százig is bírom.

Hanem a Medve háromig sem bírta. Keze-lába remegett a fáradtságtól. Eleresztette a kötelet.

Abban a pillanatban a Teknős észrevétlenül leoldotta a kötél másik végét a víz alatti gyökérről, és kimászott a partra.

- No, belátod-e már, hogy én vagyok az erősebb? - kérdezte a Medvétől.

- Cickány legyek, ha egy szót is értek az egészből! - csóválta a fejét a Medve.

- Ha akarod, még egyszer megpróbálhatjuk - ajánlotta az apó.

De mielőtt a Medve válaszolhatott volna, megszólalt Mezeiné asszonyság:

- Azt hiszem, közben megfőtt a lekvár. Gyerünk haza: ilyen szép mérkőzés után valamennyiünknek jólesik majd egy kis kóstoló.


- Én is szeretem a szilvalekvárt - mondta a Kisfiú.

- Jó is az! - felelte Rémusz bácsi. - Eredj haza gyorsan, hátha éppen lekváros kenyeret kapsz vacsorára!

- Hátha! - mondta a Kisfiú, és hazaszaladt.