Grimm : A fehér kígyó

Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt előtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak előtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.

Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlőteremből, aztán egy idő múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielőtt a fedőt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlőben.

Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedőt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.

Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belőle egy darabkát, és a szájába vette.

Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felől.

"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.

Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.

Történt ebben az időben, hogy a királynénak eltűnt a legszebbik gyűrűje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint ő? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bűnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstől! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyűrűjének: nem használt az semmit.

- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.

Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztődött, hogyan szabadulhatna meg ebből a nagy veszedelemből.

Nem messze tőle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap; hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:

- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyűrű!

- Miféle gyűrű? - kérdezte egy másik.

- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!

A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.

- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!

- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.

Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyűrűjét.

A szolga ment egyenest a királyhoz.

- Felséges uram, itt van a gyűrű, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.

A király restellte magát az igazságtalansága miatt.

- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.

De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.

- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.

- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.

A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.

Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, ő azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.

A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.

Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettőt a farkukkal, s eltűntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:

- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.

A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:

- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!

A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dűlőre, nehogy a sürgő-forgó bolynak baja essék.

A hangyakirály meg utána kiáltott:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A dűlő erdőbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszercsak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.

- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!

A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fűben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.

- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.

A szolga megszánta őket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.

Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.

- Mi van itt? - kérdezősködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?

De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre előrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik, gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérő, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.

A tömeg utat nyitott neki, ő meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:

- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérőjének!

- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerőt. Még visszaléphetsz!

- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!

Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.

A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a teremből.

- Ezt a gyűrűt kell felhoznod a tenger fenekéről - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.

Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyűrűt a vízbe.

- Ezt aztán keresheted! - mondták, és otthagyták egyedül.

Ő csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyűrűt ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?

"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"

Hanem egyszercsak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetsző, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsőnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:

- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.

Egy csobbanással elmerült, és már el is tűntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.

Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyűrű. Sietett a palotába, jelentkezett a király előtt, tenyerén tartotta a gyűrűt, úgy mondta:

- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!

Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.

- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.

Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.

- Ezt holnap hajnalra, mielőtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!

Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta ő azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztőhelyre.

Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is valamicskét; mert amikor fölnyitotta a szemét, az ég már világos volt, éppen kelt a nap, most világította meg az első sugár a mennyboltot. S abban a pillanatban vékony hang hallatszott valahonnét a fűből:

- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.

Az ifjú meglepődve lenézett: ott állt színig tele mind a tíz szakajtó, egy árva szem sem hiányzott a kölesből. A fűszálak még hajladoztak egy darabig, mintha selymes fuvalom simogatná őket: a hangyakirály vonult el a népével.

Kora reggel maga a királylány ment le a kertbe, és nem győzött hova lenni a csodálkozástól, amikor meglátta a padon a békésen üldögélő ifjút és lábánál a tíz, kölessel teli szakajtót.

Az ifjú a királykisasszony láttára fölkelt a helyéről, meghajolt, s azt mondta:

- Teljesítettem a második feladatot is, kérem a megígért jutalmat!

- Akár teljesítetted, akár nem, addig nem leszek a feleséged, míg el nem hozod nekem az almát az élet fájáról! - mondta a királykisasszony, hátat fordított neki, és fölszaladt a palotába.

Szegény fiú azt sem tudtat merre van az élet fája. De föltette magában: keresi, ameddig a lába bírja, s megy, amíg meg nem találja.

Három országot bejárt már, s egy este a negyediknek a szélén egy nagy erdőbe ért. Letelepedett egy fa alá, és lehunyta a szemét, hogy kialudja a fáradtságát. Egyszercsak hallja, hogy valami moccan a feje fölött a lombban, mintha madár rebbenne. Fölnézett, de a sötétben nem látott már semmit, csak valami fényesség villant előtte, és valami az ölébe hullott. Megkereste, mi az: egy aranyalma volt.

Aztán megint rebbent a lomb, suhogás hallatszott, szárnyak suhogása, és máris ott ült a térdén három holló.

- Mi voltunk az a három hollófi, akit megmentettél az éhhaláltól - mondták. - Hallottuk, hogy az aranyalmát keresed. Átrepültünk a tengeren a világ végére. Ott áll az élet fája: elhoztuk neked az aranyalmát róla.

Az ifjú tagjaiból egyszerre elszállt a fáradtság. Tüstént útnak indult, s ment pihenés nélkül, amíg vissza nem ért a királylányhoz. Átadta neki az aranyalmát, s így szólt:

- Teljesítettem ezt a kívánságodat is; most már teljesítsd te is az enyémet: légy a feleségem.

A királylány most már nem vonakodott tovább. Megfelezték és megették az élet almáját. A királylány szíve megtelt tőle szeretettel, szerelemmel; egybekeltek, és még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Az égig érő paszuly

Az égig érő paszuly

Ar égig érő paszuly

UTÓSZÓ - DORA VAN GELDER AZ IGAZI TÜNDÉRVILÁG

UTÓSZÓ - DORA VAN GELDER AZ IGAZI TÜNDÉRVILÁG

JELENLEGI ÁLLAPOTOK

Most, hogy sok idő múltán újra elővettem ezt a kéziratot, míg a közben eltelt évek során sokféle nézőpontból megvizsgáltam fő érdeklődési területeimet, felfrissültek emlékezetemben azok az élmények, amik alapjául szolgáltak mindannak, amit e könyvben oly sok éve leírtam.

Még ha a fő érdeklődési köröm az eltelt évek során el is tolódott más irányokba, azért mindig fenntartottam a közvetlen, nyílt kapcsolatot azokkal a lényekkel, akiket ebben a könyvben bemutattam. Bárhová is vezetett utam, önkéntelenül is mindig az első dolgom volt, hogy kapcsolatot teremtsek az angyalokkal és tündérekkel azon a helyen. Ily módon mindig egységben érzem magam a helyi élettel, annak vezérlő értelmével - bárhol és mindenhol.

Amikor eldöntetett, hogy ez a régi kézirat nyomtatásba kerül, barátaim felvetették, hogy az eltelt idők folyamán a tündérek világa is biztosan nagy változásokon ment keresztül, csakúgy, mint a mi fizikai világunk. Ez persze érdekes felvetés volt, de csak addig foglalkoztam vele lényegileg, amíg nem javasolták, hogy látogassak meg újra néhányat a könyvben leírt helyek közül és nézzem meg, hogy környezetszennyezésünk milyen hatással volt a tündérek világára.

Természetesen elképzelhetetlen volt, hogy az összehasonlítás végett elutazzam Ausztráliába, Jávára vagy Indiába, de lehetséges volt meglátogatnom az Egyesült Államok keleti partján azt a bizonyos szorost. És így is tettem. Biztos voltam benne, hogy tengeri olajfoltok, a városi szemétnek az óceánba temetése, a gépkocsik szénmonoxid szennyezése, a tündérek életterét folytonosan pusztító és szűkítő építkezések, városterjeszkedések valamiféle hatással voltak, no de majd meglátjuk.

Sok év telt el, mióta egy szép, hideg téli napon meglátogattam azt a bizonyos kiválasztott partszakaszt. A szoros lakott területek közelében van, de a nyílt tengerre néz. A partról jól megfigyelhető a szoros és a nyílt tenger is. Úgy tizenöt év telt el azóta, hogy gyakori látogatója voltam ennek a partrészletnek, de még ma is elevenen él bennem az emléke. A nyári hónapokban sűrűn benépesítik a napozók, de télidőben nagyon kevesen merészkednek ki az erős szélbe.

Miközben a partra kifutó hullámokat figyeltem, az első dolog, ami feltűnt az volt, hogy sokkal kevesebb vízi baba és kevesebb tündér látható. Emellett pedig úgy látszott, hogy már nem követik a hullámokat messze ki a partig, hanem kint maradtak a külső partszakaszon, és oda-vissza lebegtek a megtörő hullámok hátán. Persze nagyon élvezték a dolgot és bolondoztak, de sajnos azt kell mondanom, hogy már sokkal kisebb számban.

Az egész energia-háló már nem tűnt olyan ragyogónak és erősnek. Ez az a tengerfenéken kiépült energiaháló, amit korábban leírtam. Most valahogy furcsának látszik. Olyan, mintha helyenként foszlott lenne, és ennek következtében rendellenesség keletkezik az egész energiaáramlásban.

Egy további szembetűnő különbség, hogy míg korábban úgy tűnt, a levegő és a tenger egységes életközösséget alkotott, ez most már nem működik, vagy legalábbis nem teljesen. Azokon a helyeken, ahol az energia mintázat a levegőben vagy a tengerben megsérült, a jelek szerint az energia áramlatok a jelek szerint nem működnek együtt harmonikusan. Azt hiszem, a vízi babák nem értik és nem is érthetik meg igazán, miért van ez a sok szennyezés. Úgy látszik, hogy a szorosban a szennyezés (ami mindig jelen volt valamennyire) már sokkal jelentősebb, és mélyebbre hatolt, míg korábban csak a felszínen volt hatása. Egy nemrég történt tankhajó-balesetből származó olajszennyezés zavarodottságot okozott a helyi lényekben. Tudják, hogy több szenny és mocsok van a tenger fizikai részeiben, és jól sejtik, hogy ez valahogyan az emberi fajjal kapcsolatos. Ám nem igazán értik, miért, mint ahogy azt sem, miért fogyatkoztak meg halak. Továbbra is végzik a dolgukat, de munkájuk nem olyan hatékony, az eredmények nem kielégítők, és mivel úgy gondolják, hogy mindezért az emberi lények okolhatók, a jelek szerint már nem érdeklődnek irántunk annyira. Érezhető bizonyos elmozdulás a félelem és az elhúzódás irányába. A legtöbb hal és egyéb tengeri élőlény messzire behúzódott a parttól. Igaz, látogatásom a leghidegebb téli időszakra esett és az évszakra jellemző állapotok is megtették a maguk hatását, de a tündérek akkor is úgy érzik, hogy az emberek felelősek a z életformák megfogyatkozásáért, és emiatt már a tengeri tündérek sem annyira barátságosak az emberekkel.

Még távolabb a nyílt tengeren, lent a mélyben most kevesebb élet található. A töredezett, hiányos mintázatú energiaháló léte nyilvánvaló amilyen távolra csak elláttam a nyílt tenger felé. Ez a károsodás fizikai okok következménye, így a tündérek csak részben képesek kijavítani. Mivel a levegő és tenger az egész bolygót felölelő életközössége megbomlott, lehet, hogy sokkal átfogóbb hatásokkal is számolnunk kell, mint amiket ezen az egyetlen helyszínen megfigyelhettem.

A levegő tündérei viszonylag könnyen kikerülhetik a szennyezés hatásait, csak magasabbra kell emelkedniük. Ám ők sem boldogok. Létezik egyfajta energiahálóból álló takaró még a légkör legmagasabb rétegeiben is. A levegő tündérei szintén valahogy visszahúzódtak az emberek közeléből, és mintha nem működnének hatékonyan közre a szennyezés csökkentésében. Mind a levegő mind a tenger tündérei a jelek szerint nem örülnek annak, ha sok ember van a közelükben. Végzik a dolgukat persze, de ez valahogy más. Úgy érzik nem képesek megbirkózni, nem képesek lépést tartani azzal, amit teszünk. Úgy érzik, a dolgok olyan irányban haladnak, amihez egyszerűen képtelenek alkalmazkodni és elbátortalanodtak. Ez nem annyira a tenger, inkább levegő szennyezésével kapcsolatos következmény, mert a nyílt tengerek mélységei az összes helyek közül még mindig a legkevésbé szennyezettek. Az óceán mélye megfiatalodik. Nem akarok hamis képet festeni: a tündérek továbbra is gyönyörűek, és most is lényegében ugyanolyanok. És most is csodálatos megtisztító képessége van a tengernek.

A sokkal magasabban álló angyalokat ugyan kevésbé érinti a szennyezés, de a következményei nagyon is kihatnak rájuk. Az angyalok jobban beletörődnek a szennyezés következményeibe, mint a tündérek. Érzik, hogy hosszabb távon az emberek tenni fognak valamit, hogy rendezzék az állapotokat, de nagyon veszélyes időszak következik, nagy megpróbáltatások ideje, melyre bizonyság a belső világokban kialakult óriási feszültség. És hát persze a dévák egészében hosszabb távlatokat tekintenek át, mint a tündérek, akik a mindennapok harmóniájáért dolgoznak.

Ez a feszült időszak és az összehangolt energia minták hiánya máris nyilvánvaló azokból az életközösségek energia-hálóiban látható szakadásokból, amiket már említettem. A szorosban a szennyezés néha nagyon súlyos, és az ilyenkor kiadott szennyezés-riadók idején úgy tetszik, mintha valamilyen – jobb kifejezés híján – sűrű energia-köteg jönne létre, amely felborítja az egymást kiegészítő kapcsolatot a föld, víz és levegő között. A tündérek és vízi babák megpróbálnak tenni valamit, hogy ellensúlyozzák ezt a hatást, ám egyelőre értetlenül állnak a jelenség előtt, és a jelek szerint nem tudják, mit tegyenek. A dévák nagyobb távlatból tekintenek minderre, úgy érzik, a helyzet megoldódik majd, és úgy tűnik, arra számítanak, hogy az emberek majd helyrehozzák a saját maguk által okozott károsodást.

Szennyezés-riadók idején a levegő tündérei a nagyobb magasságokba menekülnek, ahol szabadabbak, de a part mentén levő szegény vízi babák – bár ők is távolabb mehetnek a nyílt vizekre – nem boldogok odakint. Nem kedvelik annyira a nagy mélységeket, mint az általuk megszokott sekély, part menti vizeket. Ezek a parti tündérek kötődnek a szárazföldhöz, állatokhoz, növényekhez, sőt az emberekhez a gyerekeikkel és kedvenc-állataikkal együtt.

Így hát a tündérek általánosságban most is elvégzik a dolgukat, de egészében nem érzik a szoros kapcsolódást az emberi lényekhez, kivéve mikor tündér és ember csendben együtt gyönyörködnek a természet szépségében. Másrészről nem volna tisztességes olyan képet festeni róluk, mintha örömteli természetük már tovatűnt volna. Érzik az élet és formái számának csökkenését, de örömöt merítenek a fák és növények körében még mindig meglévő sokféle létformából, és munkájukat ugyanolyan lelkesen végzik, mint azelőtt.

Igaz, számuk megfogyatkozott, de a tündérek ugyanazokért a célokért léteznek és dolgoznak, amelyekért mindig is tették. Bár a városok megritkították soraikat, sok kisváros kertjeit tulajdonképpen tündérek segítik a növekedésben.

A városok által okozott szennyezés nem csak a városi levegő általunk is jól érezhető szennyezését jelenti. Ennél sokkal alattomosabb szennyezés az épületek, üzemek, iskolák, házak, és lakótömbök szaporodása, melyek elfoglalják azokat a földterületeket, ahol korábban tündérek sokasága élt. A madár- és vadvilághoz hasonlóan a tündérek is kiszorultak, és bár akad még néhány a parkokban és természetvédelmi területeken, már nincsenek sokan. Úgy érzik, egyre beljebb és beljebb nyomulunk a területükre, és nekik egyre kevesebbet hagyunk. Nagyon elterjedté vált a vegyszeres rovarirtás és a műtrágyák használata, pedig mindkettő káros hatással van a tündérek munkájára. Sokkal jobb természetes anyagokat használni, mert azokat a tündérek is fel tudják használni, hogy akadályozzák a kártevő rovarok működését. Még ennél is jobb a természet egyensúlyát (madarak, rovarok és gyíkok) felhasználva féken tartani a kert teremtményeit. A kémiai tápanyagokat, különösen a mesterségesen előállítottakat, a tündérek nem tudják könnyen felhasználni, míg a természetes anyagok használatát sokkal inkább értik, különösen a természetes életciklus részeként rothadással előállított komposztét.

Mostanában oly sok vegyi és mesterséges eredetű szennyezőanyag kerül a patakokba és tavakba, hogy ez már önmagában is megzavar sok erdei és kerti tündért. Nem számít ritkaságnak, hogy az egész talajvízréteg elszennyeződik ilyen anyagok miatt. Ezek aztán bekerülnek a talajba, és alattomosan megbontják a természetes folyamatokat és harmóniát. Bár mi gondatlanul és hibásan gyakran okozunk ilyesmit, a tündérek felettébb érzékenyek ezekre a dolgokra.

Ám még ha az egész természet változóban van is, az angyalok és tündérek tudják, hogy a világegyetemben végeredményben az egység uralkodik. Ők is részei egy szerves egésznek, és elfogadják ezt. És ahogy a meditációra fordított, valamint a szabadban eltöltött órák szaporodásával teret hódít a mélyebb megértés, a természettel való tudatosabb együttműködés, mi is kezdünk tudatára ébredni ennek az élet egységét elismerő szemléletmódnak. Kialakulóban van a kötelék a tündérek gyorsan változó világa és a miénk között. Ez a jövő ígérete.

A HURRIKÁN

- 12 -

Amikor az 1920-as években a floridai Miamiben éltem, nem sokkal ezt megelőzően két hurrikán is végigsöpört ezen az államon. Ekkor történt, hogy megkértem a tenger angyalát, magyarázza el ezt nekem. Ő ekkor sok-sok érzésekkel átszőtt mentális képet adott át nekem. Egyetlen nagy nehézség létezik egy angyallal való beszélgetéskor, mégpedig az, hogy amit ő egyetlen gondolatnak tart, az számunkra vagy húsznak számít, így elég sokáig tart megemészteni amit átad nekünk. Az ember nagyon könnyen összezavarodhat, mivel mindig lemarad a gondolatáram követésében. A képek sorát a napfényes ég alatt, trópusi békében elnyúló Biscayai öböl nyitotta meg (ez volt az angyal területe). Az angyal és tündér kísérői derűsen és boldogan végezték a szokásos feladataikat. Ez egy-két nappal a hurrikán érkezése előtt lehetett.

Most el kell magyaráznom, hogy általánosságban az angyaloknál és déváknál létezik egy rangsor, és a tenger angyalaira is igaz ez. Az angyal közvetlen szomszédjai az ő munkatársai, és vele egyenrangúak. De mindnyájukat felügyeli egy még magasabb fejlettségű lény, aki a tenger hatalmas területéért felelős. Ahogy korábban már elmagyaráztam, minden egyes angyal által felügyelt tengerrészen található egy energia-örvény, ami egyben az angyal tudatosságának fő centruma is. Ez egy jól körülhatárolható helyen van, és úgy is tekinthető, mint a terület szíve. Kisebb számban, de vannak hasonló örvények a levegőben is, amik hasonló céllal a levegő angyalait szolgálják. Az egyes különböző fajta viharok keletkezésének hátterében a víz és a levegő ezen örvényei közötti töltés és polaritáscsere áll. Ily módon tehát állandó energiacsere folyik a víz és a levegő angyalai között. Ami azt illeti, a természetben az energiák egyensúlyát mindenhol ilyen angyalok biztosítják. Testük a központja, irányítója és kisütője az energiáknak. Egy bizonyos – valószínűleg kicsiny – számú, magas rangú angyal irányítja a természet energiaáramlását az egész világon, így biztosítva annak energiaegyensúlyát. Tehát barátunk, a Biscayai öbölben élő angyal része ennek az óriási, alacsonyabb és magasabb rendű lényekből álló rendszernek. A ranglétra legmagasabb fokán állók - lévén ők a közvetlen irányítók - rendelkeznek a hosszú távú tervezés jogával, és tudják azokat a legapróbb részleteket is, amiket mi mindig Istennek tulajdonítottunk. Valóban igaz, hogy még egy verébfióka sem pusztulhat el a tudtuk nélkül. A jelek szerint időről időre úgy alakul, hogy például a trópusi területeken túl sok energia koncentrálódik, és valahogyan szét kell oszlatni onnan. Ilyenkor egy hurrikán, vagy a természet más energiakitörése az eredmény. Ez azonban távolról sem vakon, véletlenszerűen történik, hanem nagyszerű rendben, amit a Miamire lecsapó két szélvihar esetén keresztül fogok elmagyarázni. Hangsúlyoznom kell, hogy az elmondottak a tengeri angyal nézőpontját tükrözik az ő sajátos látásmódján keresztül. Az előkészületeknek és eseményeknek most következő leírása az ő elmondásán alapul – ahogyan azt én megértettem.

A természet energiáinak egyensúlyáért felelős magas rangú angyalok úgy döntöttek, hogy szükség van egy energiakisülésre a vihar által később érintett területen. Kijelölték a kezdőpontot és nagy vonalakban az érintendő területet, majd egy angyalt rendeltek ki a viharhoz, hogy előkészítse annak részleteit, és végigkísérje lefolyását elejétől végéig. Az indulás helyét az döntötte el, hogy egy bizonyos ponton valami kibillent az egyensúlyából, ami azonnali beavatkozást követelt meg. A kiválasztott hurrikán angyal maga mintegy 7m magas volt, úgy festett mintha villámok vennék körül, és ruhái elektromos kisülésekből készültek volna. Leginkább a görög mitológiából ismert, villámokat szóró Zeusz istenre emlékeztetett. Erőteljes arcvonásai voltak, fénylő szürke szemekkel és szőke hajjal – fenséges látványt nyújtott. Az embert szinte lenyűgözi ekkora erő jelenléte. Az ilyen vihar-angyalok ritkák, mert nem kapcsolódnak egy bizonyos területhez, hanem viharaikkal állandóan járják a földkerekséget. Nagyon magasan fejlett lények és határozottan törnek céljuk felé, amit matematikai pontossággal látnak minden részletében. A Biscayai öböl angyala alázattal tekintett a hurrikán angyalára, amit tökéletesen világossá is tett számomra. A hurrikán angyala azzal kezdte, hogy kiválasztott néhány másik angyalt, hogy segítsenek neki a feladatában. Ezek külsőre hasonlítottak rá valamennyire, de kisebb termetűek voltak és nem voltak vele azonos fejlettségi fokon. Emellett még néhány másik angyal is csatlakozott hozzá, mint munkatárs. Ezekre nem találok jobb elnevezést, mint hogy ők voltak az élet és halál angyalai, mivel azért tartottak a hurrikán angyalával, hogy mintegy felügyeljék a viharnak az emberiségre gyakorolt hatását.

Ahogy már említettem, az öböl angyalát baráti források tájékoztatták, hogy hurrikán várható és bizony elég mulattató volt a kép arról, hogyan vitatták meg ezt a hírt egymással a környező angyalok. Ezek a képsorok bemutatták az angyalokat amint kitárgyalják, hogyan fogja majd mindegyiküket személy szerint érinteni ez a vihar. Angyalunknak kiváló művészi és jól fejlett humorérzéke volt, így az ő tálalásában ezek a – mi tagadás, elég pletykás – összejövetelek kivételesen életszerűek és részletgazdagok voltak.

De a hivatalos értesítés minden várakozást meghaladónak bizonyult. A hurrikán angyala elsőként figyelmeztette azokat a tengeri és légi angyalokat, akik a vihar kezdőpontjának körzetében voltak. Kiadta az utasítást, hogy tartsák vissza erőiket és tartalékolják azt, amíg eljön az idő. Megadta a néhány órával korábban eldöntött pontos kezdési időt, majd a kezdőpontról szóló értesítés után a viharnak a munkatársaival együtt véglegesített vonulási útjába eső többi angyalnak is egy hullámban elküldte az utasításokat. Ez úgy történt, hogy a kezdőpont angyalai továbbadták az értesítést közvetlen szomszédjaiknak, akik azt a vihar útvonalának megfelelő irányban megint továbbadták, és így tovább – egészen addig, amíg öbölbeli angyalunkhoz is megérkezett az értesítés a „parancsnokságtól”. Felettesei általános felügyelete mellett azonnal nekilátott az előkészületeknek, hiszen az értesítésben szereplő határidő alig néhány órányira volt. Naggyűlésre hívta a hozzá tartozó tündéreket, hogy elmagyarázza nekik, mire számítsanak – már amennyire meg tudták ezt érteni. Aztán elkezdett energiát összevonni és koncentrálni energia-örvényében. Helyzete folytán fontos szerep jutott neki, mert közel volt a szárazföld pereméhez. Szomszédjai még adtak is át energiájukból neki. Ahogy közeledett a vihar órája, erőfeszítéseit tovább fokozta, és energiaszintje egyre magasabbá vált. Most azonban fordítsuk el figyelmünket róla, és térjünk vissza a vihar kezdőpontjához.

A kitűzött időben megérkezett a hurrikán angyal és kísérete. Ő pedig megadta a jelet, ami hasonló volt egy régimódi csatakürt hívójeléhez. A hang hatása sokkszerűen hatott a kiválasztott angyalokra, akik a vihar nyomvonalában voltak – a kezdőponttól egészen az út végéig. Minden érintett angyal összekapcsolódott, és tudatosságuk egyesült a hurrikán angyaláéval. A levegő tündérei között vannak kifejezetten a vihartündérek is, akik a kürtjel egy másik hatásaként minden irányból százával kezdetek el özönleni. És a jelre a hurrikán angyal energiát ömlesztett a kijelölt útvonalra, személyesen ő is hozzáadva a sajátját. Ebben azonnal követték a kiindulási pont vízi és légi angyalai, kiárasztva visszatartott, felgyülemlett energiáikat. És akkor a hurrikán angyal körül csoportosult tündérek és angyalok, mint egy óriási tűzgolyó megindultak a vihar kitűzött útvonalán. Ahogy megközelítették azokat, minden egyes energia-örvény körzetében csúcspontjára hágott a lázas készülődés. Amint megérkezett a hurrikán angyal, az addig az örvényekben összegyűjtött energiát annak angyala kiárasztotta a vihar középpontjába, majd a vihar továbbhaladt a következő örvény felé, még erősebben és hatalmasabban mind azelőtt.

Az öböl angyala alá tartozó tündérek is megtették a magukét. Nekik az egész dolog csak mulatság volt. Mikor a vihar központja megközelítette az ő örvényüket, magasan a levegőbe ugrottak és vidáman próbáltak ráakaszkodva tovább utazni rajta, miközben átadták a maguk szerény hozzájárulását a vihar energiájához, majd visszabucskáztak a vízbe. Némelyiknek sikerült messzebb utaznia, mint a többieknek, és eltelt egy idő, amíg visszatértek a kijelölt helyükre. Persze a vihar elvonultával több munka várt rájuk, mint egyébként, de hihetetlenül élvezték a hurrikánnal járó izgalmakat és érzéseket.

Amikor a vihar elérte a mi öbölbeli angyalunkat, ő már felkészülten várta. Elsődleges szerepe a már említett energiatárolás és visszatartás volt, de emellett még sok dolga akadt a munka irányításával is, mert az ő körzetében kellett a vihar energiáját a szárazföldbe levezetni. Amikor a hurrikán angyala megérkezett, a tenger fölött összegyűjtött óriási energiamennyiség elszabadult, majd visszaverődve a tengerpart vonaláról, ereje olyan elsöprőnek bizonyult, hogy az öböl angyalának teljes szervezete egy pillanatra széthullott. A tündérek számítottak erre, és mintegy lábujjhegyen várták, hogy a vihar lecsapjon rájuk. Mégis, amikor eljött a pillanat, a hatás olyan elsöprő volt, hogy visszadobta őket távolabbra a vihar nyomvonalától. Ők persze gyorsan összeszedték magukat, és újra csatlakoztak a viharhoz, bedobva saját energiáikat és követve az annak útjában támadó kavarodást miközben lecsapott a szárazföldre.

A Miami tengerpart angyala persze szintén tudott arról, hogy mi készülődik, de szerepe az volt, hogy tétlen maradjon. Semmit sem tehetett, hogy megakadályozza, és tudta, sorsa az, hogy elszenvedje a vihart. Nem volt valami boldog miatta, mert a szárazföld angyalai nem szeretik a növények és fák elpusztítását, ráadásul ebben az esetben még emberi lényeket is érintett a dolog. Hiszen meg kell értsük, amíg a vihar a tengeren tombolva szinte semmi kárt nem tesz abban, a szárazföldön nagy pusztítást okoz. Időre és sok gondoskodásra van szükség, míg a növények és az élet visszatérnek a normális kerékvágásba. Ezért amikor a vihar elérte a szárazföldet, a hurrikán angyala fokozott figyelmet szentelt a munka irányításának, tudván, hogy sokkal több és összetettebb létforma lesz érintve. Az őt kísérő élet és halál angyalai megtették, amit kell, elvégezték a saját feladatukat, aminek következtében a vihar megszedte a maga áldozatait az emberek körében is. Ha nem belülről látja az ember, elképzelhetetlennek tűnhet, hogy ilyen felfordulás közepette rend uralkodhat. Mégis emlékezzünk rá, hogy nem csak a hurrikán angyala briliáns elme, hanem hogy a rend, az együttműködési és a szervezési készség éppen azok a jellemzők, amelyekben az angyalok rendje a leginkább kitűnik. Természetesen a szárazföldi angyal megpróbálta menteni a menthetőt, elsősorban fákat és állatokat. Tündérei is részt vettek ebben, itt felugorva egy kóbor állatra, ott felkapva egy kósza madárra, hirtelen megerősítve biztonságos helyek felé a menekülési ösztönét, amik így szokatlan értelmi képességeket mutattak. A fák esetében a tündérek nem tehettek mást, mint hogy biztatták őket, bírják ki. A vihar egész ideje alatt az öböl angyala erőteljes hullámokban árasztotta ki a kitartásra buzdítást mind az emberek, mind tündérei irányában. Ő maga nagydarab, nyugodt személy, aki tisztában van az élet szépségével, annál is inkább mivel az éghajlat és az általa felügyelt vidék is nagyban segíti ezt. Barátságos érzülettel viszonyul Miamihoz, mert úgy tartja, a város növekedése áttételesen több farmot és gyümölcsöst teremt, amelyek mindegyike újabb lehetőséget ad az életre, a kísérletezésre tündérei és az ő számára is. Nem kedveli viszont a gyors, féktelen növekedést és parcellázást, mivel ezt mindig vad és értelmetlen pusztítás kíséri, és ez ugyanolyan ellenérzéseket kelt, mint a nagy északnyugati erdőségek letarolása. Az angyaloknak nincs ellenére az értelmes mértékű erdőritkítás, mert ez építő jellegű beavatkozás, ami kísérletezésre ad módot, és az életközösség egészének hasznára válik - bárhogyan is érezzenek a kivágásra ítélt fák. A hurrikán az angyal számára valahol félúton állt az emberektől ismert válogatás nélküli, értelmetlen pusztítás, és a természeti környezet előre eltervezett megváltoztatása között. De magától értetődően elfogadta, mivel feletteseitől származott.

A tengeri tündérek, élve a birtokukban levő óriási energiával, nekitámadtak a szárazföldnek. Az óriási csapást követő fizikai következmények részeként egész partszakaszok szűntek meg létezni, máshol pedig nagy tömegű homok és törmelék halmozódott fel. Így aztán a tündérekre rengeteg munka várt. De be kell ismerni, élvezték a dolgot, mert változatosságot hozott. Azt jelentette, hogy egyes helyeken több gondozandó területük lett, míg másokon kevesebb, és az egészet változatosságnak tekintették.

A vihar ideje alatt a tengeri tündérek behatoltak a szárazföldre, némelyek közülük több kilométer távolságra is elkóboroltak, ami szokatlan állapot számukra, és amit persze nagyszerű élménynek tekintettek. Néhány órával később aztán, mikor a vihar továbbvonult Miami körzetéből a szárazföld felé, és a tenger kezdett megnyugodni, visszatértek ők is. Néhány napig a tündérek közlekedési útvonalaik rendberakásával foglalatoskodtak, és általában erőt gyűjtöttek, de sokan közülük kimentek a szárazföldre, hogy segítsék a szárazföldi angyalt a növekedés újraindításában. Miami angyala egy kissé kimerült, ezért a tengeri tündérek előzékenyen együttműködtek vele, amiben tudtak, mert valójában azt szeretik, ha a dolgok a normális kerékvágásban haladnak - még akkor is, ha magával ragadja őket egy vihar tombolása.

A hurrikán továbbhaladt kitűzött útvonalán és lassan elenyészett. Ahogy elveszítette erejét, a hurrikán angyala - a továbbiakat vihar tündéreire bízva – távozott, egészen addig, míg valahol, valamikor a jövőben ismét szükség lesz szolgálataira. A hurrikán egész útvonalán lassanként minden visszatért a normális mederbe, bár kétségtelenül lehet, hogy sok év fog eltelni, míg a szárazföldön okozott pusztítás valamennyi nyoma eltűnik.

Az emberek vitán felül azt gondolják majd, hogy a tengeri tündérek, a tengeri angyalok és mindenek előtt a vihar angyala rossz, gonosz teremtmények, mert a mi nézőpontunkból tekintve pusztították az életet. Ám ez nem így van. Elpusztították a formákat, de nem a formákban létező életet – mert az élet nem pusztulhat el. Mi több, ezek a lények létük célját teljesítették be, összhangban a természet törvényével. Az emberek elpusztítják tulajdonukat, egymást, sőt háborús időkben az egész természeti környezetet személyes előnyök érdekében, és azt gondolják, hogy ilyen személyes érdekek érvényesülnek a természetben is. De a természetnek nincsenek személyes érzései. Minden ilyen pusztítás teljesen személytelenül megy végbe, sőt – hangozzék bármilyen különösen – a szeretet érzésével, mert a tündérek és angyalok hada soha nem akar pusztítani, hanem mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbb lényt megmentsék. Mennyire más ez, mint a háború, ahol arra törekszünk, hogy mindent elpusztítsunk. De az angyaloknak engedelmeskedniük kell a természet törvényének, akár akarják, akár nem. Ez a munkájuk az életben, ez lényük legalapvetőbb tulajdonsága. És nem is úgy tekintenek a halálra, ahogyan mi tesszük: mint valami ismeretlen, szörnyű, és végleges valamire. Számukra a halál csak a forma pusztulása, mert az élet soha nem megy veszendőbe, csak visszatér fő áramlatába, eredetéhez. Vissza fog térni egy új formában, hogy újabb tapasztalatokat gyűjtsön e világban, hiszen ez a mozgató erő minden mögött.

A LEVEGŐ TÜNDÉREI

- 11 -

A levegőben megfigyelhető tündérek két nagy csoportba sorolhatók. Az első nagy, de meglehetősen vegyes csoportot hívhatjuk talán légtündéreknek, mivel a levegő az egyetlen természetes életterük. A másik csoport hasonlóan népes, de sokkal egyöntetűbb az előzőnél, és tagjainak élettere nincs a levegőre korlátozva. Ez utóbbiak nem a szó szoros értelmében vett légtündérek, hanem egy nagyszámú, magas fejlettségű csoport tagjai, akik korábbi – erdei, vízi vagy esetenként akár tűz-tündér – létformájukat meghaladták és új, magasan fejlett értelmi képességeiknek köszönhetően ebben az újabb létformában folytatják tovább életüket. Őket hívják szilfideknek. A továbbiakban én is ezt az elnevezést használom, mert célszerű és – végre ez egyszer – nem is kapcsolódnak hozzá téves képzetek. Hamarosan bővebb leírást is adok róluk, de egyelőre elég annyi, hogy nagyon jellegzetes, magas értelmi fejlettségű, igen hasznos és változatos eredetű lények ők.

A szó szoros értelmében vett légtündérek teste félig vízből, félig levegőből áll, és három jellemző csoportra oszthatók. Az első csoport tagjai nagy felhőtömbökben élnek, és lényük is abból épül fel. Méretük változatos, de testük mindig nagydarab, laza szerkezetű, ormótlan formájú, míg arcuk keskeny, többé-kevésbé emberi vonásokkal és ritka, felhőszerű, mögöttük lengedező hajjal. Az egész lény felhőszerű. A szárazföldi tündérek kedvelt jelmezesdi játéka helyett ők inkább azzal mulatnak, hogy felhő tömböket gyúrnak változatos alakzatokká. Ők a tündérvilág igazi szobrászai, és elégedettségük forrása az, ha együtt lebegnek a felhőikkel és formálhatják őket, de készségesen együttműködnek ebben másokkal is. Ha egy erre alkalmas felhőtömbbe beleképzelünk valami élőlényt, az máris alkalom a játékra. Például ha egy gyermek elég erősen irányítja gondolatait a felhőben élő tündérre, az be fog kapcsolódni a játékba, és megpróbálja a kívánt formára alakítani a felhőt. Persze nem érdemes megpróbálni az akaratunkat rákényszeríteni, mert ilyenkor könnyedén kitér, ám egy kis játékra könnyen kaphatóak. Nem túl értelmesek ugyan, de a természet számára nagyon fontos feladat, amit végeznek, mert az ő akaratuk hatására tömörülnek össze a kisebb felhőfoszlányok, és így kialakulhatnak a nagy, esőt hozó felhőtömbök. Ha a felhők feloszlanak, ezek a tündérek visszahúzódnak a hegyi tavakba, ködpárába és a tengerbe. Az összes levegőben élő tündérhez hasonlóan ők is nagyon kedves lények. Néha e légtündérek finom pasztellszínekbe öltöznek, és ilyenkor megkapó látvány, amint az égbolton lassan ide-oda úszva játszadoznak egymással. Ugyanolyan komolyan veszik a felhőszobrászatot, mint ahogy egy gyermek a homok- vagy építőkocka-vár építését. És ugyancsak kedvelik az érzést, amint a nyári zivatar szelének szárnyán alászáguldanak az esővel. Számukra a legkedveltebb napszakok a hajnal és a napnyugta, mert ilyenkor a felhőkön átsütő nap sugarai gyönyörű látványt nyújtanak. És ha érzelmein keresztül az ember is osztozik e gyönyörűségben, megpróbálják még látványosabbá tenni a bemutatójukat, mint az egyébként lenne. Különösen mély nyomot hagytak bennem hasonló, a trópusi Kelet-Ázsiában szerzett gyermekkori élményeim, melyekben megigézve bámultam az égi fényjátékot, és közben megpróbáltam kapcsolatba lépni az azt rendező lényekkel. Ma is szívesen gyönyörködöm a légtündérek játszadozásában, de annyi évi tanulmányozás ellenére sem sikerült megfejtenem az eső, hó és egyéb csapadékfajták és a légtündérek közötti bonyolult kapcsolatot.

Valószínűleg a legjellegzetesebb légtündér fajta az, amelyik a viharokkal áll kapcsolatban. Viszonylag kis termetűek – kb. 140-160cm magasak –, de nagyon formásak és gyönyörűek. Testarányaik hasonlóak az emberéhez, csak az arcuk rendkívül keskeny, amit áramló haj keretez. Alapszínük olyan, mint az ezüstfa levele, de halvány kék és ibolya fény sugárzik belőlük. Szoros kapcsolatban állnak a széllel (bár e kapcsolat nem olyan bensőséges, mint a légtündéreké felhőikkel), ezért ha szél van, szinte mindig akad belőlük néhány az égen. Ritkán ereszkednek le a földfelszín közelébe, inkább a magas égbolton vannak jelen, általában nagy csapatokban. Viszont ha viharos szél kerekedik, leereszkednek a föld vagy a tenger felszínéhez közel. Nagyon okosak, és ami azt illeti, természetük szerint is elég közeli rokonságban vannak a szilfidekkel. A légtündéreknek ők a feljebbvalói, és irányítják azok munkáját, míg ezeknek a vihar tündéreknek tevékenységét – a legtöbb más tündéréhez hasonlóan - angyalok irányítják. Az őket irányító angyalok szintén a viharok specialistái, és ha szélvihar készülődik, összesereglenek az egész környékről. És ahogy a zivatarok az élet legnagyszerűbb pillanatai a felhőtündérek számára, a vihartündérek számára a szélviharok jelentik ugyanezt. Ilyenkor végigszáguldanak az erdő fái felett vagy a pusztaságokon, de egyéb esetekben leginkább csak a magas hegyek ormai körül tanyáznak.

A távoli, nagy magasságokban él a levegő tündéreinek harmadik és egyben utolsó csoportja. Ezek elképesztő külsejű óriások, akiknek méretét a nagy magasság miatt nagyon nehéz megbecsülni. Sárkányokhoz hasonlóan úsznak tova az égen, és külsejük is nagyon hasonló egy a kínai hagyományok szerinti sárkányhoz: pikkelyesnek látszó külső, hatalmas fej és test, hosszú farok, valamint óriási szemek. Sokféle színben előfordulnak, és ezek mindegyike nagyon élénk és tiszta szín. Észrevehetően alacsony az értelmi színvonaluk, de ettől függetlenül központjai valamiféle elektromossághoz hasonló energiának. Bár látszólag kényelmesen lebegnek tovább az égen messze a legmagasabb felhők felett, valószínűleg nagy sebességgel mozognak. A vihar tündérek tőlük nyerik az energiát saját céljaik megvalósításához. Hihetetlennek hangozhat, de valahogy olyanok, mint valami óriási, az égi legelőkön szabadon kószáló történelem előtti tehén, ami szükség esetén oda tereltetik, ahol az általa hordozott energiára éppen szükség van. Soha nem ereszkednek a felhők alá, hanem még a viharzónákat is messze meghaladó magasságokban maradnak. Érdekesek, mivel furcsák, de alig valamit sikerült megtudnom róluk.

Sir Arthur Conan Doyle írt egy történetet A Magasság Rémei címmel, amiben hozzájuk hasonló lényekről mesél. Miközben egy közülük tovaúszik a magasban, lehet ugyan valamiféle kapcsolatot teremteni vele, de a felületes érzékelésen túl én nem vagyok képes érdemleges választ kapni ezektől az égi sárkányoktól, nemhogy gondolatok de még érzelmek formájában sem. Egy öreg angyaltól viszont megtudtam, hogy ők elsősorban energiatartálynak tekinthetők, amiből az angyalok és tündérek meríthetnek a munkájukhoz, így tehát áttételesen az időjárás alakításában van fontos szerepük.

A felhő tündérek félig a vízhez kapcsolódnak, az égi sárkányok már jobban illenek a levegő tündérei közé, a vihar tündérek pedig már igazán a levegő szülöttei. Ám a levegő őselem legjellegzetesebb képviselői a szilfidek. Ők a tündérek birodalmának legmagasabban fejlett lényei, és igazi élmény már látni is, de még inkább megismerkedni velük. Tökéletesen formázott emberi alakjuk van, gyönyörű gyermeki arccal, csak éppen még sokkal szebbel, mint egy átlagos ember gyermeké. Opálosan fénylő pára veszi körül őket, káprázatos látványt nyújtva. Úgy festenek, mint egy csodaszép emberi lény, akit olyan fényudvar övez, amilyen az opálon átszűrt napfény a legfinomabb pasztellszínekben játszva. Mivel testüket az átlagos tündérekénél sokkal finomabb anyag építi fel, a legtöbb ember számára észrevehetetlenek. Ám sokkal értelmesebbek is a többi tündérfajnál, és így könnyű felvenni a kapcsolatot velük, mert képesek a gondolatainkban olvasni, nincs szükség hát különösebb erőfeszítésre, hogy megértsük egymást. Ami azt illeti, sokan közülük sokkal fejlettebb értelmi képességekkel is rendelkeznek ehhez, mint a mai átlagember. Egy másik jellemzőjük, hogy nem kötődnek semmilyen helyhez vagy speciális tennivalóhoz, hanem oda mennek, ahová kedvük tartja, és sokféle munkát végezhetnek.

A szilfidek célja, hogy angyallá váljanak. Ettől már nem sok választja el őket, és némi igyekezettel a következő formát öltésükkor fejlődésük eléri az egyéniesültség fokozatát. Erre törekedve igyekeznek az angyalok közelében maradva a lehető legtöbb szolgálatot teljesíteni nekik, sőt még az emberiségnek is. A magasabb fokozat eléréséhez az angyalok iránti szolgálaton, az ő munkájuk megértésén át vezet az út. A leggyakoribb eset az, hogy a szilfid valamely angyal segítőjévé szegődik, és megtanulja őt szolgálni. Ebben a szerepben az angyal bizonyos meghatározott feladatokat bíz rájuk, és emellett a személyes hírvivői és segítőtársi munkát is ellátják. Ezért sok angyalhoz számos szilfid segítő is kapcsolódik. Ekképpen a szilfid tapasztalatok mellett a vonzódás érzésével is gazdagodik, ami igen fontos dolog. Az angyal törekszik is rá, hogy a szilfid kísérőiben rejlő szeretetet kibontakoztassa. A kapcsolatot kifinomult gyengédség jellemzi - a szilfid úszik a boldogságban, hogy az angyalt szolgálhatja, és gyakran felettébb büszke is a mellette betöltött szerepre. Az az igazság, hogy a szilfid a szó legtisztább, legmélyebb értelmében „szerelmes” angyali vezetőjébe, bár ez a kapcsolat annyira kifinomult, hogy szinte felfoghatatlan nekünk embereknek, akik számára a szerelem szó elválaszthatatlan a fizikai vonzalomtól. No és persze az ő szerelme állandó – ami egy további jelentős különbség!

Némely szilfideknek sok köze van az emberekhez. Gyakran feladataik közé tartozik, hogy enyhítsék a szenvedők fájdalmát, sőt néha még az is, hogy halálos veszélytől megmentsék őket. Gyakran ők az őrangyalok és megsúgják az embereknek, mi vár rájuk. Ugyancsak gyakoriak a kórházakban, különösen a haldoklók körül. Egyik örömmel végzett feladatuk az éppen eltávozott gyermekek segítése, akik ilyenkor furcsán, elveszettnek érzik magukat. Játszanak velük, a leggyönyörűbb tündérmesékkel szórakoztatják őket, kedves játékokat tanítanak nekik, vagy csodás helyekre viszik őket. Nagyon szeretik ezt a feladatot, hiszen mint a tündérvilág valamennyi tagja, ők is mindennél jobban vonzódnak a fiatalsághoz. Ezek a gyerekek aztán alig várják, hogy tündér-látogatóik újra visszatérjenek hozzájuk.

Középkori könyvekben említenek olyan szilfideket, akik varázslók szolgálatában álltak, és bármennyire babonának tűnik is ez, valóban igaz. Mert előfordul, hogy nem angyalokat, hanem emberi lényeket szolgálnak, és tapasztalataikat a gyakoribb eset helyett ebből a kapcsolatból merítik. Shakespeare Vihar című színművében Ariel alakja távolról sem a költői képzelet szülötte. Ami azt illeti, az egész általam ismert irodalomban az ő alakja a legtalálóbb leírása egy szilfidnek, amivel valaha találkoztam. Ariel karakterének részletes bemutatása – a szeretet és tisztelet keverékéből álló és őt mesteréhez fűző szoros kötelék, bajkeverői hajlama, Prospero hatalmából táplálkozó gyors és ügyes cselekedetei, más lények iránt mutatott türelmes elfogadása, a lusta Caliban megregulázása, a természet erői feletti uralma – mindez azt mutatja, hogy a költő ismeretei erről a tárgyról is ugyanolyan helytállóak, mint azokon a területeken, amelyeken már elfogadták azokat bizonyosságként.

A szilfidek különlegesen széppé teszik a levegő birodalmát. A belőlük áradó kegyes szolgálat és odaadó csodálat érzése oly mélységes, érzékelésük oly kifinomult, vidám és könnyed, csínytevési hajlamuk oly jól fejlett, hogy messze kiemelkednek a levegő más tündérei közül. A víznek megvan a maga örömforrása, a tűz idegen bár, de csodálatos, ám kizárólag a levegő ad otthont olyan mennyei teremtményeknek, akiknek az emberekkel kapcsolatos éles lényeglátása és szeretetteljes megértése angyali hatalommal párosul.

Egy másik sajátossága a levegő birodalmának, hogy ott nincs fizikai élet, amihez a tündérek kapcsolódhatnának. Hiszen a földfelszín és a víz tündéreinek feladatai számtalan fizikai létformához kapcsolódnak. A tündérek számára még a sziklák is élők, és a tenger mélye is sűrűn benépesített. Ám a levegő a végtelen szabadság hazája. Így a hozzá kapcsolódó érzésekben is kevesebb a rend, szervezettség és zsúfoltság. Az ég mérhetetlen távolságai szinte teljesen néptelenek. A felszín közelében a szilfidek kószálnak, fenn a magasban szórványosan a lég- és vihar tündérek jelennek meg, míg végül a legmagasabb régiókban, sok-sok kilométeres magasságokban a ritka sárkányok barangolnak – ilyen hát az a birodalom, amit jogosan tartanak számon minden olyan dolog szinonimájaként, ami szabad.