Bájos, mesés virág élt egykoron,
A hervadást nem látó fényszirom:
Ha harmatjából méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.
Ha szirmait megnyitta éjszaka:
Kék színben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.
Most nem virúl...: mert elátkozva rég,
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.
Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,
Hol lakozott a bűbájos virág:
Szomszédos levén a tájon vele
A parlagrózsa, az ő kedvese.
De a rózsának sok bús napja van!
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha útja célját, végét kérdezi:
Hideg kitérő választ ad neki.
Egyszer, hogy várja, búsul és remél:
Hozzá megy a beszédes éji szél,
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!
Délnek, virágos úri kert vagyon,
S benne legszebb a fehérliliom:
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.
Vezess odáig, jó szél! engemet,
Szól a virág és könnye megered:
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.
Ha a virág fáradtságtól piheg,
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.
Süt a nap, s mindig magasabbra hág...
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.
A puszták tündérhölgye ott lakik,
Légvára, mely épüle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés más, más tájra von.
A fényes nap, kit délibáb szeret,
Ha vet rá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.
Vadrózsa látta a tengert s habot,
Mely tornyot, erdőt kettészaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.
Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,
Hogy habzó tengerén bocsásson át:
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.
Ment a szellő, - s egy hosszu felleget
Hajtván a légben, visszaérkezett:
A felleg árnya híd lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.
Est-hajnalon s az éjnek csendiben
Megy a két vándor és nem is pihen:
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.
Vendégül meghíva voltanak:
A táj virági, - s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.
Az ifju költő: holdsugár, kinek
Ábrándos arcán függ a lánysereg:
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.
S ki gazdag zöld ruhába öltözött:
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frissítőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.
A kert virító hangafáinál,
Éji fülmilék kara hangicsál:
A nyárfa kedvét víg tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!
És vigad, vigad a szép nászsereg,
Felette illat-zászlók lengenek:
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom meg nem érkezék.
Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világító szentjánosbogarak:
A boldog eskü van még hátra csak.
A fényszirom már ott áll, és vele
Karcsú arája, bájos kedvese:
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószín patyolat.
...A fák közé fut el most fényszirom,
S lázas kedéllyel visszatér nyomon:
Felindulás ül szép arculatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?
S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, - de a liljom felsikolt
Hóköntösén vér...s vértől annyi folt...!
Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kísérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.
S hogy állanának a fák rejtekén:
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.
És a násznép a rózsához szalad...
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!
S a jó virágnép felsiratta őt,
Hű parlagrózsa új életre költ:
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.
Leghűbb barátnők rózsa s liliom...
Kedves bú ül a halvány arcokon:
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!
S a parlagrózsának ha tán vágya kél,
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.
S a kiontott vér meg sem hűle még,
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.
És amiképen mondja a rege,
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:
Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, - s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése