A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verses mesék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Verses mesék. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. október 3., szerda

Ida Bohatta : Törpi és a hónapok



Ida Bohatta : Törpi és a hónapok

(Fordította: Csillag Éva)



Január


„Kedves Törpi, szánj meg kérlek,

és adj nekem kenyeret,

nem kérnék, de éhes vagyok,

s tovább nem éhezhetek.”


„Kicsi cinke, gyere bátran,

rovartojás az ebéd,

befőztem még a múlt nyáron,

frissen tálalom eléd.”


Február

Jött egy levél, Vörös Begy írt:

„Édes kedves Törpikém!

A távolból üdvözöllek,

én jól vagyok, s te miként?

Szerencsére sose fázom,

tollkabátom jó meleg,

azt kívánom, legyen mindig

bőven magod s kenyered!

Szeretettel gondolunk rád,

Csip és Pip is itt csipeg,

nem felejtünk, hazavágyunk:

Vörös Begy s a többiek.”

Március

„Ön nem ért a kertészethez,

kitépi az ibolyát,

és még harminc gilisztát kap

egy hónapra – nyavalyát!

Hogyha kertész akar lenni,

ásson máshol, ha lehet,

Vakond Uram, elbocsátom,

ki van rúgva! Elmehet!”


Április



„Nem tudom, hogy lesz-e eső?

Hogy lehet ez Brekikém?

Én azt hittem, hogy az időt

te irányítod idén!”



„Hát igen, no, megteszem én

egész évben, mit lehet,

de áprilisban az idő,

amit akar, azt tehet.”


Május

Éhes a sok cserebogár,

az étvágyuk hatalmas,

levélborda-salátától

növekszik a potroh, has.

Ki a legtöbbet befalta,

s nagyra nőtt a pocakja,

a cserebogárcsillagos

érdemrendet az kapja.

Június

„Egy, kettő, mars ki veletek,

ez itt a Tulipán Hotel,

hol kitűnő bor kapható,

s remek méz, ez túl fényes hely.



Egy, kettő, mars ki veletek,

aki csak zöldséget szeret,

a sarkon túl a Répához

címzett fogadóba mehet!”

Július

Zöld, zöld, zöld minden szép dolog,

Zöld, zöld, zöld mind mit dalolok.

Zöld a rét s a falevél,

a ruhácskám, a zeném,

zöld a kedvem, ha vidám,

így mulatok igazán!


Augusztus

Roskadozik a sok termés

íz idén is, de csodás!

Egérasszony szorgalmasan

tölti meg a kosarát.

Egéréknél így beszélik:

„Elég az, mit elrakunk,

egy kicsit a maradékból

az aratóknak is hagyunk.”


Szeptember

„Nem ízlik már étel s ital,

fáj a torkom, de nagyon,

és ez épp most utazásnál,

segítene bajomon?”



„Ez angina vogularis,

megártott a dalolás,

óránként egy bogárlábtól

holnap jól lesz, nem vitás."

Október

„Ejnye, ejnye, mi dolog ez,

sötét éjnek idején

virágkocsmát látogatni,

nem, ez nincsen a helyén!

gyerünk gyorsan, be az ágyba,

persze nagyon csendesen,

Darázs Asszony a szomszédban

szendereg már édesen.

De ha álmát megzavarják,

könnyen indulatba jön,

legjobb lesz most lefeküdni

már a hold is beköszön.”

November

Mókusasszony az odúban

mindig mindent rendbetesz,

begyűjti a mogyorókat,

s egy jó nagy könyvbe bejegyez:

„megszámoltam, húsz van éppen”,

és alatta új sor áll:

„Egyet adtam Törpikének”,

így már húszat nem talál.
December


Egy madárka eldalolta:

„Felhőcskék, figyeljetek!

Törpi gyógyított meg engem,

a szárnyam már nem beteg!”

A felhők a csillagoknak

hintették el ezt a hírt,

ők pedig az angyaloknak

mesélték a csodaírt.

Az angyalok a Jézuskának

mondták el az esetet,

és Jézuska Karácsonyra,

Törpi házánál a hóra
egy új papucsot letett.

2012. március 15., csütörtök

Tompa Mihály: A fehérliliom menyegzője



Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom:
Ha harmatjából méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka:
Kék színben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...: mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág:
Szomszédos levén a tájon vele
A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha útja célját, végét kérdezi:
Hideg kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél,
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom:
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könnye megered:
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradtságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap, s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épüle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés más, más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet rá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt kettészaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át:
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett:
A felleg árnya híd lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen:
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg:
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frissítőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál:
A nyárfa kedvét víg tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vigad, vigad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek:
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világító szentjánosbogarak:
A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese:
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószín patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon:
Felindulás ül szép arculatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de a liljom felsikolt
Hóköntösén vér...s vértől annyi folt...!

Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kísérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ:
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa s liliom...
Kedves bú ül a halvány arcokon:
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S a parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.

2011. október 31., hétfő

Donászy Magda: Hímestojás




Donászy Magda: Hímestojás

Mesebeli Nyúlországban
Tavasz táján nagy újság van.
Azt dalolja a madár is,
Nem is egy, de háromszáz is,
Azt súgja a lomb, a domb:
-Mennyi, mennyi nyuszigond!
Sok a nyuszi gondja, dolga.
Minden tyúkhoz elmegy sorba.
Fészekaljtól a kasig,
Jércikétől kakasig.
Dobra veri: -Ki-ki hallja!
Közeledik húsvét napja.
Tartsuk meg a jó szokást!
Tojást kérek! Tyúktojást!
Nagytarajos kis kakaska
Berzenkedik a magasba.
Kukorékol hármat, négyet,
Biztatja a tollas népet,
Hogy a tojást bőven mérje.
Fészekre ül tyúk és jérce.
Káricsálnak, fontoskodnak:
-Ki ád többet? Ki nagyobbat?
Öreg kotló húsz csibével
Illeg-billeg, büszkén lépdel.
Húsz pirinyó csőr csipog:
-Miért jött a nyúl?
-Még titok.
Eközben a tyúkudvaron,
Tornyosul a tojás-halom.
Összesúg a lomb, a domb:
Hazavinni: gond.
És nyúlapó nagy vigyázva
Hazafelé talicskázza.
Dehogy ugrál, szalad.
Lábujjhegyen halad.
Nyírfaerdő mélyén várja
Kilenc bátyja,
Három ángya,
Hat sógora,
Öt nénje.
Kerek zsebes köténybe
Szedi át a drágaságot.
Eltörtek-e a tojások?
Mind egyformák, épek, szépek,
Frissen meszelt hófehérek.
Színezni csak nyúl tudja.
Mért is biznák tyúkra.
Hófehérből hogy lesz piros,
Elárulni bizony tilos.
Ahogy festik, mind szép, mind más,
Egyik sima, másik mintás.
Nini! Egyik tojás reped!
Kibújik a csibegyerek.
-Csip-csip – sopánkodik nyomban:
-Hát a kotló-mama hol van?
Nyúlanyóka oda szalad.
Melengeti füle alatt.
Fiai is ügyetlenül
Ugrándozzák körös-körül.
Örülnek az új testvérnek:
Az csak csipog: - Enni kérek!
Nyúlanyóka ki- s bejár.
Valamicskét csak talál.
Sürög-forog, térül-fordul,
Torzsát hoz a kelbokorbul.
Válogatós a csibe:
-Kölest inkább hozz ide!
Nyúlanyóka most se rest.
Hoz neki pár szem kölest.
A kis pelyhes ámul-bámul,
Enni tanul nyúl-mamától.
Egyik nyúlfi haszontalan.
Kényesen szól: -Unom magam.
A festéshez semmi kedvem,
Máris fülig piros lettem.
Nagyot ugrik. Siettében
megcsúszik a festéklében.
A kék tojás összeroppan,
Ugri nézi kárvallottan.
Hanem a nagy szánom-bánom
Nem segít a tört tojáson.
No de úgyis elég marad,
Kettő híján ezer darab.
Mire mind elkészül, szépül,
Föld is, ég is éjbe mélyül.
Hosszú nyuszi szempillákon
Mosolyog az édes álom.
Derékaljuk selyempázsit,
Tücsök úrfi citerázik,
Csak az ici-pici sárga
Csibe alszik a kosárba.
Fiastyúk a magas égen
Anyja helyett őrzi ébren,
Göncölszekér ballag.
A tücsök is alhat.
Mindennapi szokás szerint,
Kuri kakas kurjant megint.
Piros ruhás hajnal pirkad.
Halványodik hold és csillag.
Először a magas fákon
Illan el a cinke-álom.
Végigfut a mohaágyon:
-Ébredj, világ! Hess el, álom!
Korán kelő Nyúlapóka
Sürög-forog a bozótba
A felserkent nyuszigyerek
Valahányan útnak ered,
Mennek erre, mennek arra,
Kertek alá, kapualjba:
Minden háznál, ahogy szokás,
Ott terem a piros tojás.
Aki hozta, ahogy jött, ment.
Csak a rigó látta ott fent.

Hát a csibe hova lett?
Elveszett a réten?
Dehogy veszett, Nyúlanyó
Hazavitte szépen.
Öreg kotló alá bújva
Elmesélte újra, újra,
Merre járt-kelt,
Hol mit látott,
Mesebeli Nyúlországot.

Donászy Magda: Az eltévedt őzike



Donászy Magda: Az eltévedt őzike

zgidácska a világból még nem sokat látott.
Nyár elején pillantotta meg a napvilágot.
Édesanyja nevelgette türelemmel, kedvvel.
Sárgarigók ébresztették, ha virradt a reggel.

Öreg őzek tanították szagra, színre, neszre,
béka-nóta, tücsök-ének altatgatta este.
Csapatosan járták be a füvet-adó rétet,
de egyedül, a fák közül ki sohasem lépett.

Egyszer zajos, viharos szél jött a fákkal szembe,
nagy falevél-aratáson sírt a kaszapenge.
Megvadulva, dúlva-fúlva tépázta a fákat,
öreg harkály kidobolta: - Vége van a nyárnak.

Aztán hosszú heteken át hullt a felhők könnye,
őzgidácska fázva várta: bárcsak tavasz jönne.
Félve járt-kelt, csetlett-botlott a lucskos csalitba.
Azt gondolta, a sok levél megannyi kalitka.

Tán bogár bújt meg alatta, tücsök lakik benne.
Ha csak egyre rátaposna boldogtalan lenne.
Múlt az idő, a dombok sokszor ködbe vesztek,
A nap egyre rövidebb lett, hosszabbak az estek.

Barnamedve megjósolta: - Tél jön nemsokára!
Fagyapóka havat szór a földre, fűre, fára.
Őzgidácska egyik reggel jégvirágot látott,
Szeméből az álom illant, s a mosdáshoz látott.

Fényes szőrét kikefélte, kész lett egy-kettőre,
s nagy butácskán bámult fel a havas hegytetőre.
Fehér volt a tölgyek, bükkök, cserfák csupasz ága,
katángkóró varkocsán is hóból volt a párta.

Megszaglászta, kóstolgatta, nyalogatta, ette,
Porzott a hó lába alatt, pilingélt felette.
Vén fák alját, bokor alját hóba bugyolálta,
s nem látszott a járt ösvények kacskaringós háta.

Édesanyja a patakhoz indult kora reggel,
kisfia meg utána a hópihe-sereggel.
Réges-régen nem volt ilyen ugra-bugra kedve,
Csak szökdécselt, nem gondolt az alvó levelekre.

Száguldozott ide-oda. – A kispatak hol van?
Ismeretlen fák és cserjék némán álltak sorban.
Édesanyját szólongatta…, körülötte csend volt.
Hangtalanná vált a határ. Akárcsak a menybolt.

Gyors ütemben vert a szíve és félt egyre jobban.
- Merre menjen? Lába nyomát hó takarta nyomban.
Őzgidácska az utat még sokáig kereste,
s mind hidegebb, mind ijesztőbb lett a hamvas este.

Ment vaktában, gyors vágtában, azt sem tudta: merre?
Így tévedt el a kis gida a nagy rengetegben.
Nekiiramodva fut az erdőn végig.

A hópihe-szálon felláthat az égig,
csak oda nem lát el, csak oda nem láthat,
hol az őz-tanyában egyre nő a bánat.
De sokan keresték kora reggel óta.
Szarka, cinke, varjú, harkály, holló, csóka.

Szarvasok, mókusok, nyulak is hiába,
senki sem akadt rá a kis őzgidára.
Haj, de messzi utat megtett már ezalatt.
Most az erdő másik végén fut, ott szalad...

Gyérülnek a nagy fák, kisebbek a bokrok.
Útszéli fűszálra kötöz a szél csokrot,
a friss porka-hóból, itt az erdő vége.
Falusi országút lopózik elébe.

Túloldalt meszelt ház ablaka világít,
röpke fénye elér a kis őzgidáig.
Hívogatón csalja sárga lángú szárnya,
megigézve néz a fatornácos házra.

Első lába mozdul, utána a másik,
fut a hepehupás úton át a házig.
Benéz. Az erdőben ilyet sosem látott...
A fenyőfán lobot-vető gyertya-lángok.

Mintha csak nyár volna, olyan tarka-barka.
Ezüst a levele, toboza se barna,
barázdás pikkelye jéggyöngyökkel ékes,...
Közelebb hajol az ablak üvegéhez.

Csillag is van rajta, apró hullócsillag!
Gyantaszagot érez… Száll az alma-illat.
Vékony gyerekhangon megszólal az ének.
Könnybe lábad szeme a kis őzikének.

A ház nem otthona, nem őzek tanyája...
- Hol lehet a vacka? Hol akadhat rája?
Bús a tekintete, szomorú a szíve,
újra eszébe jut, hogyan került ide...
Amint kémlelődik, ámuldozva látja,

Valaki figyeli… fehér a ruhája.
Hatalmas botot tart, nem haragos mégsem.
Kedves barátság ül szelíd szén-szemében.
Körülszimatolja… jó illatot érez.

Sárgarépa-illat! Nyár-zamatú, édes!
Sárgarépa-orra van a hóembernek.
Őzi két lábra áll, mint a kérő gyermek.
- Hóapóka! – Így szól, kicsi vagyok, éhes!

Sárgarépaorrod tudod milyen édes?
Reggelit sem ettem, vacsorát sem kaptam,
Engedd meg, hogy répa-orrodat megnyaljam!

Őzi felé fordult a jámbor hóbácsi,
S háromszor tüsszentett: - Hápci, hápci, hápci!
Őzi bukfenceket vetett össze-vissza,
apó meg kacagva csalogatta vissza.

Araszos orrából letört egy darabot,
Őzinek nyújtotta. Az belé harapott.
Nem hagyott belőle egy mákszemnyi morzsát,
Közben mondta, mondta, mondogatta sorsát.

Haj, de nagyon szánta hóapó az árvát,
s még inkább azokat, akik otthon várták.
Halkabb volt a szava, mint a madár szárnya,
mint holdfényes este lepke-árnyak tánca.

Szálló hópihénél csendesebb volt szava:
- Gyere őzgidácska, elvezetlek haza!
Egy percig sem várunk, indulhatunk menten,
itt majd csodálkoznak, hogy világgá mentem.

Mennek, mendegélnek. Róka, farkas ámul.
Szinte oda vannak a csodálkozástul.
Hamvasabbak a fák. Magasabbak a fák.
Búvópatak helyén jégszalag szalad át.

Vadalma bozótok, galagonya bokrok
csipke ruhájára ráncol a szél fodrot.
Moccanni sem mernek az ágbogas cserjék,
nehogy a patyolat cicomát leverjék.

Cakkos hímzés fut a boróka-levélen,
legyező lehetne százszorszép mesében.
A csonka fatuskó mind óriási gomba,
mintha kényes-prémes királyi trón volna.

Egy-egy csipkebokor duzzadó bogyója
piroslik, mint a nyár árva hírmondója.
Ünnepnapi tükör megannyi fa kérge.
A kelő hold fénye odafagy a jégre.

Mennek, mendegélnek, egymás mellett ketten.
Egyre szótlanabbul, egyre csendesebben.
Miért is beszélnének arról, amit tudnak?
Miért terveznék: mi van végén a nagy útnak?

Ott az ezüstfenyő, se messze, se távol,
három-négy ugrásra csak az őz-tanyától.
Őzgidácska figyel, Hóapó is látja,
Csengős szánkót húz az erdész fia, lánya.

A vén erdész lassan a fenyőhöz lépked,
a kis éheseknek készít ízes étket.
Kerekrépát, torzsát kapnak őzek, nyulak.
Jól megtölti, sózza a répásvályúkat.

Jancsi faggyút köt fel, tökmag is hull bőven,
elkel az eleség havas télidőben.
Böske pamutszálon fél diókat aggat
és a fenyőágak egyre gazdagabbak.

A víg szánkótalpak visszafelé futnak,
örül a rézcsengő az úttalan útnak.
Erre az erdőben mozgolódás támad.
Bezárt odúajtón zörgetnek az ágak.

Öreg Harkály csőre a tölgyfa törzsén pereg,
hírt ad a csókáknak, szürkeverebeknek.
Fészekajtó nyílik. Odúajtó tárul.
A verebek cinkét hívják útitársul.

Indul a madarak szárnyas karavánja...
Fülesbagoly-család kezd az uhuzásba...
Szarvasok és őzek, mókusok és nyulak
csapatosan járják a jól ismert utat.

Magánosan, búsan őzi mama jár csak,
Nem akad nyomára elveszett fiának,
Hanem mikor látja: ott a kisgidája,
versenyfutásban nincs, hogy volna párja.

Aki utolsó volt, első most a sorban.
Kicsi gidája is hozzá szalad nyomban.
Őzmama nem korhol, csak a szeme kérdez,
szorosabban simul fáradt kicsinyéhez.

Őzgida is hallgat. Szólna tán, ha bírna,
de ha megszólalna, elfakadna sírva.
Hóapóra mutat, hangos beszéd helyett,
hóna alá bújik, úgy mond köszönetet.

Nagy az eszem-iszom, fogy a széna halma,
fogy a karalábé, édes, mint az alma.
Fogy a fagyott faggyú, ami marad, reggel
majd azé lesz, aki legkorábban kel fel.

A lakoma után ki-ki hazaballag.
Őzgidácska fenyőavar-vackán alhat.
Hazaszaladtában vissza-visszatekint,
Hóapónak köszön, s int megint, megint.

Hóapó csöndesen mosolyog magában
a végtelen fehér, havas éjszakában.
Aztán mit tehetne? Visszafelé fordul,
rókára, farkasra haragosan mordul.

Hadd aludjon békén a fák, sziklák népe,
amerre lép csönd van. Nyugalom és béke.
Éjfélt üt a harang a templomtoronyban,
mire Hóapóka felszuszog a dombra.

Az a faluvégi kis ház lesi-várja,
a sövénykerítés ajtaja kitárva.
Régi helyén megáll. Elnyomja az álom.
A házakban fenyő, békesség, karácsony.

2011. október 30., vasárnap

Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl


Csukás István: A sínen ül egy fehér nyúl

Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No -mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz.-
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.


Móricz Zsigmond: Iciri-piciri



Móricz Zsigmond: Iciri-piciri

Hajaj, hol volt, hol nem...
Volt egyszer egy iciri-piciri házacska;
ott lakott egy iciri-piciri kis macska.

Volt annak két iciri-piciri kis ökre,
rákaptak egy iciri-piciri kis tökre.

Csizmát húz az iciri.piciri kis macska,
hová lett az iciri-piciri barmocska.

Bejárja az iciri-piciri kis erdőt,
s nem leli az iciri-piciri tekergőt.

Bejárja az iciri-piciri kaszálót,
s nem látja az iciri-piciri kószálót.

Rátalál egy iciri-piciri kis tökre,
bánatában iciri-picirit meglökte.

Felfordult az iciri-piciri tököcske,
benne a két iciri-piciri ökröcske.

Megörült két iciri-piciri ökrének:
vége van az iciri-piciri mesének!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...