A zsíros bundás ember
Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Annak a szegény embernek volt egy gyönyörű szép leánya. Juliskának hívták.
Na, ment Juliskának az apja a vásárba. S kérdezte a lányától:
- Mit hozzak neked, gyönyörűséges Juliskám?
- Hát hozzon nekem szép ruhát, cipőt, mindent, amire telik a pénze.
Na, elment a szegény ember a vásárba. Hát amint ment, mendegélt, egyszer csak látja: a kocsma előtt annyi sok nép oda van gyűlve.
Odamenyen ő is, lássa, vajon mért gyűlt össze az a nagy tömeg. Hát látta, hogy a kocsmában bent, a kocsma közepin egy zsíros bundás ember mind táncolt s úgy szórta a pénzt. S azt a sok pénzt ott mind szedték a népek.
Hát ő is tolakodott, hogy ő is szedjen egy kicsit magának.
Hát amint tolakodott, reápillantott a zsíros bundás ember.
Azt mondja nekie:
- Sose hajolgassék, szegény ember! Ne hajolgassék le, én adok a zsebemből, amennyi csak elégséges magának.
- Jó - gondolta a szegény ember. - Hát hogy lehet az, hogy ez nekem ennyi pénzt ad, amennyi nekem elégséges?
De már ki is állott a zsíros bundás ember a tömeg közül, s ment a szegény emberrel.
- Gyere csak velem - azt mondja - , én annyi pénzt adok veled, amennyi csak kell. Tudom én, hogy van neked egy gyönyörűséges szép leányod, azt tudom, hogy Juliskának híjják. Vásároljál neki, amit akarsz, s ha nekem adod feleségül, én el is veszem.
Na, örvendett a szegény ember, hogy ilyen gazdag veje lesz, s milyen boldog lesz a leánya. Mindjárt meg azzal is megajándékozta: vett egy lovat s szekeret, nem menjen gyalog haza.
Megajándékozta a zsíros bundás ember a szegény embert. Felült a lúszekérre, vitt haza gyönyörű ruhát, cipőt Juliskának.
Na, hazament nagy örömmel. Hát elmondta otthon, hogy mindjárt el is jő vagy két hétre az a gazdag ember, s el is veszen tégedet, gyönyörű Juliskám.
Na, volt nagy öröm a házban, milyen gazdag lesz a leány s milyen boldogok lesznek mind. Hát eltelt egy hét, eltelt két hét. Egyszer csak érkezett is a zsíros bundás ember. De ám nem zsíros bundában, hanem gyönyörű szép királyi pompában. Királyi ruhában.
Na, már akkor aztán meg is tartották a leánykérést. Viszi is el magával, azt mondta. Hát el is tőtt az idő: egy-két nap.
Eszer csak: induljanak.
- Búcsúzkodjál, Juliskám, mert indulunk.
Nekifogtak a búcsúzkodásnak, de akkorra már nem kocsira tette Juliskát, hanem csak reátoppintott a fődre, s kiugrott egy seprűnyél; felkapta Juliskát, s úgy elhajtatott vele, mint a sebes szélvész.
Na, lett osztán ott a nagy örömbül keserű nagy bánat, hogy az ördögnek magának adták a leányukat.
Sírtak, keseregtek, de nem vót már mit tegyenek. Ment hét mérföldön keresztül a seprűnyélen az ördög. (Mer az ördög maga vót!) Vitte Juliskát.
Leérkezett az alvilágba. Oda bélökte egy szobába.
Na, vót keserű napja ott Juliskának. Bétőtetett oda neki egy véka hamut, s a hamu közé bétőtetett egy véka lencsét. Azt mondta, hogy azt szemelje ki. Mire hazajön, főzze is meg. Se hideg, se meleg ne legyen a lencse.
Elkeseredett a leány, sírdogált. Amint ott sírdogált s szemelgette a lencsét, kinyílott egy ablak, s bément egy galamb.
Azt mondta:
- Ne sírjál, te szegény leány, mindjárt hozok neked én segítséget. Kiszemeljük egykettőre a lencsét.
Hamar aztán összegyűtett egy csomó galambot. Százig való galamb is összegyűlt, s egy-kettő kiszedték a lencsét a hamuból.
Nekifogott a leány, megfőzte, s mire hazajött az ördög, már se hideg, se meleg nem vót a lencse.
Na, már örvendett az ördög, hogy ez már béválik nekie. Másnap megin elment az ördög hét mérföldre, messzire. Akkor is csak ilyen vegyítéket csinált a leánynak. Paszulyszemeket hamuval, hogy azt is szemelje ki, s mire hazajön, akkorrá se meleg, se hideg ne legyen, főzze meg.
Megint csak sírt a leány, búsult. De megint csak odamentek a galambok, kiszemelték, másnap is rendelkezésre tudott állni az ördögnek.
Már örvendett az ördög, hogy ez éppen bé is válik és veszi feleségül. Úgy is vót már, hogy elveszi feleségül.
Vót az ördögnek egy János nevű fia. János megszerette Juliskát. Akkor gondolta magában: inkább ő veszi el, mint az apja.
Azt mondja egyszer Juliskának:
- Én is ördög vagyok, de sajnállak tégedet. Én - azt mondja - veled együtt elszökek, s felmegyünk a felvilágba, felviszlek tégedet is.
Ej, örvendett Juliska!
- Jó lesz, jó lesz bizony. Csak már indulnánk!
- Már akkor indulunk - azt mondta -, mikor az apám hét mérfődre menyen el, ne jüjjen vissza olyan hamar haza.
Várták az időt. Telt-múlt az idő, várták, hogy mikor jelenti ki az ördög, hogy elmenyen hét mérfődre.
Na, egyszer sok idők elteltivel mondta az ördög, hogy mindenre jól vigyázzanak, mer hét mérfődre menyen s későre jün vissza.
E kell nekünk! - gondolta Jánoska és Juliska.
Akkor egyszer csak felkerekedtek, Jánoska, az ördögfiú, Juliskával. Elindultak, elmentek.
Hát amint mentek, mendegéltek, már fel is érkeztek a felvilágba. Egyszer az mondja Juliska Jánoskának:
- Jaj, édes Jánoskám! Hogy íg a jobb arcom!
- Na, baj van, mer már fut utánunk apám, az ördög! Na, mit csináljanak?
- Te hamar változzál által templomnak, s én egy fiú leszek itt mellette.
Hamar átváltoztatta Juliskát templommá, s ő volt egy fiú koldusfiú.
Na, menyen az ördög rohanva seprűnyélen, és kérdezi a koldusfiútól:
- Te, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt? Ilyet meg ilyet.
- Én nem láttam semmit - azt mondja. - Mind itt állok a templomnál, várom az alamizsnát, mer keveset kapok.
- Nem azt kérdeztem, te! Láttál itt egy fiút...
- Én mindennap itt szoktam állingálni.
Na, látta, hogy nincs kivel beszélni, futott az ördög a seprűnyélen, nyargalta bé az egész világot, hogy megtalálja őket.
Akkor, mikor már nem égett Juliskának az orcája, visszaváltoztatta megint leánynak. S mentek tovább. Amint mentek-mendegéltek, egy jó hajtásnyira alig mentek, már megint égett Juliskának az arca.
- Jaj, édes Jánoskám, megint éget az arcom.
Na, megint átváltoztatta a leányt búzafődnek, ő meg egy fiú volt, őrizte a búzát.
Menyen arrafelé az ördög nagy dühösen.
- Te fiú, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt?
- Úgy járnak erre a madarak, hogy nem tudok velek bírni.
- Nem azt kérdeztem, te! Nem láttál errefelé egy fiút s egy leányt?
- Majd egy hét múlva csak learatjuk.
Na, elment az ördög, látta, hogy ezzel nincs mit beszélni. Benyargalta az egész főd gyomrát, hogy keresse meg őket.
Akkor aztán nagy sietve hazamentek. Amíg az ördög mindenfelé bódorgott, ők hazaérkeztek.
Mikor hazaérkeztek Jánoskával, meglett a nagy öröm; ölelték, csókolták a leányukat. Na, örvendeztek Jánoskának is, és azt mondták, maradjan ott velek. S legyen Juliska a felesége.
Megvolt a nagy öröm. Egyszer csak megint mondta Juliska, hogy erősen ég az orcája. Na, mit tudjanak csinálni? Hamar olvasztottak egy csomó szurkot, s odaöntötték a kapu elejibe.
Futtat is aztán seprűnyélen az ördög, menyen bé Juliskáért. Ahogy futott, belefutott a forró szurokba. S beleragadt seprőstül, mindenestül. Mérgében a föld megnyílott alatta, s eltünt örökre.
Itt a vége, fuss el véle!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése