Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember

Benedek Elek: Mátyás király és a százesztendős ember

Mátyás király a budai hegyek között sétálva, csudálkozva állott meg egy kert előtt. Egy igen-igen öreg ember fát ültetett a kertben.

— Hallod-e, öreg — szólította meg a király —, talán bizony nem eleget dolgoztál ifjúkorodban? Most már pihenhetnél.

— Igaz, felséges uram, eleget dolgoztam — mondotta az öregember —, de nekem öröm a munka. Bárcsak még sok esztendeig dolgozhatnám!

— Hány esztendős vagy?

— Kerek száz.

— S azt hiszed, örömét éred ennek a fának?

— Ha Isten akarja — felelt az öreg —, örömét érem, ha nem: majd örülnek a gyermekeim meg az unokáim. Nem érdemes ezek öröméért ültetni?

— Na, öreg — mondotta a király —, ha megéred a fa termését, hozzál majd nekem belőle. Igazán kíváncsi vagyok, megéred-e.

— Viszek, felséges királyom, viszek, hogyne vinnék!

A király továbbsétált; aztán telt-múlt az idő, esztendő esztendő után múlt, nőttek, növekedtek a százesztendős ember ültette gyümölcsfák, s ím, egyszerre csak termettek is: gyönyörű szép piros almák mosolyogtak a százesztendős ember fáin. Aki látta, gyönyörködve nézte.

Mátyás király bizonyosan megfeledkezett a százesztendős emberről (nem csoda, hisz folyton hadakozott hol a némettel, hol a törökkel), de a százesztendős ember nem feledkezett meg ám az ígéretéről. Mit mondok, százesztendős? Százöt esztendős volt már akkor, mikor a fák teremni kezdettek. Nosza, megtöltött egy kosarat a legszebb almákkal, s felballagott a budai Várba. Bezzeg hogy az őr útját állotta a kopott ruhájú, görnyedezve tipegő aggastyánnak.

— Mit akar itt kend, öreg?

Mondja az öreg, hogy mi járatban van. Egyszeribe jelentették a királynak, hogy itt van egy igen-igen öreg ember, egy kosár almát hozott őfelségének.

— Hát csak eresszétek be — parancsolta a király.

Bement az öregember, szépen meghajtotta magát (no, nem kellett nagyot hajolnia, mert bizony már jól előregörnyedt a háta), s mondta, amint következik:

— Emlékszik-e, felséges királyom, arra az öregemberre, ki öt esztendővel ezelőtt fát ültetett?

— Emlékszem, emlékszem — mondotta a király, s felvidult az arca, mosolygott a szeme, amint újra látta a százesztendős faültető embert.

— Felséges uram csudálkozott, hogy öregember létemre fát ültetek, s megparancsolta, hogy ha megérem a termést, hozzak belőle felségednek. Íme, elhoztam az akkor ültetett fa első termését. Fogadja kegyesen, felséges uram királyom.

Mátyás király leszállott a trónusáról (körülötte állottak a fő-fő urak), az öregemberhez ment, nyájasan karon fogta, s leültette egy aranylócára. Aztán parancsolta a szolgáknak, hogy ürítsék tálba az almát, a kosarat meg töltsék tele színarannyal.

Hát persze hogy mindjárt teletöltötték.

Csak nézték, nézték a főurak, s csodálkoztak, bizony meg is botránkoztak, hogy a nagy, a hatalmas király egy ilyen szegény embert aranylócára ültet, s olyan nagy kegyességgel, olyan nagy szeretettel bánik vele. Ám a király éles szeme észrevette a nagy urak megbotránkozását, merően rájuk nézett, s azt mondotta nekik:

— Látom, csodálkoztok, egyik-másik még meg is botránkozik, hogy ezt a szegény öregembert így megtisztelem. Hej, urak, urak, büszke nagy urak, tanuljátok meg, hogy aki öregségében is ilyen dolgos, méltó rá, hogy a föld leghatalmasabb urai is megtiszteljék.

A büszke urak szégyenkezve sütötték le szemüket, miközben a király az öregembert újra karon fogta, s gyöngéden levezette a palota lépcsőin, ott aranyos hintajába segítette, s úgy küldötte haza kicsi kunyhójába...

Mátyás király és a faültető öreg

Mátyás király és a faültető öreg

Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.

Mátyás király és a kolozsvári bíró

Mátyás király és a kolozsvári bíró

Hol volt, hol nem volt, Kolozsváron élt egy kegyetlen bíró. Egyszer Mátyás királynak fülébe jutott, hogy ez a bíró mennyire sanyargatja a szegény népet. Mátyás király szerette a szegényeket, pártolta őket. A gazdagokat gyűlölte, sokszor móresre tanította. Most hát, hamarjában Kolozsváron termett, hogy saját szemével győződhessen meg az igazságról. Álruhába öltözött, s rongyos gúnyájában leült a bíró házával szemben, egy hídra.
Egyszer csak jön egy hajdú és ráförmed:
– Mit lopod itt a napot, te nagy orrú ? Nem tudod, hogy a bíró úrnál mennyi munka van? – Nagyot húzott botjával Mátyás hátára.
– Mennyi a fizetség? – kérdezte Mátyás.
– Gyere a bíróhoz, az majd megmondja!
A bíró udvarában jobbágyok hordták a fát. Akit a hajdúk elöl-hátul találtak, mindenkit odahajtottak fát cipelni. A bíró a tornácon heverészett, onnan szemlélte a munkálkodást.
– Mi a fizetség, bíró úr, a fahordásért? – kérdezte Mátyás.
– Majd mindjárt megtudod, ha huszonötöt vágatok a farodra! – mordult rá a bíró. – Takarodj fát hordani!
Mit tehetett a király? Egész nap hordta a fát. Három hasáb végébe belevéste a nevét: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Este fáradtan, éhesen újra csak a bíró elé állt:
– Bíró uram! Fizesse meg az egész napi fáradságomat!
– Hij, azt a hitvány, agg eb anyádat! Te naplopó, te gazember! Vágjatok rá huszonötöt! – adta ki a parancsot a bíró.
A hajdúk egy minuta alatt lekapták a tíz körméről őfelségét, s huszonöt botütést mértek rá.
Szorította a fogát Mátyás, és erősen megfogadta, hogy ezt még visszaadja a bírónak.
Ahogy a deresről megszabadult, sietve sietett Budára. Hevítette a düh s a szégyen.
Néhány hét elmúltával a király fényes kísérettel ismét Kolozsvárra látogatott.
A bíró alázatosan hajlongott előtte. Így felséges királyom! Meg úgy, felséges királyom!
Mátyás egy darabig tűrte, hogy nyájaskodjék, de a szeme villámokat szórt feléje:
– Sok szép fája van, bíró úr! – mondta a király. – Honnan szerezte be kegyelmed?
– Kedves jobbágyaim ajándéka – szerénykedett a bíró.
– S ki hordta be ezt a temérdek tüzelőt? – feszegette tovább a dolgot a király.
A bíró feszengett szorultságában, s azt mondta:
– Az itteni szegények szívességből behordták.
– Dobáljátok szét a farakásokat! – adta ki a parancsot Mátyás a katonáinak. – Három hasábra ráírtam a nevemet, amikor három hete, én is szívességből, itt hordtam a fát. Még most is kék a hátam a bíró úr mogyorófa hájától, amivel a hajdúi megkenegettek.
A bíró csak hápogott ijedtében. A fahasábok hamar előkerültek. Mindegyiknek a végén ott állt: Mátyás! Mátyás! Mátyás!
Akkor a bíró térdre esett:
– Grácia fejemnek, felség!
– Nincs kegyelem! Hitvány féreg! Anyámat agg ebnek nevezted, megbotoztattál, mert a fizetségemet kértem. Népemet ingyen dolgoztattad! Akasztófa lenne a méltó jutalmad! Én beérem azzal, hogy mindenedből kifosszanak. Hitvány szolgáiddal az országból kitakarítsanak.
Híre ment az országban hamar, hogy lakolt meg a kolozsvári bíró gonosz tetteiért. A gonoszok ettől megrémültek, meglapultak, nem merték többet sanyargatni a népet, míg Mátyás király volt az uralkodó. Mióta Mátyás meghalt, oda az igazság.

Mátyás király aranyszőrű báránya

Mátyás király aranyszőrű báránya



Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:
– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van.
– Igaz – azt mondja –, nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.
A burkus király azt mondta:
– Én megmutatom, hogy hazud.
– De – azt mondja Mátyás király – a nem hazud, oan nincs!
– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy hazudjon.
Azt mondja Mátyás király, hogy:
– Én es fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.
Azt mondja a burkus király:
– Én es odaadom fele országomat, ha nem hazud.
Jó, mán kezet fognak, avval jóccokát mond a burkus király, és elmenen onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen parasztgúnyába, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a csobán.
– Isten hozta, király uram!
– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok?
Azt mondja a csobán:
– Üsmerem én a szován, hogy maga király.
Azt mondja a burkus király:
– Adok én neked sok pénzt és hat lovat és hintót, add nekem az aranyszőrű bárányt!
– Jaj – azt mondja –, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.
Sok pénzt ígért neki, nem, egyként se egyezett belé.
Hazamegyen nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya es. Azt mondja:
– Ne búsuljon, mert elmenyek én egy csomó színarannyal és megcsalom én.
Vitt egy ládácska színaranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szűkös a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort, de a leánynak kellett elébb innia belőlle, hogy lássa, nem tett-é valami étetőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz nem néki nem kell, mert pénz néki elég van.
Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta, hogy vélle háljon. No, azután azt mondja a leány a csobánnak, hogy:
– Nyúzd meg a bárányt, és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre.
Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja es, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.
De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta a botját egy féreglikba, és a kalapját reatette. Elhátrált tőlle, még nekiment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:
– Mi újság a tanyán? – Mán a kalapja.
Mondja újra a csobán:
– Ott bizon nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.
Mikor azt kimondta, megéjedett.
– Hazudsz, mert akkor a többit es megette volna!
Avval kivette a botját, és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy féreglikat, és esmég beletette a pálcáját, rea a kalapját, és köszöntötte király uramnak:
– Mi hír van a tanyán?
– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.
– Hazudsz – azt mondja a király –, mert a többi es bédöglött volna!
Esmént kivette a pálcát, és ment hazafelé. Harmadszor es talált egy féreglikat, belétette a pálcáját, rea a kalapját, és köszöntötte király uramnak:
– Mi újság a tanyán?
– Ellopták az aranyszőrű bárányt.
– Te, hazudsz – mondta a király –, mert a többit es ellopták volna!
Kivette a kalapját, és továbbindult Mátyás király palotájába, és ott a burkus király a leányával az asztalnál ültek. No, osztán bémenen, és köszönti a két királyt és a leányt es. De mán a bőrt odavitte volt Mátyás királynak a burkus király, és most várták, hogy hazud-é, mert ha hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:
– Mi újság a tanyán?
– Nincs egyéb semmi, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal felcseréltem.
De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:
– Hát hozd bé a bárányt!
De azt mondja a csobán:
– Ott középhelyt ül a két király közt.
– Bravó – mondta Mátyás király a csobánnak –, hogy nem hazudtál, má most néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőlle elnyertem.
– No – mondja a burkus király –, én es odaadom a leányom, úgyes megkóstolták egymást.
És úgy lett a csobánból burkus király.

Hogyan ajándékozott Mátyás király?

Hogyan ajándékozott Mátyás király?

Egy szegény ember talált egy nagyon nagy tököt. Elvitte Mátyás királynak, odaadta ajándékba. A király meg pénzt adott a szegény embernek, annyit, hogy két ökröt vehetett rajta. Így aztán négy ökrön szánthatott, mert azelőtt is volt kettő.


A szomszédja, a gazdag ember kérdezte, hol vette azt a két ökröt. A szegény ember elmondta, hogy így meg így, talált egy nagy tököt, aztán Mátyás királynak adta ajándékba.


- Na, jól van, majd viszek én is valamit.


Volt neki egy szép csikója, odaadta a királynak ajándékba. Nézi Mátyás a szép csikót, egyszer azt mondja:


- Ez már csakugyan szép csikó, ilyet még magam sem láttam!


Odavezeti a gazdag embert a tökhöz, hogy hát ő látott-e már ilyen nagy tököt.


- Na, már ilyent még magam sem láttam!


- Na, legyen a magáé azért a csikóért!


Mert Mátyás király tudta, hogy a gazdag ember nincs rászorulva a pénzre. Azt a tököt adta neki, amit a szegény embertől kapott. Ilyen igazságos volt!

Mátyás király meg a juhász

Mátyás király meg a juhász

Egyszer, amikor Mátyás király az országot járta, ráesteledett, aztán egy juhászhoz ment éjszakára. A juhász éppen birkapaprikást főzött, aztán meghívta a királyt is, mert nem tudta, hogy ő a király. Mikor esznek, egyszer csak a király bicskájára egy olyan darab hús akadt, ami nem kellett neki, aztán visszalökte a bográcsba. Erre a juhász fogta magát, aztán a kése nyelével egy nagyot csapott a király kezére.

- Tanuljon meg becsületesen enni! - azt mondja.

Megették a paprikást. Reggel köszöni a király a szállást meg a vacsorát, azt mondja a juhásznak, hogy látogassa meg őtet Budán, mert ő ott varga a királynál.

- Olyan pár bocskort szabok kendnek - azt mondja -, hogy haláláig eltart.

Mikor hazaért, mindenkinek mondta, hogyha jön a juhász, igazítsák hozzá.

Nemsokára el is jött a juhász. Kérdezi a palota kapujában az őröket, hogy hol van a Mátyás király vargája. Azok aztán vezetik is mindjárt a királyhoz. Csak bámult a juhász, mikor látta a szebbnél szebb szobákat, hát még mikor látta az ő ismerősét a fényes urak közt.

A király szépen fogadta a juhászt, mindjárt hívta ebédelni, de megmondta neki, hogy ezeket az urakat is tanítsa meg enni, mint ahogy őtet tanította. Leülnek az ebédhez, hát az egyik úr mindjárt visszalöki a késéről a tálba, amit kivett. A juhász meg a kés nyelével egy jót rácsapott a kezére.

- Tanuljon meg az úr emberségesen enni!

Az urak mindjárt előrántják a kardjukat, hogy összevagdossák a juhászt, de a király azt mondja:

- Hagyjátok csak, engem is így tanított meg emberségesen enni. No, mikor vége van az ebédnek, azt mondja a király:

- Mutassa meg kend ezeknek az uraknak, hogy hogy szokott a juhász. nézni a birkái után!

A juhász mindjárt rátámaszkodik a botjára, aztán néz. Azt mondja a király, az uraknak:

- Próbáljuk ki, mennyit bír el ez a juhász! - Azzal fogja a drága szép köpenyét, aztán ráteríti a juhászra. Int az uraknak, hogy ők is csinálják utána. Mikor már mind ráterítette a köpenyét, azt mondja a király:

- Gazember az, aki ennek a juhásznak nem ad tíz aranyat a saját köpenyiért.

Nem nagyon tetszett az uraknak, de mindegyik, aki levette a köpenyét, adott neki tíz aranyat. Alig fért bele a juhász szűre ujjába.

- No - azt mondja a király - most már mehet, földi, olyan bocskort varrtam kendnek, hogy haláláig eltart.

Mátyás király és a székely ember lánya

Mátyás király és a székely ember lánya



Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének:

- Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!

Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:

- Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?

Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.

Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:

- Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!

Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz.

Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre:

- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos egy ember vagy te!

A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből való ez a gondolat.

Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.

S azt mondta neki:

- Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem!

A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki:

- No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!

A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót.

És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől a hű szolgáját is visszarendelte.

Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának:

- No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók.

A lány két kis keblecskéje volt az.

A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet.

Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székely embernek két szál kendert. S ő meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem többől, csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt.

A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának: hogy csinál az abból főkötőt? Mondta is a lányának:

- Most adott csak a király bajt neked!

S szóról szóra elmondta a király parancsát.

De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának:

- Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon előbb ő ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt, vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt abból a két szál kenderből, amennyi kell.

A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte:

- Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!

Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy ő szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani.

Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel, annak a jó eszű kislánynak:

- Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is!

- No, most már tetézve adott bajt neked a király! - mondta otthon a szegény székely.

De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.

Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült.

Vagyis volt ajándék, s mégse lett.

Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely előtt nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az ő szekere csikózta!

Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták.

Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényházból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolta neki a baját.

Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka:

- Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig úgy csinálj, mintha halásznál.

Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres!

Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította:

- Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója!

- Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítésemért!

A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott többet!

Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura hirtelen természetét:

- Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!

Azt mondta erre a király:

- Azt jó szívvel megengedem.

Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja:

- Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?

Azt mondja csöndesen a királyné:

- Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztalak magammal!

Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!

Mátyás király meg az öregember

Mátyás király meg az öregember



Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.

- Tisztességben, öreg! - mondta a király.

- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.

- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.

- Hatért! - felelte rá az öreg.

- Hányból élsz?

- Kettőből!

- Hát négyet hova teszel?

- A sárba dobom!

- Hány még a harminckettő?

- Már csak tizenkettő!

- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?

- Meg én!

Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:

- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!

Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:

- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!

Felelt Mátyás király:

- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!

Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.

- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.

- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.

- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.

Megállapodtak tíz aranyban.

Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.

- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.

- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.

- Hat pénzt keresek. Kettőből magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.

- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettő?"

- Megmondom tíz aranyért!

Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.

- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.

Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.

- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"

- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!