A táltos kanca és a libapásztorlány

A táltos kanca és a libapásztorlány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, aki libapásztorsággal foglalkozott.

Egyszer, nemsokára született neki egy leánygyermeke. Hogy kitől született, azt még ő maga sem tudta. Alighogy megszületett a leány, mikor háromnapos lett, úgy hajnaltájban kihajtja újból az asszony a libákat a mezőre. Egyszer csak azt veszi észre, hogy a libák erősen gágognak és repdesnek. Hát nemsokára megpillantott kelet felől egy sugaras fényességet, mintha egy csillag ragyogott volna. Az a csillag mindjobban, mindjobban közeledett hozzá, nagyobb és nagyobb lett. Egyszer csak letoppant elejbe, és abból a fényes sugárból, fejér felhők közül kibontakozott egy gyönyörűséges szép leány. Tizenkét hattyúszekéren jött oda. Üvegszekér volt az. És a szekéren valódi gyöngykoszorúk voltak. Villámokat szórtak a kerekei, a hám meg a gyeplő felszerelései valódi vert ezüstből és aranyból voltak. Leszállott a leány a hintajáról, és egyenesen a libapásztorasszonyhoz tartott.

Azt mondja az asszonynak:

- Nem azért jöttem, hogy tégedet megkárosítsalak, hanem azért jöttem, hogy leányodat megkereszteljem. Mert én Tündér Erzsébet vagyok. Akkor, amikor a könyekes fűzfa alatt aludtál, mikor egy kicsit meleg szél meglebbentett, a meleg széltől fogantad a leányodat, ami az én hatalmamból származott, mert a leányod által akarlak én téged boldoggá tenni. Most már menj, és hozd ki a leányodat gyorsan, mert napfeljötte előtt nékem innen el kell mennem!

Akkor a lúdpásztorasszony gyorsan béfutott a kicsi földi viskójába, megfogta a leánykáját, és kivitte Tündér Erzsébethez. Ekkor Tündér Erzsébet levett a hintajáról egy hétszínű gyönyörű fürösztőmedencét. Elévett hét kulacsot, és mindenik kulacsból töltött egy kicsit a medencébe. Akkor felmarkolt egy fél marok port az útról, és azt is beléhintette a medencébe. Aztán keresztet húzott a varázsvesszejével reá, és a kisleánykát beléfektette. Azt mondja a leánykának:

E napságtól a te neved Tündér Juliska. Bírálkodjál a természetedben. Légy büszke, viselj hét szépséget, és legyen hétféle tudományod: az első szépséged legyen a leánygyermeki bájosságod, a második szépséged a szemed ragyogása, a harmadik szépséged az arcod tündöklése, a negyedik szépséged a beszéded hatalma, az ötödik szépséged a termeted sudársága, a hatodik a szerelem szépsége, a hetedik a boldogságod szépsége. Hét ország királyfia kérjen meg tégedet, és hét ország felett hatalmad legyen. Mindezek a szépségeid a tizennyolcadik korod után váljanak hasznodra. Legyen hét tudományod: első legyen a varázslás. Úgy önmagadat, mint az állatokat tudjad elvarázsolni; második legyen a táltos fogalom; harmadik legyen a szíved érzete; hogy érezzél meg mindent; negyedik legyen, hogy tudjál parancsolni embernek és állatnak; ötödik legyen, hogy tudjál uralkodni minden boszorkány hatalmán; hatodik legyen, hogy a legnagyobb gúnár libád legyen a te táltos paripád; a hetedik tudományod legyen, hogy minden hajnalban a hajnalcsillag tavában, ami a hét szépség vize, fürödhessél. Tizennyolc éves korodban ahhoz a legényhez menj férjhez, akinek a paripája olyan táltos legyen, mint a tiéd. Azt a paripát arról fogod megismerni, hogy hétszín szőre lesz és hét lába, akárcsak a tiédnek. És csak annak adhatod oda a kezedet, a te szerelmedből. Most már viszem anyádat magammal, Isten veled és velünk is.

Ekkor a leányka édesanyja már meg se tudta csókolni a leányát, mert Tündér Erzsébet bétaszította a hintajába, és reá zárta az ajtót. A leánykát kivette a medencéből, az út porába leírta a nevét, és arra könnyen feltette.

A medencét bétette a hintóba, ő is felült a hintóba, és a selyemostorával egyet harsintott. Akkor a hattyúk felrepültek a levegőbe, belébolondultak a fehér felhőkbe, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.

Egyszer felébred a leányka. Alig volt háromnapos, mégis akkora volt, mint egy hétesztendős. Vigyázkodott ő jobbra-balra, nem látott egyebet, csak egy sereg ludat. Mikor felkelt a helyéről, látja, hogy valami írás van alatta. Olvassa az írást, hát az van odaírva :

"A te neved Hétszépségű Tündér Juliska. Õrizd a libákat napszálltáig, és napszálltakor, ahova megy a gúnár, te is odamégy szállásba." Õ őrizte estig a libákat. Napszálltakor a ludak sorba álltak, a gúnár ment elöl, és a ludak utána. Õ is csendesen ballagott utánok, addig, amíg elértek egy kicsi földi viskóhoz. Ott a leányka bément a viskóba, hát látja, hogy az asztal meg van terítve, és a legfinomabb ételek vannak rajta. De mivelhogy nem volt senki sem a kunyhóban, asztal mellé ült egyedül, és evett, amennyi neki kellett. A maradékot kilódigálta a libáknak. Alighogy lefeküdt aludni, megjelent álmában Tündér Erzsébet, és azt parancsolta neki :

- Kicsi keresztlányom, Juliska, fogd azt a rézkígyó vesszőt, háromszor jártasd meg a fejed felett körzetben, és gondolj a táltos paripádra.

Akkor menj ki az ajtóba, ott lesz előtted egy gúnár, arra húzzál a bal kezeddel egy keresztet, az vet egy kecskebukát, és lesz belőle egy hétszínű, hétlábú táltos paripa. Azután, ha valami bajod lesz, csak mondjad a lovadnak, és ő segít rajtad. Most pedig hajnalban, mikor a libák gágogni kezdenek, gyorsan menj ki, és tedd, amit parancsoltam. Mikor azt megcsináltad, ülj föl a paripa hátára, és fogontozzál jól belé, ő majd elviszen a hajnalcsillagra. Ott van egy aranyhegy. A hegy közepében egy forgó ezüsttó, és a lovaddal együtt ugorjál oda belé. Mikor a víz hetet sírült véled, akkor rántsd meg a kantárszárát, a ló kiugrik a vízből, és visszajő ide. Aztán pedig hajtsd ki a libákat a mezőre. Most már több parancsot ne várj, azt csináld minden hajnalban éjfél tizenkettőtől hajnal három óráig!

Ekkor Tündér Erzsébet eltűnt előle. A leányka megijedt előbb, mert mindent csak képzeletnek hitt. De mikor meglátta, hogy a rézkígyó vessző ott van az ágyán, akkor hitte el az álmát. Akkor felkelt az ágyáról, és kezdett gondolkozni, hogy is látta az álmát? Eszébe jutott, hogy a rézvesszővel hármat kell sűrítsen a feje felett, és a gondolata akkor teljesülni fog.

Ekkor a rézkígyó vesszőt vette kezébe, háromszor megforgatta feje felett, és mondta:

- A keresztanyám nevében, az asztalom meg legyen terítve.

Már párolgott is az asztalon a legjobb étel. Õ gyorsan evett, akkor a rézvesszővel kiment az ajtó elé, belésuhintott a levegőbe, és a libák mind odafutottak. Aztán fogta a bal kezébe a vesszőt, a gúnár fejére húzott három keresztet, evvel vetett egy kecskebukát, és lett belőle hétszín szőrű, hétlábú paripa. Akkor Juliska felszökött a hátára, megrántotta a kantárszárát, por előtte, por utána, mire a tízet kiszólta volna, már a hajnalcsillagon, az aranyhegy tetején voltak. Ott meglátta az ezüstszínű forgó tó vizét, abba beléugratott a lovával. Amikor hetet sírült a víz, megrántotta a kantárszárat, a táltos kiugrott a tóból, a másik pillanatban megint a kunyhó előtt voltak.

A leány leszállt a paripáról, és bément a kunyhóba. Megint háromszor megforgatta a feje felett a vesszőt, és mondta magában:

- Keresztanyám nevére, az összes libának ennivalója legyen!

És a másik pillanatban volt annyi búza, zab, rozs, árpa, mindenféle szemes gabona; hogy ő vékaszámra hordhatta ki a szárnyasainak. Jól megetette a libákat, fogta a rézkígyó vesszőt a kezébe, és fütyörészve hajtotta az állatokat a mezőre.

Így telt-múlt az idő addig, amíg ő tizennégy éves nem lett. Mert tizennégy esztendős korában híre futott hét ország határán, hogy ebben a mezőben egy hétszépségű leányka őrzi a libákat. Azok mindig elrepülnek előle, és parancsára mégis mindig visszajőnek. És olyan szép az a leány, hogy a napra lehet nézni, de reá nem.

Ezt megtudták a királyfiúk is, akik csak hét országig ellaktak. De akik valamennyien odamentek, azok mind vakon jöttek vissza, mert a leány szépségétől elvesztették a szemök világát.

Így telt-múlt az idő megint sokáig. Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy hétszín szőrű, hétlábú paripa nyargal arrafelé egy királyfival. Az nem vakult meg a szépségétől. Egyenest odahajtott a leányhoz. Ekkor már Juliska tizennyolc éves volt. Köszönti a leányt illendőképpen. Fogadja az is, és mindjárt felismerte, ez lesz az ő vőlegénye

Sokáig elbeszélgettek egymással, és a királyfiú azt mondja egyszer Juliskának:

- Ne őrizd többet a libákat, gyere el az én országomba vélem, és a feleségem leszel! Tejbe', vajba' és mézbe' foglak füröszteni.

De azt mondja Juliska:

- Én addig nem mehetek, amíg az én kunyhómban meg nem esküszünk, és ha megesküdtünk, azután elmegyek véled.

Ekkor a királyfi elbúcsúzott tőle, felszökött a lova hátára, és szélsebesen elvágtatott kelet irányába.

Ennek a királyfinak a hazájában, az ő saját palotájában lakott egy söprűn járó boszorkányos asszony, akinek akkora volt a gonoszsága, hogy ő maga sem bírt véle. Mikor a királyfi hazatért, kikérdezte, hogy:

- Hol jártál, királyfi?

Elmondta, jártában-keltében reá talált egy libapásztorleányra, és úgy megszerette, hogy ha az a felesége nem lehet, meg fog halni. Mikor ezt megtudta a vén boszorkányos asszony, szörnyen elcsudálkozott rajta, és azt mondta a királyfinak:

- Ó, királyfi, ne vesd el az eszedet, és ne add oda a szívedet egy libapásztorleánynak, mert a te király atyád és anyád reám bíztak, hogy én házasítsalak ki tégedet, mert én voltam neked születésedtől a dajkád! És én nem engedem meg, hogy egy libapásztorleányt végy feleségül. Akkor inkább ott van az én lányom. Az nagyon szeret tégedet.

De a királyfi csak rázta a fejét, undorodott, ha a boszorkányos asszony leányának a nevét még csak hallotta is. Mert olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kívánatos még nézni se. Mert ripacsos volt az orcája, és olyan volt a haja, mintha egy nagy borsika nőtt volna ki a fejéből, és akkora csipák voltak a szemeiben, hogy béillettek volna keresztelő gyertyáknak.

A királyfi örökké gyűlölte dajkájának a leányát, mert még beszélni sem tudott jól. Mégis az az átkozott gonosz egyre csak mondta, hogy ne vegye feleségül a libapásztorlányt, mert az olyan leány ördöngös leány is lehet.

A királyfi tűrte egy darabig, de egyszer kimenyen az istállóba, hogy megpucolja a lovát. Ekkor a hétlábú paripa a királyfinak a füléhez hajlott, és azt súgta neki:

- Ne hallgass a dajkádra, mert ő neked károdat akarja! Inkább halj meg, mintsem az ő leányát vedd feleségül! Hanem most még azt tanácsolom neked, hogy jövő péntekig szereld fel magadot jól mindennel, és megyünk a leány után, de vigyázz, hogy a boszorkányos asszony nehogy megtudja, hová mész!

Úgy is tett a királyfi, ahogy a táltos paripája mondta. Gyorsan felszerelt mindennel, és kérte a dajkájától a fehérneműt. Kérdezi a dajka :

- Hová akarsz menni ? Azt mondja a királyfi:

- Elmenyek körútra az országomba, hogy nézzek széjjel a nagyvilágban, de lehet, nem jövök vissza vagy egy esztendeig.

Azt mondja erre a dajka:

- Már nálam nélkül nem mehetsz olyan messze útra.

A királyfi eleget szabódott, hogy ő csak egyedül akar menni, hogy neki nem kell semmi társ, nem tudott kitérni a boszorkányos asszony elől. Kénytelen volt magával vinni a leányával együtt.

Fel is szerelt egy nagy hintóval, és a fiú úgy gondolkozott, hogy ő menyen majd a lova hátán, és majd elhagyja a hintót.

Mikor felszereltek és béfogtak a hintóba, a dajka azt parancsolta neki, hogy ne üljön nyerges lóra, hanem menjen vélük a hintón. A királyfi nem hajlott a dajka szavára, hanem ült a paripája hátára, és ment elöl, mint egy vitéz.

Egyszer azt súgja a lovának:

- Jó volna elhagyni ezeket a hátulsókat, mert még nézni se állhatom őköt.

Mondja a ló neki :

- Nem lehet, édes gazdám, mert ez az átkozott vénasszony úgy megvarázsolt éngemet, hogy a kocsitól messze nem járhatok!

Így aztán kénytelen volt a dajkájával együtt menni a libapásztorleányhoz.

Mikor már közeledtek a libapásztorhoz, észrevette a dajka, hogy a királyfi nem országnézni ment, hanem a lúdpásztorleányhoz. Akkor leszökött a kocsijáról, felmarkolt egy fél marok port az útról, szájához tartotta, valamit mondott a pornak, és a ludak felé hintette. A ludak meg felrepültek a levegőbe, és olyan gágogást csaptak, hogy az egész vidék zúgott belé. Ezt észrevette Juliska is, de még hamarább a táltos lova. Ekkor a táltos lova vetett egy kecskebukát, lett belőle darázs, és elrepült szembe a hintóval, az öregasszonyt a leányával együtt úgy összecsibbette, hogy nem volt épség a testükön.

Észrevette ám az öregasszony, hogy ez a libapásztorleány, hát megint lenyúlt a földre, felmarkolt egy fél marok port, és úgy akarta, hogy a darázsra hintse. De ekkor a darázs vetett megint egy kecskebukát, lett belőle egy mérges oroszlán, és reá szökött az öregasszonyra. Ekkor az öregasszony porral meghintezte az oroszlánt, és az úgy megszelídedett, hogy nem tudta bántani sem az öregasszonyt, sem a leányát.

Meglátta ezt Juliska, hogy a táltosával mi lett, gyorsan elővette a rézkígyó vesszejét, és odasuhintott a hintó felé. Ekkor az oroszlán megszabadult az öregasszony varázslatától, és visszafutott Juliskához. Vetett egy kecskebukát, és megint lett belőle az a hétlábú ló, ami volt. Akkor elévette Juliska a rézkígyó vesszejét megint, s szembesuhintott a királyfival, mert az a lovával éppen feléje tartott. És a királyfi is megszabadult az öregasszony varázsa alól, odafutott lovastul Juliskához, egymás nyakába borultak, és csókolták egyik a mást.

Ekkor a vén boszorkányos asszony bosszújában vetett egy kecskebukát, lett belőle egy borzasztó nagy fekete felhő, és elhúzódott a királyfi és Juliska fölé, s úgy szórta le a szerelmes párra a tüzes villámot, mint a záporeső. De Juliska csak suhintott egyet a rézvesszővel arrafelé, és még egy villám sem hullott reájok.

Erre aztán az öregasszony a felhőből földrengést csinált, de Juliska csak megérintette a vesszejével a földet, s ahol ők voltak, ott semmi baj nem történt.

Akkor megint a vén boszorkányos asszony a felhőben vetett egy kecskebukát, lett belőle egy óriási nagy sas, és a Juliska ludait a szárnyaival kezdte verni a levegőből. Juliska megint suhintott a vesszejével a levegőbe, és még egy lúd se esett le a földre.

Látta már a vén boszorkány, hogy nem tud haladni a mesterségivel, akkor megint vetett egy kecskebukát, s lett belőle az az öregasszony, ami volt. Szépen béült a leányához a hintóba, és elmentek a királyfihoz és Juliskához.

Látta a boszorkányos asszony, hogy a leány, amelyiket a királyfi ölelget, hét szépség felett uralkodik, azért most szépen akart beszélni vélek. A királyfit még egyszer figyelmeztette, ne vesse el az eszét, és ne vesztegesse oda a szívét egy libapásztorleánynak.

De a királyfi mit se törődött véle, hanem felült Juliska lovának a hátára, Juliska pedig az ő lovának a hátára. Juliska megérintette mindkét lovat a rézkígyó vesszővel, egyet suhintott a levegőbe, s akkor az összes lúd repülni kezdett utánok.

Õk szépen ellovagoltak a Juliska viskójához, ott azonnal meggyújtottak hét szál gyertyát, letérdeltek eléje, és elmondták egyik a másnak a holtomiglan-holtáiglant.

Mikor készen voltak az esküvővel, akkor megint felültek a lovaikra. és elmentek a királyfi országába.

És a vén boszorkány ezalatt, amíg ők utaztak hazafelé, ezer meg ezerféleképpen akarta elpusztítani a királyfit, mert nem az ő leányát vette feleségül. Amikor hazaértek, bélátta a boszorkányos asszony, hogy nem tud semmi bajt csinálni nekik, hanem azt tette fel magában, hogy elvágja a leány táltos paripájának a nyakát, és elveszi tőle a rézkígyó vesszőt. Akkor aztán az ő kezében lesz a hatalom.

Egyszer egy szép napon a királyfi künn volt a virágoskertben a feleségével együtt. A boszorkányos asszony is felöltözött szép ruhába, és álomport vitt magával ki a kertbe. Akkor szedett két csukros virágot, azokat megálomporozta, egyiket odaadta a királyfinak, a másikat a feleségének. A királyfi és a felesége kezdték szagolni a virágokat, felszippantották az álomport, és egyszerre mind a ketten elaludtak. A vén boszorkányos asszony meg nekilátott, levetkeztette a királynét a ruhából, és azt bévitte magához.

Felöltöztette a leányát belé, és a leánya ruháját feladta a királynéra. A királynét feltette a királyfi lovának a hátára, és megparancsolta a lónak, hogy úgy vigye el ezt az alvó asszonyt, hogy senki ember többet ne lássa. Levágta Juliska lovának a fejét, és azt felkötözte a királyfi lovának a nyeregkápájára. Ekkor a paripa elvágtatott. Visszavitte Juliskát a régi helyére, szépen lefeküdt a földre, Juliskát meg lerázta a hátáról a táltos kanca fejével együtt. Akkor a táltos reá fuvintott háromszor Juliskára, háromszor a ló fejére, és azok felébredtek. Azt mondja akkor a táltos paripa:

- Viseld gondját ennek a lófejnek, mert az öregasszony összetévesztett minket, én vagyok a te lovad, és a királyfi lovának a fejét vágta le a boszorkány. Te csak maradj itt nyugodtan, majd én elhozom neked a rézvesszőt is ! De annak a lófejnek soha enni ne adj, mert én gondoskodni fogok róla ! Hanem most gyere velem ki a kapudig! A kapu félfájában van egy nagy szeg. Állj fel a hátamra, s a ló fejét akaszd belé abba a nagy szegbe! Aztán szállj le a hátamról, menj bé a viskódba, és aludjál!

Azt a leány gyorsan meg is cselekedte, aztán a táltos paripa egyszerre eltűnt. Juliska búsult egy darabig, de aztán beléegyezett, hogy a táltos paripája szavát meg fogja tartani. Így múlt el hét nap. A hetedik nap hajnalán megérkezett a táltos paripa, és hozta a királyfit magával meg a rézkígyó vesszőt is.

A királyfi átaladta a vesszőt Juliskának, azután a nyakába borult, és csókolták egyik a mást. Aztán elmondta nagy búsan, hogy az az átkozott vén boszorkányos asszony őt hogy elaltatta:

- És amikor megébredtem, rögtön ráismertem az álkirálynéra, akkor megesküdtem a napra, inkább meghalok, mintsem vele éljem le napjaimat. Mikor látta a dajkám, hogy megismertem a leányát, megfogatott a szolgákkal, és bévettetett engemet egy vaspincébe. Hét napig ennem nem adott. Akkor szerencsémre jött a te drága paripád. Az úgy összerugódta a palotát, hogy mind diribdarabra szakadt. Engemet meg kiásott a pincéből, és magával ide hozott. Hát most itt vagyok a te karjaid között.

Ekkor Juliska kiment a szabadba, belésuhintott a levegőbe a rézkígyó vesszejével, és ott termett azonnal a táltos. Azt parancsolta neki, menjen gyorsan a királyfi palotájához, és hozza el a királyfi paripájának a többi testrészletjét! Még ki sem mondta a leány az utolsó szót, már a paripa nem volt sehol.

Attól harmadnapra, úgy hajnaltájban, hallja Juliska, hogy az ajtó előtt nagy dobogtatás van. Kifutnak mindketten a viskóból, hát látják, hogy ott van a paripa a fej nélküli táltossal.

Azt parancsolta Juliska a királyfinak, menjen, és vegye le a kapufájáról a táltos lovának a fejét. A királyfi nem várta, hogy kétszer mondják, már ott is termett a lófejjel. Akkor parancsolta, hogy illessze a régi helyére. Mikor ez is megtörtént, Juliska megérintette a rézkígyó vesszővel a ló nyakát és a fejét, és kívánta, hogy a lófej forrjon össze a nyakával. Másodszor meg azt kívánta, hogy elevenedjék meg. Harmadszor azt kívánta, hogy sokkalta szebb és erősebb paripa legyen, mint amilyen volt. Alighogy kiszólotta a harmadik szót, már a ló hányta a cigánykereket nagy örömében, hogy még egyszer visszakapta többi testrészletjét.

Ekkor azt parancsolta Juliska a két táltosnak, hogy most menjenek el azonnal a királyi palotához, a boszorkányos asszonyt a leányával együtt addig verjék a palota romjaihoz, amíg mind mákszemmé szakadnak, és azután ők jöjjenek vissza!

Ekkor a lovak egyszerre eltűntek, s ezalatt Juliska megint elővette a rézvesszejét, hármat suhintott a levegőbe, és gondolt az ő sok szép libájára. Alighogy kigondolta, már nagy lúdgágogás ütötte meg a fülét. Fölnéznek mind a ketten a levegőbe, hát látják, hogy a lúdjai már le akarnak szállani. Akkor megint egyet suhintott a levegőbe, és egyet ütött a földre a vesszővel, ez azt jelezte a ludaknak, hogy a levegőből szálljanak a földre. A másik percben az összes lúd a földön volt.

Észrevette, hogy az ő lúdjai nem es valóságos ludak, hanem valami tündérmadarak, mert rézből, ezüstből és aranyból volt a csőrök. Ekkor megint háromszor megsirítette a vesszőt a feje felett, és gondolta, hogy a keresztanyja nevében legyen megfelelő étel és ital az asztalon. És a másik percben, mikor ránézett az asztalra, annyi volt azon a finomabbnál finomabb falat, amilyent még emberi szem nem látott. Az asztal mellé ültek ketten, és vígan lakomáztak.

Alighogy vége lett az evésnek, máris dörgetett a két táltos paripa. Kinéz Juliska, hát látja, hogy ott vannak a táltos paripák. Azoknak is enni adtak. Aztán az egyik paripa őrizte a libákat, a másik meg őköt.

Így telt-múlt az idő sokáig, addig, amíg Juliskának született hét gyermeke.

Juliska mindennap felvitte a két táltossal a hét gyermeket a hajnalcsillagra az aranyhegy tetejére, az ezüst forgó tóhoz, és megfürdette őket a hét szépség vizében. Ez mindaddig tartott, amíg a legkisebb gyerek is hétnapos lett.

Ekkor Juliska a rézvesszővel beleírta a keresztanyja nevét az út porába, és kívánta, hogy jöjjön a gyermekei megkeresztelésére. Alighogy kigondolta ezt, fehér felhő ereszkedett le elejébe.

Abból egy fénysugár bontakozott ki, és a sugarak közül nemsokára kivált tizenkét hattyú egy üveghintóval, kiszállt belőle Tündér Erzsébet, és hozta magával Juliska édesanyját is. Alig ismert rá az édesanyja a leányára, olyan szép volt az arca. Akkor Tündér Erzsébet gyorsan kivette megint a hétszín medencéjét a hintóból, kivette a hét kulacsot, a kulacsokból vizet öntött a medencébe, felvett az út porából egy fél marokkal, és azt is beléhintette a medencébe.

Aztán szerre belédobta a gyermekeket, a legnagyobbikat megkeresztelte Napnak, amíg él a világon, mindég ragyogjon az égen.

A másikat megkeresztelte Holdnak, hogy amíg a világ tart, mindig világítson éjszaka a vándoroknak és az árváknak.

A harmadikat megkeresztelte Hajnali csillagnak, aki hirdesse a virradatot.

A negyediket megkeresztelte Vacsoracsillagnak, hogy örömet hirdessen a napszámosoknak.

Az ötödiket megkeresztelte Tündércsillagnak, hogy világítson a tündéreknek.

A hatodikat megkeresztelte Szivárványcsillagnak, hogy hirdesse a békét a rossz idők után.

A hetediket megkeresztelte Vezércsillagnak, hogy vezesse a hatnak a szándékát.

Akkor a gyerekek egyszerre felszálltak az égre, mindegyik elfoglalta a kijelzett helyét, amit Tündér Erzsébet nekik parancsolt. Kereszt anyjuk meg a hétszín medencét megint bétette a hintajába. Béültette Juliska anyját, Juliskát és a férjét is a hintóba. Az ő vesszejével belésuhintott a levegőbe, a táltos paripák vetettek egy-egy kecskebukát, lett belőlük két nagy gúnár. A ludak is mind odarepültek, körülfogták a hintót.

Ekkor megfuvintott egy kicsi sípot Tündér Erzsébet, és a hattyúk menni kezdtek föl a levegőbe. Húzni kezdték magok után a gyöngykoszorús üveghintót addig, míg felértek a fejér felhőbe. És akkor repülni kezdtek Tündérország felé. A két gúnár liba ment elöl, a többi libák kétfelől a hintó mellett repültek, és le sem szállottak addig a levegőből, amíg Tündérországba nem juttak. Mikor hazaértek Tündérországba, ott volt egy porcelánhegy tetején egy rézkígyó farkán forgó vár. A várnak a falazata kereken ezüst volt. A palota belseje arany volt, és a bérendezése gyémántgyöngyökből volt.

Onnan nem messzire volt egy üveghegy, azon volt egy libasarkon forgó vár, aminek hét szépsége volt.

Oda tette Tündér Erzsébet az új párt, és az ő palotája tetejéről a másik palota tetejére vezetett egy olyan hidat, ami hétféle kincsből volt összerakva. Azon sétált Juliska meg a férje, azután éltek boldogul Tündérországban. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

A táltos kanca és libapásztorlány - Móra Ferenc Könyvkiadó
Budapest - 1989

Mezei Horváti M. Attila : Az aranytáltos

Az aranytáltos

Volt egyszer, hol nem, volt egy király. Annak a királynak volt egy nagy lóistállója. Nagyon büszke volt erre az istállóra, mert olyan paripák voltak ottan, hogy azokat a többi királyok csak irigyelni tudták, de megszerezni nem. Egy néma lovászlegénye volt, annak köszönhette ezeket a lovakat.

Ez a lovász minden évben hozott az istállóba egy új lovat és amit hozott, az mindig szebb volt az azelőttinél. A király most is alig várta, hogy elteljen az év, hogy lássa az új lovat. Aztán eljött a várva várt pillanat. Az év letelte előtt három nappal eltűnt a lovászfiú, és pont az év leteltének az utolsó napján, az utolsó órában, az utolsó percben, beugratott az új paripával a király palotájába. Szépek voltak a paripák az istállóban, de ez a paripa megint túltett mindegyiken. Gyönyörű volt a testalkata, a lábai vékonyak, a nyaka hosszú, egész testét aranyszőrzet fedte, nyakán a hosszú sörény meg a dús lófarok is mind-mind tiszta aranyból, de a legkülönösebb rajta két hatalmas szárnya volt.

A király valósággal elbűvölten nézte az új szerzeményt. Rögtön kiadta a parancsot, hogy készítsenek hozzá méltó lószerszámokat, nyerget aranyból, minden egyéb ezüstből legyen és csillogó gyémántokkal kirakva. Felszerszámozták a csodálatos paripát, a király azonnal felpattant a nyeregbe és büszkén nézett a meghívott királyi vendégségre. Ott voltak a szomszéd ország királyai, barátai, és ott voltak országának főemberei. Mindenki ámulattal nézte őket, mert a lovat, de a lovasát is, gyönyörűség volt nézni. Tapsoltak, éljeneztek tiszteletükre.

Ekkor azonban váratlan dolog történt. A paripa vágtatni kezdett, majd kiterjesztve hatalmas szárnyait a levegőbe emelkedett. Mind magasabbra és magasabbra, végül eltűnt az ég kékjében. Hiába várták, hogy visszatérjenek, eljött az este, feltűntek az égen a csillagok és már azon gondolkoztak, hogy illene hazafele menni, mikor előjött a néma lovászlegény és felmutatott a csillagok felé. Ott látták meg őket, a paripa kiterjesztett szárnyakkal repült lovasával az égboltozaton.

Sokáig nézték az égi tüneményt, míg végül az eltűnt szemeik elől. Ekkor aztán mindenki hazafelé indult. Azzal biztatgatták egymást, hogy habár messzire is repítette a paripa a királyt, de bizonyára hamarosan vissza fogja hozni. Várták egy napot, két napot, de hiába.

Múltak a napok, telt az idő, de a királynak nyoma veszett. Búsultak nagyon a barátai, búsult az ország népe elveszett királyukért. A királyi palotában pedig ott búslakodott a királyné és a gyermekek.

Három lánya volt a királynak, meg egy fia, aki a legidősebb volt. Csak egyvalaki örvendett a király eltűnésének, mégpedig a néma lovászlegény, aki nem is volt néma, csak annak tetette magát. Egy napon megjelent a királyi palotában, kijelentette, hogy ő valójában a király féltestvére, és mivel a király gyermekei kiskorúak, hát őt illeti meg a hatalom.

A királyné hiába próbált ellenállni, az ország főtanácsa kihirdette, hogy amennyiben az eltűnt király egy éven belül nem tér vissza, új királyt fognak koronázni. Búsult nagyon a királyné, hogy ilyen rosszra fordult a sorsa, de még jobban elkeseredett, mikor a kis királyfi kijelentette, hogy igaz, hogy még kiskorú, és akkora amekkora, de ő bizony elindul és addig vissza sem jön, míg meg nem találja az édesapját.

Hiába kérlelte az anyja, siránkoztak neki a kishúgai, hogy ne menjen, ne hagyja őket magukra, mert annyi baj, gonoszság van a világban, hogy a végén még őt is elveszítik, már másnap, kora hajnali időben nekivágott a világnak.

Abba az irányba indult, amerre a szárnyas paripa repült az ég boltozatán. Csak most látta, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Mivel nem volt gyalogláshoz szokva az első napon úgy érezte, hogy leszakad mind a két lába a fáradságtól. Fájtak a lábai, aztán estére minden tagja megfájdult és úgy érezte, másnapra meg se fog tudni mozdulni. Reggel azonban, ahogy kikukucskált a nap a föld pereméről, megcsipkedte magát, hogy az álmosságot elűzze, és indult tovább.

Nem hagyta, hogy a fáradság legyőzze. Három napon keresztül harcolt a fáradsággal, míg végre legyőzte azt, és akkortól kezdve vígan gyalogolt erdőn, mezőn, hegyre fel, hegyről le, faluról falura, városról városra. Nagy hasznát vette annak, hogy szülei gondos nevelésben részesítették. Egy öreg tudós volt a tanítója, aki minden hasznos dologra megtanította, ő pedig mindenre odafigyelt, mindent megtanult. Így aztán ismerte a gyógynövényeket, és azt, hogy melyik milyen betegséget gyógyít. Mivel a hosszú úton mindegyre megéhezett, hát azt találta ki, hogy gyógynövényeket szedett s azokat elcserélte ennivalóra.

Annyi ennivalót kapott, hogy soha nem maradt éhesen. Mindenhol kérdezősködött, hogy ki látta az aranyszőrű szárnyas paripát, de csak nevettek rajta az emberek, hogy olyasmi nincs, nem is létezik.

Így ment, vándorolt a világban, míg olyan messze ért, hogy ott már nem volt több város, falú, csak magányos tanyák, meg kis erdei házikók. A nagy baj az volt, hogy a sok gyaloglástól elkopott, a cipője és valósággal leszakadt a lábáról. Szerencséjére épp egy magányos kovácsműhelyhez érkezett, ahol a kovács nagyon kedvesen fogadta, mert már rég nem tért be hozzá senki.

Mikor elmondta, hogy neki csak egy cipőre lenne szüksége, a kovács sajnálkozva mondta, hogy ő nem árul cipőket, de ha akarja, vasból készíthet egyet. Tetszett a fiúnak az ajánlat, s másnap már a vascipővel a lábán gyalogolt tovább. A vidék mind elhagyatottabb lett. Már fát, füvet, virágot sem lehetett látni. Az út mind nehezebben járható lett, míg aztán már csak alig látható ösvény lett belőle. Kopár dombokon keresztül végül egy hatalmas hegyhez érkezett. Meredek sziklafalak állták útját, és csak nagy nehézségek árán tudott szikláról sziklára kapaszkodva egyre feljebb és feljebb kapaszkodni. Jó volt a járhatatlan utakon a vascipő, és az éles sziklákon is jól védte a lábát, a baj csak az volt, hogy a kapaszkodásban egyre nehezebb és nehezebb lett. Mászni akart felfele a sziklákon, de a vascipő nem engedte, mind jobban és jobban kezdte őt visszafele húzni. Felnézett az égig érő sziklákra és elkeseredve azon kezdett gondolkozni, hogy lehet, hogy nem is erre kell menni, s ha igen, akkor sem fog soha túljutni ezen a hatalmas sziklahegyen. Mivel már esteledett, szétnézett, hogy hol lehetne lepihenni éjszakára.

Egy kis barlangot fedezett fel a sziklaoldalban, ahol aztán mély álomba merült. Furcsa pattogás ébresztette fel. Tábortűz égett a barlangban, az lángolt és ropogott középen. Bevilágította a barlangot és kellemes meleget árasztott. A királyfiú csodálkozva nézte a tűzet. Ekkor észrevette, hogy egy fehérhajú, ősz, öreg bácsika ül a tűz mellett. Hosszú, selymesen fénylő fehér szakálla a földet érte. Fehér szemöldökét összevonva nézett bele a tűzbe, s mintha onnan olvasná, csendes, halk, de érhető szavakkal arról beszélt, hogy a királyfi édesapját a táltos paripa egyenesen az örökkévalóság országába vitte. Nehéz oda eljutni, de nem lehetetlen.

Bátorságra, kitartásra buzdította királyfiút. A tábortűz kilobbant, s azzal úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Ez a furcsa találkozás új erőt adott a királyfiúnak. Már nem törődött a vascipő szorításával, és hiába húzta nagy súlyával visszafele, ő csak mászott tovább, egyre feljebb és feljebb a hatalmas hegyen, egészen addig, míg fel nem ért a hegytetőre.

Azt hitte, hogy itt vége van a világnak, innentől az Örökkévalóság országa kezdődik, ahol megtalálhatja az édesapját. Kíváncsian nézett szét, és látta, hogy valóban a világ pereméhez érkezett. Ez a perem azonban olyan hatalmas volt, hogy egész országok elfértek volna rajta. Valahol nagyon messze, mintha csak a látóhatár lett volna, összeért az ég a földdel. Ott volt az alap, amely az ég kupoláját tartotta.

Elindult a föld széle felé, de egyre nehezebb volt előre haladni. Hegyek és völgyek sorakoztak előtte. Egymás után mászta meg őket. Egyszer csak egy mély völgy széléhez érkezett, amelyikben sötét felhő gomolygott. Így aztán ahogy ment lefele ebbe a völgybe, egyre sötétebb lett. Szemei megszokták a félhomályt és csodálkozva látta, hogy egy nagy kertbe érkezett, ahol bokrok meg fák voltak.

Aztán virággruppok következtek. Emberek jelentek meg, akik a kertet rendezték, de észre sem vették, hogy ő ott van. Hiába szólt hozzájuk, azok rá se néztek, nem is válaszoltak.

Aztán egy királyi palotához érkezett. Az ajtó tárva-nyitva volt, így nyugodtan bement a házba. Egy nagy folyosóról ajtók nyíltak jobbra-balra. Ő egyenesen előre ment és a folyosón, és egy aranyozott ajtóhoz érkezett. Belépett az ajtón. A szobában lányok ültek, egy menyasszonyi ruhát varrtak és hímeztek. Aki főhelyen ült, az lehetett a menyasszony, mert mindenki őt nézte, és hozzá mérte a készülő ruhát.

Hiába szólt azonban a királyfi, senki rá se nézett, senki észre sem vette, hogy ő bejött a szobába. Ekkor odalépett a menyasszonyhoz és megérintette a kezét. Lett is erre nagy csengés-bongás, dörgés és villámlás.

Ez a völgy az elátkozott, elvarázsolt lelkek országa volt. Eddig senki és semmi nem zavarta ezt a völgyet. Aki ide belépett, az átok alá került. Most azonban olyan dolog történt, ami eddig még soha. A királyfit nem fogta az átok, mivel a vascipőt úgy készítette a kovács, hogy az mindentől megvédje azt, aki a lábára húzta.

Amikor megérintette a menyasszonyt, egy időre megtört a rajta ülő átok is. Így aztán elmondta a királyfinak, hogy ő egy elátkozott királyleány, és így került palotájával, szolgálóival az elátkozott lelkek országába. Őt a saját vőlegénye átkozta meg, aki az örökkévalóság országának hercege. Valójában meg is érdemelte az átkot, mert amikor ki akarták tűzni az esküvő napját, neki az a hiú kívánsága támadt, hogy olyan menyasszonyi ruhája legyen, amilyen még senkinek sem volt. Kijelentette, hogy csak akkor tarthatják az esküvőt, mikor neki harmatból készült ruhája lesz. Aztán gyűjtötték a sok harmatot és hímezték belőle a ruhát, de amint magára vette, testének melegétől a harmat elpárolgott. Így aztán kívánsága miatt elmaradt az esküvő, az örökkévalóság hercege pedig megátkozta, hogy addig éljen, míg el nem készül a harmatruha!

Arra kérte a fiút, hogy segítsen ő is harmatruhát készíteni, és lehet, hogy a ruha soha nem készül el, de legalább örökké fog élni. A királyfiú ekkor elmondta a maga történetét, és hogy neki addig kell mennie, míg az édesapját meg nem találja. Az elátkozott királyleány belátta, hogy igaza van. Ekkor egy aranytűt adott neki, és azt mondta, hogy csak akkor használja, ha bajban van, mert ez a tű valójában a mindent legyőző aranykard.

Ekkor ismét hatalmasan dörgött és villámlott, az átok bezárult, és a királyleány tovább folytatta a menyasszonyi ruha készítését, a királyfiú meg gyors lépésekkel indult tovább. Alig várta, hogy kijusson ebből az elátkozott völgyből. Úgy gondolta, már nem kell sokat mennie, mert hatalmas sziklatömbök közé érkezett, és már felfele kellett kapaszkodjon.

Egyszer csak megremegett a föld a lába alatt, és aztán nagy dobbanások hallatszottak, meg olyan zaj, mint amikor kőgörgeteg indul meg lefele a hegyen. Nemsokára már látta is, hogy mi okozza a földrengést, meg a nagy zajt.

Egy óriás hatalmas követ vett a vállára, azt felcipelte egy sziklarakás tetejére és ott ledobta a válláról. Ahogy ezt a nagy sziklatömböt ledobta a kőrakásra, egy másik kő megmozdult és legurult. Akkor az óriás lejött a kőrakás tetejéről, megfogta a legurult követ, vállára vette és vitte felfele. A királyfi csak állt és bámult, és nézte, hogy milyen hiábavaló munkát végez az óriás. Az meg csak hordta a köveket, észre sem vette őt. Egyszer aztán leült az óriás, hogy kipihenje magát.

A királyfiú odalépett hozzá és megérintette a kezét. Az érintésre az óriáson lévő varázslat feloldódott. Beszédbe elegyedtek s az óriás elmondta, hogy azért van rajta átok, mert felfedezte, hogy miként lehet bejutni az örökkévalóság országába. Be is jutott oda szerencsésen és megtalálta az örökélet vízének forrását, ám amikor ivott a vízből az őrizők észrevették. Mivel ő már ivott a vízből, örök életet nyert, így aztán nem tudták bántani, de megátkozták, hogy egész életében sziklákat hordjon hegyre fel. Igaz, hogy a felhordott kövek legurulnak és ezért hiábavaló a munka az egész, de csak az számít, hogy ő hordja köveket felfele.

Hívta a királyfit is, hogy álljon bele az átokba, akkor legalább ketten hordhatják a köveket, és igaz, hogy unalmas munka, de legalább nem kell félni a haláltól, legalább 1000 esztendeig, de még az is lehet, hogy örökké élni fognak. Akkor a királyfiú is elmesélte a maga történetét, és az óriás belátta, hogy a fiúnak tovább kell mennie, hogy édesapját megtalálja.

Az aranyszőrű szárnyas paripát az óriás is látta, még akkor, amikor az örökkévalóság országában járt. Jó szerencsét kívánt a fiúnak, és egy vaspitykét adott neki, amit saját mellényéről tépett le. Elmondta a fiúnak, hogy ez a kis vaspityke nem csak egy egyszerű ruhadísz, hanem bűvös ereje van, mert az lesz belőle, amivé a gazdája változtatni akarja.

A legnagyobb kérdés most az volt, hogy miképpen fog keresztüljutni az ég kupoláján. A királyfiú abban reménykedett, hogy majd csak talál, ha nem is egy ajtót, de legalább egy kis repedést rajta, amin majd keresztül lehet bújni. Egyre közelebb és közelebb jutott a föld pereméhez. Nemsokára ott is állt a világ végén, ahol a föld és az ég találkozik, de bizony sem ajtót, sem repedést nem talált, ahol tovább tudott volna jutni.

Ekkor eszébe jutott, hogy az elátkozott lelkek földjén vascipője miként szüntette meg a varázslatokat. Nem sokat gondolkodott, hanem egyenesen belelépett a kupolába. A vascipő előtt megnyílt az ég, és a királyfiú kilépett a földi világból. Azt gondolta, hogy a kupolán túl rögtön az örökkévalóság országa kezdődik. Rémülten látta, hogy a föld és az örökkévalóság között egy nagy szakadék húzódik. Ott állt a föld végén, akár lelógathatta volna lábát a szakadékba, de átjutni a túlsó oldalra, csak úgy, ha repülni tud. Szerencséjére ott volt nála az óriás ajándéka. Elővette a vaspitykét, feldobta a levegőbe és rákiáltott, hogy legyen belőle híd a föld és az örökkévalóság között.

A vaspityke azon nyomban vashíddá változott, amin szépen át lehetett sétálni az örökkévalóság országába. Alig tett azonban néhány lépést a vashídon, amikor a híd túlsó oldalán megjelent az örökkévalóság országának királynője. Rákiáltott a fiúra, hogy rögtön forduljon vissza, mert ha nem, rögtön hívja az őröket és azok bizony nem fogják kímélni még az életét sem.

A királyfiú visszakiáltotta, hogy ő bizony addig el nem megy, míg az édesapját meg nem találja. Így aztán az őrök, egy hétfejű sárkány, meg egy háromfejű oroszlán, rögtön reá is támadtak, hogy összetépjék. A királyfiú ekkor kihúzta az inggallérjából az arany varrótűt. Kacagtak is az őrök, hogy varrótűvel akar velük megküzdeni, ám ahogy felemelte a kezét a tűvel, az rögtön a mindenkit legyőző aranykarddá változott, és egyből lecsapta a sárkánynak mind a hét fejét, meg az oroszlán három fejét is.

Alig tett meg azonban a királyfiú néhány lépést a hídon, hát visszanőtt a sárkánynak mind a hét feje, meg az oroszlánnak is a három feje, és ismét rátámadtak a fiúra.

Ezek az őrök örökéletűek voltak, és akárhányszor levágta a fejüket a kard, azok mindig visszanőttek. A királyfiú azonban, amíg a fejek visszanőttek, mindig tett néhány lépést előre, míg végül ott állt az örökkévalóság országának földjén.

Mikor a királynő ezt látta, rászólt az őrizőkre, s azok félrehúzódtak. A királyfiú elmondta, hogy ő azért jött ide, mert az apját akarja megtalálni, akit az arany táltos ragadott el. A királynő azt válaszolta, hogy a fiú apját azért ragadta el az arany táltos, mert az minden évben ellopott egy lovat az örökkévalóság istállójából. Ellopta az aranyszőrű táltost is, mert nem tudta, hogy a táltos paripát nem lehet ellopni, mert az mindig hazarepül egyedüli gazdájához, aki nem más, mint éppen ő, az örökkévalóság királynéja.

A királyfiú erre bizonygatni kezdte, hogy az ő apja nem lótolvaj, hanem tiszteletreméltó király, akit mindenki szeret. Egyedüli bűne ebben a dologban az, hogy nagyon szerette a lovakat. Igaz, hogy minden évben vett egy új lovat, de azokat mindig kifizette. A lovakat a néma lovászlegény szerezte be, aki a sok pénzért minden év utolsó napján hozott egy új paripát.

Az aranyszőrű szárnyas lovat is ez a néma lovászlegény hozta, akiről aztán kiderült, hogy nem is néma, s most, miután a táltos elragadta a királyt, ő akar király lenni. A történetből királynő rögtön rájött, hogy a néma lovászlegény az igazi tolvaj, aki még a királyságot is el akarja lopni. Ezért aztán a királyfiút odavitte az istállóba, ahol a király büntetésből lovászfiúként dolgozott.

A királyfiú nagyon csodálkozott, hogy amikor meglátták egymást az apja meg sem ismerte őt. Akkor tudta meg, hogy mikor a táltos idehozta a királyt, a királynő a mindent felejtő széllel rálehelt és ezért aztán a király semmire nem emlékezett.

A királyfiú az apja nyakába ugrott, megölelte, megcsókolta. Erre aztán minden eszébe jutott a királynak. Felesége, gyermekei, barátai, és az országa. Nem is akart mást, csak minél hamarabb hazakerülni.

Az örökkévalóság királynéja pedig azt mondta, hogy üljenek csak fel a táltos paripa hátára, az majd hazaviszi őket. Így is történt. Ahogy elrepült a paripa a királlyal otthonról, úgy vitte most vissza őket. A néma lovászlegény közben már beköltözött a királyi palotába, és nagyban készült az uralkodásra. Mikor meglátta, hogy a táltos, hátán a királlyal és a királyfiúval, leszállt a palota udvarába, rögtön tudta, hogy ebből nagy baj lesz.

Azért nem is lett olyan nagy baj, csak az történt, hogy a táltos paripa hátára kapta a néma lovászlegényt, s épp az örökkévalóság lovainak istállójában tette le.

Akkortól kezdve valóban megnémult, és büntetésből azóta is ott tisztogatja az istállót és gondozza a lovakat. A király pedig boldogan ölelte magához feleségét, leányait.

A királyfiút maga mellé ültette a trónra, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

A mesének itt a Vége.

A rászedett ördög

Benedek Elek : A rászedett ördög

Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember ősz idején el akart menni cséplőbe, mert hát nagy volt otthon a nyomorúság, s ha csépléssel nem szerez gabonát, bizony felkopik az álla azon a hosszú, hideg télen.
Azám! Csakhogy nagy volt a baj...
A szegény ember nem talált társat, aki vele menjen csépelni, márpedig a gazdaemberek egy cséplőt nem állítanak a csűrbe. Úgy megy vígan a munka, ha legalább kettő veri ki a búza szemét. Mért nem akadt társa, ugyan mit gondoltok? Azért nem, mert egész nyáron rázta a hideg, s úgy elment az ereje, hogy egy léggyel sem bírt volna el.
Mit csináljon? A nagy falujában nem talált társat: elmegy a szomszéd faluba. Hátha ott akad egy bolond.
Még a fele útját meg sem tette, találkozik az ördöggel.
Köszöntik egymást illendőképpen, s kérdi az ördög:
- Hová mégy, te szegény ember?
Feleli a szegény ember:
- Én bizony, édes ördög barátom, elindultam cséplőbe, de nem találok magamhoz való elég erős embert.
- Ejnye de jó - örvendezett az ördög -, no lásd, én is csépelni szeretnék, s én sem találok magamhoz elég erős társat.
- Hát akkor jól van - szólt a szegény ember -, próbáljunk egyet: legyünk társak. Hozd el a csépedet énhozzám, majd ott kipróbáljuk, mit tudsz.
Az ördög elment a csépje után, a szegény ember pedig visszafordult a falujába. Otthon bodzafából csépet csinált, s úgy várta az ördögöt.
Megjött ez is nemsokára. Hozott egy akkora vascsépet, hogy elég lett volna emelni tíz embernek.
- Na, próbáljuk meg - mondá a szegény ember -, hadd lám, által tudod-e dobni a házon a csépedet?
Az ördög meglódította a csépjét, s úgy keresztülrepítette a ház tetején, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő.
Most a szegény emberen volt a sor. Ő is fogta az ő bodzafa csépjét, s fellódította. Szerencséjére, éppen nagy szél volt, a szél felkapta a bodzacsépet, s úgy elvitte, hogy többet nem is látták.
- Na, ördög barátom - dicsekedett a szegény ember -, így lódítsd át, ha tudod! Hanem jól van, én meg vagyok elégedve a te erőddel, csak aztán ki ne dőlj a cséplésből.
Mindjárt indultak, s a szomszéd faluban beállítottak egy helyre, ahol a legtöbb asztag volt. A szegény ember hamarosan csépet csinált bodzafából, s megkérdezték a cséplést. Először a szegény ember ütött rá egy kévére.
Mondta az ördögnek.
- Látod, ördög koma, így üss rá a kévére, hogy a földre lapuljon.
Az ördög egész erejéből ráütött a kévére, de az felszökött vagy kétölnyire.
- Ohó - kiáltott a szegény ember -, az nem ütés. Úgy üsd meg, hogy a földhöz ragadjon a kéve!
Az ördög megmérgelődött, s most még erősebben ráütött a kévére.
Bezzeg hogy felszökött a kéve egész a kakasülőig.
Az ördög igazán elhitte, hogy a szegény ember erősebb, mint ő, s hogy valahogy el ne csapja magától, olyan lelkiből csépelt, hogy egy nap kivert egy egész asztagot.

Hát végivel aztán, mikor kikapták a részüket a gazdától, azt mondja a szegény ember:
- Hallod-e, ördög koma, itt van két csomó búza. Látod-e?
- Látom - felelte az ördög.
- No, ha látod, hát azt mondom neked, hogy én megelégszem a kisebbik csomóval, legyen a tied a nagyobbik...
Örült az ördög, s elfogadta a nagyobb csomót, pedig az csupa polyva volt. De hát ő ehhez nem értett, s nevetett a "bolond" szegény emberen.
Aztán hazamentek.
Telt-múlt az idő, s az ördög egyszer elment a szegény emberhez. Ez megkínálta kenyérrel, s az ördög nem győzött eleget enni a jó búzakenyérből.
- Hm - mondta az ördög -, ezt már csakugyan nem értem koma! A te kenyered olyan, mint a kalács, s az enyémet nem lehet megenni. Pedig egy búzából sütik.
- Hm, komám - mondá a szegény ember - nem tud a feleséged kenyeret sütni! Majd megtanítanám én a feleségemet, csak ne sütne nekem jó kenyeret!
Hazament az ördög, s otthon jól elverte a feleségét, amiért nem süt jó kenyeret.
De hiába verte, azután sem sütött jobbat.
Egy hét múlva, kettő múlva, ismét elmentek cséplőbe, a szegény ember meg az ördög. Most már rozsot csépeltek. Mikor osztásra került a sor, azt mondta a szegény ember:
- Na, komám, most válaszd te a kisebb csomót, legyen a nagy az enyém. - Az ördög beleegyezett a bolond fejével. Pedig hát úgy van az, hogy a rozsnál kisebb a pelyvás csomó, mint a tiszta rozs. Éppen fordítva, mint a búzánál.
Bezzeg hogy az ördög felesége megint olyan kenyeret sütött, hogy a kutya sem ette meg. Mérges volt az ördög, s úgy elverte a feleségét, hogy az szegény feje sohasem felejtette el.
Harmadszor is elmentek csépelni. Most már elegy búzát kaptak, de ennél is a polyvából lett a nagyobb csomó. Az ördögnek mintha kezdett volna már megjönni az esze, s azt ajánlotta:
- Tudod mit, komám, osszuk kétfelé mind a két csomót.
A szegény ember beleegyezett, de a nagy csomóból ott hagyta a részét, s csak a kicsit vitte haza. Az ördög mind a két csomóból hazavitte a részt, de először a kisebbikből süttetett kenyeret.
S hát milyen kenyér lett belőle! Jobb a kalácsnál. Még a király is megehette volna. Most már látta az ördög, hogy a szegény ember rászedte, de csúnyán. Szégyenlette is a dolgot erősen. Olyan nagyon szégyellte, hogy többet nem is, mert a szegény ember felé menni.
Azóta kerüli az ördög a szegény embert. Mondja is a példaszó:
"A szegény embert még az ördög is kerüli!"

A sün, akit meg lehetett simogatni

Mihail Pljackovszkij ismert, kedves meséje:

A sün, akit meg lehetett simogatni

Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.

A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: - Köszönöm, anyukám!

A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit: - Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!

A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle: - Ki bántott téged?

- Senki nem bántott - felelte a kis sün.

- Hát akkor miért könnyes a szemed?

- Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.

- Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?

- Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.

- Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. - sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.

- Hát persze, hogy megsimogatna. - szólalt meg a kis nyuszi, - de a tüskéid megszúrnák a mancsát.

- És ha nem lennék tüskés? - kérdezte hirtelen a kis sün.

- Az egészen más lenne. - mondta a kis nyuszi. - De hiszen az lehetetlen!

- Lehetséges! - kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.

Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:

- Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?

Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:

- Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! – mondta.

Jó éjszakát , szép álmokat !

Bretagne-i mese: A barlangi tündér

Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint - közönségesen csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.

Így szolt a szolgájához:

- Hallod, fiú?

- Hallom - felelte a fiú -, a tündérek kürtje.

- Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!

A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:

- Hozzatok isten nevében egy cipót !

Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.

- Megszegjük-e a tündér-cipót? - kérdezte a jámbor Máró.

- Meg hát - felelte a szolga -, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.

- Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle - mondta a gazda.

A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!

Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:

- Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!

Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.

- Ez már beszéd - mondta a gazda -, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.

Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.

Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:

- Bele is pusztultok, szerencsétlenek.

De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.

- Hű - szimatolt a gazda -, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne , ha kérnél egy kicsit?

- Én aztán nem - felelt a szolga -, félek, megharagítom őket!

Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:

- Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!

S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.

- Ezt megesszük - mondta Máró. - Jaj, be kívánatos!

De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.

- Vén boszorkány! - kiáltott fel Máró. - Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! - Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.



Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.

Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.

A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.

- Mit akarsz, te szegény asszony? - kérdezte.

- Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.

- Nem én vagyok a gazda - felelte a vénség -, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.

Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.

Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:

- Hát beajánlottál-e, öreganyám? - kérdezte.

- Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.

- Vezess hozzá - mondta a szegény asszony -, szeretném megköszönni.

- Ma nem - felelte a vénasszony. - De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.

Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:

- Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!

Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.

Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:

- No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?

- Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.

- De nem tartott sokáig - mondta a tündér.

- Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.

- Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.

- Sohase láttam errefelé teheneket - mondta az özvegy. - Hol találja meg őket a lányom?

- Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.

Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya - tizenkét esztendős volt - reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:

- Mit csinálsz ott, te leányka?

- Őrzöm a tündérek jószágát - felelte.

- A tündérek jószágát? - álmélkodtak az emberek. - Hiszen nem látszanak sehol!

Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.

S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:

- Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?

- Örömest - felelte a lányka.

- De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.

S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.

- Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.

Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:

- Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.

Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban - pedig tíz esztendeig volt oda.

Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.

Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:

- Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.

A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.

- Két napig! - hüledezett az anyja. - Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!

A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.

Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között - pedig azt hitte, csak egy napig maradt.

Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:

- Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.

Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment - egyedül találta magát a házban.

Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.

Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.

Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.

Átdolgozta: Jékely Zoltán

Spanyol mese: A rózsabokor sárkánya

Élt egyszer egy király, volt neki három lánya.

Egy nap hosszú útra indult a király, egy távoli városba, s mielőtt útnak indult volna, megkérdezte a lányait, hogy mit kívánnak, milyen ajándékot hozzon nekik.

A legidősebb egy szép ruhát kért az apjától, a középső egy díszes köpenyt - s a legkisebb egy szál piros rózsát.

A király megígérte, hogy eleget tesz a kérésüknek, s útra kerekedett. Három napot töltött a távoli városban, s mikor eljött az utolsó nap, megvásárolta a ruhát, a köpenyt - csak éppen piros rózsát nem talált sehol, bárhogy kutatott is utána.

Szomorú volt nagyon, hogy épp a legkisebb lányának okoz majd csalódást - de nem volt mit tegyen: virág nélkül indult haza.

Hanem ahogy közeledett a palotájához, a fele út táján váratlanul egy kert aljába ért - s ez a kert tele volt rózsabokorral, és valamennyi bokor piros rózsát nyitott!

Megörült a király."Mégse megyek haza üres kézzel!" - gondolta, s leszállt a lováról, belépett a kertbe, és leszakított egy szál rózsát.

De abban a szempillantásban egy sárkány ugrott elő, és rákiáltott:

- Mit csinálsz itt!? Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a rózsáimhoz?

A király megrettent, de azért bátran így szólt:

- Az igaz, hogy nem kértem engedélyt, de nem tudtam, hogy tied ez a kert. Kérlek, hallgass meg, akkor talán másképp ítélsz felőlem. Király vagyok, és van három lányom. Egy távoli városba kellett lovagolnom, s lányaim megkértek, vigyek ajándékot nekik. Az egyik ruhát kért, a másik köpenyt, s a legkisebb egy szál piros rózsát. De rózsát sehol sem találtam a városban, csak itt, a te kertedben. A gyermekemnek akartam örömet szerezni, ennyi a bűnöm.

A sárkány hallgatott kicsit, majd így szólt:

- Jól van, nem bánom, vidd el a lányodnak a rózsát. De ha holnap mind a ketten meg nem jelentek itt nálam, jaj az életednek, úgy vigyázz!

Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. A király meg nehéz szívvel folytatta útját.

Mikor hazaért, és átadta az ajándékokat, a legkisebb lánya észrevette rajta, hogy valami nagy gond emészti - s titokban megkérdezte tőle:

- Mért búsul, édes király apám? Látom, hogy valami nyomja a lelkét.

A király ekkor elmesélte nagy sóhajtozva, hogy a rózsával hogyan járt, és a sárkány mit parancsolt neki - a lánya azonban csöppet sem ijedt meg. Sőt, még ő vigasztalta az édesapját.

- Emiatt egyet se búsuljon, édes király apám. Ha elmegyünk oda, vissza is jövünk épségben, mind a ketten.

S csakugyan, már kora reggel lóra kaptak másnap, s elindultak, hogy fölkeressék a sárkány kertjét.

Oda is értek szerencsésen, csak éppen senkit sem találtak a kertben. Azon töprengtek éppen, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantottak a közelben egy palotát, amelyiknek tárva-nyitva volt a kapuja.

Beléptek, köszöntek - de ott se mutatkozott se élő, se holt. Teremből terembe nyitottak, egyik csudásabb volt, mint a másik - de a legcsodálatosabbnak mégis csak azt találták, amelyikben egy étellel-itallal megrakott asztalra bukkantak!

Ott aztán letelepedtek, és jóízűen megebédeltek. Utána visszasétáltak a kertbe, és gyönyörködtek a tengernyi sok rózsában - de találkozni még mindig nem találkoztak senkivel.

Így esteledett rájuk, a szél-se-járta kertben, az elöl-hátul üres palotában.

Hanem amikor beléptek a lakmározóterembe, a hosszú nagy asztal megint meg volt rakva a legfinomabb falatokkal!

Menten neki is láttak, és elköltötték a királyi vacsorát. S bizony, nagyon elálmosodtak utána. Benyitottak a szomszéd terembe, hogy valami fekvő alkalmatosság után nézzenek - hát két csupa selyemmel, csupa paplannal borított ágy termett oda, amíg vacsoráztak.

- Soha jobbkor! - kacagott fel a lány, s ő az egyik ágyba feküdt le, a másikba az édesapja.

S aludtak reggelig, mint a tej.

Akkor az öreg király így szólt szomorúan:

- Édes lányom, nékem mennem kell most már. Itt kell hagyjalak egyedül.

De azért előbb még megreggeliztek közösen a lakmározóteremben, ahol újra rakva volt az asztal mindenféle jóval.

Utána a király lovára ült, és elindult haza - a lány meg kisétált a kertbe, szagolgatta a rózsákat, és a lehullott szirmokkal játszott. S akkor egyszerre odaugrott eléje a sárkány:

- Ne ijedj meg - mondta -, nem bántalak, csak azt az egyet kérem, hogy légy a feleségem. Add a szavadat rá!

- Nem adom! - felelte bátran a lány.

- Add a szavadat rá!

- Nem adom!

A sárkány ekkor lehorgasztotta mind a hét fejét.

- Pedig azt hittem, adod. Olyan egyedül vagyok itt a palotában.

Hogyan történt, hogyan nem, a lány maga sem tudta, de megsajnálta a sárkányt.

- Jól van, nem bánom - bólintott. - Vedd úgy, hogy szavamat adtam. De a lakodalmat csak annyi év múlva üljük meg, ahány fejed van. Addig otthon élek az édesapám palotájában, és minden héten meglátogatlak. Jó lesz?

A sárkány boldog volt, nem tudott hova lenni örömében, egész nap egyebet sem csinált, mint kedveskedett a királylánynak. A legszebb rózsaszálakból kötött neki csokrot, a lehullott szirmokat a lába elé seperte, hogy azokra lépjen. S még pompásabb ebédet és vacsorát tálalt fel, mint amilyet - hipp-hopp! - az elmúlt két nap a hosszú, nagy asztalon találtak.

És amikor eljött az este, illedelmesen elbúcsúzott a sárkány, és magára hagyta a jövendőbelijét.

Bizony, sokáig nem jött álom a királylány szemére: hitte is meg nem is, ami vele történt. Csakugyan sárkány menyasszonyává lett? Csakugyan a szavát adta neki? Vagy csak álmodott, és álmodik még mindig?

Így töprenkedett az ágyban, míg végül tényleg elaludt. S mikor fölébredt reggel - tízszer is megdörgölte a szemét. Egy daliás, ifjú király állt az ágya mellett, és így szólt hozzá:

- Én vagyok a te sárkányvőlegényed, királylány! Egy gonosz ellenségem varázsolt sárkánnyá, s csak úgy szabadulhattam meg az átok alól, ha valakinek a szavát tudom venni, hogy feleségül jön hozzám. Időtlen ideje szenvedtem, búsultam itt a palotában, s te voltál az első, aki szavát adta, szépséges királylány. Nem bántad meg az ígéretedet?

Dehogyis bánta meg a lány! - úgy repült a királyfi karjába, mint aki a legszebb álomra ébredt. Azonmód összecsókolóztak - s nem hét év, de hét nap múlva megülték a lakodalmat, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Átdolgozta:Mészöly Miklós

Mese a hiú kis királylányról

Volt egyszer egy nagyon szép kis királylány. Az arca olyan volt, mintha minden reggel harmatba fürösztötték, mosdatták volna. A haja színarany, a szeme ibolyakék, keze, lába parányi. Hanem hiú is volt a királylány szörnyen! Mást se csinált, csak a tükör előtt próbálgatta a szebbnél szebb köntöskéit, nézegette magát, gyönyörködött a képében.

Egyszer egy öreg, öreg anyóka került a palotába, akiről azt mesélték, mindent tud. A kis királylány odament hozzá, azt sem mondta, jó napot, csak azt kérdezte:

- No, ha olyan sokat tudsz, te csúf öreg anyó, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy az arcom mindég ilyen szép sima maradjon, soha olyan ráncos ne legyen, mint a tiéd.

- Megmondom én, szép királylány, hogyne mondanám. Nem is olyan nehéz dolog az. Ha soha sírni nem fogsz, mindég csak mosolyogsz, akkor az arcod szép sima marad.

A királylány meg sem köszönte a jó tanácsot, egyszeribe mosolyogni kezdett és azontúl mindég mosolygott. Reggel, mikor felkelt, egész álló nap, a tükre előtt, de még éjjel álmában is. Olyan volt, mint egy mosolygó fababa. A szíve is, mintha fából lett volna. Ha koldust, beteget látott, ha szomorú hírt mondtak neki, egyre csak mosolygott. Hiába törött el a legkedvesebb babája, hiába sántult meg a szép lovacskája, de még a bátyja is hasztalan sebesült meg a csatában, a királylány csak mosolygott, mint egy ostoba, szívtelen fabábu.

Meg is haragudott rá mindenki. Aki szomorú volt, annak rosszul esett, hogy a királylány mosolyog a bánatán. Aki víg volt, úgy is tudta, hogy nem rá mosolyog a királylány, csak a szépségét félti. Még az édesapja sem szerette többet, csak az édesanyja védte, ha szidták, egyre azt mondogatta, hogy meglássák, megjavul még a kislány, csak legyenek türelemmel.

Egyszer aztán nagy beteg lett a királyné. Senki sem tudta, hogy mi baja, hívattak hozzá tudós orvosokat, varázslókat messze földről, egyik sem tudott segíteni rajta. Egyik este aztán honnan, honnan nem, ott termett megint az öreg, öreg anyóka. Ahogy a királylány meglátta, odaszaladt eléje.

- Kérlek, öreg anyó, segíts az édesanyámon! Te bizonyosan meg tudod gyógyítani.

- Talán meg, - felelte az öreg anyó -, de mit adsz érte?

- Adok neked aranyat, ezüstöt.

- Nem kell nékem arany, ezüst.

- Adok neked gyémántot, amennyit elbírsz.

- Gyémánt sem kell nekem.

- Hát mit adjak, hogy meggyógyítsd az édesanyámat?

- Add nekem, amit a legjobban szeretsz: a mosolygásodat.

A királylány megijedt. Ha odaadja a mosolygását, meg fog öregedni és olyan csúnya, ráncos lesz, mint az öreg anyóka. Még a gondolatra is megborzongott. De azután az édesanyjára pillantott, annak a sápadt, szenvedő arcára és valami olyan nagy fájdalmat érzett, mint még soha.

- Vedd el mosolygásomat, anyóka, csak gyógyítsd meg az édesanyámat - mondta.

- Hát próbálj meg sírni - szólt az öreg anyó.

A királylány megpróbálta. A szíve úgy fájt, mintha sok, sok könny nyomná. De az arca úgy megszokta a mosolygást, hogy elfeledte a sírást. Egyre jobban erőlködött, majd megpattant a szíve, de egyetlen könny sem jött a szeméből. Mosolygott, mintha arcára odafagyott volna a mosolygás.

A királyné pedig egyre haloványabb lett, már alig lélegzett. Megijedt a kislány, mindenről elfeledkezve borult az édesanyjára:

- Anyám, édes jó anyám!

A királyné betegen is meghallotta kislánya sikoltását, felemelte gyönge kezét és megsimogatta az arcát.

Abban a pillanatban eltűnt a kis királylány arcáról az örökös mosolygás, szeméből megeredtek a könnyek, és sírt, sírt, minden bánatát elsírta. A könnyei odahullottak az édesanyja arcára, kezére, meg is gyógyult tőlük egy-kettőre, a királylány arca pedig sokkal szebb volt, mint azelőtt. Az öreg anyót ott tartották, soha el nem eresztették és boldogan, vidáman éltek nagyon sokáig.

Z. Tábori Piroska gyűjtése

Andersen: A mennyei levél

Nagyon magasan, ahol már egészen ritka a levegő, repült egy angyal, a kezében virággal, amelyet a mennyország kertjében szakított. Amint repült, megcsókolta a csodaszép virágot, és ekkor levált a virágról egy apró kis levél és lehullott a földre, egyenesen az erdő közepébe. Alig ért le a nedves erdei talajra, tüstént gyökeret vert és kihajtott, mint a többi növény körülötte.

- Micsoda furcsa teremtés - mondták a szomszédai és ugyancsak lenézték mindnyájan, még a bogáncs is meg a csalán is.

- Bizonyára valami elkényeztetett kerti csemete lehet - vélekedtek gúnyosan és kinevették, mint afféle kerti növényt.

A levélke azonban nőtt, fejlődött, ágakat hajtott körös-körül mindenfelé és sokkal bujábban hajtott, mint a többi növény.

- Hohó - szólt rá a bogáncs -, csak ne olyan szelesen, barátom! Mit gondolsz, azért vagyunk itt, hogy téged hordozzunk? Maradj csak szépen a helyeden és ne szaladgálj köröskörül.

Megjött a tél, a hó betakarta a mennyei virágot is, de úgy ragyogott felette, mintha alulról kapná a napfényt. Tavaszra pedig teljes pompában került elő a hótakaró alól és nem volt nálánál szebb virág az erdőn.

Egy szép napon a virágok tudósa kilátogatott az erdőre. Csodálkozva állott meg a virág előtt: ilyent még nem látott, nem is volt benne a képe a tudós könyvekben.

- Nincs benne a könyvemben, hát nem is lehet más, mint valami korcs növény -, jelentette ki a tudós, és az erdei virágok kárörvendve mondták utána:

- Korcs növény, nincs benne a könyvekben.

Ekkor szegény sorsú, de tiszta szívű kislány haladt át az erdőn. Egy kopott imádságoskönyv volt mindene, de a könyv lapjairól Isten szava vigasztalta.

- Ne törődj a csúfolódókkal -biztatta a virágot. - Ők rosszak, de Isten mindent jóra fordít.

Sokáig állott a csodálatos virág előtt, áhítattal bámulta Isten nagyszerű alkotását, elnézte az ezer színt játszó szirmokat, mohón lehelte be az illatukat és felvidult tőle a szíve. De szeretett volna leszakítani egy virágot! de nem vitte rá a lelke, beérte egy kicsinyke levéllel, azt hazavitte és az imakönyvébe rejtette. Ott is maradt a levél, de nem száradt el, hanem mindvégig megtartotta eleven zöld színét.

Nemsokára a kislány meghalt, az imakönyvét a feje alá tették a koporsóba és a könyvvel együtt odakerült a levél is.

A levélből pedig csakhamar fa lett és a madarak, különösen pedig a fecske meg a gólya eljöttek hozzá és hódoltak előtte.

- Mégsem járja, hogy ez az idecseppent idegen elhomályosítson bennünket - elégedetlenkedett a bogáncs-, szerényebben viselhetné magát őkelme vendég létére.

Jött a pásztor, csalánt meg bogáncsot szedett az erdőn, hogy hamuvá főzze őket, és kitépte mindenestől a szép fát is és belegyömöszölte a batyujába.

Történt aztán, vagy egy esztendővel később, hogy megbetegedett az ország királya. Búskomorság volt a betegsége és hasztalan gyógyították orvosszerrel, mulatsággal, nem segített rajta semmi. Ekkor levél érkezett az egyik nagy hírű bölcstől, akit megkérdeztek, meg tudná-e gyógyítani, és a bölcs megírta, hogy ő ismeri a király betegségének orvosságát.

- A király erdejében nő egy mennyei eredetű virág, ilyen meg ilyen az alakja, itt meg itt kell keresni...

...és még le is rajzolta, hogy biztosabban ráismerjenek és meghagyta, hogy erről a virágról szakítsanak mindennap egy levelet, tegyék éjszakára a király homlokára, attól üdítő álma lesz és másnap nem fogja bántani a betegség.

Nosza neki az erdőnek, keresték a virágot, még a bokrok alját is tűvé tették érte, de bizony az már régen hamuvá égett a pásztor kunyhójában.

Amíg élt, kigúnyolták, nem kellett senkinek, most bezzeg megbecsülték volna, de már csak a hűlt helyét találták.

A király aranyos ráccsal vétette körül a helyet, ahol a mennyei fa állott, a növények tudósa pedig vaskos könyvet írt róla. Még meg is siratták, de a késő bánat édeskeveset segített a király baján, aki még ma is búskomor, ha meg nem halt.

Átdolgozta: Bíró Sándor

Andersen: Öten egy hüvelyben

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer öt kis borsószem, amelyek együtt laktak egy hüvelyben. Zöld volt mind az öt szem borsó, zöld volt a hüvely is, szentül hitték tehát, hogy az egész világ zöld. Nőtt a hüvely és vele együtt növekedtek a borsószemek, szép sorjában ültek egymás mellett a hüvelyben, és addig nyújtózkodtak, ameddig a takaró, azaz a hüvely ért.

Odakünn sütött a nap és melegítette a hüvelyt, az eső pedig tisztára mosta és átlátszóvá tette. Igen kellemes lakás esett hát benne, nappal ott is világos volt, éjjel pedig sötét, amint illik, a borsószemek pedig növekedtek és amint nagyobbacskák lettek, gondolkozni kezdtek, mert hiszen csak el kellett tölteni valamivel az Isten drága idejét.

- Most már örökre itt maradunk? - tűnődtek a borsószemek. - Még utóbb megkeményedünk a sok gubbasztásban. Úgy rémlik nekünk, hogy a hüvelyen kívül is van valami.

És hét múlt hét után és a borsószemek megsárgultak és megsárgult a hüvely is.

- Úgy látszik, az egész világ megsárgul - tűnődtek a borsószemek.

Ekkor erős lökést éreztek, a hüvelyt leszakították a szárról, emberkézbe került, onnan pedig, a szomszédaival egyetemben egy jókora zseb fenekére.

- Most, most már nemsokára megnyitják a házunkat - mondták a borsószemek és lázas türelmetlenséggel várták ezt a pillanatot.

- Csak azt szeretném tudni, melyikünk viszi majd odakünn a legtöbbre - mondta a legkisebb borsószem. - Most már majd hamarosan elválik.

- Történjék, amit a sorsunk határoz - mondta a legnagyobb.

Ropp! felrepedt a hüvely és a borsószemek kigurultak belőle a napfényre. Kisgyermek kezében hevertek és a fiúcska kijelentette, hogy ez az öt szem borsó éppen jó lesz az ő szélpuskájába. És már bele is tett egy szemet a puskába és kilőtte.

- Kirepülök a nagyvilágba. Most fogj meg, ha tudsz - mondta a borsó és eltűnt.

- Én meg sem állok, míg a napba nem érek - mondta a második. - Az a legszebb borsóhüvely és igen alkalmas lakóhelynek vélem.

És ő is eltűnt.

- Ahol ránk esteledik, ott hajtjuk álomra a fejünket - mondta a következő kettő -, de azért lesz rá gondunk, hogy minél messzebbre guruljunk. És csakugyan gurultak egyet a földön, mielőtt a puskába kerültek, de a végén csak oda kerültek ők is.

- Történjék, amit a sors határozott - mondta az utolsó -, aztán felrepült a magasba. A padlásszoba ablaka felé szállott, egyenesen az ablak fája alatt tátongó repedésbe, ahol laza föld és moha között, a jó melegben, kellemes fészekre talált. Ott is maradt azon a rejtekhelyen, de a jó Isten ott sem feledkezett meg róla.

- Történjék, amit a sors határozott - hajtogatta szerény megadással.

Felette, a kis padlásszobában szegény asszony lakott, aki napközben munkába járt, fát hasogatott, takarított, mosott. Erős volt és egészséges, de szegény maradt, mint a templom egere. Amíg ő odajárt, serdülő, beteg leánykája, otthon őrizte az ágyat. Gyenge volt szegényke és csaknem átlátszó, már innen-onnan egy álló esztendeje tartott a betegsége és úgy látszott, hogy nem tud sem meggyógyulni, sem meghalni.

- Elmegy a kis testvérkéje után - mondogatta az asszony. - Két gyermekem volt, bizony keservesen tartottam őket: aztán az Isten megosztozott velem rajtuk és elvette az egyiket. A másikat most már szeretném megtartani, de úgy látszik, az Isten nem akarja, hogy az egyik testvér itt legyen, a másik ott nála, hát elviszi ezt is a kis testvéréhez.

A beteg leányka azonban nem halt meg: csendesen, türelmesen feküdt reggeltől napestig, amíg anyja kenyér után nézett.

Eljött a tavasz. Kora reggel, mikor az anyja éppen távozni készült, a szép tavaszi nap megsajnálta a magányos, beteg gyermeket és bekukkantott hozzá a szobába, aranysárgára festve annak a padlóját. A leányka az ablakra bámult, nézte a táncoló napsugarakat.

- Mi az a zöld ott az ablak alján? Nini, hogyan himbálódzik a szélben.

Az anyja az ablakhoz lépett és kinyitotta.

- No, tessék, hiszen ez borsó! - kiáltott csodálkozva. - Vajon miként jutott ide a repedésbe? Most aztán valóságos kis kerted lesz itt, elgyönyörködhetsz benne egész nap.

A beteg gyermeke ágyát közelebb tolta az ablakhoz, hogy láthassa a borsót, aztán munkája után látott.

- Anyácskám, sokkal jobban vagyok - mondta este a kisleány. - A nap olyan jó melegen sütött egész nap, a borsó pedig szemlátomást fejlődik. Én is követni akarom a példáját, a meleg napon én is jobban leszek, majd meglátod.

- Adja az Isten, hogy úgy legyen - fohászkodott az anya, de magában nem igen mert már reménykedni.

A kis zöld hajtás mellé, amelynek annyira örült az ő beteg gyermeke, karót tűzött, az ablak aljától a tetejéig pedig zsineget húzott, hogy a borsónak legyen mibe kapaszkodnia. És a borsó gyorsan nőtt, látni lehetett, amint fejlődik napról napra.

- Nézd, most már virágzik is - örvendezett a kisleány, és most már az anya is reménykedni kezdett, hogy beteg leánykája talán mégis összeszedi magát. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a gyermek mostanában sokkal élénkebb, hogy reggel egyedül, segítség nélkül ült fel az ágyában és úgy gyönyörködött csillogó szemmel az ő kis kertjében, amely egyetlenegy borsóindából állott. Egy héttel később már egy egész órára elhagyta az ágyat és boldogan üldögélt az ablakban, a meleg napsütésben. Kinyitották az ablakot, az indán kinyílott az első fehérpiros borsóvirág, a leányka pedig lehajolt hozzá és gyengéden megcsókolta a selymes szirmokat. Valóságos ünnepnap volt ez a kis padlásszobában.

- Bizonyára a jó Isten ültette és ápolta, hogy neked, drága gyermekem, meg nekem reményt és örömet adjon! - mondta boldogan az anya és úgy mosolygott a virágra, mintha Isten angyalát látná benne.

Hát a többi borsószem ugyan hová lett? Az, amelyik kirepült a nagyvilágba, a "Fogj meg, ha tudsz!", az esőcsatornába hullott, onnan pedig galamb begyébe került: ott aztán ülhetett, mint Jónás a cethal gyomrában. A két lusta se vitte sokkal többre, azokat is galambok szedegették fel: a negyedik pedig, amely egyenesen a napba akart repülni, bele is repült, ha nem is a napba, de a kút vályújába és hetekig ázott a vízben, ahol rettenetesen felpuffadt a boldogtalan.

- Hízásnak indulok! - mondta a borsó: - még megérem, hogy felrepedek, és ennél többre borsó létemre igazán nem vihetem Hiába, én vagyok a legkülönb ötünk között.

Az ablakban pedig ott állott a kisleány, a két kezével ölelte, simogatta a borsóindát és hálát adott az Istennek, hogy leküldte hozzá. Csillogott a szeme, az arcáról pedig virult az egészség.

Gárdonyi Géza: A kiskacsák

Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz. Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.

- No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.

Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:

- Sáp, sáp.

Ami bizonyosan annyit tesz:

- Jó reggelt kívánok.

Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:

- Sáp, sáp.

Ami meg valószínűleg annyit jelent:

- Isten hozott! Bújj csak elő!

A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:

- Bújj csak ide! Itt jó meleg van.

Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.

Aztán még aznap előbújt valamennyi.

Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:

- Sáp, sáp.

Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg a vágott csalánt odahintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.

No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:

- Mi bajotok van? - kérdezte az öreg Kácsa.

- Szomjasak vagyunk - felelték az aprók.

Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.

- Így igyatok.

A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.

Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:

- Aludjunk, gyerekek.

A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.

- Jaj, de ügyetlen vagy! - mondotta az öreg Kácsa. Azzal betolta az orrával maga alá azt is.

Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.

A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.

- Fürödjünk - mondották az anyjuknak.

- Megálljatok - felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.

A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.

Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz.

Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták: - Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!

Rohantak a partról, de úgy rohantak, lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.

- Megálljatok! - kiáltott az öreg Kácsa -, majd én megyek elől.

De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Lel-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.

Francia mese: Tündérmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ikerpár. Derék, bátor legények voltak, szépek, mint a nap, nem akadt párjuk a föld kerekén. Egy este, mikor a vásárról igyekeztek hazafelé, sűrű erdőn kellett átmenniük. Júliusban történt, este kilenc óra felé, a telihold még az égen világolt.

Egyszerre csak gyöngyöző nevetést hallottak valamelyik bokor mögül. A két fiú megrántotta a kantárszárat.

- Hallottad, öcsém? - kérdezte a nagyobbik.

- Bizony hallottam. Mintha lányok kacagnának itt.

Ebben a pillanatban két csodaszép lány lépett ki a bokor mögül, a ruhájuk csupa selyem, csupa arany.

- Szép jó estét, legények - köszöntöttek rájuk.

- Szép jó estét, kisasszonyok - viszonozták a testvérek.

- Nem vagyunk mi kisasszonyok! Ti ikerfiúk vagytok, mi meg ikertündérek, tündérlányok. Ha feleségül vesztek minket, tengernyi kincs urává teszünk benneteket, s szép, erős gyermekeket szülünk nektek, bátrakat, akárcsak ti magatok.

- Házasodjunk meg! - mondta az az idősebb fiú. - Én feleségül veszem a nagyobbik tündérlányt!

- Jól van! - mondta a fiatalabb fiú. - Én meg a kisebbik tündérlányt veszem el.

- Holnap reggel mindjárt tartsuk meg a lakodalmat - mondták a tündérlányok. - Menjetek most haza, és pirkadatkor várjatok ránk a templom kapujában, a nagy erdő szélén. De jól vigyázzatok, addig semmit ne egyetek, semmit ne igyatok, mert különben jaj nekünk.

- Tündérlányok, úgy lesz, ahogy kívánjátok.

Az ikerfiúk elköszöntek a tündérektől, és hazatértek. Egy árva szó nem sok, annyit sem szóltak arról, hogy mi történt. Lefeküdtek aludni, egy falat étel, egy korty ital nélkül.

Éjszaka két órakor szép csendesen felkeltek, és elindultak hazulról.

- Siessünk! Szaporán! Éppen csak annyi időnk van, hogy még napfelkelte előtt a templomhoz érhetünk, a nagy erdő szélére - sürgették egymást.

Útközben átvágtak egy sárguló búzaföldön is. A kisebbik fiú meggondolatlanul letépett egy kalászt, szétmorzsolta, és magafeledten rágcsált egy búzaszemet, hogy lássa, beérett-e már.

Még nem is pirkadt, és az ikerfiúk már ott voltak a nagy erdő szélén, a templom előtt.

A templom kapuja tárva volt, a feldíszített oltáron égtek a gyertyák, s ott várakozott már a két tündérmenyasszony, fehér ruhában, kezükben virágcsokor, fejükön menyasszonyi fátyol és koszorú.

- Te megfeledkeztél arról, hogy sem enned, sem innod nem szabad - szólt a kisebbik tündérlány a jegyeséhez. - Látod, milyen szerencsétlenség okozója lettél! Ha feleséged lettem volna, éppen olyan asszonnyá lettem volna, mint a többiek. De így mindörökre tündér maradok.

Ezzel a kisebbik tündérlány már el is tűnt, és vőlegénye soha többé nem látta viszont.

A pap most összeeskette a másik jegyespárt.

Az esküvő után a kisebbik fiú így szólt az új párhoz:

- Isten veletek! Messzire, nagyon messzire megyek: barát leszek egy kolostorban. Mondjátok meg apámnak, anyámnak, hogy nem látnak soha többé.

A fiatalabbik testvér máris útnak indult, az idősebbik meg elvitte haza a szüleihez feleségét.

Este, mielőtt nyugovóra tértek volna, az új asszony így szólt a férjéhez:

- Tudd meg: ha kedves vagyok neked, hát vigyázz, nagyon vigyázz, nehogy valaha is tündérnek vagy bolondnak nevezz engem! Jaj nekünk, ha erről megfeledkezel.

- Feleség, nyugodt lehetsz. Soha, soha nem mondalak sem bolondnak, sem tündérnek.

Férj és feleség hét éven át nagyon boldogan éltek. Tengernyi kincsük volt, és kastélyukban szép hét gyermek növekedett.

Egyszer az ember vásárba ment, és azon a napon az asszony volt a gazda. Éppen július közepén történt. Nagyon szép idő volt, és a búza már csaknem beérett. A kastély asszonya az égboltot vizsgálgatta.

- Munkára, szolgáim, munkára, szolgálóim! - siettette az embereket. - Gyorsan arassátok le a búzát, vágjátok a rendet szaporán. Mindjárt nyakunkon a jég, a felhőszakadás!

- Hogyan is gondolhat ilyent asszonyunk! Hiszen nem is kívánhatnánk ennél szebb időt, a búza még nem érett be...

- Tegyétek csak, amit parancsolok, rajta, frissen, szaporán!

A szolgák és a szolgálók engedelmeskedtek. Még javában arattak, mikor a gazda hazaérkezett a vásárból.

- Nézd csak, feleség! - kiáltotta. - Mit csinálnak itt az emberek?

- Kedves uram, azt csinálják, amit parancsoltam nekik. Aratják a búzát.

- Bolond vagy, feleség, hiszen még be sem érett...

Az asszony azon nyomban eltűnt.

Még ugyanaznap este vihar pusztította el az egész határt, és jégeső verte el a termést.

A tündér azonban minden reggel vissza-visszajött a kastélyba. Bement hét gyermekéhez, és sírva fésülte őket aranyfésűjével.

- Édes gyermekeim, soha, soha meg ne mondjátok apátoknak, hogy hajnalhasadáskor mindennap itt vagyok nálatok, és szép aranyfésűvel fésüllek benneteket. Ha eláruljátok, jaj nekünk!

És a hét gyermek mind egyszerre mondta:

- Nem, anyánk, ezt soha, soha meg nem mondjuk az apánknak!

De az apjuk csodálkozott, hogy a hét gyerek haja olyan szépen meg van fésülve. Kérdezte is tőlük reggelenként:

- Gyermekeim, mondjátok meg nekem, ki fésült meg benneteket ilyen szépen?

És az apróságok mind egyszerre mondták:

- Apánk, édesapánk, csak a szolgálónk volt az.

De az apa gyanút fogott. Egy este úgy tett, mintha nyugovóra térne, pedig nem ment aludni, hanem elbújt a hét gyerek szobájában. Pirkadatkor megjelent az édesanyjuk, hogy könnyhullajtva megfésülje őket szép aranyfésűvel.

Az ember nem bírta megállni, és felkiáltott:

- Édes feleségem! Kérlek, jöjj vissza hozzánk, jöjj vissza...

Az asszony egy szemvillanás alatt eltűnt. Sem férje, sem hét gyermeke nem látta többé soha, soha...

Átdolgozta: Bartócz Ilona