Carlo Collodi Pinokkió
4/
Pinokkió esete a Szóló Tücsökkel. Kiderül belőle, hogy a rossz gyerekek nem szívelik a bölcsek oktatását
Az ajtót nyitva találta. Beugrott, rátolta a zárra a reteszt, lehevert a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Határozottan elégedett volt.
Elégedettsége azonban nem tartott sokáig.
Mert egyszer csak hallja, hogy szól valaki a szobában. Azt mondja:
- Cip-cirip.
- Ki az? - kérdezte ijedten Pinokkió.
- Én.
Pinokkió fölnézett. Látja, hogy a falon egy termetes tücsök mászik lassan fölfelé.
- Hát te ki vagy, tücsök?
- Én a Szóló Tücsök vagyok, és több mint száz éve lakom itt a szobában.
- Csakhogy mától fogva ez a szoba az enyém - mondta a bábu. - Rendkívül örülnék neki, ha tüstént elkotródnál innét, és a színedet se látnám többet.
- Nem megyek el addig - felelte a Tücsök -, amíg a tudomásodra nem hoztam egy nagy igazságot.
- Ki vele, aztán tágíts innét!
- Jaj azoknak a gyerekeknek, akik föllázadnak a szüleik ellen, és oktalanul elhagyják a szülői házat! Sosem lesz igazán jó soruk a földön, s előbb-utóbb keservesen megbűnhődnek.
- Csicsogj csak, Tücsök koma, amennyit akarsz; mert én tudom, amit tudok. Mégpedig azt, hogy holnap hajnalban elszelelek innét, mert ha itt maradok, ugyanúgy járok, mint a többi gyerek: ha tetszik, ha nem, iskolába visznek, tanulásra fognak; nekem viszont, megmondom őszintén, nem fűlik a fogam hozzá. Ezerszer jobb annál lepkét kergetni, fára mászni, madárfészket kiszedni.
- Ó, te tökfilkó! Tudod, mi lesz így belőled? Hatalmas nagy szamár, egész világ csúfja.
Pinokkió rákiáltott:
- Hallgass, te vészmadár!
A Tücsök azonban bölcs volt és türelmes; föl se vette a szemtelen hangot, higgadtan folytatta:
- Jól van, nincs kedved iskolába járni. De akkor miért nem tanulsz valami mesterséget, hogy legyen mivel megkeresni a kenyeredet?
- Megmondjam? - Pinokkió kezdett kijönni a sodrából. - Mert csak egyetlenegy igazán ínyemre való mesterség van a világon.
- Mi az a mesterség?
- Enni, inni, aludni, mulatni és csavarogni reggeltől estig.
- Ha nem tudnád - mondta rendíthetetlen nyugalommal a Szóló Tücsök -, akik erre a mesterségre adják magukat, azoknak többnyire fölkopik az álluk, és börtön a szállásuk.
- Vigyázz magadra, ebadta tücske! Jaj neked, ha megharagszom!
- Szegény Pinokkió! Szívemből szánlak.
- Ugyan miért szánsz?
- Mert nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű.
Erre aztán Pinokkiót elöntötte a méreg, a gyalupadhoz ugrott, fölkapott egy fakalapácsot, és a Szóló Tücsök felé vágta.
Lehet, hogy nem is akarta eltalálni; lehet, hogy csak rá akart ijeszteni egy kicsit. Akár akarta, akár nem, a kalapács bizony fejen találta a szegény tücsköt. Nem is szólt az többet egy utolsó cip-ciripnél, azt is halkan mondta, és lefordult a falról.
5/
Pinokkió éhes. Tojást keres, rántottát akar sütni magának. A rántotta azonban kirepül az ablakon
Közben beesteledett. Pinokkiónak eszébe jutott, hogy aznap még egy falatot sem evett. Valami kapirgálást érzett a gyomrában, és ez a kapirgálás erősen hasonlított az éhséghez.
Tudjuk, hogy van ez a gyerekeknél. Kezdődik ezzel a csiklandó kapirgálással, s egy perc múlva valóságos mardosás lesz belőle: az éhségből egykettőre farkaséhség lesz, s akár a vasszöget is megennénk.
Szegény Pinokkió először a hátsó falhoz szaladt, le akarta emelni a tűzhelyen gőzölgő fazékról a födőt, megnézni, mi van benne. No de mi már tudjuk, nincs benne semmi, sőt még fazék sincs, festve van az egész, gőzöstül, tűzhelyestül. Megtudta most Pinokkió is, és igencsak elnyúlt az orra bánatában, pedig elég hosszú volt eddig is.
Kezdett erre ide-oda futkosni a szobában, húzogatta a fiókokat, fölforgatta a kamrát, föltúrt minden polcot, hátha talál egy darab kenyeret, akármilyen szárazát, jó a haja is, egy kutya hagyta csont is jó, egy falásnyi penészes málé is, egy szikkadt halgerinc, egy redves cseresznyemag, akármi, csak rágni lehessen! De a semmi nem sok, annyit se talált.
Az éhség pedig egyre nőtt, növekedett. Szegény Pinokkió úgy próbálta elverni a mardosását, hogy nagyokat ásított, akkorákat, hogy fülig szaladt a szája; aztán minden ásítás után pökött egy keserveset, és minden pökésnél úgy érezte, most rögtön kiszakad a gyomra.
Végül is kétségbeesetten siránkozva így szólt:
- Igaza volt a Szóló Tücsöknek. Rosszul tettem, hogy föllázadtam a papám ellen, és megszöktem hazulról. Ha a papám itt volna, most nem kellene halálra ásítoznom magamat. Jaj, de keserves betegség is az éhség!
Ebben a pillanatban meglátott valamit a szeméten. Valami gömbölydedet és fehéret, olyasmit, mint egy tyúktojás. Már ugrott is a szeméthez, már rá is vetette magát a zsákmányra. Egy igazi tojásra.
Hogy milyen határtalan öröm fogta el, azt le sem lehet írni, próbáljátok meg elképzelni. Először azt hitte, álom játszik vele; csak forgatta-forgatta a tojást, tapogatta, csókolgatta, csókolgatva becézgette:
- Mit csináljak veled, édes-kedves tojás? Süsselek meg rántottának? Csináljak tükörtojást belőled? Habarjalak meg lepénynek? Vagy szeretnél inkább lágy tojás lenni? De nem, nem, leggyorsabban mégis a rántotta készül el, és én már olyan rettentően ehetném!
Gyorsan rátette a serpenyőt a parázsra, egy kis vizet öntött bele vaj vagy olaj helyett, s mikor a víz gőzölni kezdett - kopp! -, fölütötte a tojást, hogy belecsorgassa a serpenyőbe.
De csak csorgatta volna. Mert a sárgája meg a fehérje helyett mi szökkent ki a tojásból? Egy vidám kiscsirke. Bókolt egyet szép illedelmesen, és így szólt:
- Hálásan köszönöm, Pinokkió úr, hogy megkímélt a fáradságtól, és föltörte helyettem a héjat. A viszontlátásra, minden jót uraságodnak s mind az egész háznak!
Széttárta a szárnyát, kirepült a nyitott ablakon, és eltűnt Pinokkió szeme elől.
A szegény bábu meg ott maradt magában, mintha csak elvarázsolták volna, meredt szemmel, tátott szájjal, kezében a tojáshéjjal.
Aztán mikor föleszmélt megrökönyödéséből, elkezdett sírni, jajveszékelni, kétségbeesetten toporzékolni.
- Mégiscsak igaza volt a Szóló Tücsöknek! Ha nem szököm meg, és ha most itt van a papám, nem halok éhen. Jaj, de keserves betegség is az éhség!
És mert a gyomra még jobban korgott, mint eddig, és sehogyan sem bírta elhallgattatni, azt gondolta, elmegy hazulról, benéz a szomszéd faluba, hátha belebotlik egy irgalmas lélekbe, aki megszánja, és ad neki egy falat kenyeret.
6/
Pinokkió úgy próbál megmelegedni, hogy a parázs fölé teszi a lábát. Elalszik; reggelre elszenesedik a lába
Pinokkió rettentően félt, de félelménél is nagyobb volt az éhsége, az éhségnél pedig nincs meggyőzőbb érv; így aztán fogta magát, kilépett az ajtón, útnak eredt, hatalmas ugrásokkal haladt, és lihegve, nyelvét lógatva hamarosan elérte a falut.
Ott azonban sötét és kihalt volt minden. A boltok csukva, a kapuk zárva, az ablakok feketék; még egy árva kutya se kószált az utcán. Sehol semmi nyoma életnek.
Pinokkió kétségbeesésében és éhségében végül is elkezdte rángatni az egyik háznak a kapucsengőjét.
"Majd csak előjön valaki" - gondolta.
Mutatkozott is csakhamar egy hálósipkás kis öreg odafönt az ablakban.
- Mit akarsz ilyen késő éjjel?! - kiáltott le dühösen.
- Csak egy darabka kenyeret - mondta rimánkodva Pinokkió.
- Várj egy pillanatig! - mondta az öreg. Azt hitte, Pinokkió is azok közül a mihaszna lurkók közül való, akik éjente azzal szórakoznak, hogy becsöngetnek a házakba, és megzavarják álmukban a békés polgárokat.
Nem telt bele egy perc sem, újra nyílt fönt az ablak.
- Gyere idébb, és tartsd a sapkádat! - kiabált le az öreg.
Sapkája ugyan még nem volt Pinokkiónak, de mindenesetre közelebb lépett, az ablak alá. Abban a pillanatban egy hatalmas korsóból jéghideg zápor zúdult a nyakába. Csuromvizes lett; alaposan megöntözték a mákvirágot.
Úgy ért haza, mint az ázott veréb, ráadásul fáradtságtól, éhségtől szédelegve. Álltányi ereje se volt már, leült hát, és átázott, sáros lábát a parazsas serpenyő fölé tette, hogy egy kicsit átmelegedjék.
Szép lassacskán el is aludt; és alvás közben a parázs fölött a lába, mivel fából volt, fokozatosan átparázslott, aztán elszenesedett, aztán elhamvadt.
Pinokkió meg csak aludt és horkolt, olyan békességgel, mintha nem is az övé lett volna a lába. Virradatkor arra ébredt, hogy zörögnek az ajtón.
- Ki az? - kérdezte, és megdörgölte a szemét.
- Én vagyok - felelte odakint egy hang.
Az öreg Dzsepettó hangja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése