Az aranytáltos
Volt egyszer, hol nem, volt egy király. Annak a királynak volt egy nagy lóistállója. Nagyon büszke volt erre az istállóra, mert olyan paripák voltak ottan, hogy azokat a többi királyok csak irigyelni tudták, de megszerezni nem. Egy néma lovászlegénye volt, annak köszönhette ezeket a lovakat.
Ez a lovász minden évben hozott az istállóba egy új lovat és amit hozott, az mindig szebb volt az azelőttinél. A király most is alig várta, hogy elteljen az év, hogy lássa az új lovat. Aztán eljött a várva várt pillanat. Az év letelte előtt három nappal eltűnt a lovászfiú, és pont az év leteltének az utolsó napján, az utolsó órában, az utolsó percben, beugratott az új paripával a király palotájába. Szépek voltak a paripák az istállóban, de ez a paripa megint túltett mindegyiken. Gyönyörű volt a testalkata, a lábai vékonyak, a nyaka hosszú, egész testét aranyszőrzet fedte, nyakán a hosszú sörény meg a dús lófarok is mind-mind tiszta aranyból, de a legkülönösebb rajta két hatalmas szárnya volt.
A király valósággal elbűvölten nézte az új szerzeményt. Rögtön kiadta a parancsot, hogy készítsenek hozzá méltó lószerszámokat, nyerget aranyból, minden egyéb ezüstből legyen és csillogó gyémántokkal kirakva. Felszerszámozták a csodálatos paripát, a király azonnal felpattant a nyeregbe és büszkén nézett a meghívott királyi vendégségre. Ott voltak a szomszéd ország királyai, barátai, és ott voltak országának főemberei. Mindenki ámulattal nézte őket, mert a lovat, de a lovasát is, gyönyörűség volt nézni. Tapsoltak, éljeneztek tiszteletükre.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. A paripa vágtatni kezdett, majd kiterjesztve hatalmas szárnyait a levegőbe emelkedett. Mind magasabbra és magasabbra, végül eltűnt az ég kékjében. Hiába várták, hogy visszatérjenek, eljött az este, feltűntek az égen a csillagok és már azon gondolkoztak, hogy illene hazafele menni, mikor előjött a néma lovászlegény és felmutatott a csillagok felé. Ott látták meg őket, a paripa kiterjesztett szárnyakkal repült lovasával az égboltozaton.
Sokáig nézték az égi tüneményt, míg végül az eltűnt szemeik elől. Ekkor aztán mindenki hazafelé indult. Azzal biztatgatták egymást, hogy habár messzire is repítette a paripa a királyt, de bizonyára hamarosan vissza fogja hozni. Várták egy napot, két napot, de hiába.
Múltak a napok, telt az idő, de a királynak nyoma veszett. Búsultak nagyon a barátai, búsult az ország népe elveszett királyukért. A királyi palotában pedig ott búslakodott a királyné és a gyermekek.
Három lánya volt a királynak, meg egy fia, aki a legidősebb volt. Csak egyvalaki örvendett a király eltűnésének, mégpedig a néma lovászlegény, aki nem is volt néma, csak annak tetette magát. Egy napon megjelent a királyi palotában, kijelentette, hogy ő valójában a király féltestvére, és mivel a király gyermekei kiskorúak, hát őt illeti meg a hatalom.
A királyné hiába próbált ellenállni, az ország főtanácsa kihirdette, hogy amennyiben az eltűnt király egy éven belül nem tér vissza, új királyt fognak koronázni. Búsult nagyon a királyné, hogy ilyen rosszra fordult a sorsa, de még jobban elkeseredett, mikor a kis királyfi kijelentette, hogy igaz, hogy még kiskorú, és akkora amekkora, de ő bizony elindul és addig vissza sem jön, míg meg nem találja az édesapját.
Hiába kérlelte az anyja, siránkoztak neki a kishúgai, hogy ne menjen, ne hagyja őket magukra, mert annyi baj, gonoszság van a világban, hogy a végén még őt is elveszítik, már másnap, kora hajnali időben nekivágott a világnak.
Abba az irányba indult, amerre a szárnyas paripa repült az ég boltozatán. Csak most látta, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mivel nem volt gyalogláshoz szokva az első napon úgy érezte, hogy leszakad mind a két lába a fáradságtól. Fájtak a lábai, aztán estére minden tagja megfájdult és úgy érezte, másnapra meg se fog tudni mozdulni. Reggel azonban, ahogy kikukucskált a nap a föld pereméről, megcsipkedte magát, hogy az álmosságot elűzze, és indult tovább.
Nem hagyta, hogy a fáradság legyőzze. Három napon keresztül harcolt a fáradsággal, míg végre legyőzte azt, és akkortól kezdve vígan gyalogolt erdőn, mezőn, hegyre fel, hegyről le, faluról falura, városról városra. Nagy hasznát vette annak, hogy szülei gondos nevelésben részesítették. Egy öreg tudós volt a tanítója, aki minden hasznos dologra megtanította, ő pedig mindenre odafigyelt, mindent megtanult. Így aztán ismerte a gyógynövényeket, és azt, hogy melyik milyen betegséget gyógyít. Mivel a hosszú úton mindegyre megéhezett, hát azt találta ki, hogy gyógynövényeket szedett s azokat elcserélte ennivalóra.
Annyi ennivalót kapott, hogy soha nem maradt éhesen. Mindenhol kérdezősködött, hogy ki látta az aranyszőrű szárnyas paripát, de csak nevettek rajta az emberek, hogy olyasmi nincs, nem is létezik.
Így ment, vándorolt a világban, míg olyan messze ért, hogy ott már nem volt több város, falú, csak magányos tanyák, meg kis erdei házikók. A nagy baj az volt, hogy a sok gyaloglástól elkopott, a cipője és valósággal leszakadt a lábáról. Szerencséjére épp egy magányos kovácsműhelyhez érkezett, ahol a kovács nagyon kedvesen fogadta, mert már rég nem tért be hozzá senki.
Mikor elmondta, hogy neki csak egy cipőre lenne szüksége, a kovács sajnálkozva mondta, hogy ő nem árul cipőket, de ha akarja, vasból készíthet egyet. Tetszett a fiúnak az ajánlat, s másnap már a vascipővel a lábán gyalogolt tovább. A vidék mind elhagyatottabb lett. Már fát, füvet, virágot sem lehetett látni. Az út mind nehezebben járható lett, míg aztán már csak alig látható ösvény lett belőle. Kopár dombokon keresztül végül egy hatalmas hegyhez érkezett. Meredek sziklafalak állták útját, és csak nagy nehézségek árán tudott szikláról sziklára kapaszkodva egyre feljebb és feljebb kapaszkodni. Jó volt a járhatatlan utakon a vascipő, és az éles sziklákon is jól védte a lábát, a baj csak az volt, hogy a kapaszkodásban egyre nehezebb és nehezebb lett. Mászni akart felfele a sziklákon, de a vascipő nem engedte, mind jobban és jobban kezdte őt visszafele húzni. Felnézett az égig érő sziklákra és elkeseredve azon kezdett gondolkozni, hogy lehet, hogy nem is erre kell menni, s ha igen, akkor sem fog soha túljutni ezen a hatalmas sziklahegyen. Mivel már esteledett, szétnézett, hogy hol lehetne lepihenni éjszakára.
Egy kis barlangot fedezett fel a sziklaoldalban, ahol aztán mély álomba merült. Furcsa pattogás ébresztette fel. Tábortűz égett a barlangban, az lángolt és ropogott középen. Bevilágította a barlangot és kellemes meleget árasztott. A királyfiú csodálkozva nézte a tűzet. Ekkor észrevette, hogy egy fehérhajú, ősz, öreg bácsika ül a tűz mellett. Hosszú, selymesen fénylő fehér szakálla a földet érte. Fehér szemöldökét összevonva nézett bele a tűzbe, s mintha onnan olvasná, csendes, halk, de érhető szavakkal arról beszélt, hogy a királyfi édesapját a táltos paripa egyenesen az örökkévalóság országába vitte. Nehéz oda eljutni, de nem lehetetlen.
Bátorságra, kitartásra buzdította királyfiút. A tábortűz kilobbant, s azzal úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Ez a furcsa találkozás új erőt adott a királyfiúnak. Már nem törődött a vascipő szorításával, és hiába húzta nagy súlyával visszafele, ő csak mászott tovább, egyre feljebb és feljebb a hatalmas hegyen, egészen addig, míg fel nem ért a hegytetőre.
Azt hitte, hogy itt vége van a világnak, innentől az Örökkévalóság országa kezdődik, ahol megtalálhatja az édesapját. Kíváncsian nézett szét, és látta, hogy valóban a világ pereméhez érkezett. Ez a perem azonban olyan hatalmas volt, hogy egész országok elfértek volna rajta. Valahol nagyon messze, mintha csak a látóhatár lett volna, összeért az ég a földdel. Ott volt az alap, amely az ég kupoláját tartotta.
Elindult a föld széle felé, de egyre nehezebb volt előre haladni. Hegyek és völgyek sorakoztak előtte. Egymás után mászta meg őket. Egyszer csak egy mély völgy széléhez érkezett, amelyikben sötét felhő gomolygott. Így aztán ahogy ment lefele ebbe a völgybe, egyre sötétebb lett. Szemei megszokták a félhomályt és csodálkozva látta, hogy egy nagy kertbe érkezett, ahol bokrok meg fák voltak.
Aztán virággruppok következtek. Emberek jelentek meg, akik a kertet rendezték, de észre sem vették, hogy ő ott van. Hiába szólt hozzájuk, azok rá se néztek, nem is válaszoltak.
Aztán egy királyi palotához érkezett. Az ajtó tárva-nyitva volt, így nyugodtan bement a házba. Egy nagy folyosóról ajtók nyíltak jobbra-balra. Ő egyenesen előre ment és a folyosón, és egy aranyozott ajtóhoz érkezett. Belépett az ajtón. A szobában lányok ültek, egy menyasszonyi ruhát varrtak és hímeztek. Aki főhelyen ült, az lehetett a menyasszony, mert mindenki őt nézte, és hozzá mérte a készülő ruhát.
Hiába szólt azonban a királyfi, senki rá se nézett, senki észre sem vette, hogy ő bejött a szobába. Ekkor odalépett a menyasszonyhoz és megérintette a kezét. Lett is erre nagy csengés-bongás, dörgés és villámlás.
Ez a völgy az elátkozott, elvarázsolt lelkek országa volt. Eddig senki és semmi nem zavarta ezt a völgyet. Aki ide belépett, az átok alá került. Most azonban olyan dolog történt, ami eddig még soha. A királyfit nem fogta az átok, mivel a vascipőt úgy készítette a kovács, hogy az mindentől megvédje azt, aki a lábára húzta.
Amikor megérintette a menyasszonyt, egy időre megtört a rajta ülő átok is. Így aztán elmondta a királyfinak, hogy ő egy elátkozott királyleány, és így került palotájával, szolgálóival az elátkozott lelkek országába. Őt a saját vőlegénye átkozta meg, aki az örökkévalóság országának hercege. Valójában meg is érdemelte az átkot, mert amikor ki akarták tűzni az esküvő napját, neki az a hiú kívánsága támadt, hogy olyan menyasszonyi ruhája legyen, amilyen még senkinek sem volt. Kijelentette, hogy csak akkor tarthatják az esküvőt, mikor neki harmatból készült ruhája lesz. Aztán gyűjtötték a sok harmatot és hímezték belőle a ruhát, de amint magára vette, testének melegétől a harmat elpárolgott. Így aztán kívánsága miatt elmaradt az esküvő, az örökkévalóság hercege pedig megátkozta, hogy addig éljen, míg el nem készül a harmatruha!
Arra kérte a fiút, hogy segítsen ő is harmatruhát készíteni, és lehet, hogy a ruha soha nem készül el, de legalább örökké fog élni. A királyfiú ekkor elmondta a maga történetét, és hogy neki addig kell mennie, míg az édesapját meg nem találja. Az elátkozott királyleány belátta, hogy igaza van. Ekkor egy aranytűt adott neki, és azt mondta, hogy csak akkor használja, ha bajban van, mert ez a tű valójában a mindent legyőző aranykard.
Ekkor ismét hatalmasan dörgött és villámlott, az átok bezárult, és a királyleány tovább folytatta a menyasszonyi ruha készítését, a királyfiú meg gyors lépésekkel indult tovább. Alig várta, hogy kijusson ebből az elátkozott völgyből. Úgy gondolta, már nem kell sokat mennie, mert hatalmas sziklatömbök közé érkezett, és már felfele kellett kapaszkodjon.
Egyszer csak megremegett a föld a lába alatt, és aztán nagy dobbanások hallatszottak, meg olyan zaj, mint amikor kőgörgeteg indul meg lefele a hegyen. Nemsokára már látta is, hogy mi okozza a földrengést, meg a nagy zajt.
Egy óriás hatalmas követ vett a vállára, azt felcipelte egy sziklarakás tetejére és ott ledobta a válláról. Ahogy ezt a nagy sziklatömböt ledobta a kőrakásra, egy másik kő megmozdult és legurult. Akkor az óriás lejött a kőrakás tetejéről, megfogta a legurult követ, vállára vette és vitte felfele. A királyfi csak állt és bámult, és nézte, hogy milyen hiábavaló munkát végez az óriás. Az meg csak hordta a köveket, észre sem vette őt. Egyszer aztán leült az óriás, hogy kipihenje magát.
A királyfiú odalépett hozzá és megérintette a kezét. Az érintésre az óriáson lévő varázslat feloldódott. Beszédbe elegyedtek s az óriás elmondta, hogy azért van rajta átok, mert felfedezte, hogy miként lehet bejutni az örökkévalóság országába. Be is jutott oda szerencsésen és megtalálta az örökélet vízének forrását, ám amikor ivott a vízből az őrizők észrevették. Mivel ő már ivott a vízből, örök életet nyert, így aztán nem tudták bántani, de megátkozták, hogy egész életében sziklákat hordjon hegyre fel. Igaz, hogy a felhordott kövek legurulnak és ezért hiábavaló a munka az egész, de csak az számít, hogy ő hordja köveket felfele.
Hívta a királyfit is, hogy álljon bele az átokba, akkor legalább ketten hordhatják a köveket, és igaz, hogy unalmas munka, de legalább nem kell félni a haláltól, legalább 1000 esztendeig, de még az is lehet, hogy örökké élni fognak. Akkor a királyfiú is elmesélte a maga történetét, és az óriás belátta, hogy a fiúnak tovább kell mennie, hogy édesapját megtalálja.
Az aranyszőrű szárnyas paripát az óriás is látta, még akkor, amikor az örökkévalóság országában járt. Jó szerencsét kívánt a fiúnak, és egy vaspitykét adott neki, amit saját mellényéről tépett le. Elmondta a fiúnak, hogy ez a kis vaspityke nem csak egy egyszerű ruhadísz, hanem bűvös ereje van, mert az lesz belőle, amivé a gazdája változtatni akarja.
A legnagyobb kérdés most az volt, hogy miképpen fog keresztüljutni az ég kupoláján. A királyfiú abban reménykedett, hogy majd csak talál, ha nem is egy ajtót, de legalább egy kis repedést rajta, amin majd keresztül lehet bújni. Egyre közelebb és közelebb jutott a föld pereméhez. Nemsokára ott is állt a világ végén, ahol a föld és az ég találkozik, de bizony sem ajtót, sem repedést nem talált, ahol tovább tudott volna jutni.
Ekkor eszébe jutott, hogy az elátkozott lelkek földjén vascipője miként szüntette meg a varázslatokat. Nem sokat gondolkodott, hanem egyenesen belelépett a kupolába. A vascipő előtt megnyílt az ég, és a királyfiú kilépett a földi világból. Azt gondolta, hogy a kupolán túl rögtön az örökkévalóság országa kezdődik. Rémülten látta, hogy a föld és az örökkévalóság között egy nagy szakadék húzódik. Ott állt a föld végén, akár lelógathatta volna lábát a szakadékba, de átjutni a túlsó oldalra, csak úgy, ha repülni tud. Szerencséjére ott volt nála az óriás ajándéka. Elővette a vaspitykét, feldobta a levegőbe és rákiáltott, hogy legyen belőle híd a föld és az örökkévalóság között.
A vaspityke azon nyomban vashíddá változott, amin szépen át lehetett sétálni az örökkévalóság országába. Alig tett azonban néhány lépést a vashídon, amikor a híd túlsó oldalán megjelent az örökkévalóság országának királynője. Rákiáltott a fiúra, hogy rögtön forduljon vissza, mert ha nem, rögtön hívja az őröket és azok bizony nem fogják kímélni még az életét sem.
A királyfiú visszakiáltotta, hogy ő bizony addig el nem megy, míg az édesapját meg nem találja. Így aztán az őrök, egy hétfejű sárkány, meg egy háromfejű oroszlán, rögtön reá is támadtak, hogy összetépjék. A királyfiú ekkor kihúzta az inggallérjából az arany varrótűt. Kacagtak is az őrök, hogy varrótűvel akar velük megküzdeni, ám ahogy felemelte a kezét a tűvel, az rögtön a mindenkit legyőző aranykarddá változott, és egyből lecsapta a sárkánynak mind a hét fejét, meg az oroszlán három fejét is.
Alig tett meg azonban a királyfiú néhány lépést a hídon, hát visszanőtt a sárkánynak mind a hét feje, meg az oroszlánnak is a három feje, és ismét rátámadtak a fiúra.
Ezek az őrök örökéletűek voltak, és akárhányszor levágta a fejüket a kard, azok mindig visszanőttek. A királyfiú azonban, amíg a fejek visszanőttek, mindig tett néhány lépést előre, míg végül ott állt az örökkévalóság országának földjén.
Mikor a királynő ezt látta, rászólt az őrizőkre, s azok félrehúzódtak. A királyfiú elmondta, hogy ő azért jött ide, mert az apját akarja megtalálni, akit az arany táltos ragadott el. A királynő azt válaszolta, hogy a fiú apját azért ragadta el az arany táltos, mert az minden évben ellopott egy lovat az örökkévalóság istállójából. Ellopta az aranyszőrű táltost is, mert nem tudta, hogy a táltos paripát nem lehet ellopni, mert az mindig hazarepül egyedüli gazdájához, aki nem más, mint éppen ő, az örökkévalóság királynéja.
A királyfiú erre bizonygatni kezdte, hogy az ő apja nem lótolvaj, hanem tiszteletreméltó király, akit mindenki szeret. Egyedüli bűne ebben a dologban az, hogy nagyon szerette a lovakat. Igaz, hogy minden évben vett egy új lovat, de azokat mindig kifizette. A lovakat a néma lovászlegény szerezte be, aki a sok pénzért minden év utolsó napján hozott egy új paripát.
Az aranyszőrű szárnyas lovat is ez a néma lovászlegény hozta, akiről aztán kiderült, hogy nem is néma, s most, miután a táltos elragadta a királyt, ő akar király lenni. A történetből királynő rögtön rájött, hogy a néma lovászlegény az igazi tolvaj, aki még a királyságot is el akarja lopni. Ezért aztán a királyfiút odavitte az istállóba, ahol a király büntetésből lovászfiúként dolgozott.
A királyfiú nagyon csodálkozott, hogy amikor meglátták egymást az apja meg sem ismerte őt. Akkor tudta meg, hogy mikor a táltos idehozta a királyt, a királynő a mindent felejtő széllel rálehelt és ezért aztán a király semmire nem emlékezett.
A királyfiú az apja nyakába ugrott, megölelte, megcsókolta. Erre aztán minden eszébe jutott a királynak. Felesége, gyermekei, barátai, és az országa. Nem is akart mást, csak minél hamarabb hazakerülni.
Az örökkévalóság királynéja pedig azt mondta, hogy üljenek csak fel a táltos paripa hátára, az majd hazaviszi őket. Így is történt. Ahogy elrepült a paripa a királlyal otthonról, úgy vitte most vissza őket. A néma lovászlegény közben már beköltözött a királyi palotába, és nagyban készült az uralkodásra. Mikor meglátta, hogy a táltos, hátán a királlyal és a királyfiúval, leszállt a palota udvarába, rögtön tudta, hogy ebből nagy baj lesz.
Azért nem is lett olyan nagy baj, csak az történt, hogy a táltos paripa hátára kapta a néma lovászlegényt, s épp az örökkévalóság lovainak istállójában tette le.
Akkortól kezdve valóban megnémult, és büntetésből azóta is ott tisztogatja az istállót és gondozza a lovakat. A király pedig boldogan ölelte magához feleségét, leányait.
A királyfiút maga mellé ültette a trónra, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
A mesének itt a Vége.
