Józsa Mara : Katica a karácsonyfán

Józsa Mara : Katica a karácsonyfán

Eljött az ünnep reggele. Anya mindenféle finomsággal rakta tele a szépen terített asztalt: volt rajta frissen sült kifli, zsemle, vaj, lekvár, méz, szalámi, sajt, és egy tál friss zöldség. A gyerekek leginkább ennek örültek meg, s rögtön kiválasztottak maguknak egy-egy retket, paprikát.
- Ezek honnan vannak? - kérdezte Lili, a tenyerén hintáztatva egy vastag húsú paprikát. - A piacról hoztad? Én is szerettem volna elmenni veled.
- Nem a piacról - ingatta a fejét mosolyogva Anya. - Ezeket csomagoltuk újságpapírba. Emlékszel?
A gyerekek kórusban ujjongtak. Igen, emlékeznek. Milyen jó móka volt tépkedni a lapokat, és egyenként beletekerni a szép sárga és piros paprikákat, azután pedig gyengéden beigazgatni a fonottkosár öblébe. Anya akkor el is mondta nekik, hogy majd karácsonykor bontják ki őket, de lám, elfelejtették.
Jó étvággyal fogyasztották a reggelit, amikor Lacika felsikkantott.
- Itt valami mozog! - és ijedtében az asztal közepére dobta a paprikáját.
- Csak nem kukac van benne? - hajolt közelebb Apa. Felemelte a paprikát, és közelebbről szemlélgette.
Aztán szélesen felnevetett. A mutatóujját a paprika csumája alá dugta, és kiemelt egy álmos katicabogarat.
- Úgy látszik, ezt nézte ki téli menedéknek, és nem ébresztette fel a hidegzuhany sem, amivel Anya a paprikákat mosta. - kacagta fejcsóválva Apa.
Mind vele nevettek, és egymás után nyújtották az ujjacskáikat a bogárkának.
- Ha bál lenne, nagyon kapós lenne. - mondta a Nagymama.
Ki tudja, meddig tartott volna a móka, az adogatás, ha a kis katica meg nem unja. De így lehetett, mert egyszer csak megrebbentette a szárnyait, és felröppent. Egy ideig követni tudták az útját, de aztán hiába meresztgették a szemeiket, nem látták sehol a kis hétpettyest.
Elszontyolodva fordultak a reggelijük fölé, de már nem nagyon volt kedvük folytatni.
- Olyan aranyos volt! - dünnyögte Nórika. - Sose fogjuk megtalálni!
- Az nem biztos! Majd mindenki körbejár a lakásban, és meglásd, előbb-utóbb megkerül. - vigasztalta Nagyapa.
Reggeli után mindahányan végigjárták a szobákat, a konyhát, mindent, ahová a kis szökevény bejuthatott, de nem bukkantak a nyomára.
- Mi lesz vele, ha nem találjuk meg? Elpusztul?
- Azt hiszem - mondta Apa szomorúan, mert nem mondhatott mást. - De ha megtaláljuk, akkor is. Itt nincs neki való táplálék.
A gyerekek lehorgasztott fejjel tébláboltak.
- Azért ne lógassátok az orrotokat! - hajolt le hozzájuk Nagyapa. - Majd kitalálunk valamit .
- Mit? - kapott a szón Lili.
- Hát.. Gyertek, találjuk ki együtt! - kacsintott rájuk.
A gyerekek követték Nagyapát, aki beült a nagyfotelba, ők meg körbevették.
- Kezdjük a végén a dolgot! - mondta, és sorra megsimogatta a gyerekek fejét. - Kigondoltam, hogyha megtaláljuk, akkor mit teszünk.
- És mit? - kérdezte elsőként Lacika.
- Csináljunk neki kuckót! - ez Lili ötlete volt.
- Visszaaltatjuk? - nyitotta nagyra a szemét Nórika.
Nagyapa nevetve csóválta a fejét:
- Nem, nem erre gondoltam. Elvisszük Lajos bácsihoz.
- A kertészetbe?
- Oda, bizony. Ott biztosan otthon érzi magát, és tetveket is talál majd, ha megéhezik. Lajos bácsinak biokertészete van, nem használ semmilyen mérget, így nem érheti baj a kis katicabogarat. Ha meg újra elálmosodna, talál ott ezernyi fedezéket.
- És mikor visszük el?
- Majd ha megtaláltuk.
- De mikor?
- Nem tudom, de legyetek türelemmel. Mindennek eljön az ideje. Bízzatok benne, hogy előkerül, és akkor úgy is lesz!
A gyerekek megnyugodtak, és egy kis idő elteltével már belemerültek egy izgalmas lego-építkezésbe.
Ebéd után pedig sétálni indultak Apával.
- Megnézzük a vadkacsákat a tavon? - kérdezte Lacika.
- Megnézzük.
- És a játszótérre is elmegyünk? - csicseregte Nórika.
- Ha akarjátok, igen.
- Zsuzsi is eljöhet velünk? - nézett kérőn Apára Lili.
- Eljöhet, ha elengedi az anyukája? - válaszolt Apa türelmesen a záporozó kérdésekre.
Nagy csend maradt a lakásban, ahogy a kis csapat elvonult. Nagymama utánuk kukucskált a függöny takarásából, és amikor a kapu is becsukódott mögöttük, sejtelmes mosollyal intett Nagyapának:
- Kezdhetjük!
A kis társaság jó másfél óra múlva érkezett vissza, jókedvűen, kipirulva. Nagymama és Anya a szobájukba terelte őket:
- Ideje készülődni, hogy ünneplőben találjon benneteket a Jézuska.
A gyerekek engedelmesen vonultak el öltözködni, azután lecsendesedve várakoztak a csengettyű hívására, és amikor felhangzott, megilletődötten léptek a nappaliba

A szoba közepén csillogó díszekkel, villódzó fényekkel ott állt egy csodafa. A gyerekek áhítatos csendben járták körbe, a szemükkel alig tudták felfogni a sok szépséget. Aztán felfedezték a fa alatt lapuló rengeteg ajándékcsomagot. Ekkor tört ki a hangzavar, mert mindenki a sajátját kereste. A babákról, autókról, mesekönyvekről egymás után hullottak le a színes-zizegős csomagolópapírok.
Lili egy pufók babát dajkálva ismét körbejárta a karácsonyfát, és sorra megnézett minden díszt: gömböt, angyalkát, gyertyát. Az egyik szalmacsillagon felfedezett valamit.
- Anya! Apa! - suttogta, és mozdulni sem mert. - Itt van!
- Mi van itt? - hajolt hozzá Anya.
- A katicabogár. Ott. Látod?
- Igen - mondta Anya.
Nagyapa pedig már hozta is az előre kikészített befőttesüveget. Óvatosan leemelték a csillagot, és katicástól becsúsztatták az üvegbe.
- Így, ni! - csavarta rá a tetőt Nagyapa.
- Nem hal meg benne? - aggodalmaskodott Lacika, elvégre az ő paprikájának a lakójáról volt szó.
Nagyapa nevetett.
- Nem, ne félj! És holnap együtt elvisszük a kertészetbe. Már beszéltem Lajos bácsival, szívesen befogadja a kis hétpettyest, nektek pedig megmutat néhány érdekes növényt a gyűjteményéből.
- Jaj, de jó! - ujjongtak a gyerekek.
Közben Nagymama feltálalta az ünnepi vacsorát, és mindannyian átmentek az ebédlőbe.
Már majdnem mindenki elhelyezkedett a szépen terített asztalnál, amikor Nagyapa felállt, visszasietett a nappaliba. Kis idő múlva a katicabogárral tért vissza.
- Nem akartam, hogy egyedül legyen, hiszen a karácsonyban az a szép, hogy mindent szeretet vesz körül.
És a befőttesüveget az asztal közepére tette.

Józsa Mara: Sütemények - némi varázslattal

Józsa Mara : Sütemények - némi varázslattal


Közeledett a karácsony, éppen úgy, mint most. Egy ideje már mindent hó borított, hideg is volt, így a fehér takaró nem változott latyakká. Hogy ettől-e, de az embereknek mintha jobb kedvük lett volna, mint máskor. Szívesebben elegyedtek szóba egymással, az asszonyok régi mézessütemények receptjeit csereberélték, a férfiak ennél komolyabb dolgokról váltottak szót. Legalábbis ők így hitték. Pedig lehet komolyabb, felemelőbb egy ízes ételnél, legyen az egy leves, sült vagy sütemény?
Ezt vallotta Hanna és Áron anyukája is, ezért nagyon örült, amikor a mézesrecept mellé még süteményszaggató formákat is kapott kölcsön. Annyira sietett velük haza, hogy megcsúszott a jeges úton, és elesett. Keservesen feljajdult, mert a bokájába iszonyatos fájdalom hasított. Nagy nehezen felállt, és erősen bicegve hazabotorkált. Kicsit pihent, aztán a fájós lábát kímélve, elkészítette a mézestésztát. Hűvösre tette, ahogy kell, hogy majd másnap, a gyerekekkel együtt, harangokat, fenyőket, csillagokat, holdakat, angyalkákat, szíveket és még sokféle formát szaggassanak ki belőle. Egy pillanatra felidézte a tavalyi ünnepi készülődést, amikor Áronnak még egy sámlit tettek az asztalhoz, hogy felérje, mivel ő is segédkezni akart.
Apa egy kis rigmust költött:
"Áron mondja: Széken állok,
Hogy segíthessek mindenáron."
"Mennyit nevettünk!" - mosolyodott el Anya, de a következő pillanatban fájdalomtól torzult el az arca.
Kiderült, hogy eltörött a bokacsontja, kórházba kell mennie, ahol valósznűleg meg fogják operálni.
- Kérj meg valakit, hogy segítsen a süteményben! - mondta Apának Anya, mikor betolták a mentőautóba.
Apa bőszen bólogatott, de bizony másnap mégis megfeledkezett róla.
Este, amikor elcsendesedett a ház, a kamra polcán valóságos összeesküvés vette kezdetét. A tészta egyre jobban feszengett a tálban:
- Zsibbadok mindenhol! Úgy vágyom már egy kis gyömöszkölésre, meg arra, hogy a nyújtófával dögönyözzenek, amitől teljesen rásimulhatok a gyúródeszkára, és hogy megcsiklandozzanak azokkal a kis formákkal, hogy utána mindenféle alakom legyen, és vágyom a tepsi hűvös-sima érintésére, a sütő forróságára, ahol karamellizálódnak az édes kis cukorszemcséim. Jaj! Gyertek már! Meddig várjak! Segítséééééééééééééég! - tulajdonképpen ez indította el az egészet; a mézestészta türelmetlenkedésére válaszoltak az érintettek:
- Rajtam ne múljon a jó közérzeted! Én boldogan megdögönyözlek, ha leugrasz a gyúródeszkára - izgett-mozgott a szögön a nyújtófa.
- Rajtam még úgy se! - billegett jobbra-balra a deszka, és már le is lendült a szögről, aztán ide-oda dülöngélve egészen az ajtóig jutott. Ott egy picit felemelkedett, s a konyhába vezető ajtó lassan kitárult. - Utánam!
Hosszú sorban követték: először a nyújtófa ugrott le, majd a tál a tésztával, aztán a süteményszaggatók, a liszteszacskó, a tojás, a cukor, a tepsik. Íróka és a habverő pedig a konyhai pult mellől csatlakozott hozzájuk.
- Hát akkor kezdjük! - vezényelt a nyújtófa. - Deszka barátom, hopp, az asztalra fel! Így ni! Most te következel - bökte meg a tálat, és egy kicsit lódított rajta.
A tészta selymes-fényesen terült el a gyúródeszkán, és elégedetten sóhajtott fel. A nyújtófa nem sokáig tétlenkedett, felugrott a tészta hátára, és ütemesen gördült előre-hátra. A kupac mind laposabb lett, és már akkorára nőtt, hogy alig fért el a táblán.
Az asztal szélén sorakozó süteményszaggatók izgatottan követték az eseményeket, már alig várták, hogy ők is sorra kerüljenek. No, hát éppen ebből lett egy kis kalamajka, mert mindegyik első akart lenni, és a végén már fegyelmezetlen lökdösődésbe kezdtek, és olyan lármát csaptak, hogy néhány csillag társaságában a hold is bekukkantott az ablakon. Ki tudja, mi lett volna a nézeteltérés vége, ha a nappaliban nem kondít jó hangosat az állóóra.
- Bimm! Egy óra van! Hé, ti, ott a konyhában! Jó lesz, ha siettek, hogy virradatra kisülhessen az összes sütemény!
Ettől mindannyian megszeppentek egy kicsit. A nyújtófa tért magához legelébb, és felkiáltójelként emelkedett fel az asztal sarkán.
- Igaza van az öregnek! Ha össze-visszakapkodunk, csak zűrzavar lesz. Azt gondoltam ki, hogy sorsot húztok - fordult a süteményformákhoz. - Aztán én begyújtom a sütőt, ti meg szépen egymás után kivágtok egy-egy sort a tésztából, és mindjárt be is rakjátok a tepsibe.
Úgy is lett. Az első a szív-forma lett, utána a fenyő következett. Az egyik tepsi felpenderült a gyúródeszka mellé, a zacskó megriszálta magát, és vékony lisztréteg vonta be a tepsi alját. A szaggató is nekiindult, s egymás után dobta a csinos szíveket a bádogra. Egy-kettőre meglett az első sor, majd a második, és hipp-hopp már meg is telt a tepsi, jöhetett a következő.
Nyílt a sütő ajtaja, s rögvest be is záródott az első adag sütemény mögött. Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.
Mikorra az öreg Bimm-bamm elkiáltotta a négyet, két nagy tál is tele volt mindenféle formájú, illatos mézessüteménnyel. Sőt, a díszítéssel is szépen haladtak. Íróka szorgalmasan rajzolta a szebbnél-szebb mintákat a sütikre, de egyfolytában aggodalmaskodott:
- Nem szárad meg. Ilyen rövid idő alatt nem szárad meg! Nem szárad meg, és elmázolódik az összes!
Már az egész asztalt, a konyhapultot beborította a rengeteg szépséges mézeskalács. Íróka, kis szünetet tartva, jólesően nézett végig rajtuk.
- Nem száradnak meg, nem szá... - kezdte megint.
Ám ekkor különös dolog történt Egy csillag, vagy ahhoz hasonló, betáncolt az ablakon, végiglebbent a sütik felett, és csodák-csodája! Mindegyiken azon nyomban megszáradt a fehér máz. Íróka futott egyik helyről a másikra, hitte is, nem is, de aztán úgy döntött ráér később is álmélkodni, most inkább befejezi a maradékok díszítését. Míg a többiek azon fáradoztak, hogy összegyűjtsék a Csillagtündér által megszárított mézeseket, Íróka is elkészült.
Várakozón fordult az ablak felé, mögé álltak a többiek is, de csak a hold hamiskás fénye világlott be, az is csak egy picikét.
- Bimm, bimm, bimm, bimm, bimm, bimm-bamm! Fél hat van .
A nappali mélyén valami mozgolódás támadt. Mi lehet az? Az egyik fotelból Apa tápászkodott fel, és erősen dörzsölte a szemeit. Az eszközök sietve siklottak vissza a kamrába, még az ajtót is becsukták maguk után.
Apa álmosan botorkált a konyha felé, és felkattintotta a villanyt. Elégedetten nézett körbe:
- Hm! Egész rendesek lettek ezek a sütemények! Megérte az éjszakába nyúló fáradozást. - mondta, és felemelt egy darabot, hogy megkóstolja. - Hát ennek még puhulni kell! - dörmögte, és bevonult a fürdőszobába.
Anyát az ünnepre hazaengedték a kórházból. Nagy volt az öröm, amikor megérkezett, a gyerekek úgy körülvették, hogy alig tudott tőlük besántikálni a nappaliba. Ott meg a látványtól gyökerezett földbe a lába, mert olyan szép volt a mészeskalácsokkal díszített fa. Nagyon meghatódott, Apa meg büszkén húzta ki magát.
A kamrából pedig, ki tudja, miért, de fojtott kuncogás hangjai szűrődtek ki. Még szerencse, hogy nem járt arra senki!

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

Harald Scheel és Sibyle Jung: A törpék levele

Egy távoli országban a magas hófödte hegyek között, van egy pici falu, amelyet ember még sohasem látott.

Itt élnek a hegyi törpék. A törpeférfiak vastag, meleg nadrágot és szőrmés kabátot, a törpehölgyek csinos, hímzett ruhákat hordanak. Mindegyikük elengedhetetlen kelléke a hegyes törpesapka.

Ma különleges nap van a törpék falujában...Ugyanis közeleg a karácsony! Mint minden évben, az idén is összegyűlnek a törpegyerekek a falu főterén. Itt az ideje, hogy elküldjék kívánságaikat Télapónak.

A legidősebb törpe, akinek gyönyörű kézírása van, elkészíti a kívánságlistát. Egy hatalmas töltőtollal írja a gyerekek kéréseit egy hosszú-hosszú papírtekercsre. Azt mondják, hogy ezt a tollat egy ember veszítette el az erdőben. A favágó törpék megtalálták és elhozták a faluba. Ez a nagy toll éppen megfelel ennek a feladatnak, hiszen Télapó szemei a sok olvasástól már eléggé elromlottak, és bizony nehezére esne kibetűzni a törpeírással készült listát.

Miután minden kívánságot feljegyeztek, a törpék gondosan összetekerik a tekercset. Most már csak el kell juttatni a Télapóhoz. Szánkóra helyezik és elindulnak egy magas, meredek domb tetejére. Ez az utazás elég fárasztó, ezért csak a törpeapukák vállalkoznak rá. Még szerencse, hogy a törpék erősek és bátrak.

Fent a hegytetőn a futár már várta őket. Ez a nagy, titokzatos, fehér madár, a törpék országában él. Minden évben ő viszi a törpegyerekek kívánságlistáját a Télapóhoz. Mindig pontosan végzi a feladatát és még sohasem veszített el egyetlen papírtekercset sem.

A gyerekek tudják, hogy kívánságaik biztosan elérkeznek a Télapóhoz, ezért gondtalanul szánkóznak a domboldalon.

Ahogy a törpék átadják a tekercset, a nagy, fehér madár óvatosan a csőrébe veszi a szalagot, mely összefogja a listát, megrázza tollait, majd hatalmas szárnycsapásokkal a magasba emelkedik. Gyorsan maga mögött hagyja a hófödte fákat, dombokat, és hamarosan már csak egy parányi fehér pont látszik az égen. A törpék még sokáig néznek a távolodó madár után, némelyek integetnek is, végül aztán hazaindulnak. Most már biztos, hogy a gyerekek karácsonyra megkapják az áhított ajándékokat.

Ebben az évben azonban valami különös történik. Fent a magasban, a felhők fölött, Télapó már átolvasta az összes levelet és képeslapot a világ minden tájáról, és az ajándékok is készen vannak. Mégis gondterhelten simogatja hófehér szakállát.


- Nem találom a törpék papírtekercsét - mormogja maga elé. - Itt valami nincs rendjén!

A jó öreg Télapó nem hagyja annyiban. Az lehetetlen, hogy a törpegyerekek ne kapjanak ajándékot karácsonyra. Tüstént útnak kell indulnia, hogy megtalálja az elveszett papírtekercset.

Felpattan a szánjára, és a hűséges rénszarvasaival együtt már repül is a törpék országába.

Ahogy éppen egy magányos, a falutól távol eső kunyhó fölött repül át, hirtelen halk, keserves nyöszörgést hall, mintha egy állat kiáltana segítségért!

Valóban: a futár, a nagy, fehér madár fogságba esett! Mikor már messze fent a magasban járt, kibomlott a papírtekercset összefogó szalag és a tekercs lehullott a földre. A madár rövid keresgélés után megtalálta egy kunyhó közelében. A törpe, aki ott él, amint meglátta a madarat, azon nyomban foglyul ejtette. A törpét soha, senki nem látogatja, ezért gonosz és mogorva lett. Nem szeret senkit, de különösen a törpegyerekekre haragszik, amiért olyan gondtalanok és vidámak. Azért fogta el a madarat is, hogy bánatot okozzon a gyerekeknek.

Télapó időközben leszállt a kunyhó melletti tisztásra. A törpe valami furcsa neszt hall a háza mögött. Nyomban az ablakhoz fut, hogy megnézze mi történik. Amikor meglátja a Télapót, bizony inába száll a bátorsága, kirohan kunyhójából és reszketve elbújik egy farakás alá. Egy résen át kukucskálva figyeli, amint Télapó a kunyhó felé tart.

A Télapó a nyöszörgő hang irányába megy, és megtalálja a szerencsétlen, bezárt madarat.


- Szegény madár - mondja, és gyorsan szabadon engedi. - Repülj vissza nyugodtan a dombodhoz! Megtaláltam a papírtekercset és magammal is viszem. Ne aggódj, most már jó kezekben van.

Egy kis törpegyerek, aki éppen a kunyhó közelében játszadozott, mindent látott és hallott. Gyorsan visszaszalad a faluba, és izgatottan meséli a többi gyereknek, hogy mi történt.

A Télapónak nincs most ideje azon töprengeni, hogy vajon ki zárta be a kalitkába a fehér madarat. Még rengeteg ajándékot kell előkészítenie! Tüstént visszasiet az angyalokhoz és felolvassa a papírtekercset. Bizony sok-sok kérés szerepel most is rajta, de mivel mindegyik törpegyerek nagyon jól viselkedett, így mindegyikük megérdemli a kért ajándékot. Az angyalkák a raktárba repülnek, előveszik a megfelelő játékot vagy könyvet, szépen becsomagolják, majd Télapó szánjára teszik.

Ez idő alatt a törpegyerekek összegyűltek egy pajtában, hogy megbeszéljék a történteket. Nagyon szomorúak lettek volna, ha karácsonyra nem kapnak ajándékot, de tulajdonképpen nem haragszanak a magányos, gonosz törpére.

Sejtik, hogy azért ilyen, mert nagyon boldogtalan. Olyan rossz természete van és olyan mogorva, hogy minden barátját elveszítette. Minél magányosabb, annál gonoszabb lesz.

Ez nem mehet így tovább! A gyerekek elhatározzák, hogy karácsonykor segítenek a törpén.

Karácsony este minden gyerek megtalálja az ajándékát a fa alatt. Boldogan csomagolják ki a meglepetést, és rögtön ki is próbálják.

A gyerekek nem szóltak szüleiknek arról, hogy a gonosz törpe kalitkába zárta a nagy, fehér madarat. Titokban akarják tartani, hogy karácsony napján egy jó cselekedetre készülnek...

Késő este, a mogorva törpe, amikor kinéz az ablakon, arra lesz figyelmes, hogy egy hosszú imbolygó fénysor közeledik a kunyhója felé. Minden ízében reszketni kezd, mert azt hiszi, hogy a falubéliek akarják őt megbüntetni gonosz tetteiért.

De legnagyobb meglepetésére hirtelen karácsonyi dallamok csendülnek fel az ajtaja előtt. A gyerekek körbeállják a kunyhót, és gyertyával a kezükben énekelnek, hogy meglágyítsák a törpe mogorva szívét. Majd lassan elindulnak az ajtó felé...

A mogorva, gonosz törpe nem hisz a szemének. A gyerekek nem csak énekelnek, hanem mindenféle ajándékot is hoznak neki: Egy meleg pulóvert, egy sálat, süteményt, egy doboz édességet, de ami a legszebb ...egy gyönyörű szép faragott széket!

A törpe meghatódva, könnyes szemmel néz a gyerekekre. Bocsánatot kér a tettéért és megígéri, hogy a legközelebbi látogatásuknál forró csokoládét és süteményt készít.

Ezen az estén mindenki nagyon-nagyon boldog Törpeországban.

Wass Albert : Magyar karácsony az égben

Magyar karácsony az égben

Aki még nem tudott róla, ám tudja meg, hogy amikor lent a földön megszólalnak a karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak, s a mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája.

Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt, s a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik, hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon.

Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához, s ki-ki ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr Jézus megáldja, s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velük a földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a soha nem hiábavaló, de mindig beteljesülõ imádságok a mennyek lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt mindenki.

De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt az égben. Már egy héttel karácsony elõtt hírvivő angyalok járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velük, hogy Jézus Úr parancsára ebben az évben Magyar karácsony lesz odafönt.

Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így látta illőnek s helyesnek, s így is történt.

Mikor aztán megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt, hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt szegényke a nagy megtiszteltetéstõl, hogy nyomban el is ejtette a csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott.

Padlót érve a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást, és a kint várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.

Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga ügyetlenségétõl, hogy szégyenében nyomban elszaladt, s elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá.

Az Úr Jézus, látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó erõsen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk, s a nép betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára, akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy elfoglalják a megtisztelõ helyet. Mikor aztán mindenki együtt volt, az Úr Jézus megadja a jelt: gyúljanak hát ki az emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán!

Elsőnek az ősz István király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az első gyertyát.


Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak, Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban. „Pro libertate”, suttogta a nagyságos fejedelem, s Petőfi Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének gyertyája felé.

S rendbe kigyúlt az egész magyar történelem, s ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán, előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét, s felsírt a húrokon a magyar „Mennyből az angyal...” De olyan szépen, olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót.

Majd az Úr Jézus jelt adott megint, s rangsor szerint István király lépett oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi magyaroknak.

Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya majd földig húzta le a gyönge ágat.

Szent László vitézi erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc lelkes hitét s Petõfi Sándor lángoló szívét aggatta fára.

Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal, hogy mire a más nemzetségből valók sorra kerülhettek, már csak úgy roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga ajándékával.

Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta világ a világ!

Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött a fán, az Úr Jézus megáldotta valamenynyit, s míg a sok nép vonulni kezdett újra kifelé a szárnyas kapukon, szorgos kis angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi kincset, s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba. Végül aztán már csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa körül, imába mélyülten.

Az angyalok elhordták már az utolsó ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva elővezette onnan a szeplős kis angyalt.

„Hát te minek bújtál oda?” – kérdezte tőle mosolyogva.

„Restellem magamat” – vallotta be a szeplős. – „El ejtettem volt azt a csengőt, lássa.”

„Oh, hát te voltál az!” – nevetett az Úr. „Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is. De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s mikor?”

„Katika a nevem s Budapestrõl jöttem – felelte a vézna, szeplős kicsi angyal – november negyedikén, Uram.

Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát nézték, s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd hangja törte meg a csendet.

„Isten hozott, Katika” – mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke fejet.

„Aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a tieidnek?”

„Küldtem, Uram” – felelte Katika, s elpirult a szeplői alatt.

„Aztán mit küldtél?” – kíváncsiskodott az Úr Jézus. „Szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis testvérkéidnek?”

A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt.

„Nem imádságot küldtem” – vallotta be szégyenkezve.

Az Úr Jézus igen nagyon elcsodálkozott.

„Nem-e? Hát mi egyebet lehet küldeni innen?”

„Kenyeret” – felelte szepegve Katika. „Szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is” – tette hozzá bizalmasan.

„S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten nincsen fehér kenyér, régóta már…” ....


Mély, döbbent csönd volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett kenyeret küldött volna alá a mennyországból. Aztán az Úr Jézus lehajolt s homlokon csókolta a kislányt.

„Jól tetted, Katika”, mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó könnycseppet a szeméből, „sokszor a kenyér a legszebb imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent jártam a Földön. Kenyeret.”

Valahol a meghatottan álló magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte.

„Ne sírj, nagymama!” – kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon, mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot – „Apuék nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem, meglásd, eltart sokáig!”

Az Úr Jézus mosolygott. S mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap Magyarország fölött!

És a télapónak ki ad ajándékot ?

És a télapónak ki ad ajándékot ?

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Már csak egyet alszunk, és itt a Télapó! - rontott be lelkesen a kis ház ajtaján Boglárka.

- Szervusz, kislány! - köszöntötte az öregember, elnézően mosolyogva Boglárka szeleburdiságán.

- Gyere ide és mesélj, mit kértél a Télapótól! Boglárka fürgén odaszaladt az öreg Kapusihoz, és kényelmesen az ölébe fészkelte magát.

- Nagyon jó voltam az idén - mondta, és ujjain számolni kezdett.

- Jól tanultam, jól is viselkedtem, sokat segítettem anyunak és apunak, mindig szót fogadtam - itt egy kicsit megakadt a felsorolásban -, vagy legalábbis majdnem mindig - helyesbített -, de azért igazán jó voltam, és ... és most biztosan megkapom, amit szeretnék...

- És mit szeretnél?

- Egy csodálatos, nagy babát. Akkora mint én - tárta szét apró kezeit a kislány - gyönyörű szőke haja van, kék szeme, és ... és meglátod, nagyon megszereted majd te is.

- Aztán arra gondoltál-e már, hogy a Télapónak ki ad ajándékot? - kérdezte váratlanul Kapusi bácsi.

- A Télapónak? - csodálkozott Boglárka.

- De hát neki nem kell ajándék, hiszen tele van a puttonya mindenfélével. Azt vesz ki belőle magának, amit csak akar.

- Azért az nem úgy van ám, Boglárka! A Télapó egész évben gyűjti a sok ajándékot a gyerekeknek, tömi tele a puttonyát. A végén aztán semmi sem marad neki, hiszen nem magáért gyűjtöget, hanem a gyerekek örömére. Te szeretsz ajándékot kapni, Boglárka?

- Igen, nagyon!

- Na látod! Szegény Télapó is biztosan örülne, ha valaki gondolna rá. De hát a Télapónak ki ad ajándékot!? - ismételte meg a kérdést Kapusi bácsi, és mosolygó szemmel, várakozva nézett a kislányra, aki láthatóan elgondolkodott a hallottakon.

- Szegény Télapó! - mondta kisvártatva Boglárka. - Tényleg nagyon rossz lehet neki!

- Gondold csak el - folytatta az öreg -, milyen magányos lehet a Télapó egész évben. Még a gyerekek se gondolnak rá, csak ilyenkor, amikor ajándékot várnak tőle! Aztán ha megkapták - el is felejtik hamar, mintha ott se járt volna.

- Jó estét, Kapusi bácsi! - nyitott be az ajtón váratlanul egy magas, bajuszos fiatalember, furcsa, kis zöld kalapban.

- Mit szól, milyen szép fehér telünk van! Így aztán biztosan idetalál a Télapó a szánjával, igaz-e kislány!

- Szervusz Kálmán! - köszöntötte az öreg. - Mi járatban erre, hol még a madár sem jár? Legfeljebb csak ilyen pelyhes kiscsibe - pillantott Boglárkára szeretettel.

- Csak benéztem, hátha meggondolta magát a festmény ügyében.

- Nem eladó! - rázta meg a fejét Kapusi bácsi. - Ugyan már, minek az a téli tájkép magának, mikor itt van az igazi, hamisítatlan hórengeteg! Csak ki kell néznie az ablakon!

- Mondtam már neked Kálmán, hogy ez emlék apámtól. Ez az utolsónak festett képe maradt csak meg az egész gyűjteményből. Ezt pedig nem adom el.

- Hát, ha mégis meggondolná magát, csak szóljon! Tudja, hogy bármikor jó árat adok érte - mondta a fiatalember, majd megemelte kalapját és távozott.

- Milyen képről beszéltetek? Megnézhetem? - ugrott fel Boglárka.

- Gyere, megmutatom.

A szomszéd szobában Boglárka még sosem járt. Egyszerű kis szobácska volt, középen, a fal mellett egy öreg, rozoga ágy terpeszkedett méltóságteljesen, felette egy festmény, díszes keretben. A kép egy téli tájat ábrázolt. A szikrázó hóval borított fenyőfák büszkén ágaskodtak az ég felé, s a magasból letekintve őrizték a fehérben pompázó dombokat. Boglárka meghatottan álldogált az ágy lábánál, egy kopott karosszék mellett. Kezét az öregember tenyerébe csúsztatta, s halkan suttogott.

- De hiszen ez a Télapó otthona! - és szinte hallani vélte a rénszarvasok húzta szán dallamos csengőit.

- Bizony! - mondta Kapusi bácsi.

- Ha ránézek erre a képre, nekem is gyakran eszembe jut a Télapó. Néha úgy érzem, mintha én ülnék a szánon, s száguldanék csilingelve, egyenesen ide... a gyerekekhez...hozzád...

- Na, elég az ábrándozásból! - váltott hirtelen hangnemet az öregember.

- Ideje hazamenned! Gyere, elkísérlek! Gyorsan sötétedik, édesapád már biztosan vár. Valóban, Boglárka apja a kertkapuban álldogált.

- Adjon Isten, jó estét! - üdvözölte meleg hangon Kapusi bácsit, s eszébe jutottak szülei, akik hajdanán ugyanígy várták őt téli estéken a ház előtt. Mert az öreg Kapusi bizony őt is a térdén ringatta valamikor, s ő hosszú, boldog estéket töltött nála, csodálatos történeteit hallgatva.

- Jó estét neked is, fiam! Aztán mit hoz a Télapó ennek a kis fruskának? - bökött Kapusi bácsi a házba szaladó kislány felé.

- Mert nagyon várja ám a holnapot!

- Tudom - sóhajtott Boglárka édesapja.

- Egy óriási babára vágyik. Nagyon csalódott lesz szegény, mert sajnos nem vehetjük meg neki. Tudja Kapusi bá', a gyárnak nehezen megy, kevés a munka, és hát meg kell néznünk alaposan, mire költjük a pénzt. Ilyen drága babára sajnos most nem telik. Talán jövőre.

- Pedig hát szomorú lesz a kisasszony a hőn áhított baba nélkül - mondta elgondolkodva Kapusi bácsi.

- De talán a Télapó majd megkönyörül rajta - tette hozzá rejtélyesen.

- Na, minden jót fiam, és nyugodalmas jó éjszakát! - Minden jót! - búcsúzott az édesapa is, és szeretettel nézett a lassan elbicegő öreg után. "Gondolkoztál-e már azon, hogy a Télapónak ki ad ajándékot?" ötlöttek föl hirtelen Kapusi bácsi egykori szavai. Eszébe jutott az a hosszú, emlékezetes éjszaka, amikor órákon keresztül faragta a Télapónak szánt sípot. De régen is volt már!

- Képzeld! - fogadta a felesége, mikor belépett a házba.

- Ez a lány a fejébe vette, hogy ajándékot készít a Télapónak! Talán azt hiszi, hogy így biztosan megkapja a babát. Az édesapa elmosolyodott.

- Hagyd csak, hadd csinálja! Legalább megtanulja, hogy nemcsak kapni jó, de ajándékozni is legalább akkora öröm. Boglárka nagy odaadással dolgozott egész éjjel. Egy rajzlapot vett maga elé, és a Télapó otthonát, a fehéren szikrázó, havas tájat festette meg. A kép közepén ott pompázott a rénszarvasok húzta szán, rajta a vidáman integető, piros ruhás Télapóval. Mikor elkészült, óvatosan belegöngyölte a képet a csizmájába, és a csillogóra tisztított lábbelit a ház ajtaja elé tette. Másnap reggel Boglárka izgatottan rohant öreg barátjához.

- Kapusi bácsi! Kapusi bácsi! Nézd csak, megkaptam a babát!

- Igazán gyönyörű - dicsérte az öregember.

- Majdnem olyan szép, mint te vagy.

Boglárka titokzatosan odahajolt Kapusi bácsihoz.

- Én is készítettem ám egy ajándékot a Télapónak! Hogy ne érezze olyan egyedül magát! De most szaladok! - mondta, és már fogta is a kilincset. - Megmutatom a többieknek is a csodálatos babámat! Csókolom! - intett, és már ott sem volt.

Az öreg Kapusi derűsen nézett az önfeledt kislány után. Egy darabig még álldogált az ablakban, gyönyörködött a behavazott tájban, majd hálószobájába ment és kedvenc karosszékébe telepedett. Pillantását az ágy fölötti falra vetette. A falról hiányzott a kép. Helyében egy gyermeki elfogulatlansággal festett papírlap függött: egy téli táj, középen a vidáman integető Télapóval.

- Hosszú ideje ez a legszebb teled, Télapó! - suttogta maga elé Kapusi bácsi, és a meghatottság könnycseppei lassan gördültek alá évgyűrűktől barázdált arcán.

Tarcsai Szabó Tibor

A koldusgyermek

Jókai Mór: A koldusgyermek (1854)

Karácsoni történet

Az apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt, és még alig volt négy esztendős.

Mikor kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este? ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”

A szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe, akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle: „mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”

El is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.

Meg is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor, öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta. Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost eredj haza!

A kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen haza, szépen elindult haza.

Akkor pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.

Azután összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.

Éjszaka is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!

Másnap megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó öregasszonyt.

Ötödnap pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen, mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.

A kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert megszólítni):

– Hol van most a jó néne?

– Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.

– De hát miért van ünnep?

– Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.

Ahová annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten? hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes öltözetű úr között.

Valami nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben, nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.

Úgy elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.

Egész estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő ismét az utcán maradt.

Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.

A kis árva úgy el tudta azokat nézni.

Mosolygó asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből, ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.

Olyan szép a kis Jézus születésnapja!

Csak olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová menjen haza ilyen zord időben!

Ismét csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:

– Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…

S a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a mennyországban…

Ti, kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik éheznek és szomorkodnak!…

Az ezüsthajú angyalka

Angol mese: Az ezüsthajú angyalka

Az ezüsthajú angyalka nagy bajban volt. Sokat rosszalkodott, és most hívatta Szent Péter:

- Gyere ide, te haszontalan! - mondta. - Nem vagy képes felfogni, hogy itt a Mennyben mindenkinek megvan a maga dolga? Hát még ilyenkor, karácsonykor! Mindegyikünknek boldoggá kell tennie valakit a Földön élők közül. - Szent Péter összeráncolta szemöldökét. - Te meg ehelyett csak rendetlenkedsz. Nem, nem maradhatsz itt tovább! Le kell menned a Földre, és amíg ott boldoggá nem teszel valakit, nem jöhetsz vissza.

A következő pillanatban már be is záródott az angyalka mögött a Mennyek kapuja. - Na most mit csináljak? - tűnődött. Nem volt mit tennie, leröppent a földre. Ott mindent puha fehér hó borított. Az angyalka elég lengén volt öltözve, fázott is nagyon. Az első élőlény, aki a szeme elé került, egy nyúl volt.

- Jó napot! - mondta a nyúl. Az angyalka éppen viszonozni akarta a köszönést, amikor száncsengő hangja, paták dobogása hallatszott, aztán feltűnt a Mikulás is.

Amikor a Mikulás meglátta az angyalkát, azonnal megállította a szánt, és odament hozzá.

- Hát te mit keresel itt a Földön? - kérdezte. Az angyalka szégyenkezve hajtotta le a fejét. Bevallotta, büntetésből került a Földre, azért, mert a Mennyben haszontalan volt, és folyton lustálkodott.

- Szóval lustálkodtál? - húzta fel a szemöldökét a Mikulás. - Ezt könnyen jóvá teheted. Gyere, ugorj föl a szánra, és segíts nekem ma éjjel.

A Mikulás felsegítette az angyalkát a szánra, és együtt elhajtottak. Egyszer csak a szán újra megállt. Egy fenyőligetben voltak.

A Mikulás kiszállt a szánból. Kiürítette zsákját, amely tele volt karácsonyfa díszekkel, játékokkal és angyalhajjal.

- Segítenél nekem feldíszíteni ezeket a fákat? - fordult az angyalkához.

- Szívesen - felelte az angyalka mosolyogva.

- Igazán örülök - mondta a Mikulás. - Én vagyok a magasabb, én díszítem a fák csúcsát, te pedig az aljukat, jó?

A Mikulás és az angyalka szorgalmasan kötözgették a fák ágaira a díszeket és az ajándékokat. A játékok, a díszek, minden gyorsan a helyére került. Akkor a Mikulás elment néhány nagyobb ajándékért. Az angyalka ezalatt a fákra vigyázott. Észrevette, hogy az egyik kis fát elfelejtették feldíszíteni. - Mit csináljak? - tűnődött. Nagyszerű ötlete támadt: letépte ruhájáról az aranycsillagokat, és felakasztotta őket a fára. De ezt kevésnek találta. Levágta hát a saját haját, szép ezüsthaja volt, és azzal fejezte be a díszítést. Nagyon szép lett a fa. Jött egy bárányka, az is megcsodálta.

Amikor visszatért a Mikulás, és látta, mit csinált az angyalka, megsimogatta a fejét.

- Nagyon szép! És most gyere, vigyük be a fákat a faluba. Biztosan te is találsz valakit, aki örülni fog a fenyődnek.

A Mikulás és az angyalka fölpattant a szánra, és csilingelve tovasiklottak a havon. A távolban hamarosan feltűntek a falu halványan pislákoló fényei. A Mikulás a falu közepén állt meg a szánnal, és hozzálátott az ajándékok szétosztásához. Az angyalka segített neki, ahogy csak tudott. Végül az a fa is sorra került, amely a saját hajával és aranycsillagjaival volt feldíszítve.

Fogta a fát, és elindult vele az egyik ház irányába. Ott három jó gyerek lakott. Éppen az édesanyjuknak segítettek mosogatni, amikor az angyalka lábujjhegyen belopakodott a házba, hogy elhelyezze a nappali szobában a csodálatos karácsonyfát meg az ajándékokat.

Amikor sikerült mindent elrendeznie, kiosont a házból, és a nappali szoba ablakához röppent, hogy belessen. A gyerekek most jöttek be a konyhából. Azonnal észrevették a karácsonyfát és az ajándékokat. Örömükben táncolni és énekelni kezdtek.

- Milyen gyönyörű! - kiáltottak fel szinte egyszerre. - Vajon ki hozhatta? - Az angyalka elmosolyodott. Ő is nagyon boldog volt. Gyorsan visszaszaladt az üres szánhoz, és felült a Mikulás mellé.

- Elvigyelek valameddig? - kérdezte a Mikulás.

- Ó, ha megtennéd! Ahhoz a fához vigyél, amelyiknél találkoztunk. Onnan már hazatalálok.

- Akkor gyerünk! - mondta a Mikulás, és megrántotta a gyeplőt. - Köszönöm, hogy segítettél. Szent Péter egész biztosan már tud róla.

- Én is köszönöm - mondta az angyalka, és már ott is voltak a fánál. - Isten veled! - kiáltott fel, és eltűnt az éjszakában.

Amikor az angyalka visszatért a Mennybe, Szent Péter már az ajtóban várta.

- Mi történt veled már megint? - kérdezte. Hogy néz ki a hajad? És hova lettek a ruhádról a csillagok?

De mikor az angyalka elmesélte, mi lett a hajával és a csillagokkal, Szent Péter nagyon megörült.

- Na, most már visszajöhetsz közénk - mondta. És még meg is jutalmazta az angyalkát. Sok-sok aranycsillagot adott neki. Ezeket az idősebb angyalok nyomban fel is varrták a ruhájára. És az ezüsthaja...az ezüsthaja meg szép lassan újra kinőtt.

Gyűjtötte: Peter Haddock

Fordította: Oláh János

Herczeg Ferenc: Az arany trombita

Már alkonyodott, de az utcai lámpákat még nem gyujtották meg. A kihalt, keskeny Boldog-asszony-utca szürkületén egy férfi ment végig. Talpig érő bundát viselt, amelynek két szárnya a lábszárát csapkodta és égő szivart tartott fogai között.

A Boldogasszony kis temploma előtt egy fiucska toppant eléje és ujságlapot kinált neki. Valami elkésett kis rikkancsgyerek volt. Vékonyan öltözött, vézna fiucska. A paraszti ruháján látszott, hogy valami felvidéki kis faluból szakadt ide a nagy városba. Kopott báránybőr süvegét a fülére huzta és annyira didergett, hogy valóságos rezgős táncot járt a kövezeten.

A férfi bosszusan morgott valamit s tovább sietett. A templom ajtaja előtt megemelte a süvegét és ekkor megint hallotta maga mellett a gyermek cipőjének kopogását.

Most megállt és pénzt vett ki zsebéből. Egy ideig keresgélt a krajcárok között, de aztán hirtelen meggondolta magát s egy ezüst forintot adott a fiunak.

- Nesze, legyen neked is jó karácsonyod.

A kis fiu szinte ijedten nézte a forintot, majd sarkon fordult és szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca szó nélkül szaladni kezdett. A Boldogasszony-utca tulsó végében, az ezer lámpa fényében ragyogó Nagykörut sarkán kövér, öreg asszony várta.

- Kaptál valamit, Jóska? - kérdezte.

A gyerek szó nélkül odaadta az ezüstforintot. Az öreg asszony örömében hangosan elkacagta magát, azután eltette a pénzt, kézenfogta a gyereket és megindult vele a távoli külváros felé. Oly sebesen ment, hogy a kis fiu csak futva tarthatott vele lépsét. Egy pálinkamérés ajtaja előtt megállott az asszony. Láthatólag habozott, hogy bemenjen-e vagy ne. A habozás hamar véget ért. Egy krajcárt adott a kis Jóskának és így szólt hozzá:

- Ez a tied, vehetsz magadnak, amit akarsz. Aztán várj meg a rendes helyen, a Boldogasszony-utcában. Félóra mulva érted megyek és adok vacsorát is.

Azzal magára hagyta a gyereket és bement a boltba. Jóska egy ideig utána nézett a jégvirágos ablakon át, majd lassan megindult a Boldogasszony-utca felé. Utközben meg-megállott egy boltkirakat előtt és azon tanakodott, hogy mit vegyen a krajcárért. Legszivesebben trombitát vett volna. Ilyenre fájt a foga, amióta eszét tudta. Azonban a trombiták, amelyeket egyik-másik kirakatban látott, nem voltak elég szépek. Jóska okos kis ember volt és tudta, hogy holnap is lesz nap...

A Boldogasszony-templomának sötét kapuja előtt megint jóideig járta a didergő táncot. Amikor már nagyon elfáradt, leült a kapu lépcsőjére. A nagy hópelyheket nézte, amelyek hullani kezdtek. Álmos szeme előtt mind nagyobb hópelyhek röpködtek; egyik-másik akkora is volt már, mint a papirsárkány.

Egyszerre azon vette észre magát, hogy nincs egyedül. A legfelsőbb lépcsőn egy koldusasszony ült, kis gyermekkel az ölében. Amikor Jóska a koldusasszony felé fordult, az könyörögve kinyujtotta a kezét. És Jóska a krajcárját, amely már egészen meleg volt a keze szoritásától, beletette a koldusasszony tenyerébe. Aztán fölkelt és el akart szaladni, mert szégyelte a tulajdon nagylelküségét.

A koldusasszony azonban a nevén szólította:

- Jóska!

A hangja olyan szeliden és édesen zengett, mint a hárfa. A fiu most már megismerte. Maga a Boldogasszony volt. A gyermek pedig, amelyet a karján tartott, a kis Jézus. A Boldogasszony mosolyogva tekintett a rikkancsra.

- Jóska, gyere velem! - szólt a Boldogasszony.

A templom kapujának mind a két szárnya megnyilott előttük. Odabenn ezer gyertya égett. A két padsor között komoly arcu, fehérruhás, szép angyal-ifjak állottak sorfalat. Amikor a Boldogasszony a kis Jézust a karján vive, Jóskát pedig a kezén vezetve, végighaladt a sorokon, valamennyien olyan mélyen meghajoltak, mint a minisztráns-gyerekek a szentség előtt. A kis fiu boldog alázatossággal tipegett a Szűzanya oldalán. Egyébként azonban nagyon fázott; a templomban dermesztő hideg volt és a szent asszony keze is olyan volt, mint a jégcsap.

Az oltárhoz lépett. Az aranykeretbe, hol különben a Boldogasszony képe szokott ragyogni, most ezüstpántos ajtó volt. Ez az ajtó is megnyilott előttük és ekkor kiléptek a szabad ég alá.

A Boldogasszony nem szólt Jóskához, csak vezette magával és olykor szeliden lemosolygott reá. A kis fiu meg, persze nem mert szólani. Házat sehol se látott. Egy behavazott uton jártak, melyet jobbról-balról hosszu dombok szegélyeztek. A vidék egészen olyan volt, mint Jóska szülőföldje. A fehér dombok fölött tisztán világitott a telihold. Olykor egy-egy farkascsaláddal találkoztak és az ordasok alázatosan lekonyitották fejüket, fülüket a vándorok előtt. Előttük nesztelen szárnyakon baglyok szállottak, olyan sietve, mintha valakinek hirt akarnának vinni a Boldogasszony érkezéséről.

Végül valami piros világosságot láttak a dombon. Egy karácsonyfa volt, mely magában tündökölt a havas pusztaságban. Száz gyertya égett rajta és az ágai csakugy hajladoztak a sok tarka drágaság sulya alatt. Távolabb még néhány karácsonyfa fénylett, aztán mindig több.

Fölértek a dombra és ekkor megállottak egy pillanatra.

- Ez a karácsonyfa-erdő! - mondta halkan a Boldogasszony.

Alattuk, ameddig a szem elért, hatalmas rengeteg terült el, csupa tündöklő karácsonyfából. Az erdőszélen kisebb fák állottak, beljebb hatalmas faóriások. A millió viaszgyertyácska fényétől piros volt az égboltozat is. A fák a tövüktől a csucsig ragyogtak az arany-ezüstékességtől. Óriási gyémántcsillagok, amelyek a galyakon himbálóztak, ezerszeresen verték vissza a különben is szemkápráztató fényességet. Annyi tarka édesség volt rajtuk, mintha napokon át hó helyett cukorsüteményt ontottak volna a felhők. És annyi és oly sokféle, kimondhatatlanul szép és kedves gyermekjáték, hogy a kis Jóskának elállott a szive verése.

Utjuk a karácsonyfa-erdőn át vezetett. Jóska nagyon fázott és a nagy fáradtságtól ár alig tudta emelni a lábát. Erősen megkapaszkodott a Boldogasszony jéghideg kezébe és káprázó szemét le-lehunyva vezettette magát előre. Egyre hallotta az égő viaszgyertyák halk sercegését és érezte a megpörkölt fenyőgaly édes illatát.

Nagysokára a tüzes erdőben egy kerek tisztásra értek. A tisztás közepén magános kis karácsonyfa állott. Egyetlen ajándék függött csak rajta: egy aranytrombita.

- Ez a tied, - mondta a Szüzanya. - Ilyen trombitája egy gyereknek sincsen. Kivánj magadnak valamit, aztán fujj bele. Bármit kivánsz, minden meglesz.

Jóska dermedt ujjacskáit kinyujtotta a trombita után. A trombita is jéghideg volt. Gondolkozni kezdett. Mit kivánhatna még, ha már van trombitája? Aztán eszébe jutott hogy mi volna neki jó.

- Azt szeretném, hogy ne fázzak többet. És, hogy ne legyek éhes soha. És, hogy a néném ne verjen meg, ha kevés pénzt viszek neki.

- Fujd meg a trombitát és minden ugy lesz,- szólalt mosolyogva a Szüzanya.

Jóska megfujta az aranytrombitát... Trara, trara! Olyan szépen szólt, hogy hallgatni is gyönyörüség volt. A Boldogasszony ekkor lehajolt és az ajkával megérintette Jóska homlokát. A tüzes erdő lángot vetett és Jóska minden tagjában édes melegség zsibongott, a szivét pedig mámoros boldogság járta át. Most már érezte, hogy nem lesz többé semmi baja.

A Boldogasszony templomának sekrestyése, miután az éjféli misére kinyitotta a templom kapuját, elszaladt a Nagykörút sarkáig és ott megszólitotta a rendőrt.

- Biztos úr, egy kis fiu fekszik a templom küszöbén. Azt hiszem, hogy megfagyott. Ujságárus gyerek. Ismerem, mert mindig ott lappangott a templom körül.

- Meghalt? - kérdezte a rendőr.

- Meg. Egy krajcárt szorongat a kezében.

A rendőr nem válaszolt semmit, hanem bement a sarki kávéházba, hogy a mentőknek telefonáljon.