2012. június 29., péntek

HOL HORDJA A FOLTJAIT A TIRITARKA NYÚL?




Másnap estefelé a Kisfiú úgy lépett be Rémusz bácsi kunyhójába, hogy akármerre fordult, mindig a háta mögé rejtette a kezét.

Egy kicsit késett is, s ezért szükségesnek látta, hogy megmagyarázza:

- Játszottam. Azért nem jöttem mindjárt.

- Kivel játszottál? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Nagyon hosszú neve van - felelte a Kisfiú kitérően.

- Nem baj - mondta az öreg. - Akármilyen hosszú, meghallgatom.

- Úgy hívják, hogy: kicsi-cirmos-állat-és-azt-mondja-hogy-miau.

- Vigyázni kell ezzel az állattal - jegyezte meg Rémusz bácsi -, mert nemcsak a neve hosszú, hanem a karma is. Könnyen megkarmolhatja az embert.

- Már meg is karmolt! - kiáltotta a Kisfiú, és előhúzta a két kezét.

Csakugyan: vérzett mind a kettő.

Rémusz bácsi a fejét csóválta.

- Gyere a kúthoz - mondta -, megmossuk.

- Nem kell - felelte a Kisfiú.

De azért tűrte, hogy az öreg néger lemossa a vért a kezéről, be is kösse egy tiszta ronggyal.

- Most mit csinálunk? - érdeklődött a Kisfiú, amikor visszatértek a kunyhóba.

- Mesélni fogok valakinek - válaszolta Rémusz bácsi.

- Kinek? - kérdezte a Kisfiú.

- Nagyon hosszú a neve - mondta az öreg. - Úgy hívják hogy: hebehurgya-kis-legényke-aki-nem-tud-vigyázni-magára-de-azért-nagyon-szeretem.

A Kisfiú szélesen elmosolyodott.

- Az én vagyok - mondta, és felkapaszkodott a magas székbe.


Egy nyáron nagyon elszaporodtak a szúnyogok azon a vidéken, ahol a Nyúl meg a többiek éltek. Nemcsak a földeken, a mezőkön, a kertekben röpködtek, zúgtak, dünnyögtek sűrű rajokban, hanem még a házakba is bejutottak, akármennyire zártak is előlük ajtót, ablakot.

Nem volt, aki nem szenvedett volna ettől a nagy szúnyogjárástól, hiszen azok a szúnyogok nemcsak röpködtek, zúgtak és dünnyögtek, hanem csipdesték is az állatokat, ahol csak érték. Talán a Teknősbéka volt az egyetlen, aki ügyet sem vetett a vérszívókra, hiszen az ő páncélján nem fogott semmiféle fullánk.

A szúnyog csípése erősen viszket, ezt mindenki tudja. De azt is tudja mindenki, hogy akármennyire viszket is: nem illendő dolog társaságban feltűnően vakaródzni, és senkivel, semmivel sem törődve, dühösen csapkodni oda, ahová egy-egy szúnyog éppen leszállt.

Mezeiné asszonyság, aki mindig is igyekezett jó modorra nevelni a leányait, nagyon zokon vette, ha a vendégei megfeledkeztek az illemtudásról.

A Rókának például meg is mondta egyszer:

- Kedves komám, ha már énrám nincsen tekintettel, gondoljon legalább a leányaimra! Türtőztesse magát: vakaróddzék ott, ahol senki sem látja.

A Róka azonban nem bírta elviselni a viszketést, úgyhogy hamar elbúcsúzott és hazament.

Hasonlóképpen járt a Farkas is.

- Igen tisztelt barátom - mondta neki Mezemé -, ne vegye sértésnek, ha megkérem: ne csapkodja a fejét, hasát, térdét, tomporát a leányaim jelenlétében. Máskülönben még azt hiszik, hogy az ilyen viselkedés illedelmes dolog.

- Még a fájdalmat is könnyebben bírom, mint a viszketést - felelte a Farkas. - Ha nem csapkodhatom a fejem, hasam, térdem, tomporom, inkább nem is maradok.

A Medvének kereken megmondta az asszonyság:

- Fel sem foghatom, hogy egy ilyen hatalmas, nagyerős állat nem tud uralkodni magán. Legjobb, ha hazamegy, és majd csak akkor látogat meg újra, ha a szúnyogjárás már elvonult.

Hamarosan híre járt, hogy Mezeiné egyszerűen kitessékeli a házából azokat, akik neveletlen csapkodással, vakaródzással adnak rossz példát a lányainak. Ezért aztán ezekben a szúnyogos hónapokban igen megritkultak a vendégek Mezeiéknél.

A Nyúl azonban egyik nap mégis beállított az asszonysághoz és a leányokhoz.

- Üdvözlöm, kedves szomszéd - mondta Mezeiné. - Remélem, hogy magától nem tanulnak rosszat a leányaim.

- Tőlem ugyan nem! - felelte a Nyúl. - Én is azt tartom, hogy nincs illetlenebb dolog, mint vakaródzni vagy éppen fejet, hasat, térdet, tomport csapkodni jól nevelt fiatal leányok társaságában.

- Örömmel hallom - válaszolta az asszonyság. - Tudom, hogy a szúnyogcsípést nehéz elviselni. De szerintem éppen azon ismerszik fel a jó modorú állat, hogy erőt vesz a bosszúságán, és türelemre szorítja magát.

- Szó szerint ez az én nézetem is - helyeselt a Nyúl. - A lehető legrosszabb véleménnyel vagyok az olyan állatokról, akik vakaródznak, vagy éppen a fejüket, hasukat, térdüket vagy tomporukat csapkodják illemtudó ifjú hölgyek jelenlétében.

De a szúnyogok már javában röpködtek, zúgtak, dünnyögtek körülötte, és itt is meg ott is egyre gyakrabban bökték a bőrébe a fullánkjukat. Bizony, a Nyúl is alig állta meg, hogy nem törődve az illemtudó ifjú hölgyek jelenlétével, meg ne vakarja a szúnyogcsípések helyét, vagy oda ne csapjon, ahol éppen legjobban viszketett: a fejére, hasára, térdére, tomporára.

Mi lesz ebből? Talán bizony az, hogy a végén még a Nyulat is kiutasítja a házából az illendőségre sokat adó Mezeiné?

Nem kell félteni a Nyulat! Megtalálja ő a módját, hogy az asszonyság is szívesen marasztalja, és a szúnyogcsípésektől se kelljen módfelett szenvednie.

Lássuk, mit eszelt ki!

- Tudják-e, kedves hölgyeim - szólt -, hogy nem minden nyúl olyan szürke, mint én vagyok?

- Hogyne tudnám! - felelte az asszonyság. - Van fehér is, barna is.

- És barnásszürke is van, és szürkésfehér is - kotyogtak a lányok.

Az egyik báránykisasszony nagy vihogva még ezt is hozzátette:

- És szürkésbarna is, és fehéresszürke is, és barnásfehér is, és fehéresbarna is!

- Csend legyen, lányok! - szólt rájuk Mezeiné mosolyogva, de határozottan. - Hallgassuk meg Nyúl szomszédot!

- Van egy unokabátyám - mondta a Nyúl. - Ritkán jár errefelé, úgyhogy aligha ismerik. Pedig kevés hasonló nyúl él a világon: nem fehér, nem szürke, nem is barna, hanem tiritarka.

- Tiritarka? - kiáltott fel csodálkozva Mezeiné. - Ilyen nyulat még nem láttam!

- Hát ha még tudná, hogy milyen színűek a foltjai! - folytatta a Nyúl. - Van azon a nyúlon kék folt, zöld folt, piros folt, mindenféle folt!

- No de ilyent! - álmélkodott az asszonyság. - És hol vannak rajta azok a foltok?

- Hogy hol? - kérdezte a Nyúl. - Mindjárt megmutatom.

Éppen akkor csípte homlokon egy szúnyog.

- Például itt - mondta a Nyúl, és a homlokára csapott, mégpedig olyan ügyesen, hogy rögtön agyonnyomta a szúnyogot.

Most a hasán csípte meg a szúnyog.

- Meg itt - csapott a hasára a Nyúl.

De a térde is viszketett.

- És itt - vágott a térdére.

A tompora is sajgott.

- No meg itt is - ütött a tomporára.

Ide csapott, oda csapott: a vállára, a mellére, a bokájára, az állára, a tarkójára - mindig oda, ahol legjobban viszketett a szúnyogcsípés.

Itt egy piros foltja van, emitt egy kék - sorolta -, itt hátul meg egy zöld foltja, mégpedig ekkora - s azzal megvakarta a dereka táját -, itt elöl pedig egy sárga, de az meg ekkora - és végigdörgölte a lába szárát -, és itt is, itt is, itt is, itt is: csupa-csupa tarkaság.

- Hát ez különös - csóválta a fejét Mezeiné asszonyság.

De közben őt is nagyon csípték már a szúnyogok.

A vállára csapott, és agyonnyomott egy szúnyogot.

- Itt nincs? - kérdezte.

Egy szúnyog a füle körül dünnyögött.

Mezeiné fültövön ütötte magát.

- Itt sincs? - tudakolta.

A combját vakarta:

- Hát itt?

- Ott nincs - felelte a Nyúl. - Hanem itt annál inkább - és megdörzsölte az orrát -, itt pedig se szeri, se száma - és két kézzel verdeste a két bokáját.

Lassacskán eltelt az idő. A Nyúl lehajtott egy ibrik meleg kávét, megevett hozzá egy nagy darab mazsolás kalácsot, azután elbúcsúzott.

- Szeretnék alkalomadtán megismerkedni a kedves unokabátyjával - mondta Mezeiné, miközben kikísérte a vendéget.

- Nem hiszem, hogy mostanában ellátogat ide - felelte a Nyúl.

- Kár - sajnálkozott az asszonyság. - Bizonyosra veszem, hogy ő is ugyanolyan illedelmes, tisztességtudó állat, mint az unokaöccse, akinek eszébe sem jut, hogy a szúnyogcsípéseit vakarja, vagy éppen a fejét, hasát, térdét vagy tomporát csapkodja jól nevelt ifjú leányok társaságában...


A Kisfiú úgy nevetett a történeten - meg azon, ahogy Rémusz bácsi a vakaródzó, ide-oda csapkodó Nyulat utánozta -, hogy alig bírta abbahagyni.

- Nekem is van egy tiritarka unokabátyám - mondta, de a nevetéstől alig lehetett érteni a szavát.

- Tudom - bólintott nagy komolyan Rémusz bácsi. - Meg is mutatom mindjárt, hol vannak rajta a piros, kék, sárga, zöld foltok.

- Itt! - kiáltotta, és gyengéden a Kisfiú fenekére ütött. - Meg itt! - csapott a gyerek hátára. - Meg itt, meg itt! - mondta és jobbról-balról egy-egy apró pofont adott a Kisfiúnak.

- Meg itt! - kacagott a Kisfiú, és egy cuppanós csókot nyomott Rémusz bácsi kopasz fejebúbjára.

MITŐL PETTYES A GYÖNGYTYÚK?




Valamelyik nap a Kisfiú hangokat hallott Rémusz bácsi kunyhójából. Belesett az ajtóhasadékon, és egy idegen négert látott odabent; Rémusz bácsi mellett ült a padon. Arca, keze, de még a kopasz fejebúbja is mind fekete volt, csak a rövid szakálla meg a tarkóján göndörödő kevéske haj, az volt fehér. Az orrán drótkeretes pápaszemet viselt - egyszóval szakasztott olyan volt, mint Rémusz bácsi, csak egy kicsit talán még annál is öregebb.

- Szabad bemennem? - kérdezte a Kisfiú.

- Persze hogy szabad! - felelte Rémusz bácsi. - Már vártalak. Ez itt Dávid apó, az unokabátyám. Egy másik faluban lakik, onnan jött át, látogatóba.

- Akkor ma nem lesz mese? - kérdezte a Kisfiú elszontyolodva.

- Dehogynem! - mondta Rémusz bácsi. - Csakhogy ma nem én mesélek, hanem Dávid apó.

- Te is tudsz mesélni? - fordult bizalmatlanul Dávid apóhoz a Kisfiú.

- Tudok bizony! - felelte a vendég. - Mindjárt el is mondok neked egy mesét, amit még az apámtól tanultam.

- És az apád?

- A nagyapámtól.

- A nagyapád pedig egy tánctanártól? - kérdezte a Kisfiú.

- Kicsodától? - csodálkozott az öreg Dávid. - Miféle tánctanárról beszélsz?

- Arról a tánctanárról - magyarázta Rémusz bácsi -, akitől a Nyúl nagyapja táncolni tanult. - Azután a Kisfiúhoz fordult.

- Dávid apó nagyapja még odahaza, Afrikában tanulta a meséit.

- Neki Afrikában volt odahaza? - tudakolta a Kisfiú.

A két öreg néger egyszerre bólintott.

- Ott bizony - mondták mind a ketten. - Afrikában.

- Hát akkor miért jött ide? Látogatóba?

- Nem éppen - felelte Dávid apó. - Nem éppen.

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.

- Majd megtudod, ha felnőtt leszel. Most inkább hallgasd meg Dávid apó afrikai meséjét.

- Miről szól az a mese? - kérdezte a Kisfiú.

- Arról, hogy mitől lett pettyes a gyöngytyúk - válaszolta Dávid apó.


Valamikor régen a gyöngytyúk nem volt pettyes, mint manapság, hanem kék színű - olyan kék, mint az égbolt. Nagyon szép égszínkék tolla volt minden gyöngytyúknak. Nem egynek éppen ez okozta a vesztét. Hiszen naphosszat ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, márpedig alig van, ami jobban szembeötlik, mint az ilyen égszínkék tollú madár a zöld füvön.

Ott legelt, ugyanazon a mezőn, az égszínkék gyöngytyúkok között egy antiloptehén is a borjával. Nagy meleg volt, és a borjú nem mozdult el az anyja mellől, mert más árnyékot nem talált a mezőn, mint az anyja árnyékát. És az antiloptehén a farkával a legyeket is elhajtotta a borjúról. Ezért állt az antilopborjú mindig az antiloptehén mellett.


- Micsoda tehén az az antiloptehén? - érdeklődött a Kisfiú. - Olyant még sohasem láttam.

- Nem is láthattál - felelte Rémusz bácsi. - Az antilop Afrikában él.

- Ott, ahol Dávid bácsi nagyapja odahaza volt?

- Ott.

- Afrikában - ismételte a Kisfiú, hogy a két öreg lássa, milyen jól megjegyezte, amit hallott. - Ahol Dávid bácsi nagyapja a meséket tanulta. De nem a tánctanártól!

- Hagyd már azt a tánctanárt! - nevetett Rémusz bácsi. - Az egy másik mesében van. Most figyelj erre a mesére.


Az antiloptehén legelészett, a borját legyezgette, a gyöngytyúkok pedig magot szedegettek, apró bogarakat kapkodtak fel a csőrükkel a fűből. Jól érezték magukat valamennyien azon a szép zöld mezőn, mert nagy, békességes csend volt, és az ég olyan kéken fénylett, mint a gyöngytyúkok égszínkék tolla.

De az öreg antilop egyszerre csak valami zajt hall a bozót felől. Odapillant, hát uramfia! - egy hatalmas, nagy oroszlán áll ott előtte.


- Oroszlán? - csodálkozott a Kisfiú. - Erre mifelénk nem élnek oroszlánok.

- Mondtam már, hogy ez a mese afrikai mese - szólt Rémusz bácsi. - Az oroszlánok is Afrikában élnek.

- Mint Dávid bácsi nagyapja - mondta a Kisfiú.


Ott állt az oroszlán az antilop előtt, és az antilop tudta, hogy ez nagy bajt jelent, mert az oroszlán semmiféle állat húsát nem szereti annyira, mint éppen az antilopét. És már látta is, hogy az oroszlán megnyalja a szája szélét, felborzolja a sörényét, félrecsapja a farkát, és elindul feléje.

Jött, jött az oroszlán, közelebb, egyre közelebb, és az antilop mozdulni sem tudott az ijedtségtől.

Bezzeg megmozdultak a gyöngytyúkok! Ahogy meglátták az oroszlánt, csivogva, kotyogva annyifelé rebbentek, ahányan voltak.

Egyedül maradt az antiloptehén a nagy zöld mezőn a borjával meg az oroszlánnal. Látta, hogy nem menekülhet semmiképpen, nincs más hátra, mint hogy harcoljon, ha magáért nem is, de legalább a borja életéért. Mert az talán még elmenekülhet, amíg ő az oroszlánnal verekszik.

Leszegte a fejét, és szarvát előremeresztve, szembefordult a nagyerős vadállattal. Hosszú, hegyes szarva volt; az oroszlán jobbnak látta, ha nemcsak amúgy vaktában rohan neki, hanem inkább oldalt kerül, és onnan ront rá. De addigra az antilop is fordult egyet, és az oroszlán megint csak azokkal a hosszú, hegyes szarvakkal találta szembe magát.

Újra került egyet az oroszlán, újra fordult egyet az antiloptehén. Így keringtek, forogtak a mezőn. De az oroszlán mind közelebb lépett, és az antilop tudta, hogy csak egyetlen pillanatot kell késnie, egyetlen mozdulatot kell elvétenie, s máris vége van neki is, a borjának is.

Bizonyos, hogy ott is vesztek volna mind a ketten, ha a gyöngytyúkok, az első ijedtség múltával, el nem határozzák, hogy megsegítik a két bajba jutott antilopot.

De hát hogy segíthetett rajta az a sok gyenge madár? Úgy, hogy sűrű sorban odafutottak az oroszlán elé, és a szárnyukkal csapkodva, felverték a föld porát. Voltak vagy százan a gyöngytyúkok; képzelhetni, mekkora porfelhő kavargott hamarosan az oroszlán előtt; még az ég kékje is beleszürkült.

Nem látta az oroszlán sem az antiloptehenet, sem a borját, sem a szárnyukkal verdeső gyöngytyúkokat - még a saját mancsát sem látta. Ugrott erre, ugrott arra, de csak amúgy vaktában, hiszen a szemét is ellepte a por.

Az antiloptehén nem sokat töprengett, hogy mi a tennivalója, hanem borjastul sebesen elrugtatott a mezőről. Csak messze, a bozótoson túl álltak meg, hogy egy kicsit kipihegjék magukat a nagy ijedelem után.

Odaszálltak köréjük a gyöngytyúkok is.

- Nem is tudom, hogy háláljam meg nektek, amit értünk tettetek! - mondta az antiloptehén.

- Szívesen tettük - felelték a gyöngytyúkok. - Sajnos, mi magunk is éppen elégszer jutunk veszedelembe. Hiszen nincs, ami jobban szembeötlik, mint a magunkfajta égszínkék tollú madarak a zöld füvön. Nem egynek közülünk éppen ezek a szép égszínkék tollak okozták a vesztét. Folyton azon törjük a fejünket, hogyan segíthetnénk magunkon.

- Nincs annál egyszerűbb - felelte az antilop. - Kerítsetek valahonnan egy vödröt.

Az egyik gyöngytyúk elszaladt, hozott egy vödröt.

- Tedd ide alám - rendelkezett az antiloptehén -, és csurgasd a tejemet ebbe a vödörbe.

A gyöngytyúk megfejte az antiloptehenet.

- Így ni! - mondta az antilop. - Most pedig álljatok sorba valamennyien.

A gyöngytyúkoknak sejtelmük sem volt, mire való mindez, de szót fogadtak.

Az antilop pedig belemártotta a farkát a vödörbe, és meghintette vele a gyöngytyúkokat, egyiket a másik után. Mire kifogyott a tej a vödörből, valamennyit végigpermetezte. Mire megszáradtak a forró napsütésben, merő fehér pötty lett mindegyikük.

A gyöngytyúkok elégedetten nézegették magukat és egymást.

- Ez igen! - mondották. - Így már könnyű lesz elrejtőzni a tarka virágok meg a rozsdás levelek között! Köszönjük szépen a szívességedet.

Azóta pettyes a gyöngytyúk.


- Miért hívják gyöngytyúknak? - kérdezte a Kisfiú.

- Éppen a pettyei miatt - felelte Dávid apó. - Azért, mert azok a pettyek olyanok, mintha a kék tolluk csupa fehér gyönggyel volna teleszórva.

- De hát már előbb is gyöngytyúknak hívták őket! - vetette ellen a Kisfiú. - Amikor még ott sétáltak, kapirgáltak a zöld fűben, és szép kék tolluk volt, olyan szép, mint az égbolt!

- Hát aztán! - felelte Dávid apó kicsit ingerülten. - Miért ne hívhatták volna őket gyöngytyúknak már akkor is?

- Mert nem volt rajtuk gyöngy! - kiáltotta a Kisfiú.

- Igazad van - szólt közbe Rémusz bácsi. - Akkor még nem volt rajtuk gyöngy, ezért nem is hívták gyöngytyúknak őket.

- Hát mi volt a nevük? - tudakolta a Kisfiú.

- Igen hosszú nevük volt - felelte Rémusz bácsi -, olyan hosszú, hogy még kimondani is nehéz: zöld-fűben-kapirgáló-madarak-amelyeknek-olyan-szép-kék-a-tolluk-mint-az-égbolt. Így hívták őket.

- Ez igazán nagyon hosszú név - mondta a Kisfiú. - Jó, hogy az antilop meghintette őket a tejével. Mert azt, hogy „gyöngytyúk”, sokkal könnyebb kimondani.

- Sokkal - bólintott Rémusz bácsi.

Dávid apó is elismerte:

- Ami igaz, az igaz. Sokkal könnyebb.

HÉT ÓNTÁNYÉR, HÉT ÓNKUPA ÉS EGY TEÁSKANNA TÖRTÉNETE



Egyik este Rémusz bácsi valamit keresgélt a polcon. Véletlenül levert róla egy óntányért.

Nagyot csörrent a tányér a földön, akkorát, hogy az öreg cirmos, amely eddig Rémusz bácsi heverőjén szundikált, ijedtében kiugrott az ablakon.

- Jaj! - mondta a Kisfiú. - Eltört?

- Már hogy tört volna el! - felelte az öreg. - Jó erős holmi ez! Megvolt már Betty asszony kislánykorában is. Mondhatom, sok finom ételt ettem belőle.

- Mekkora lármát csinált! - álmélkodott a Kisfiú. - És hogy megijedt tőle a macska!

- Meghiszem azt! - mondta Rémusz bácsi. - Az ilyen óntányérok szörnyű csörgésre képesek. Fogadni mernék, hogy nemcsak a macska ijedne meg tőle, hanem akármilyen más állat is.

- Még a Nyúl is? - kérdezte a Kisfiú.

- A Nyúl? Még mit nem! Hiszen éppen ő volt az, aki egy bizonyos alkalommal nem kevesebb, mint hét óntányért, hét ónkupát és egy ónból való teáskannát vert össze, hogy a lármával megszalajtson egy csapat nagyerős, nagyokos állatot!

- Hát a Nyúl nem a csörgődobot ütötte: didi-bumm, didi-bumm? - tudakolta a Kisfiú.

- Az máskor történt - felelte az öreg néger. - Azon a napon, amelyről most beszélek, edényekkel csapott zajt: csirr-csörr, klang-blang, zirr-zörr.

- Akkor ezt mondd el! - kérte a Kisfiú.

- Mondom - válaszolta Rémusz bácsi.


A Nyúlnak volt egy kis földje, abból éldegélt családostul. (Meg persze abból, amit itt-amott mindenféle ügyeskedéssel szerzett.) Egyik évben igen jól ütött be a termés, úgyhogy a Nyúl nemcsak az éléskamráját tölthette meg, hanem még el is adhatta a felesleget.

- No, asszony - mondta a feleségének -, végre egy kis pénzhez jutottunk. Mit vegyünk rajta?

- Legjobb, ha tányért és kupát vásárolsz - válaszolta a Nyúlné. - A gyerekeink mindenféle ütött-kopott bádogholmiból esznek-isznak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak. És ha még futja a pénzből, új teáskannát is vehetsz, mert a régi már horpadt.

A Nyúl azt felelte, hogy igen jónak tartja az ötletet; szerdán bemegy a városba, és a hetivásáron megveszi az edényt: hét ónkupát, hét óntányért a hét gyermeknek, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Nyúlné alig várta, hogy elmondhassa valakinek, milyen szép ajándékot ígért a férje. Éppen arra jött a Menyét felesége, annak mindjárt elújságolta:

- A férjem szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Menyétné meglátogatta régi barátnőjét, a Nyest feleségét.

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban - mesélte -, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- No lám! - jegyezte meg a Nyestné. - Az én férjem nem ilyen bőkezű. Mi bezzeg csempe, csorba bögrékből teázunk, amióta csak összeházasodtunk.

De azért ő is továbbadta a hírt a Rókánénak:

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ejnye! - csóválta a fejét a Rókáné irigyen. - Hát ilyen jól megy a dolguk?

El is mondta még aznap a Farkasnénak:

- Nyúl úr annyira megszedte magát, hogy szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Adta csibésze! - csóválta a fejét a Farkasné. - Kíváncsi vagyok, hogy jutott ekkora vagyonhoz!

Futott a Medve feleségéhez.

- Nyúl urat majd felveti a pénz! - közölte vele. - Szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ez már teszi! - felelte a Medvéné. - Hiába, meglátszik, hogy melyik állat az életrevaló!

Az asszonyok este mind elmondták a férjüknek:

- Nyúl úr szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban, sőt, ha futja a pénzből, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A Róka felkereste a Farkast.

- Hallottad már? - kérdezte. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

- Sőt, ha futja a pénzből - tette hozzá a Farkas -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

Felkerekedtek mind a ketten, meglátogatták a Medvét.

- Tudod-e, mi újság? - kérdezte a Farkas. - A Nyúl szerdán hét ónkupát és hét óntányért vesz a hét gyereknek a vásárban.

- Sőt, ha futja a pénzből - folytatta a Róka -, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.


- Hallottam már a dologról - felelte a Medve -, és azt mondom, hogy ha megveszi: hadd vegye meg, bizonyosan szüksége van rá. A gyerekei eddig mindenféle ütött-kopott bádogedényből ettek-ittak, ideje, hogy végre tisztességes edényhez jussanak.

- Nem hittem volna, hogy ilyen jó bolond vagy! - csóválta a fejét a Farkas.

- Mi közünk ahhoz, hogy miből esznek-isznak a Nyúl gyerekei? - tette hozzá bosszúsan a Róka. - Nem tartozik ránk.

- Hát akkor mi az, ami ránk tartozik? - tudakolta értetlenül a Medve.

- Csak az, te bamba - felelte a Farkas -, hogy a Nyúl szerdán bemegy a városba.

- Tudom - bólintott a Medve. - Hét ónkupát és hét óntányért vesz gyerekeinek a vásárban, sőt, még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

- Ha bemegy a városba - magyarázta a Róka -, akkor haza is jön onnan. Mégpedig az erdőn keresztül.

- Tiszta sor! - felelte a Medve. - Arra kell jönnie. De hát ez az ő dolga.

- Tiszta sor! - utánozta csúfondárosan a Medvét a Róka. - A mi dolgunk pedig az, hogy meglessük a vízmosásnál, és jól megtépázzuk.

- Ezenfelül pedig jól el is agyabugyáljuk - tette hozzá a Farkas. - Megérdemli, amiért annyi borsot tört az orrunk alá.

- Hát ami igaz, az igaz - dörmögte a Medve. - Egy kis lecke csakugyan nem ártana neki.

Így aztán a három jó barát megállapodott abban, hogy szerdán, hetivásár után meglesi a Nyulat az erdőben, és alaposan megfizet neki a csörgődobos tréfáért meg a többiért.

Ez a nap is elkövetkezett. A Nyúl bement a városba, és vett a vásárban hét ónkupát és hét óntányért a hét gyereknek, sőt, mivel futotta a pénzéből, vett még egy új teáskannát is, a régi horpadt helyett.

A tányérokat berakta a tarisznyájába, a kupákat a fülüknél fogva madzagra fűzve a nyakába akasztotta, a teáskannát pedig a kezében lóbálta - úgy indult hazafelé.

Messze volt a város. A Nyúl az erdőben leült a földre, hogy hátát egy fatörzshöz támasztva, pihenjen egy keveset.

Amint ott üldögél, egyszerre halk pityegést hall a fáról:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.

A Nyúl mindjárt megismerte a Cinke hangját. És ahogy felnézett a magasba, látta is, hogy csakugyan: ott ágaskodik, forgolódik a Cinke egy ághegyen.

Nem sokat törődött vele; gondolta: hadd locsogjon az az oktondi madár. Csak akkor fülelt fel, amikor a Cinke folytatta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet, hanem hármat -
ugyan kire-mire várnak?

- Kit látsz? - kérdezte a Nyúl. - Ki az a három, akit emlegetsz?

A Cinkének az volt a szokása, hogy sohasem felelt egyenesen a kérdésre.

Most így cifrázta:

Lipit-pit, lipit-pit!
Kit látok ott? Valakit.
Nem is egyet: hármat látok.
Egyikük sem jó barátod.

- Köszönöm a figyelmeztetést - szólt fel a magasba a Nyúl. - Sejtem már, ki lehet az a három! És azt is, hogy mit keresnek itt!

Lerakta a tarisznyáját meg a többi holmit, és arrafelé lopódzott, amerre a Cinke nyújtogatta a nyakát. Meg is pillantotta a vízmosás mélyén a Rókát, a Farkast és a Medvét. Szundikáltak mind a hárman: úgy látszik, nem gondolták, hogy a Nyúl ilyen hamar megjárja az utat.

„Nem volt elég a futásból, amikor Öhöm-Böhöm verte a csörgődobot? - nevetett magában a Nyúl. - Most majd futhattok a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm elől! Mert jön ám nemsokára!”

Visszatért a fa alá, ahol az imént pihent. A madzagra fűzött ón-kupákat visszaakasztotta a nyakába (jó lazán, hogy minden lépésre összekoccanjanak), a tarisznyát megint a vállára vetette (de előbb kivett belőle két tányért), a teáskannát pedig a fejébe csapta, mint valami sisakot (éppen elfért benne a két hosszú füle).

Amikor mindezzel elkészült, óvatosan felkapaszkodott a dombtetőre, fogta a két tányért, amelyet az imént kivett a tarisznyából, és össze-összecsapta, ahogy a zenekarokban szokásos.

- Hujjujjujjuj! - rikoltotta. - Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

A Róka, a Farkas, a Medve felkapta a fejét a vízmosás mélyén. - Hát ez miféle lárma? - kérdezték egymást riadtan.

- Hujjujjujjuj! - üvöltött, a két tányért egymáshoz verdesve, a Nyúl. - Én vagyok itt: a szörnyűséges, vérengző, rókaevő, farkasfaló, medvemarcangoló Csirrem-Csörröm!

- Hallod? - kérdezte a Róka a Farkast.

- Hallod? - kérdezte a Farkas a Medvét.

- Hallod? - kérdezte a Medve a Rókát.

Felugrottak mind a hárman.

- Hallom! - mondta a Róka a Medvének.

- Hallom! - mondta a Medve a Farkasnak.

- Hallom! - mondta a Farkas a Rókának.

A Nyúl ugrott egyet, csak úgy helyben, de ettől összekoccant a madzagra fűzött hét ónkupa a nyakában, és összecsörrent a maradék öt óntányér a tarisznyában.

- Hujjujjujjuj! - ordítozott a Nyúl. - Jaj annak, aki az utamba kerül! Karmom horgas, agyaram éles, hátam, oldalam csupa szúró tüske! Hol a Róka? Hol a Farkas? Hol a Medve? Hadd nyeljem le mind a hármat egy falásra!

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Róka a Farkasnak.

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Farkas a Medvének.

- Ennek a fele sem tréfa! - súgta rémülten a Medve a Rókának.

- Hujjujjujjuj! - visított a Nyúl, s azzal nyakában a hét ón-kupával, kezében két óntányérral, tarisznyájában a maradék öttel, fején a teáskannával (amely úgy állt rajta, mint valami sisak) - zirr-zurr, bing-bong -, szélsebesen lerohant a dombról, egyenesen a vízmosás felé.


- Zirr-zurr? - csóválta meg a fejét a Kisfiú. - Bing-bong? Az elején azt mondtad, hogy csirr-csörr, klang-blang és zirr-zörr!

- Ejnye már! - szólt bosszúsan Rémusz bácsi. - Mit vágsz a szavamba? Igenis: zirr-zurr és bing-bong! És ezenkívül csirr-csörr és klang-blang és zirr-zörr. Sőt, ha éppen tudni akarod: bimm-bamm és plimm-plamm is. Folytathatom?

- Hogyne - mondta a Kisfiú.


A három állat a vízmosás fenekén feltekintett. Nem volt sem idejük, sem bátorságuk, hogy valami alaposan körülnézzenek. Csak annyit láttak hirtelenjében, hogy valami nekidühült, csörömpölő, páncélos, sisakos szörnyeteg ront reájuk.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Róka.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Farkas.

- Meneküljünk! - kiáltotta a Medve.

A Róka már futott is volna, de a Farkas úgy belebotlott, hogy elvágódtak mind a ketten. Futott volna a Medve is, de ő meg a földön hentergő Farkasba botlott bele, és elterült a vízmosás fenekén.

A nyúl meg tányért, kupát csörgetve, üvöltözve, ordítozva rohant le a dombról.

Csak nagy sokára találta meg összegabalyodott lábait a három állat. És ha már megtalálta, hát arra használta, amire a magukfajta rémült állatok szokták: futásra.

A Nyúl pedig abbahagyta a tányér- meg kupacsörgetést, ordítozást, üvöltözést, levette a fejéről a teáskannát, és szép csendesen, nyugodtan hazasétált.

Aznap este már a hét óntányérból evett, a hét ónkupából ivott a hét nyúlfióka, a Nyúlné pedig az új kannában főzte meg a teát.


Rémusz bácsi felkelt, felemelte az óntányért a földről, és visszatette a polcra. A cirmos is beóvakodott az ablakon, és visszafeküdt a heverőre, ahonnan a tányércsörömpölés ugrasztotta fel.

- No, hogy tetszett a mese? - érdeklődött Rémusz bácsi. - Szép volt vagy nagyon szép?

- Nagyon-nagyon szép mese volt - felelte a Kisfiú.

- Hát annak örülök - mondta az öreg.

- Te miért örülsz? - kérdezte a Kisfiú. - Hiszen te előre tudtad, hogy milyen lesz! Inkább én örülök.

- Akkor annak örülök, hogy te örülsz.

- Én meg annak örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök - mondta a Kisfiú.

- Én pedig örülök, hogy te örülsz, hogy én örülök, hogy te örülsz - válaszolta Rémusz bácsi.

És gyorsan hozzátette:

- De most mindenesetre menj haza!

Hogyan ugrasztotta szét a róka vendégeit a nyúl



- Anyu megfejtette a találós kérdést - újságolta a Kisfiú másnap Rémusz bácsinak.

- Már hogyne fejtette volna meg! - felelte az öreg. - Hiszen én magam mondtam el neki ezt a mesét, nem is olyan régen: alig harminc éve.

- Harminc éve... - ismételte a Kisfiú. - Mennyi az?

- Hogy is magyarázzam meg? - tűnődött Rémusz bácsi. - Hány éves vagy most?

- Öt.

- Hát akkor hat olyan kisfiú, mint amilyen te vagy, együttvéve éppen harmincéves.

- De hát itt nincs hat kisfiú! Itt csak én vagyok, egyedül!

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.

- Úgy látszik, nem érted - mondta. - Nem baj. Jövőre iskolába kerülsz, és akkor meg fogod érteni.

- Jó - felelte a Kisfiú. - De most mesélj olyant, amit mindjárt megértek.

- Elmondom, hogy ugrasztotta szét Róka úr vendégeit a Nyúl - mondta Rémusz bácsi.


Képzelhetni, hogy a Róka nem valami nagyon szerette a Nyulat, mert folytonosan túljárt az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelt ki a rovására. Pedig, őszintén szólva, a Róka volt a hibás a dologban, hiszen a legtöbbször ő kezdte az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem szerette a Nyulat.

Ezért volt az, hogy egy alkalommal, amikor nagy vendégséget csapott, mindenkit meghívott a házába, aki valamit számított a környéken, csak éppen a Nyulat nem.

„No, megállj - dohogott magában a Nyúl. - Szerzek én magamnak mulatságot, különbet, mint amilyent te rendeztél volna!”

Estefelé a vendégek összegyűltek a Róka házában.

Róka úr ülőhellyel kínálta őket, ahogy illik, Rókáné pedig ételt, italt hordott fel.

- Tessék, kedves barátaim, egyenek-igyanak! - biztatta a vendégeket. - Váljék kedves egészségükre!

A vendégek nem kérették magukat: falatoztak, hörpölgettek, jókedvűen tereferéltek.

- Hol marad a Nyúl? - kérdezte egy kis idő múlva a Medve.

- Az ám! Mi van a Nyúllal? - tudakolta a Teknős. - Az olyan mulatság, amelyből a Nyúl hiányzik, felét sem éri!

- Csak nem mulasztottad el meghívni? - kérdezte a Borz.

- Jaj, dehogyis mulasztottam el! - füllentette a Róka. - Hívtam, nem is egyszer. Csak hát, az igazat megvallva, a Nyúl nem valami jó barátom, mert folytonosan túljárok az eszén, és némelykor borsos tréfákat eszelek ki a rovására.

- Elég rosszul teszed! - felelte a Teknős. - Rá is fizethetsz.

- A Nyúl a hibás a dologban - védekezett a Róka -, hiszen a legtöbbször ő kezdi az ingerkedést, huzakodást. De hát akárhogy is, annyi bizonyos, hogy nem nagyon szeret engem.

Mit csinált eközben a Nyúl?

Felment a háza padlására, és a régi lomok alól előkeresett egy csörgődobot. Leverte róla a port, és mindjárt ki is próbálta a hangját: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm...


- Hogy került csörgődob a Nyúl padlására? - érdeklődött a Kisfiú.

- Az a dob még a Nyúl papájáé volt. És az is az édespapájától örökölte.

- És a Nyúl papájának az édespapája kitől kapta? A tánctanártól?

- Persze hogy attól! És a tánctanár a másik tánctanártól. És a másik tánctanár a harmadiktól.

- És hogy a harmadik tánctanár kitől kapta, azt nem tudod? - kérdezte a Kisfiú.

- Nem, azt nem tudom - felelte Rémusz bácsi. - De hallgasd meg, hogy mit csinált a Nyúl a dobbal.


A Nyúl halkan odasettenkedett a Róka házához. Nem is kellett valami nagyon halkan settenkednie, mert odabent akkora volt a zsivaj, hogy amúgy sem hallották volna meg a lépéseit.

Megállt az ablak alatt, és rávert a dobra: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!

Elsőnek a Mosómedve figyelt fel a zajra.

- Mi az? - kérdezte. - Talán az ég dörög?

A Farkas is fülelt.

- Mintha jégeső kopogna - mondta.

- Inkább távoli lódobogásra hasonlít - vélekedett a Borz.

A vendégsereg lassan elcsendesedett.

Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - hangzott a dobszó.

- Nem dörgés ez! - rázta a fejét a Medve.

- De nem is jégeső! - állapította meg a Farkas.

- Sőt még csak nem is lódobogás! - jelentette ki a Borz.

- Hát akkor mi lehet? - tűnődtek a vendégek.

- Talán bizony... - szólt a Tehén. - Ki sem merem mondani! - Felállt a helyéről. Egy kicsit reszketett a lába.

- Szíves elnézésteket kérem, tisztelt barátaim - mondta akadozó nyelvvel -, de nekem most mennem kell. Megígértem a gyermekeimnek, hogy nem maradok sokáig.

- Én is ezt ígértem - indult a Kecske is.

- Ejnye, csak nem ijedtetek meg egy kis lármától? - marasztalta őket a Róka. - Még csak most sül a konyhán a fánk, most forr fel a borleves.

De azoknak már beszélhetett: a Tehén is, a Kecske is kilódult az ajtón, és futott hazafelé.

- Tessék, egyetek-igyatok! - igyekezett a Rókáné felvidítani azokat, akik ottmaradtak.

Hanem akkor megint felhangzott az ablak alatt: didi-bumm, didi-bumm, didi-bumm!

A Róka odalépett az ablakhoz, kikiáltott a kertbe:

- Ki az? Ki jár itt?

Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - csak ennyi volt a válasz.

- Annyi bizonyos, hogy nem állati hang - mondta a Teknős.

- De nem is emberi - tette hozzá a Borz.

- Hát akkor miféle? - tanakodott a Róka.

A Medve felállt a helyéről.

- Nem akarok megijeszteni senkit - szólt tétován. - Csak éppen megjegyzem, hogy egyetlen olyan teremtménnyel találkoztam életemben, amely sem emberre, sem állatra nem hasonlított.

A Farkas szájában megállt a falat.

- Én is - suttogta.

- Én is - mondta a Róka, és távolabb húzódott a nyitott ablaktól. - De hiszen ez akkor nem más, mint a félelmetes...

- ...a nagy erejű... - rebegte a Medve.

- ...a nagy étvágyú... - nyöszörgött a Farkas.

- Öhöm-Böhöm! - sikoltott fel a Rókáné, és ettől még azok is megrémültek, akik eddig nyugodtan ettek-ittak az asztalnál.

Még Mezeiné asszonyság és a lányai is felugrottak (pedig hát ők igazán jól ismerték Öhöm-Böhömöt), és az ajtó felé igyekeztek. Didi-bumm! Didi-bumm! Didi-bumm! - hallatszott az udvarról.

- Meneküljön, aki tud! - rikoltotta egy ijedős, süldő korú vadmalac-kisasszony, és szüleit sem várva, mindjárt ki is rugtatott a szabadba.

Lett erre kavarodás! Az állatok egymást lökdösték, taszigálták kifelé.

Nem telt bele egy perc: házigazdástul, háziasszonyostul rohant, amerre látott, az egész vendégsereg. Csak a Teknős maradt ott az udvaron, az is csak azért, mert jobban bízott a páncéljában, mint a lábában.

A Nyúl pedig belesett az ablakon, és látta, hogy üres a ház.

„Most rajtam a sor! - nevetett magában. - Remélem, azóta megsült a fánk, felforrt a borleves!”

Leült az asztalhoz, és nekilátott a falatozásnak, italozásnak. Talán egy kicsit többet is evett-ivott a kelleténél: nem vette észre, hogy az idő erősen halad. Még arra sem figyelt fel, hogy Rókáék meg a bátrabb vendégek: a Medve, a Farkas, a Borz lassan visszasompolyognak a házhoz.

A Róka belesett az ajtón.

Intett a többieknek, hogy azok is nézzék, ki falatozik, italozik odabent az asztalnál.

Megmérgesedett a Róka, odaugrott a Nyúl elé, és elrikkantotta magát:

- Most már tudom, hogy ki az a félelmetes...

A Medve átvette a szót:

- ...az a nagy erejű...

A Farkas folytatta:

- ...az a nagy étvágyú...

- Öhöm-Böhöm! - fejezte be a Rókáné.

- Hát ide figyelj, te félelmetes, nagy étvágyú, nagy erejű Öhöm-Böhöm! - kiáltotta a Róka. - Most az egyszer nem te nevetsz utoljára!

- Nem bizony! - vicsorgatta a fogát a Farkas.

Még a szelíd Medve is így vélekedett:

- Bizony, ezért a rossz tréfáért megérdemled a büntetést.

- Azt ajánlom, dobjuk a folyóba! - mondta a Róka.

A többiek helyeseltek.

- Messze van a folyó! - vetette ellen a Nyúl.

- Van időnk! - felelte a Róka. - Majd csak odaérünk hajnalig!

- Csakhogy én nem bírok ám járni! - jelentette ki a Nyúl. - Idejövet beleestem az árokba, kibicsaklott a bokám.

- Mankót kapsz, azzal elbiceghetsz a folyóig - mondta a Róka.

- Mankót? Az jó lesz, nagyon jó! - helyeselt a Nyúl. - Gyerünk, hadd keressek egyet.

Valamennyien kimentek az udvarra. A Nyúl kihúzott egy vastag dorongot a tűzifarakásból.

- Ezt választod? - furcsállotta a Medve. - Hiszen megemelni is alig bírod!

- Ilyen kell nekem - felelte a Nyúl.

- Ha ilyen kell - vont vállat a Róka -, hát csak vigyed!

Elindultak a folyóhoz. A Nyúl a nehéz dorongot vonszolva, sántikált a partig. Ott megálltak.

- Most véged van, Nyúl koma! - szólt a Róka. - Mert most mindjárt a vízbe hajítlak!

- Nem hiszem - mosolygott a Nyúl.

- Nem hiszed? - csodálkozott a Róka. - Aztán miért nem?

- Azért, mert én magam ugrom bele! - válaszolta a Nyúl.

S azzal, hóna alatt a vastag doronggal, hirtelen belevetette magát a folyóba.

Nagyot csobbant a víz, összecsapódott a Nyúl feje fölött.

Most mi lesz vele? Hiszen a Nyúlnak sok tudománya volt, de úszni sohasem tanult meg!

Nem kell azt félteni! Egy pillanat múlva újra felbukkant a feje a víz színén. Még arra is kedve volt, hogy nevetve odakiáltson a parton gyülekező állatoknak:

- Ha véletlenül Öhöm-Böhömmel találkoznátok valahol, mondjátok meg neki, hogy tiszteltetem!

Hogyan? Hát mégis megtanult úszni a Nyúl?

Nem, a Nyúl nem tudott úszni. Hanem az a vastag dorong, amelybe kapaszkodott, az könnyen, biztosan úszott a víz színén.


- Kész? - kérdezte a Kisfiú.

- Kész - felelte Rémusz bácsi.

- Ez nem volt nagyon-nagyon szép mese - mondta a Kisfiú.

- Nem? - csodálkozott az öreg. - Miért nem?

- Mert a Nyúl irigy volt a vendégekre a sok jó ennivaló miatt, és irigynek lenni nem szép dolog.

- Ebben van valami - bólintott Rémusz bácsi. - De hát ilyenek az állatok: még a legderekabbnak is akad egy-két hibája.

- És a Rókánál ott volt a Medve is és a Teknős is - folytatta a Kisfiú - és sok más jó állat, és egyik sem mondta, hogy ne dobják a vízbe a Nyulat. Pedig ezt kellett volna mondaniuk.

- Azt hiszem, igazad van - válaszolta Rémusz bácsi. - Ezt kellett volna mondaniuk.

- Nem volt nagyon-nagyon szép mese - ismételte meg a Kisfiú.

- Sajnos, a mesékkel úgy áll a dolog - magyarázta az öreg -, hogy nem mindegyik egyforma szép. Van köztük ilyen is, olyan is.

- Ez nagyon szép volt - mondta a Kisfiú.

- De hiszen az előbb azt mondtad, hogy nem volt nagyon szép!

- Azt mondtam, hogy nem volt nagyon-nagyon szép. Csak nagyon szép volt.

- Akkor nincs baj - felelte Rémusz bácsi.

- Nincs - mondta a Kisfiú.

2012. június 23., szombat

Csukás István : Csiszta mókus négy élete



Egy tanulságos mesét hoztam Nektek...olvassátok figyelmesen !

Csukás István: Csiszta mókus négy élete

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy erdő, a nagy erdő sarkában volt egy nagy fa, a nagy fában volt egy odú, ott éldegélt Csiszta mókus.

Fényes volt a bundája, ami nem is csoda, hiszen állandóan tisztogatta, ezért is hívták Csiszta mókusnak, ami azt jelenti, hogy tiszta, de mivel egy kicsit selypített, mindig csisztának mondta, ezért ragadt rá ez a név. Egy nap Csiszta mókus egyedül maradt az odúban, a testvérei és a szülei már elindultak az erdőbe mogyorót, fenyőtobozt s egyéb finom mókus-csemegét keresni. Csiszta mókus utánuk kiáltott, hogy mindjárt megyek én is, csak előbb még megtisztogatom a bundámat.
Ahogy tisztogatta, meg fényesítette a bundáját, egyszer csak nagy vihar támadt! Zúgott a szél, hullt az eső, a fák hajlongtak, recsegtek-ropogtak, az esőcseppek kopogtak a leveleken. Dörgött az ég és hatalmas villámok csapkodtak a felhőkből. Csiszta mókus remegve kuksolt az odú mélyén, az orrát se merte kidugni, a fülét is befogta, a szemét is becsukta. Egy hatalmas villám belecsapott a fába! A fa kigyulladt, égett füstölögve. A füst beömlött az odúba, Csiszta mókus fuldokolva köhögött. „Ennek fele se tréfa! – gondolta. – Ebben a füstben meg lehet fulladni!”

Szédült a feje, émelygett a gyomra, a tüdeje feszülve kínlódott a füsttől, vagyis nagyon rosszul érezte magát. A nagy hőségben kezdett kiszáradni a bőre, meg a torka is. „Menekülj, Csiszta mókus! Menekülj a friss levegőre!” – bíztatta magát és kimászott az odúból. A fa törzse parázslott, égette a talpát, amíg lebotladozott a fáról. A földet forró hamu lepte el, ugrálva futott kifele az erdőből. Mikor kiért a leégett erdőből, leült pihenni egy pici csermely partjára. A csermelyben halkan csobogott a víz, Csiszta mókus száraz torokkal nagyokat nyelve rájött, hogy szomjas. Lehasalt a csermely vizére és nagy kortyokban itta a hűs, tiszta vizet. „Ez jól esett!” – sóhajtott fel elégedetten. Majd rájött, hogy éhes, ami nem is csoda, a nagy tűzben és menekülésben elmaradt a reggeli!

Fürkész szemmel kutatgatott a nagy fűben valami ennivaló után. Ide lépett, oda ugrott, de nem talált semmi mókusnak valót. „Nem baj!” – gondolta. - Ha nincs mogyoró, meg toboz sincs, keresek valami mást!” – Kotorászott a földön, s talált is egy piros bogyót. Megszagolta, megízlelte egy picit beleharapva, majd megállapította, hogy egészen jó íze van és bekapta a piros bogyót. Tovább kutatott és talált egy fehér gyökeret. „Hm. Ezt is kipróbálom!” – mondta és beleharapott a fehér gyökérbe. A gyökér keserű volt, Csiszta mókus kiköpte. „Ez nem jó! Keserű.” Ahogy így kutatgatott, meg ízlelgetett, meg kóstolgatott, elért egy rét szélére. A rét szélén állt egy kis ház. Csiszta mókus kíváncsian nézte: vajon ki lakik benne? „Legjobb lesz, ha óvatosan megközelítem. Azután meg óvatosan bekukkantok." Így is tett, óvatosan megközelítette a házikót és óvatosan bekukkantott az ajtón. Elámult a csodálkozástól, mert a házikóban középen ült egy nagy kalapú ember, körülötte meg egy sz*rka, egy nyuszi és egy sün volt! A nagy kalapú ember mosolyogva szólalt meg.

- Gyere be, gyere be bátran! Csiszta mókus belépett a háza, majd tétován megkérdezte.

- Te ki vagy?

- Én vagyok a gyógyító ember! – hangzott a válasz. – Ők pedig a betegeim és barátaim: a szarka, a nyúl, a sün.

Csiszta mókus most látta, hogy a szarkának lóg egy kicsit a szárnya, a nyuszinak merev az egyik lába, és a süninek meg van dagadva az orra.

- Látom – motyogta Csiszta mókus. – Ő a szarka, ő a nyuszi, ő a sün! Majd félénken megkérdezte a nagy kalapos embert.

- És én ki vagyok? Mond meg ha olyan okos vagy!

A nagy kalapos ember mosolyogva bólogatott.

- Megmondom. Nagyon fontos, hogy mindenki tudja magáról, hogy kicsoda! Nagyon fontos! Mert ha már tudja magáról, hogy kicsoda, akkor megtalálja a helyét a világban. És aki megtalálja a helyét a világban, az megtalálja az örömöt is, vagyis boldog lesz!

Csiszta mókus kicsit türelmetlenül vágott közbe.

- Mondd meg gyorsan, hogy ki vagyok!

A nagy kalapú ember összehúzta a szemét.


- Mondom, mondom. Ahogy így elnézlek, te egy ijedt mókus gyerek vagy! Mintha valami nagy veszedelemből menekültél volna! És mintha egy kicsit kificamodott volna a lábad! Semmi baj, mindjárt meggyógyítom. Gyere közelebb, ne félj!
Csiszta mókus közelebb ment. A gyógyító ember egy fehér kendővel bebugyolálta Csiszta mókus megrándult lábát.

- Így ni! Ez majd jól megfogja és melegen tartja. Most pedig egyél egy kis finom mogyorót. Szereted a mogyorót, ugye?

Csiszta mókus szaporán bólogatott, hogy nagyon szereti a mogyorót! A kalapos ember egy kis kosárkában adott neki mogyorót. Csiszta mókus vígan elropogtatta.
A szarka kíváncsian figyelte a fényes szemével.

- Honnan menekültél?

- Az erdőből, a tűzből! – mondta Csiszta mókus két ropogtatás közben.

- Jaj! – riadozott a nyuszi.

– Milyen volt a tűz?

- Forró. Meg füstös, meg kormos – felelte Csiszta mókus.

- És nem féltél? – kérdezte a sün.

- De! Nagyon féltem – ismerte be Csiszta mókus.

- És mit csináltál? – faggatta a sün.

- Féltem. Futottam. Közben köhögtem.
Csiszta mókus mosolyogva nézett rájuk.

– De most már nem félek. Meg nem futok. Meg nem köhögök. Mert itt vagyok közöttetek! És azt is tudom, hogy ki vagyok! És azt is tudom, hogy nem vagyok egyedül. És ez nagyon jó!

Vidáman összenevettek, mint a régi jó barátok! A kalapos ember elégedetten nézte a kis társaságot, nagyon jól tudta, hogy a nevetés, a vidámság a gyógyulás biztos jele! Mert aki nevet, az már kevesebbet gondol a betegségre, s aki kevesebbet gondol a betegségre, az már féli meg is gyógyult! Hangosan így szólt.

- Most pedig mindenki keresse meg a helyét, ahol majd aludni fog! Én elmegyek egy kis időre.

Ahogy elment a kalapos ember, Csiszta mókus körülnézett a házikóban. Meglátott egy lapos fűzfakosarat. Odament s így szólt.

- Ez pont jó lesz! Ez lesz a hálóhelyem.
Mérges tüsszögést hallott a háta mögül.



- Nem jó! Ez nem a te helyed. Ez az én helyem – mondta tüsszögve a nyuszi.

– Én voltam itt előbb és én választottam előbb.
Csiszta mókus barátságosan nézett vissza.

- Ha tied, akkor a tied. Keresek másik helyet.
Keresett, kutatott s talált egy régi szalmakalapot.

- Ez pont jó lesz! – mondta. – Ez lesz a hálóhelyem. Mérges cserregést hallott a háta mögül.



- Nem jó! Ez az én helyem!

A szarka cserregett és gyorsan beleült a szalmakalapba.
Csiszta mókus a fejét ingatva mondta.

- Ha te helyed, akkor a te helyed. Keresek másikat.
Keresett, kutatott s talált is egy papírral tele dobozt.

- Ez pont jó lesz! – mondta. – Jó puha.
Mérges szuszogást hallott a háta mögül.



- Nem jó! Ez a puha az enyém! – mondta a sün szuszogva s gyorsan bemászott a dobozba.

- Hát akkor én hol aludjak? – sóhajtott fel bánatosan Csiszta mókus.
Nézte a nyuszi a fűzfakosárból, nézte a szarka a szalmakalapból, nézte a sün a dobozból. Először a nyuszi szólalt meg.

- Tényleg, hol aludjon? Mindenkinek van helye, csak neki nincs!

- Húzd ki a szekrényfiókot!- javasolta a szarka.

- Gyere, odaadom a fele papírt! Béleld ki a fiókot – mondta a sün.
Csiszta mókus újra vidám lett, a bánatot mintha elfújták volna! De hiszen őt itt szeretik! És mindenki segíteni akar!

- Köszönöm! – suttogta. – A fiók nagyon jó hely lesz! És egyedül az enyém! És olyan mint egy odú.

- És magadra is húzhatod, illetve tolhatod, ha egyedül akarsz lenni! – rikkantotta a szarka.

Egymásra mosolyogtak s lassan elaludtak. Csend lett, csak a szuszogás,makogás, cserregés hallatszott. Így éltek, éldegéltek a kis házban, barátságosan, szeretetben! Mindenkinek megvolt a helye, de azt is érezték, hogy a házikó a közös helyük, vagyis mindenkié! A gyógyító ember elégedetten figyelte őket, ahogy segítették egymást a mozgásban, a gyógyulásban. A nyuszi és Csiszta mókus a szarkát tanítgatta repülni. Mégpedig úgy, hogy a nyuszi felült a székére, Csiszta mókus meg a földről felnyújtotta neki a szarkát. A nyuszi meg feltette az asztalra.

- Hajrá! Most repülj! – bíztatták.
A szarka billegve lerepült az asztalról a földre.

- Tudok repülni! – cserregte büszkén.

- És az én lábam is erősödik közben! – makogta a nyúl.

- Meg az enyém is erősödik! – hencegett Csiszta mókus. – Olyan erős,mint a vas!

- Meg mindnyájan szívjuk a jó levegőt! – vigyorgott a sün.

Kacagva, nevetve mondogatták, hogy mi minden jót lehet még csinálni a jó levegővel. Olyan volt, mintha egy új játékot találtak volna ki.

- Ne füstöt szívj, jó levegőt! – kezdte újra a sün.

- A füst mérgezi a tüdőt! – mondta a nyúl.

- Aki mozog, már nem beteg! – cserregte a szarka.

- Egészséges minden gyerek! – fejezte be Csiszta mókus.
Mikor a végére értek, csodálkozva néztek egymásra.

- Ez olyan, mint egy vers! – jelentette ki a nyúl.

- Milyen vers? – kérdezte a szarka.

- Gyógyító vers! – mondta bölcsen a sün.

Telt az idő, múlt az idő, minden reggel elszavalták a gyógyító verset s talán ezért, de mindnyájan teljesen meggyógyultak. A szarka tudott repülni, a nyuszi ugrálni, Csiszta mókus fára mászni és a süninek lelohadt a dagadt orra!

Egy reggel ám történt valami, nagyon rossz történt! A gyógyító ember elment hazulról, járta az utat, figyelte, hogy hol van beteg állat. Alighogy elment, két gonosz képű, szakállas tolvaj lopakodott a házhoz. Benéztek az ablakon s látták, hogy nincs otthon a kalapos. Csúnyán röhögve besurrantak az ajtón. Csiszta mókus fel sem tudott ocsúdni, mikor gyorsan elkapták s beledugták egy ládába. Ugyanilyen gyorsan megfogták a szarkát, a nyuszit és a sünit is és beledugták a ládába. Az egyik torzonborz lezárta a láda fedelét s két oldalt fogva a ládát, elinaltak.

A tolvajok háza egy bozótosban volt, egy piszkos, elhanyagolt faház. A faházban kinyitották a ládát, de előbb jól bezárták az ajtót s az állatok kimásztak. Rögtön megcsapta az orrukat a bűz, az állott cigarettafüst, a ház tele volt csikkekkel, hamuval, porral és piszokkal. Mivel a tolvajok egyfolytában dohányoztak, fújták a füstöt, mint a gyárkémény! Most is ott lógott a szájukban a cigaretta, még a ruhájuk, de még a bőrük is bűzlött a cigarettafüsttől.

- Hehe! – röhögött a soványabbik tolvaj. – Kértek egy slukkot? Egy szippantást? Na?

És feléjük nyújtotta az égő cigarettát. Csiszta mókus rémülten hátrált, a többiek is az orrukat fintorgatták.

- Várj a cigivel, az idomítás később jön! – mondta a dagadt tolvaj.

– Először elmondom, hogy miért vagytok itt. Először is foglyok vagytok,
vagyis rabok! És azért vagytok itt, mert művészeket faragunk belőletek. Mégpedig cigarettázó művészeket! Hehe! Az lesz ám a világszám! A cigarettázó nyúl! A cigarettázó mókus! A cigiző sün! A cigiző szarka! Haha! Óriási produkció! El is kezdjük az idomítást. Elővett egy cigarettát s rágyújtott.

- Tátsd ki a szád! – mondta Csiszta mókusnak.

Csiszta mókus a fejét rázta, hogy nem tátja. A dagadt tolvaj gonoszul megfogta Csiszta mókus fejét, megszorította a füle tövénél, mire az fájdalmában kitátotta a száját. A dagadt tolvaj gyorsan beledugta a cigarettát.

- Szívjad! – s megint megszorította a fejét.

Csiszta mókus fuldokolt a füsttől, köhögött, a szemébe könny szökött. A dagadt tolvaj legyintett.

- Majd holnap folytatjuk! Van idő. Gyerünk, nézzünk körül a faluban, hogy mit lehetne még lopni. S kimentek a faházból és jól bezárták az ajtót. Csend volt, az állatok hallgatóztak.

- Elmentek! – suttogta a szarka.

- Mi is menjünk! – könyörgött a sün.

- Szökjünk meg! – mondta a nyúl.

- Megszökünk! – jelentette ki Csiszta mókus.

- De hogyan szökünk meg? Bezárták az ajtót! – mondta szomorúan a sün.

Csiszta mókus körbejárt a szobában, de nem volt sehol egy nyílás, nem volt sehol egy lyuk! Megállt és diadalmasan mosolygott.

- Megvan! – rikkantotta. – Alagutat ásunk! Ott a fal tövében. Nekiláttak, ástak, kapartak, kotortak és lapátoltak, az alagút egyre hosszabb lett s egyszer csak kint voltak a házból!

- Szabadok vagyunk! – kiáltott fel Csiszta mókus. És hatalmasakat lélegzett a friss levegőből. A többiek is követték, jól kiszellőztették a tüdejükből a cigarettafüstöt. Mikor már tele volt a tüdejük jó levegővel, megszólalt a nyúl.

- Hova menjünk?

- Az erdőbe! – mondta Csiszta mókus. – Gyertek utánam, mutatom az utat!

Mentek, mentek, míg elértek az erdő szélére. Csiszta mókus örömmel nézte, hogy az erdő újra kizöldült!

- Itt vagyok! – suttogta. – Visszajöttem! Sok-sok tapasztalatot szereztem! Bár még mindig kicsi vagyok, de máris négy életem volt. Bizony! Először volt a tűz. Azután megtudtam, hogy ki vagyok. Azután voltam beteg. Azután fuldokoltam a füstben. De minden jó, ha a vége jó!
A többiek ámulva hallgatták Csiszta mókust.

- Nahát! Micsoda okos! – ámuldozott a szarka!

- Nekem is négy életem volt? – kérdezte a sün.

- Neked is! Együtt voltunk a rosszban! Együtt leszünk a jóban! – nevetett rá Csiszta mókus.

S hatalmasakat lélegezve a jóízű erdei levegőből, cserregve, meg makogva, szuszogva meg lihegve bementek a kizöldült erdőbe.

2012. június 20., szerda

A TALÁLÓS KÉRDÉS



A TALÁLÓS KÉRDÉS

- Még ugyanazon a mulatságon történt - kezdte másnap Rémusz bácsi -, még ugyanazon a mulatságon: Mezeiéknél, hogy a Nyúl széles jókedvében azzal a bizonyos félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömmel kezdte rémítgetni a Rókát. Ebből talán még nem lett volna semmi baj, ha a Nyúl nem viszi túlságba a dolgot. Addig-addig emlegette azonban azt a szörnyűséges pikkelyes fenevadat, ameddig a Róka észre nem vette (persze, része volt ebben a báránykisasszonykák neveletlen vihogásának is), hogy a Nyúl meg akarja szégyeníteni az egész társaság előtt. Nagyon megharagudott a Róka, de amolyan hát mögötti természet lévén, nem mutatta ki a haragját, hanem elhatározta, hogy mihelyt teheti, bosszút áll a Nyúlon.

- És hogy állt bosszút rajta? - érdeklődött a Kisfiú.

- Éppen erről szól a mai mese - felelte az öreg néger.


Egyszer a Nyúl éppen a veteményeskertjében locsolgatott, kapálgatott, amikor beszólt hozzá a kerítésen át a Róka:

- Adj'isten, komám! Sok a dolgod?

- Nem mondhatnám - felelte a Nyúl. - Csak teszek-veszek, kertészkedem itt a ház körül.

- Nem volna kedved egy kis sétára? - kérdezte a Róka,

- Hová mennénk?

- Csak emide le.

- Hol van az az emide le? - tudakolta a Nyúl.

Erre azt felelte a Róka, hogy egy kis sárgabarackot szeretne enni, de megrándította a lábát, nem bír felmászni a fára; azt szeretné, ha a Nyúl másznék fel helyette, és ledobálna neki vagy egy kalapra valót.

- Úgy tudtam eddig, hogy utálod a gyümölcsöt - jegyezte meg a Nyúl.

- Az utóbbi időben igen megszerettem - felelte a Róka. - Jót tesz az emésztésemnek.

A Nyúl mindjárt gyanította, hogy valami huncutság van a dologban. De azért adta a hiszékenyt, mert kíváncsi volt, hogy mit tervez a Róka.

- Ezt a kis szívességet igazán megtehetem neked - mondta. - Gyerünk ahhoz a barackfához!

Nemsokára odaértek.

- Ez az a fa - mutatta a Róka. - Látod, milyen szép érett rajta a gyümölcs?

- Látom - bólintott a Nyúl. - Meg kell adni, igazán jófajta barack.

- Kapaszkodjál fel arra a vastag ágra - biztatta a Róka. - Egyél annyit, amennyi jólesik, azután hajíts le nekem is néhányat.

- Szíves örömest! - felelte készségesen a Nyúl, és mindjárt fel is mászott a fára.


- Hát a Nyúl tud fára mászni? - csodálkozott a Kisfiú.

- Nem mindegyik - válaszolta Rémusz bácsi. - De ez tudott.

- Biztosan az apukájától tanulta. És az is az apukájától.

- Biztosan - mondta az öreg. - Az pedig egy fáramászó-tanártól.

- A fáramászó-tanár pedig egy másik fáramászó-tanártól, és a másik fáramászó-tanár egy harmadik fáramászó-tanártól. De hogy az kitől tanulta, azt már nem tudod. Igaz?

- Igaz - felelte Rémusz bácsi.

- Hát akkor folytasd a mesét - kérte a Kisfiú.


A Nyúl tehát felmászott a fára, a Róka pedig leült a fa tövében. Arra számított, hogy ha a Nyúl jóllakik barackkal, és elnehezülve, ellustulva, leereszkedik a földre: ő majd hátulról észrevétlenül elkapja a nyakát.

De hát a Nyúl kitalálta, hogy miben fő a Róka feje! Megkóstolta a barackot, és csettintett a nyelvével:

- Ez aztán a barack! Illatos, zamatos, puha!

- Adj egyet! - kérte a Róka.

- Tessék! - szólt a Nyúl.

Le is dobott egy barackot. Épp a Róka feje búbját érte, szét is loccsant rajta.

- Ejnye, be ügyetlen vagy! - bosszankodott a Róka.

- Nem én vagyok ügyetlen, hanem te! - felelte a Nyúl. - Miért állsz ide, a fa alá? Menj messzebb egy kicsit.

A róka hátrált néhány lépést.

- No, most dobj egyet! - kiáltotta.

- Dobom már! - kiáltott vissza a Nyúl. - Csak aztán kapd is el!

A barack a Róka hátán puffant, lekvár lett belőle.

- Nem tudsz vigyázni? - mérgelődött a Róka.

- Hiába vigyázok, ha ilyen közel állsz a fához.

A Róka még tovább ment.

- Itt jó lesz? - kérdezte.

- Nagyon jó!

Nem is egy barackot dobott a Nyúl, hanem egymás után hármat. Az egyikkel tomporon találta a Rókát, a másikkal szügyön, a harmadikkal orron.

- Elég! - ordított a Róka. - Inkább lemondok a sárgabarackról. Csak egyél magad, én majd megvárlak.

- Már jóllaktam - válaszolta a Nyúl. - Azt hallottam, hogy nem jó sok gyümölcsöt enni éhgyomorra.

- Hát akkor le is jöhetnél a fáról - mondta a Róka.

- Már régen lejöttem - nevetett a Nyúl.

És csakugyan: ott ült a mezőn, a Róka háta mögött, biztonságos messzeségben.

- Ejnye - csóválta a fejét a Róka. - Miért futottál el olyan hirtelen? Csak nem hiszed, hogy bántani akarlak?

- Eszembe sem jutott, hogy ilyesmivel gyanúsítsalak! - felelte a Nyúl. - És hogy lásd, milyen jó barátod vagyok, megtanítalak egy mulatságos találós kérdésre. Kíváncsi vagyok, megfejted-e.

A Róka, aki igen nagyra volt az eszével, így szólt:

- Nincs az a találós kérdés, amelyet meg ne fejtenék. Hadd halljam!

- Hát ide figyelj! - mondta a Nyúl. - Találd ki, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

A Róka töprengett, törte a fejét. A végén bevallotta, hogy nem tudja megfejteni a rejtvényt.

- Nem is tudhatod - felelte a Nyúl. - Ezt a találós kérdést ugyanis csak az fejtheti meg, aki előzőleg mézet evett.

- Hol találok most mézet? - tudakolta a Róka.





- Gyere velem, megmutatom - mondta a Nyúl. Egyenesen a Medve méhesébe vezette a Rókát. Ott sorakoztak a kaptárak.

- Állj ide - szólt a Nyúl. - Én majd megdöntöm egy kicsit az egyik kaptárt. Neked nincs más dolgod, mint kitátani a szájadat, és várni, hogy belecsorogjon a méz.

A Róka oda állt, ahová a Nyúl mutatta, kitátotta a száját. A Nyúl pedig megdöntötte a kaptárt, előbb csak kicsit, vigyázva, azután egyre jobban. A méz vékonyan szivárgott a kaptár nyílásából, mert a tavalyi már elfogyott, az ideit pedig még nem gyűjtötték össze a méhek. (Épp most szálltak ki a rétre, virágport szedni: ezért nem volt otthon egyikük sem.)

Addig döntötte a Nyúl a kaptárt, amíg ráborult a Róka fejére. Szűk volt a nyílás, a Róka fejének vastagabbik fele beleszorult.

- Segítség! - ordított a Róka, de a hangja inkább csak amolyan bugyborgásfélének hallatszott, mert ami kis méz még akadt a kaptárban, mind a torkára csurgott.

A Nyúl megkopogtatta a kaptár oldalát, és bekiáltott:

- Remélem, most már meg tudod fejteni a találós kérdést:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

- Hiszen már éppen elég mézet ettél! No, még mindig nem tudod?

De a Rókának most kisebb gondja is nagyobb volt, mint rejtvényt fejteni. Rázta a fejét, szabadulni igyekezett a kaptárból.

A Nyúl pedig elindult hazafelé. Ahogy bandukolt az úton, ki jön szembe vele? A méhes gazdája, a Medve.

Azt kérdezte tőle a Nyúl:

- Szereted-e a jó találós kérdéseket?

- A jókat igen - felelte a Medve.

- Hát akkor mondd meg, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

A Medve gondolkozott, találgatott.

- Nem tudom a megfejtést - mondta végül.

- Nem csodálom - felelte a Nyúl. - Nagyon nehéz rejtvény. A Róka is most töri rajta a fele fejét a te méhesedben.

- Az én méhesemben?! - horkant fel a Medve. - Mit keres a Róka az én méhesemben?

- Mondom: rejtvényt fejt. Siess oda, ketten majd rájöttök az értelmére.

- Sietek! - felelte a Medve. - Nem szeretem, ha idegenek járnak a kaptárak körül. Arra nagyon kényes vagyok.

Amikor hazaért, a Róka még javában küszködött a kaptárral.

- Most már értem, mit jelent az a huncut találós kérdés! - kiáltotta a Medve. - Azt jelenti, hogy meg akartad dézsmálni a mézet, de nem bírod kihúzni a fejedet a kaptárból. No, majd segítek!

Fogott egy botot, és nagyot vágott a Róka fenekére. A Róka ugrott egyet: a kaptáros fejével épp neki a kerítésnek.

Diribdarabra tört a kaptár. A Róka mézes szájjal, mézes orral, mézes szemmel állt a Medve előtt.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy mézet akartam lopni! - hebegte.

- Lehet, hogy tévedek - felelte a Medve. - De ha már tévedek, akkor tévedésből mindenesetre elnadrágollak.

Mindjárt be is váltotta az ígéretét.

- Nem akartam mézet lopni! - siránkozott a Róka.

- Sebaj! - mondta a Medve. - Annyi csibészséget követtél már el életedben, hogy ezt a kis verést még akkor is bizonyosan megérdemelted.


Otthon a Kisfiú azt kérdezte Apától:

- Szereted a találós kérdéseket?

- Szeretem - felelte Apa.

- Hát akkor mondd meg, mi az:

Kívül olyan, mint a kalap,
a bélése igen ragad.
Ha befér is fejed fele,
nem egykönnyen jön kifele.

- Bizony, ezt nem tudom - vallotta be Apa.

- De én tudom! - kiáltotta vidáman Anya. - Az a ragadós bélésű kalap: a kaptár. A Nyúl a Róka fejére borította, és a Róka nem bírta kihúzni belőle a fejét.

- Honnan tudod? - csodálkozott Apa.

- Ez is találós kérdés! - nevetett a Kisfiú. - De én megfejtem!

- Hát fejtsd meg! - biztatta Apa.

- Onnan tudta - mondta a Kisfiú -, hogy ő volt a kis Betty! Rémusz bácsi kis Bettyje. Igaz? - fordult Anyához.

- Igaz - felelte Anya.

BENJÁMIN BÁCSI ÉS A FARKASOK





BENJÁMIN BÁCSI ÉS A FARKASOK

- Hallottad-e már hírét Mezei Benjáminnak, a kosnak? - kérdezte egyik nap Rémusz bácsi a Kisfiút.

A Kisfiú a fejét rázta, hogy: nem, sosem hallott róla.

- Pedig nevezetes állat volt a maga idejében - mondta az öreg. - Ország-világ ismerte, becsülte.

- Csak Mezeiné asszonyságról hallottam és a báránykisasszonyokról.

- No, hát ha tudni akarod - mondta Rémusz bácsi -, Benjámin úr Mezeiné sógora volt, a báránykisasszonyok nagybátyja.

- És miről volt olyan nevezetes? - érdeklődött a Kisfiú.

- Mindjárt elmondom - felelte az öreg.


Mezei Benjámin bácsi muzsikus volt, mégpedig nem akármilyen, hanem a legkülönb az egész környéken. Nem akadt olyan nóta, amelyet el ne hegedült volna, ha jókedve volt. Tudott régit is, újat is, frisset is, lassút is. Minden valamirevaló táncmulatságon ő húzta talp alá, estétől hajnalig, még dalolt, bokázott is hozzá. Nem csoda, hogy mindenki szerette.

És nemcsak dicsérték a művészetét, hanem meg is jutalmazták érte gazdagon. Egyik-másik táncmulatság után a háziak meg a vendégek úgy teletömködték a zsákját mindenféle finomsággal, hogy Benjámin úr kénytelen volt ott helyben megenni az ajándékok felét, máskülönben el sem bírta volna a vállán.

Egyszer, úgy karácsony táján, Mezeiné asszonyság és a leányai elhatározták, hogy házimulatságot rendeznek. Üzentek is mindjárt Benjáminért, hogy ekkor meg ekkor menjen el hozzájuk, vigye a hegedűjét is. Az meg visszaüzent, hogy ott lesz, még alkonyat előtt.

Csakhogy azon a napon igen csúnya volt az idő: hideg szél fújt, köd ereszkedett le a vidékre, a hó is eleredt. Benjámin bácsi legszívesebben otthon maradt volna, de gondolta, nem hagyhatja cserben a sógornőjét és a húgocskáit, ha már egyszer összecsődítették a vendégeket, és táncolni akarnak! Hóna alá csapta hát a hegedűjét, és elindult Mezeiné asszonyság háza felé.

Nem az országúton ment, hanem egy keskeny erdei ösvényen, mert tudta, hogy arra rövidebb. De ahogy ment, ment, egyre sűrűbb lett a köd, egyre erősebb a szél, egyre kavargóbb a hóesés. Benjámin bácsi minduntalan eltévesztette az utat, és csak üggyel-bajjal talált rá újra. A végén azonban úgy ellepett mindent a hó, hogy Benjámin már azt sem tudta, merre van előre, merre hátra. Ráadásul a sok tévelygésben úgy eltelt az idő, hogy lassacskán be is esteledett.

Mások talán kétségbeestek volna az ő helyében, leültek volna a földre tehetetlenül, vagy segítségért óbégattak volna. De Mezei Benjámint nem ilyen fából faragták! Leszegte a fejét, és ment tovább. Nem törődött sem a köddel, sem a széllel, sem a hóval; csak azon az egyen bánkódott, hogy a sógornője házában azóta már bizonyára összegyűltek a vendégek, és nem tudják, hol késik a muzsikus.

Addig kóborolt a fagyos, sötét erdőben, amíg valami gyenge fényt nem pillantott meg egy dombtetőn. Mindjárt elindult arrafelé, és hamarosan már látta is, hogy az a fény egy magányos házikó ablakában világlik.

"Ide betérek, ha befogadnak - gondolta magában. - Legalább nem kell hóban, fagyban a szabad ég alatt éjszakáznom!"

Bekopogott az ajtón.

- Ki az? - hallatszott odabentről.

- Mezei Benjámin a nevem - felelte a muzsikus. - Eltévedtem ebben a nagy hóviharban. Nem adnátok szállást reggelig?

Keskeny rés nyílt az ajtón, valaki kilesett rajta. Aztán így szólt az a valaki:

- Gyere be. Minden bajba jutott vándort szívesen látunk éjszakára.

Benjámin bácsi belépett a szobába, kitörölte a szeméből a havat, azután körülnézett.

És akkor azt kívánta, hogy bárcsak el se indult volna hazulról.

És ha már elindult, legalább ne tért volna le az országútról. És ha már letért, legalább ne tévedt volna el. És ha már eltévedt, legalább ne látta volna meg azt a gyenge fényt. És ha már meglátta, legalább ne kéredzkedett volna be a házba. És ha már bekéredzkedett, legalább megtudakolta volna, mielőtt belépett az ajtón, hogy ki lakik ott.

Mert abban a házban egy hatalmas, nagy farkas lakott a feleségével.


- Az a farkas, amelyik Öhöm-Böhöm elől elszaladt? - kérdezte a Kisfiú.

- Dehogyis! Hiszen az nem lakott az erdőben!

- És ezt a farkast nem Farkasnak hívták?

- Nem bizony. Ordasnak hívták: Ordas úrnak. Nem járt a faluba, nem ismerte sem a Nyulat, sem a többieket.

- Mezeiéket sem ismerte?

- Azokat sem. És Benjámin bácsit sem. De ami a legfurcsább: hegedűszót sem hallott soha életében, és hiába nézte, nem tudta eltalálni, mi az a furcsa szerszám a derék kos hóna alatt. Ez volt Benjámin bácsi szerencséje.

- Miért volt ez szerencse? - kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt meghallod - felelte Rémusz bácsi.


A farkas felesége éppen fát rakott a tűzre.

- Tessék beljebb fáradni! - biztatta ő is Benjámint.

Benjámin azonban inkább kifelé kívánkozott. Csakhogy a házigazda akkorra már becsukta az ajtót, sőt még a kulcsot is ráfordította.

- Nem vagyunk valami gazdagok - mondta Ordas úr -, de amink van, szívesen megosztjuk a vendégeinkkel.

- Igazán nem szeretnék alkalmatlankodni - szabódott a muzsikus. - Egy kicsit megmelegszem, és már megyek is.

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta a farkas. - Vacsorára mindenképpen itt kell maradnod! - Rávigyorodott a feleségére.

- Ma este finom vacsorát eszünk - mondta. Ordasné visszavigyorgott a férjére.

- Bizony - nyalta meg a szája szélét -, rég nem ettünk ilyen finomat!

Mezei Benjámin bácsi most már sejtette, hogy miféle vacsorára készül az Ordas család: őt magát akarják megenni, Mezei Benjámin bácsit. Hiszen az a birkák baja világszerte, hogy egyesek - kivált a farkasok - igen kedvelik a birkahúst.

Mitévő legyen? Menekülni nem menekülhet, könyörögni hiába könyörögne. Úgy tett, mintha nem gyanítana semmi rosszat. Hátha megsegíti a szerencse!

- Hát ha ilyen szívből marasztaltok, nem bánom, maradok - mondta.

- Ülj ide a tűzhöz - biztatta Ordas úr -, helyezkedjél kényelembe. Nekem meg a feleségemnek még valami kis tennivalónk van a kamrában.

S azzal magára hagyták Benjámint.

Nemsokára valami surrogó, sikkantós zaj hallatszott be a szobába: sirr-sirr-sirr - és a muzsikus mindjárt kitalálta, hogy Ordas úr és a felesége a konyhakést köszörüli a fenőkövön.

"Úgy látszik, végem van - sóhajtotta. - Élve innen nemigen szabadulok."

Bánatosan elővette a hegedűjét, hogy ha már meg kell halnia, legalább még egyszer meghallgassa kedves zeneszerszámja hangját. Megpendítette a húrokat, egyiket a másik után: pling, pleng, plang, plung... pling, pleng, plang, plung... Aztán visszafelé: plung, plang, pleng, pling... plung, plang, pleng, pling... És végül mélyet, magasat váltogatva: plang, pling, pleng, plung... pleng, pling, plung, plang...

Odakint a kamrában Ordas úr kezében megállt a kés.

- Hallod, asszony? - bökte oldalba a feleségét. - Miféle hang ez?

- Életemben sem hallottam effélét - felelte Ordasné.

Benjámin pedig odabent tovább pengette a négy hegedűhúrt: pling-pling, plang-plang, pleng... plung-plung, plang-plang, pling...

Ordas úr belesett az ajtón.

- Lehet, hogy valami fegyver? - találgatta. - A vadászok is ilyesforma szerszámot hordanak a vállukon.

- Manapság annyiféle fegyvert találnak ki! - sóhajtotta az asszony.

- De hiszen akkor ennek a fele se tréfa! - suttogta a farkas. - Jobb, ha lemondunk a birkahúsról, és barátságot kötünk a vendégünkkel. De még jobb, ha vissza sem megyünk, hanem elbújunk itt, a kamrában! - vélte.

- Hátha ránk töri az ajtót! - rémüldözött Ordasné. - A legjobb, ha kimegyünk az erdőbe, ott bizonyosan nem talál meg bennünket.

- Igazad van - felelte Ordas úr. - Gyerünk, minél előbb!

És már rohant is ki az udvarra, onnan pedig a sötét, havas, fagyos erdőbe. Úgy szaladt, hogy a felesége is alig ért a nyomába.

Mezei Benjámin pedig ott üldögélt a padkán, a tűznél. A hegedűjét már letette, folyton csak az ajtót leste, hogy nem jön-e a farkas.

De a farkas nem jött. Csend volt a házban, még az a surrogó, sikkantós zaj is elhallgatott odakint.

Benjámin az ajtóhoz lépett, óvatosan benézett a másik szobába.

A szoba üres volt.

Benézett a konyhába. A konyha is üres volt.

Benézett a kamrába. A kamra is üres volt.

Üres volt az egész ház.

"Hát ha így áll a dolog - mondta magában a muzsikus -, akkor alszom egyet."

Visszament a szobába, belülről kulcsra, reteszre bezárt minden ajtót, ablakot, azután lefeküdt a padkára, a tűz mellé, elfújta a gyertyát, lehunyta a szemét, és aludt hajnalig.

Hajnalban felkelt, kinézett az ablakon. A köd felszállt, a szél elült, a hó is csak apró pelyhekben szállingózott. A farkasnak meg a feleségének nyoma sem volt sehol.

Fogta a hegedűjét, és elindult. Egy kicsit tévelygett, de azután megtalálta az utat, és nem is sokára, megérkezett Mezeiékhez.

Mezeiné és a lányok elébe szaladtak.

- Mi történt veled, kedves sógor? - kiáltotta az asszonyság. - Már azt sem tudtuk, hová legyünk az aggodalomtól.

Benjámin elbeszélte, mi történt vele.

- Csakhogy megmenekültél! - veregette a vállát az özvegy kosné. - Gyere, igyál gyorsan egy bögre forró kávét, egyél hozzá egy karéj vajas kenyeret!

A vendégek még mind együtt voltak, és elhatározták, hogy ha már megjött a muzsikus, hát együtt is maradnak, kipótolják az elmulasztott táncot.

Mezei Benjámin megitta a kávét, megette a vajas kenyeret, azután megtörülte a száját, és elővette a hegedűjét. Egy kicsit megereszkedtek rajta a húrok a nagy hidegben, sorra próbálta, hangolta hát valamennyit: plim, plem, plam, plum - meg visszafelé: plum, plam, plem, plim - aztán pedig váltogatva: plum-plem, plim-plum... Végül fogta a vonót, és rázendített egy szép, tüzes, szapora talpalávalóra.

A vendégek is, a háziak is táncra perdültek. Legszebben, legfürgébben a Nyúl járta. (Mert persze ő sem hiányzott a társaságból.) Elsőnek Mezeiné asszonyságot forgatta meg, azután a báránykisasszonyokat, majd sorjában a Rókánét, a Farkasnét, a Borznét.

Még a Medve tenyeres-talpas feleségét is úgy megtáncoltatta, hogy a derék hölgy pihegve, lihegve roskadt egy karosszékbe, és arra kérte a Gúnárt, legyezgesse egy keveset a szárnyával, mert anélkül sehogy sem tud lehűlni abban a meleg szobában.


- Kitől tanult táncolni a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.

- Az apukájától - felelte Rémusz bácsi.

- És az apukája?

- Az? A saját apukájától.

- És a saját apukája?

- Mármint hogy a Nyúl nagypapája? Egy tánctanártól.

- És a tánctanár?

- Egy másik tánctanártól.

- És a másik tánctanár?

- Egy harmadik tánctanártól.

- És a harmadik tánctanár?

Rémusz bácsi úgy tett, mintha gondolkoznék.

- Őszintén szólva, azt már nem tudom - válaszolta végül. - Hogy a harmadik tánctanár kitől tanult táncolni? Nem, ezt igazán nem tudom.

- Lehet, hogy az apukájától - mondta a Kisfiú. - És az is az apukájától, és az is az apukájától, és az is az apukájától...

- Lehet - felelte Rémusz bácsi.

TÖRTÉNET A RETTENETES ÖHÖM-BÖHÖMRÖL




TÖRTÉNET A RETTENETES ÖHÖM-BÖHÖMRÖL

- Ma arról mesélek - kezdte az egyik napon Rémusz bácsi -, hogyan rémítette meg a Nyúl a legvitézebb állatokat.

- Miért akarta megrémíteni őket? - tudakolta a Kisfiú.

- Hiszen épp az a nevezetes a dologban, hogy nem is akarta megrémíteni őket - felelte Rémusz bácsi. - Hallgasd csak meg ezt a furcsa történetet.


Egyszer Medve apó háza előtt vitt el a Nyúl útja.

"Ha már erre járok - gondolta -, meglátogatom az öreget. Úgysem láttam már régóta."

Tárva-nyitva állt az ajtó, hanem a ház üres volt.

"Úgy látszik, sétálni ment az egész család - mondta magában. - De hát sebaj! Leülök odabent a hűvösön, megvárom, amíg hazajönnek."

Be is ment a házba, hogy egy jó karosszéket keressen. Hogy, hogy nem, olyan szerencsétlenül lépett, hogy megbotlott, és nekitámolyodott a polcnak. A polcon egy nagy köcsög méz állt; a köcsög feldőlt, és a méz végigömlött a Nyúlon. Kicsibe múlt, hogy bele nem fulladt.



Prüszkölt, köhögött, fújtatott, a szemét törülgette.

De amikor nagy nehezen lélegzethez jutott, és a leragadt szempilláját is fel bírta feszíteni, akkor ijedt meg igazán.

"Ha Medve apó hazajön, és meglátja, hogy kidöntöttem a mézes-köcsögöt, haragjában nem tudom, mit csinál velem - töprengett magában. - Ha meg így, csurommézesen sétálok a szabadban, egyszerre ellepnek a darazsak és a méhek, még talán agyon is szurkálnak."

Víz nem volt a közelben, ahol megfürödhetett volna (különben sem kedvelte a fürdőt), így hát nem tehetett okosabbat, mint azt, hogy kiszaladt a fák alá, és meghempergődzött az avarban.

Azt remélte, hogy sikerül letörölnie magáról a mézet, legalábbis a vastagját.

De hát nem ez történt, hanem az, hogy a sok száraz falevél ráragadt a bundájára.

Gurult tovább a földön, hogy hátha megtisztul. Hanem ahelyett minden levélre még két másik levél tapadt. A végén a Nyúl már ki sem látszott a falevelek alól. Olyan volt, mintha tetőtől talpig pikkely borította volna.

Belátta, hogy a legokosabb, ha - valami kerülő úton, ahol senkivel sem találkozhatik - hazamegy, és megmosakszik a kútnál.

El is indult. Lépdelt szaporán, de nem ám: lippiti-klippiti - mint egyébkor -, hanem: sz-s-cs, sz-s-cs, ahogy az avar zörög, susog, ha szél fújja.

Egy vigasztalása volt csak: az, hogy azon a kerülő úton amúgy sem jár senki...

Csakhogy azon a napon mégis járt arra valaki: Tehén néne szintén ugyanazon a kerülő úton igyekezett a legelőre. Ment békésen, lassan, olykor le-letépett egy-egy jóízű hajtást az útszéli bokrokról.

Egyszer csak az út egyik fordulójában, meglátták egymást: a Nyúl és a Tehén.

Megálltak mind a ketten. Szólni egyikük sem tudott: a Nyúl a restelkedéstől némult meg, a Tehén a rémülettől.

Sok idő múlva végül is hebegve-habogva, reszketeg hangon megkérdezte a Tehén:

- Ki vagy, te szörnyűséges pikkelyes vadállat? Mit keresel erre mifelénk?

- Hm - felelte a Nyúl. - Igazán olyan szörnyűségesnek találsz?

- Borzalmasabb fenevadat életemben sem láttam!

- És igazán nem tudod, ki vagyok?

- Hogy tudhatnám! - dadogta a Tehén. - Hiszen mondom, hogy hasonló szörnyeteggel még sohasem találkoztam!

"Ha nem ismer meg - gondolta magában a Nyúl -, én bizony nem árulom el, hogy ki vagyok. Inkább ráijesztek egy kicsit!"

Így szólt:

- Hát akkor tudd meg: én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!

- És mire van olyan nagy étvágyad? - tudakolta aggodalmasan a Tehén. - Szénára? Káposztára? Gyümölcsre?

- Húsra - válaszolta a Nyúl.

- Miféle húsra?

- Nem vagyok válogatós. De ha már kérdezed, megvallom, hogy legjobban a tehénhúst szeretem.

Tehén néne majd összerogyott rémületében.

- Remélem, nem vagy éhes - szólt akadozó nyelvvel.

- Most még éhes vagyok - felelte a Nyúl -, de rövidesen nem leszek az. Ugyanis mindjárt megeszlek.

- Jaj nekem! - bődült el a Tehén.

S azzal megfordult, és elrohant, hogy csak úgy porzott nyomában az út.

A Nyúl jót mulatott magában, és elhatározta, hogy mielőtt megmosakodnék, mulatságból még egy-két állatra ráijeszt.

Elsőnek a Medvével találkozott, aki feleségestül, bocsostul az erdőben sétált.

Medvéné asszony és a két bocs mindjárt felkapaszkodott egy-egy fára, mihelyt meglátta a falevél-pikkelyes, szörnyűséges fenevadat (akiben persze egyikük sem ismerte fel a Nyulat). A Medve azonban, ámbár neki magának is leginkább menekülni lett volna kedve, vitézül megállt a Nyúl előtt.

- Hát te miféle szerzet vagy? - kérdezte.

- Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm! - felelte vastag hangon a Nyúl. - Nem hallottad még a híremet?

- Nem én!

- Gondoltam! - nevetett a Nyúl. - Máskülönben nem állnál itt ilyen bátorságosan.

- Csak nem akarsz bántani? - tudakolta megszeppenten a Medve.

- Eszem ágában sincs - válaszolt a Nyúl. - Csak éppen megeszlek. Tudniillik a medvehús a kedvenc eledelem.

A Medve olyan hirtelen termett fent egy fa tetején, hogy akár a Mókusnak is becsületére vált volna ez a fürgeség. Onnan kiáltott le.

- Ne hidd, hogy megijedtem tőled! Csak hát ki nem állhatom a verekedést...

Ment tovább a Nyúl, és szerencséje volt: az erdő szélén együtt találta a Farkast és a Rókát. Éppen arról beszélgettek, hogyan foghatnák meg végre a Nyulat.

"Úgy látszik, a legjobbkor érkeztem" - kuncogott magában a Nyúl.

S azzal odatoppant a két állat elé.

- Huuuu! - kiáltotta, és megrázkódott, hogy csak úgy zörgött rajta a sok falevél.

- Ki vagy te? - kérdezte riadtan a Farkas.

- És miért kiabálsz? - vacogta a Róka.

- Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm - felelte a Nyúl. - Azért jöttem, hogy ahány farkast, rókát találok, mind megegyem. Melyikteket faljam fel elsőnek?

A Farkas a Rókára nézett, a Róka a Farkasra, azután mind a ketten a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömre.

- Huuuu! - üvöltött a Nyúl. - Már kezdem is a lakomát!

De ezt már nem várta meg sem a Farkas, sem a Róka. Az egyik jobbra, a másik balra, úgy elfutott mind a kettő, hogy a Nyúl még ha akarta volna, sem bírta volna utolérni őket.

Hanem hát nem is akarta, mert megelégelte a tréfát. Inkább hazament, megmosakodott, és azután felkereste Mezeinét és a lányait.

- Igen tisztelt hölgyeim! - szólt hozzájuk. - Hallották-e már a hírét a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhömnek?

- Eddig bizony még nem hallottam róla - felelte Mezeiné asszonyság.

- Mi sem - mondták a báránykisasszonykák.

- Megvallom, én sem - nevetett a Nyúl. - Bezzeg a Tehén, a Medve, a Farkas meg a Róka már személyesen is megismerkedett vele!

S azzal elbeszélte, hogyan rémített meg a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm képében egy sor állatot. Mezeiné és a lányai csak úgy dülöngéltek a kacagástól.

Attól fogva, ha a Tehén, a Medve, a Farkas vagy a Róka meglátogatta Mezeiék házát, a pajkos báránykisasszonykák sohasem mulasztották el megkérdezni, hogy mi történnék, ha egyszer csak: sz-s-cs, sz-s-cs - beállítana a szörnyűséges, rettenetes, borzadalmas Öhöm-Böhöm.

- Én ugyan nem ijednék meg tőle! - hetvenkedett a Róka.

- Én még kevésbé! - dicsekedett a Farkas.

- Én mégúgy sem! - tódította a Medve.

- Én meg a legkevésbé! - hencegett a Tehén.

- Könnyű nektek! - szólalt meg ilyenkor a Nyúl, és fél szemmel titokban Mezeinére és a lányokra kacsintott. - Nagyok vagytok, bátrak és erősek. De mit tegyen a magamfajta gyenge kis legény? Szégyen, nem szégyen, én bizony bevallom: ha Öhöm-Böhömmel találkoznám, menten elfutnék előle.


Otthon aznap így köszönt Anyának a Kisfiú:

- Huuuu! Én vagyok a félelmetes, nagy erejű, nagy étvágyú Öhöm-Böhöm!

- Aztán mire van olyan nagy étvágyad? - tudakolta Anya.

- Farkashúsra, rókahúsra, medvehúsra, tehénhúsra - sorolta Öhöm-Böhöm.

- Hát almás lepényre? - kérdezte Anya. - Mert az van vacsorára.

- Huuu! - mondta Öhöm-Böhöm. - Arra is.

A NYÚL, A BÁCSI ÉS A KISLÁNY




A NYÚL, A BÁCSI ÉS A KISLÁNY

- Ma egy nyulat láttam a kertben - újságolta egyik nap Rémusz bácsinak a Kisfiú. - Meg akartam fogni, de úgy látszik, megijedt tőlem és elszaladt.

- A mi barátunk, a Nyúl is el-eljárt egy bizonyos kertbe - felelte az öreg. - De ott nem kisfiúval találkozott, hanem kislánnyal. Elmesélem, hogyan történt az eset.


Nem messze attól a falutól, ahol a Nyúl, a Róka, a Farkas, Liba anyó, Mezeiné és a többi állat lakott, élt egy ember. Annak az embernek volt egy kis húga. Az embert általában csak úgy szólították: Bácsi, a kislányt meg: Kislány.

Egyszer a Nyúl éppen arra kószált, amerre a Bácsi és a Kislány lakott. A Bácsi nem volt otthon, mert kint dolgozott a földeken, a Kislány ellenben ott játszott a kertben. A Nyúl megállt a kerítésnél, és megcsodálta, hogy milyen szép kislány az a Kislány. De még jobban megcsodálta, hogy milyen szép az a kert, amelyben a Kislány játszadozik.

Vajon mi termett abban a kertben, amely annyira megtetszett a Nyúlnak? Talán rózsa, szegfű, tulipán? Dehogyis! Káposzta termett ott, saláta, sóska, spenót: csupa finomnál finomabb eledel. Csupa gyönyörűség volt még nézni is. Hát még megkóstolni micsoda gyönyörűség lehet!

Gondolt egyet a Nyúl, és - lippiti-klippiti - odaszaladt a Kislányhoz.

- Szervusz, Kislány! - köszöntötte. - Hogy vagy, mint vagy ezen a szép tavaszi napon?

- Szervusz - felelte a Kislány. - Nagyon jól vagyok. Hát te?


- Az emberek értik az állatok nyelvét? - kérdezte a Kisfiú.

- A mesében értik - felelte Rémusz bácsi.

- De van olyan mese, amelyikben nem értik - erősködött a Kisfiú.

- Ilyen mese is van, meg olyan is - válaszolta az öreg egy kicsit türelmetlenül. - Elég az hozzá, hogy ebben a mesében értik. Egyszóval, a Kislány megkérdezte a Nyulat, hogy hogy érzi magát.


- Köszönöm kérdésedet - mondta a Nyúl. - Csak úgy lassan, szegényesen. Most például, az igazat megvallva, éhes vagyok.

A Kislány elgondolkozott.

- Szívesen megkínálnálak egy kis zöldfélével - felelte aztán. - De a Bácsi szigorúan meghagyta, hogy ha nyulat látok a kertben, kergessem el.

"No, ha olyan nagyon szigorúan hagyta meg - gondolta magában a Nyúl -, akkor megérdemli a fukarja, hogy megbosszantsam egy kicsit!"

Hangosan azonban így felelt:

- Nagyon helyes! Nem arra való a veteményeskert, hogy holmi jöttment nyulak dézsmálják. De hát engem éppen a te bácsikád küldött. Délután ugyanis ott járt nálam, és nagyon összebarátkoztunk. Azt üzeni, hogy eressz be a kertbe, és kínálj meg minden jóval, ami itt terem.

A Kislány nagyon megörült az üzenetnek, mert igen jó lelkű teremtés volt, és a nyulakat különösen szerette.

- Hát akkor, gyere gyorsan! - tessékelte beljebb a Nyulat. - Megmutatom, hol terem a legropogósabb káposzta, a leggyengébb saláta, a legfrissebb sóska, a legharmatosabb spenót!

A Nyúl köszönte szépen, és egykettőre jól befalatozott a Bácsi kertjében.

- Gyere máskor is! - búcsúzott tőle a Kislány.

- Számíthatsz rám! - felelte a Nyúl.

Másnap megint elment a kertbe. A Kislány már várta.

- Nem ennél egy kis zöld uborkát? - kérdezte.

- De bizony, enném - mondta a Nyúl.

Jócskán belakott uborkával. Utána még egy kis káposztára, salátára, sóskára, spenótra is kedve támadt. Abból is legelt derekasan.

Harmadnap is, negyednap is, a rákövetkező napokon is meglátogatta a jó lelkű Kislányt, egy álló héten át. Egy hét múlva azonban a Kislány bácsikája észrevette a nagy pusztítást a kertben.

- Vajon ki lopkodja innen a káposztát, salátát, sóskát, uborkát? - töprengett. - Nem tudod véletlenül? - kérdezte a Kislánytól.

- Nem lopkodja senki - felelte becsületesen a Kislány.

- Nem járnak nyulak ebbe a kertbe? - faggatódzott a Bácsi.

- Csak az az egy, akit te küldtél.

- Mármint hogy én? - csodálkozott a Bácsi.

A Kislány elmondta a dolgot úgy, ahogy történt.

- Aha! Emlékszem már! - felelte ravaszul a Bácsi. - Persze hogy én küldtem. Ha legközelebb megint eljön, szólj nekem, mert valami fontos beszédem van vele.

Másnap megint beállított a Nyúl. A Kislány, mihelyt meglátta, futott a bácsikájához:

- Itt a Nyúl, megérkezett!

A Bácsi erre felkapta a merítőhálót, amellyel halászni szokott a patakban, és szaladt a kertbe.

A Nyúlnak épp csak annyi ideje maradt, hogy elbújjék egy salátabokor alá.

Hanem a Bácsi ott is felfedezte, és ráborította a hálót.

- Most megfogtalak, te elvetemült káposztatolvaj! - kiáltotta. - Mindjárt hozom a zsineget, és gúzsba kötlek!

A Nyulat ott hagyta a merítőháló alatt, ő maga pedig ment a fészerbe zsinegért.

De már jött a Kislány is, aki semmit sem látott abból, ami történt. Csak azt látta, hogy barátja, a Nyúl, ott kuksol a háló alatt.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva.

A Nyúl egy pillanatig azon tűnődött, hogy mondja-e, vagy ne mondja, mi történt vele. Kérje-e, vagy ne kérje a Kislányt, hogy szabadítsa ki?

De aztán arra gondolt, hogy a Kislány bizonyára nem merne ellenkezni a bácsikájával. Ezért inkább ezt füllentette:

- Megkértem a Bácsit, hogy takarjon le ezzel a hálóval, mert nagyon csípnek a szúnyogok.

- Eddig sohasem panaszkodtál - furcsállta a Kislány.

- Ha eszem, nem érzem a szúnyogcsípést - mondta a Nyúl. - Most azonban inkább egy kis dalolásra jött meg a kedvem.

Mindjárt rá is kezdett:

Van, amit így, tavasszal
ki-ki gyakran tapasztal:
ugyanis, hogy némely állat
épp most rendez állatbálat.

Például a szelíd őzek
erdőszerte keringőznek,
s róka, farkas, jobbra-balra,
lágyan lejti, madárdalra.

Illegve és billegve
csűrdöngöl a víg medve,
a vén borz meg csak úgy rázza,
vége előtt megújrázza.

Nézz a fára: mit látsz ott?
Firgő-forgó fajdtáncot!
Ám a kakukk még szebben
járja fent a fészekben.

Hallgasd csak meg: mi cuppan
a lágy, langyos iszapban?
A lomha rák, az is táncol.
(Hátrafelé akárhányszor.)

Fickándoznak a halak,
tüzesen, a víz alatt.
Ugrabugrál a sok béka,
kurjongat is néha-néha.

A teknős is - hátán háza
napnyugtáig szaporázza.
A kígyó meg, egyik-másik,
bokája sincs, úgy bokázik.

Bokázik a bika is,
még a búsabbika is,
s ha túladott a tején,
vele járja a tehén.

Nem pihen a kecske sem.
perdül, fordul peckesen.
A malac is - hopp! hopp! hopp! -
nyájas-hájas táncot rop.

Így hát számos szelíd s dúvad,
Látni: tudja, mi a divat.
Mégis a nyúl hivatott
mutatni a divatot.

Egyet szökken, kettőt toppant,
daliásan ropja roppant.
Egy szó, mint száz: ahogy járja,
annak aztán nincsen párja.

- Nagyon csinos hangod van - mondta a Kislány. - És igaz is, amit énekeltél?

- Szóról szóra - felelte a Nyúl. - Én vagyok a környék legjobb táncosa.

- Mutasd meg, hogy mit tudsz - kérte a Kislány. - Megteszed?

- Meg én! - válaszolta a Nyúl. - De hát akkor le kell emelned rólam ezt a hálót.

- Nem félsz a szúnyogoktól?

- A kedvedért szívesen elviselek néhány szúnyogcsípést - mondta a Nyúl.

A Kislány kiszabadította a Nyulat a hálóból.

De akkor már közeledett a Bácsi is a fészerből a zsineggel.


- És erre a Nyúl elszaladt - szólt közbe a Kisfiú.

- Hová gondolsz! - kiáltotta Rémusz bácsi. - Csak nem csapta be azt a kedves Kislányt! Ha egyszer megígérte, hogy táncol, hát táncolt is, mégpedig gyönyörű szépen.

- Egyet szökkent, kettőt toppantott - mondta a Kisfiú.

- Meg forgott is, előbb négy lábon, aztán kettőn - tette hozzá az öreg. - Egyszer-kétszer bukfencet is vetett.

- És a Bácsi nem fogta meg?

- Nem bizony, mert annyi esze volt a Nyúlnak, hogy tánc közben egyre hátrált, egészen a kapuig. Aztán egy ugrás: ki a mezőre. De még ott sem hagyta abba a táncot. Még egyet szökkent, még kettőt toppantott, gondolta: hadd gyönyörködjék benne a Kislány.


Úgy futott haza a Kisfiú is, mint a Nyúl: egyet szökkent, kettőt toppantott, forgott is: előbb két lábon, aztán négykézláb. Egyszer-kétszer még bukfencet is vetett.

Az udvaron ott állt Apa, Anya, és nézte.

- Hát te mit csinálsz? - kérdezte csodálkozva Apa. - Így szokás járni az úton?

- Csak nem csapom be azt a kedves Kislányt! - felelte a Kisfiú. - Ha egyszer megígértem, hogy táncolok, hát táncolok is, mégpedig gyönyörű szépen.

- Miféle kislányról beszélsz? - ráncolta a homlokát Apa.

- Arról, aki ott él a bácsikájával, nem messze attól a falutól, ahol Mezeiné és a többi állat lakik - mondta a Kisfiú.

- Egy mesebeli kislányról van szó - magyarázta Anya. - És ha nem tévedek, a mi kis fiunk most nem más, mint maga a mesebeli Nyúl.

- Persze - bólintott a Kisfiú.

- Hát akkor, kedves mesebeli Nyúl koma - mondta Apa -, most üljünk asztalhoz, és együk meg a finom, meleg, mesebeli vacsorát.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...