A BÉKÁK BESZÉDE

A BÉKÁK BESZÉDE

Másnap estefelé a Kisfiú ezzel köszöntött be Rémusz bácsihoz:

- Bugybugy-putypuruty!

Rémusz bácsi éppen szöget vert egy csizma sarkába. Felnézett a munkájából, és így felelt:

- Rumkumkumkum-humhumhum! - de még csak el sem mosolyodott.

- Ezt miért mondtad? - kérdezte a Kisfiú csodálkozva.

- Teknősnyelven szóltál hozzám - felelte az öreg. - Én pedig kecskebékanyelven válaszoltam.

- És mit jelent az, amit mondtál? - érdeklődött a Kisfiú.

- Nem tudom egészen biztosan - mondta Rémusz bácsi. - A folyó partján hallottam, amikor legutóbb arra jártam.

- Lehet, hogy azt jelenti, hogy: szervusz?

- Lehet - felelte az öreg.

- Hát akkor: rumkumkumkum-humhumhum - mondta a Kisfiú.

Rémusz bácsi letette a kalapácsot, és kezet nyújtott.

- Bugybugy-putypuruty - válaszolta barátságosan.

- Mesélni is békanyelven fogsz? - érdeklődött a Kisfiú.

- Embernyelven is, békanyelven is - felelte Rémusz bácsi.


Amikor a Teknős - bugybugy-putypuruty - lemerült az iszapba, a Kecskebéka, aki éppen ott hűsölt, nagyon megörült neki, mert már régen nem találkoztak.

- Rumkumkumkum-humhumhum - üdvözölte, és mindjárt megkérdezte tőle: - Pumpumvamvam-vamvamvam?

- Hudrubadra-mutymutykuty - felelte a Teknős.

Meghallotta a Vöröshasú Béka, és nem állta meg, hogy közbe ne szóljon:

- Ümmömm-ümmöm.

De ezt már a varangyos béka sem hagyhatta szó nélkül.

- Kvákkvákkvákkvák - mondta.

Jól elbeszélgettek.

A Róka a parton állt és fülelt. Szerette volna eltalálni, hogy miről folyik a társalgás odalent a víz alatt, de egy kukkot sem tudott ellesni belőle.


- Pedig az előbb még megértették egymást, a Teknős és a Róka - vetette ellen a Kisfiú.

- Persze - felelte Rémusz bácsi. - Mert szárazföldi állat-nyelven beszélt, most pedig vízi nyelven.

- És azt nem érti a Róka?

- Nem bizony. Éppen azért hallgatódzott olyan figyelmesen, mert azt remélte, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerül elkapnia egy-két értelmes hangot.

- És sikerült? kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt megtudod - felelte Rémusz bácsi.


Szálltak a buborékok, hozták-vitték a titkos vízi beszédet. A Róka ide-oda fordította a fejét, és egyre beljebb lépdelt a partról a vízbe.

- Brekeke! - mondta egy apró zöld béka.

De a Róka így értette:

- Gyere be!

- Menjek be? - csodálkozott a Róka, és körülnézett. - Ki hív engem?

- Kva-kvákkvák - szólt a varangyos béka.

A Róka azonban így hallotta:

- A bátyád.

Nagyon megütődött ezen a válaszon a Róka, mert eddig úgy tudta, hogy a bátyja éppolyan kevéssé szereti a vizet, akárcsak ő maga.

Meg is kérdezte:

- Hát te mit keresel a vízben?

- Ümmöm, ümmöm - mondta a Vöröshasú Béka.

A Róka meg ezt értette:

- Fürdöm, fürdöm.

Oda néz, ahonnan a hangot hallotta, vagyis a vízbe, és látja, hogy csakugyan: ott áll a bátyja, éppen szemben.

(Azazhogy a saját tükörképe állt ott, azt nézte a bátyjának.)

- Brekeke! - kiabált megint a zöld béka, s ez most is éppen úgy hangzott, mintha ezt mondta volna: gyere be!

- Inkább te gyere ki! - felelte a Róka, és már nyúlt is a saját képmása felé, hogy kihúzza a vízből.

Hanem egy kicsit elhirtelenkedte a dolgot, megcsúszott, elesett, és fejjel előre, belepottyant a vízbe. Alig tudott kikecmeregni belőle.

- Hahaha! - nevettek a nagy békák.

A kisebbek meg így:

- Hehehe!

És volt ott egy egészen pici béka, az így nevetett:

- Hihihi!


- És ez mit jelentett vízi nyelven? - kérdezte a Kisfiú.

- Olyasfélét, mint szárazföldi nyelven.

- És a Teknős hogy nevetett?

- Sehogy - felelte Rémusz bácsi. - Mert addigra már mélyen aludt odalent a folyó fenekén, a puha iszapban.

Kézbe vette a kalapácsot, amelyet az előbb letett maga mellé.

- Neked is aludni illenék már - mondta. - Nem vagy még álmos?

- Egy kicsit.

- Hát akkor: bugybugy-putypuruty!

- Humkumkumkum-humhumhum! - ásított a Kisfiú, és hazament.

A RÓKA MEG A TEKNŐS

A RÓKA MEG A TEKNŐS


Rémusz bácsi meséi


- És a Rókával mi történt, amikor kiment a házból! - tudakolta a Kisfiú a következő alkalommal. - Odatalált a folyóhoz?

- Nem valami könnyen - felelte Rémusz bácsi. - Szeme, szája, orra, füle, mind tele volt korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.

- És aztán mit csinált? - kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt meghallod - mondta Rémusz bácsi.


Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)

„Ha már a Nyulat nem csíphettem el - morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal tette-e?”

Teknős apó is meglátta a Rókát.

„Jó lesz sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között - mondta magában. - A Róka alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”

De hiába sietett, a Róka utolérte.

- Hová sietsz, Teknős apó? - kérdezte tőle.

- Mármint hogy én? - álmélkodott az apó. - Életemben sem siettem, most sem sietek.

- Azt hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem - mondta a Róka.

- Nem vétettem én senki ellen - felelte a Teknős. - A menekülés pedig nem szokásom, hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.

A Róka a fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.

De azért így válaszolt:

- Ejnye, de biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.

- De hát miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? - kérdezte az apó. - Sohasem volt bajunk egymással.

- Majd lesz ezután - felelte a Róka. - Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a homlokomon.

- Puszta véletlenség volt.

- És talán az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?

A Teknős látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.

- No, lássuk, mire mégy velem!

- Hogy mire megyek? - nevetett a Róka. - Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe. Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!

Megijedt a Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:

- Nem bánom, tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba. Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.

De a Róka mást gondolt:

- A kemence messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl egy perc alatt.

Még jobban megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:

- Ennél okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.

Pedig hát egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy éppen oda veti a Teknőst, ahová a legkevésbé kívánkozik: a folyóba.


- A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton - szólt közbe a Kisfiú.

- Ilyesformán - bólintott Rémusz bácsi. - Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a gonoszság.

- Mondd tovább! - kérte a Kisfiú.

- Mondom - felelte az öreg.


- Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? - vigyorodott el a Róka. - Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.

- És hová akarsz dobni? - kérdezte az apó.

- Éppen a folyóba! - felelte a Róka.

Mindjárt fel is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.

Az apó tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.

Igen ám, csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős mozdulni sem tudott.

Mit tegyen? Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:

- Jaj, jaj, jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!

- Mit ordibálsz? - szólt rá a Róka. - Hiszen fogom a farkadat!

- Jaj, dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg, mert mindjárt elsodor az örvény!

Zavaros volt a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.

Az apó pedig csak jajongott tovább:

- Jaj, elmerülök! Jaj, megfulladok!

Hátha igazat beszél a Teknős?

A Róka eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát gyanította.

Csakhogy a Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.

Egyszer még felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután - bugybugy-putypuruty - lemerült a puha iszapba.


Rémusz bácsi olyan mulatságosan puttyogtatott a szájával, hogy a Kisfiú felugrott, és odaszaladt hozzá.

- Még! - kérte. - Hogy csinált a Teknős?

- Bugybugy-putypuruty! - ismételte az öreg, de még mókásabban, mint az előbb, mert most még a nyelve hegyét is ki-kidugta, a fejét is rázta közben. - Bugybugy-putypuruty!

A Kisfiú megpróbálta utánozni, és elég hamar meg is tanulta: bugybugy-putypuruty.

Útközben hazafelé ő volt a Teknős, amint éppen megmenekült a Rókától, jót nevet, és lemerül a puha iszapba.

- Bugybugy-putypuruty! - kiáltotta, de olyan hangosan, hogy egy kapirgáló tyúk ijedtében hanyatt-homlok bemenekült előle az ólba.

MIÉRT KELLETT MEGMOSAKODNIA A RÓKÁNAK

MIÉRT KELLETT MEGMOSAKODNIA A RÓKÁNAK
Rémusz bácsi meséi

Egyik nap a Kisfiú egy tányér mézes süteménnyel állított be Rémusz bácsihoz.

- Anya küldi.

- Nini, mézes sütemény! - kiáltott fel az öreg. - Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Anya még emlékszik rá.

- Anya - mondta a Kisfiú. - A kis Betty. Azt üzeni, hogy egyszer majd ő is eljön mesét hallgatni.

- Jöjjön mennél előbb. Aznap majd valami nagyon szépet mesélek.

- És ma nem mesélsz valami nagyon szépet? - kérdezte aggodalmasan a Kisfiú.

- Ma arról mesélek, hogy volt, mint volt, amikor a Nyúlnak éppen ilyen mézes süteményre támadt kedve, mint ez itt - felelte Rémusz bácsi. - Jó lesz?

- Jó - mondta a Kisfiú.


Egy napon, estefelé - lippiti-klippiti - Mezeiék háza felé tartott a Nyúl. Uzsonnára volt hivatalos a derék asszonysághoz és a kedves lányaihoz. Útközben megállt, felszegte az orrát, a levegőbe szimatolt.

„Mezeiné háza felől finom illatot hoz a szél - állapította meg. - Úgy látszik, mézes sütemény készül a számomra. Ez a legkedvesebb csemegém, mindig is az volt. Úgy látszik, Mezeiné még emlékszik rá. Sietek is, nehogy elkéssem.”

Siettében azonban nem nézett a lába alá, úgyhogy megbotlott valamiben, majdhogy orra nem bukott.

Nézi, hogy mi az a valami, és látja, hogy nem más, mint Teknős apó. Jobban mondva csak a házát látta, mert az apó első ijedtségében hirtelen maga alá húzta fejét, farkát, négy lábát.

A Nyúl megkopogtatta a Teknős házának tetejét.

- Itthon vagy, apó? - kérdezte tréfásan (mert hiszen a Teknős sohasem hagyta el a házát). - Ha itthon vagy, dugd ki a fejed bizalommal. Én vagyok itt, jó barátod, a Nyúl.

Igaz: a Nyúl és a Teknős jó cimboraságban éltek, amióta csak ismerték egymást. De a Teknős már tapasztalt egyet-mást az életben, és ezért előbb csak óvatosan kandikált ki a páncélja alól. Hanem amikor meglátta, hogy csakugyan a Nyúl áll ott, nagyon megörült.

- Igazán te vagy az? - kiáltotta. - Megvallom, egy kicsit rám ijesztettél. Hová igyekszel ilyen sebbel-lobbal?

- Mezeiékhez tartok. Hát te?

- Csak úgy sétálgatok. Levegőzöm, nézelődök.

- Hát akkor gyere velem. Útközben elbeszélgetünk, már úgyis rég nem láttuk egymást.

Teknős apó szabódott, hogy így meg úgy: nem akar hívatlanul beállítani egy idegen házba, hiszen nem várja oda senki. Talán még terhükre is lenne.

- Mezeiné ilyenkor estefelé, munka után szívesen lát minden jó szándékú állatot - biztatta a Nyúl. - Az asszonyság is, a lányai is bizonyosan örülni fognak, hogy megismerkedhetnek veled.

- Nem tudom, illendő dolog-e - tépelődött az apó.

- Mézes sütemény lesz uzsonnára - felelte a Nyúl.

Erre aztán már nem habozott tovább a Teknős.

- Gyerünk! - mondta.

Sietett - amennyire tudott. A Nyúl meg lassan ment - amennyire tudott. Így aztán valahogyan nagy nehezen lépést tartottak.

Útközben volt idejük a beszélgetésre. Szó esett erről is, arról is.

A Nyúl elmondta a szurokbaba történetét, meg hogy hogyan nyergelte meg a Rókát, és hogyan fejte meg az irigy Tehenet.

A Teknős, nem elég, hogy lassan járt, ráadásul úgy támolygott, döcögött a nevetéstől, hogy kénytelen volt minduntalan meg-megállni.

De azért nagy sokára mégis eljutottak Mezeiék kapujához. A lányok viháncolva elébük futottak, és betessékelték őket a házba.

- Ez aztán kedves meglepetés! - örvendezett Mezeiné asszonyság. - Hogy egyszer végre Teknős apó is meglátogat bennünket! Tessék, foglaljanak helyet, érezzék jól magukat nálunk!

A Nyúl leült az egyik székre. De hová üljön a Teknős? Hiszen a legmagasabb székről sem éri fel az asztalt. (Pedig az asztalon már ott állt egy tányéron, magas halomban a vendégváró, finom mézes sütemény.)

Teknős apó bánatosan pislogott a földről a magasba.

Végül is a báránykisasszonykák előhoztak egy háromlábú, virágnak való állványt, és felsegítették rá Teknős apót. Onnan éppen elérte az asztalt.

- Tessék, vegyenek, ne kínáltassák magukat! - biztatta az asszonyság a vendégeit, s azok vettek is bőségesen.

Uzsonna közben erről is, arról is beszélgettek. Mezeiné megemlítette, hogy milyen jól festett a Nyúl a minap a Róka hátán. A lányok kacagtak, mintha csiklandozták volna őket. Mezeiné is nevetett, Teknős apó is.

A Nyúl pedig mosolyogva szivarra gyújtott, hátradőlt a székén és így szólt:

- Sajnos, tegnap úgy meghajszoltam szegény lovamat, hogy lesántult. Azt hiszem, eladom a vásáron.

Ezen megint jót nevettek valamennyien.

- Csak add el! - biztatta Teknős apó. - Hanem annyit mondok, valami távoli vásárra vidd, mert nekünk már elegünk van belőle.

- Csak nem követett el valamit a te rovásodra is? - kérdezte a Nyúl.

- Nagyon megbántott a múlt héten - felelte az apó. - Rám kiáltott az úton, mégpedig mindenki füle hallatára: „Hogy vagy, Büdösjankó?”

- Büdösjankó! - kiabálták a lányok, és nagyokat vihogtak. - Büdösjankó!

- Nincs ezen semmi nevetni való! - intette őket az anyjuk. - Felháborító, hogy egy ilyen jött-ment csirketolvaj (aki, mellesleg szólva, maga sem mondható valami jószagúnak) csúfnéven szólítson egy tiszteletre méltó, javakorabeli teknőst!

- Bizony, felháborító - bólogatott, kondor szivarfüstöt eregetve, a Nyúl. - A helyedben nem hagynám annyiban a dolgot.

- Nem is hagyom - felelte Teknős apó. - Csak még meg kell gondolnom, hogy mit tegyek.

Egyikük sem tudta, hogy a Róka (aki észrevétlenül nyomon követte a Teknőst és a Nyulat) már régóta ott áll a hátsó ajtónál, és a fülét a kulcslyukra szorítva hallgatózik.

Csak arra riadtak fel, hogy nyílik az ajtó, és a Róka betoppan a szobába.

- Jó estét, tisztelt társaság! - köszönt csúfondárosan a Róka. - Jó mulatságot kívánok, kedves hölgyeim!

Úgy látszik, nem volt kíváncsi, ki milyen szívesen viszonozza az üdvözlést, hanem egy hatalmas ugrással a Nyúlra vetette magát. És alighanem meg is fogja (mert a Nyúl még fel sem ocsúdhatott meglepetéséből), ha ugrás közben meg nem billenti azt a virágállványt, amelynek tetején Teknős apó üldögélt.

Az állvány feldőlt, és Teknős apó nagy koppanással a Róka fejére esett.

Kemény páncélja volt az apónak, és jókora súlya is. Neki magának nem történt baja, a Róka azonban úgy megszédült az ütéstől, hogy egy pillanatra behunyta a szemét.

Az az egy pillanat elég volt, hogy széjjelrebbenjen a társaság. Mezeiné és a lányok, asztalt, széket felborítva, kimenekültek a kertbe, Teknős apó pedig bemászott az ágy alá.

Hát a Nyúl? Az választotta a legfortélyosabb búvóhelyet.

Tudni kell, hogy valamikor szabad tűz égett a tűzhelyen, felette széles szájú füstfogó kémény nyílt. Hát ebbe a széles szájú füstfogó kéménybe kapaszkodott fel villámgyorsan a Nyúl.

Mire a Róka felnyitotta a szemét, és széjjelnézett, már senkit sem talált a szobában.

Sajgó feje búbját tapogatva ide kémlelt, oda kémlelt, ide szagolt, oda szagolt: hiába, mintha a föld nyelte volna el Mezeiné asszonyságot, a lányait és a vendégeket.

Már-már azon volt, hogy hazamenjen, amikor egyszer csak hatalmas prüsszentést hall valahonnan a magasból.

- Hápci-háhá!

„Varangyos béka legyen a nevem, ha ez nem a Nyúl!” - mondta magában.

Az prüsszentett csakugyan: a Nyúl. Alighanem a füst és a korom csiklandozta az orrát.

Vagy talán szándékosan prüsszentett, hogy a Róka felfedezze?

Az is kitelik tőle.

Annyi bizonyos, hogy a Róka visszafordult az ajtóból, még egyszer alaposan körülnézett a szobában, és felfedezte a széles szájú kéménynyílást.

- Megvagy! - kiáltotta. - Tudom már, hogy hová bújtál.

A Nyúl nem felelt.

- Nem mersz szólni, ugye? - ingerkedett a Róka. - Pedig ugyan hiába hallgatsz már. Csak a kéményben lehetsz, sehol másutt!

De a Nyúl erre sem válaszolt.

Most már egy kicsit elbizonytalanodott a Róka. Hátha nem is a kéményből hallatszott a prüsszentés. Bedugta a fejét a kémény száján, és szemét tágra nyitva, felfelé bámult.

Csak erre várt a Nyúl: egy marék kormot zúdított a Róka szemébe, szájába.

Csípte a Rókának a korom a szemét, torkát kegyetlenül. Nem is gondolt már semmi egyébre, csak arra, hogy minél hamarabb megmosakodhassék a folyóban. Köhögve, harákolva, vinnyogva, szemét törülgetve tapogatódzott ki a házból.

Mezeiné és a lányok pedig visszatértek a szobába, Teknős apó is kimászott az ágy alól.

Amíg a háziak sebtében rendbe tették a szobát, a Nyúl is leereszkedett a kéményből. Bundája, bajsza, de még az orra hegye is fekete volt a koromtól.

Mezeiné vizet, szappant, törülközőt kerített.

- Sajnálom, hogy ilyen felfordulást és szemetet okoztam - mentegetőzött a Nyúl, miközben megtisztálkodott -, de hát másképpen nemigen szabadulhattunk a Rókától.

- Szót sem érdemel - felelte a derék asszonyság. - A lányok majd összeseprik a kormot. Addig is üljünk vissza az asztalhoz, és együk meg a maradékot a nagy ijedségre.

Úgy is tettek, jó étvággyal elfogyasztották az egész halom mézes süteményt.

Amikor aztán Teknős apó és a Nyúl, megköszönve a szíves fogadtatást és a pompás uzsonnát, hazafelé indult, Mezeiné egészen a kertajtóig kísérte őket.

- Viszontlátásra! - búcsúzott tőlük. - Legyen máskor is szerencsém!


- Mit jelent az, hogy: legyen máskor is szerencsém? - kérdezte a Kisfiú.

- Azt jelenti, hogy: jöjjön el máskor is - magyarázta Rémusz bácsi. - Így mondják finoman.

Felállt és kinyitotta az ajtót.

- Viszontlátásra! - búcsúzott ő is finoman. - Legyen máskor is szerencsém!

- Lesz - mondta a Kisfiú.

A TEHÉN MEGKERGETI A NYULAT

A TEHÉN MEGKERGETI A NYULAT

- Meddig maradt ott a Tehén az eperfa alatt? - tudakolta a Kisfiú.

- Sokáig - mondta Rémusz bácsi. - A végén már a lába is reszketett a fáradtságtól, a nyaka is megfájdult, mert nem jó dolog ám leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében.

- De aztán kiszabadult?

- Kiszabadult - felelte Rémusz bácsi. - Éppen ennek a történetét akarom elmondani.


Lassan besötétedett. Már a méh is elrepült, a lusta béka is elaludt a tocsogóban, de a Tehén még mindig nem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Nagyot bődült, hátha meghallja valaki. De senki sem hallotta meg.

Feljött a hold. Meglátta egy szúnyograj a Tehenet, leszállt rá, csípte, ahol érte. De a Tehén csak nem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Szél kerekedett, megeredt az eső. Hanem a Tehén, akárhogy erőlködött is, még akkor sem bírta kihúzni a szarvát a fából.

Megvirradt, kisütött a nap, de a Tehén még mindig ott állt, beszorult szarvval, az eperfa alatt.

Addigra azonban úgy megkínozta az éhség, hogy még egyszer nekirugaszkodott, erősebben, mérgesebben, mint eddig bármikor - és egyszerre kiszabadult a szarva az eperfa törzséből, ő maga pedig a hirtelen rándítástól leült a földre.

Nem gondolt akkor semmire: sem a hazamenésre (pedig otthon már bizonyosan nagyon várták), sem a bosszúállásra - csak egyre gondolt: arra, hogy előző nap nem vacsorázott, aznap nem reggelizett. És amúgy ültében mindjárt nekilátott a harmatos, ropogós zöld fűnek.

Hanem még jóformán el sem verte az első éhségét, amikor lépéseket hall: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti. Jött a Nyúl, hogy megnézze, hogyan töltötte az éjszakát a Tehén az eperfa alatt.

„No, megállj! - gondolta magában a Tehén. - Most az egyszer én szedlek rá téged!”

S azzal gyorsan odafutott az eperfához, visszadugta a szarvát a lyukba (persze, csak gyengén, óvatosan, hogy újra bele ne szoruljon), és megállt a fa alatt, leszegett fejjel, mintha el sem mozdult volna onnan. Csak éppen azt a kis füvet rágta meg, nyelte le sietve, ami még a szájában maradt.

A Nyúl azonban szemfülesebb volt, mint a Tehén gondolta. Már a távolból meglátta, hogy a Tehénnek mozog a szája és a nyeldeklője. És hogy egy szál fű tapad az orrán.

„Csak óvatosan! - intette magát. - A Tehén füvet legelt, amíg én nem voltam itt. Ez pedig nem jelenthet mást, mint hogy sikerült kihúznia a szarvát a fából. Jó lesz vigyázni, mert a néni valami huncutságot forral. No de korán keljen fel, aki rajtam akar kifogni!”

Úgy tett, mint aki nem vett észre semmit.

- Jó reggelt, nénike! - köszöntötte a Tehenet. - Hogy szolgál a kedves egészséged ezen a szép, derűs reggelen?

- Rosszul, nagyon rosszul - felelte a Tehén. - Egész éjjel le sem hunytam a szememet. A lábam is reszket a fáradtságtól, a nyakam is megfájdult. Vagy talán azt hiszed, jó dolog leszegett fejjel, mozdulatlanul ácsorogni egy fa tövében?

- Ejnye, ejnye! - adta a Nyúl a sajnálkozót. - De hát miért nem próbáltad kihúzni a szarvadat a fából?

- Mást sem csináltam. Hanem akármennyit próbáltam is, sehogy sem sikerült. Segíts rajtam, pajtás, hiszen miattad ért ez a szerencsétlenség!

- Mondtam már, hogy szívesen segítenék - válaszolta a Nyúl -, de sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig.

- De a farkamat csak eléred?

- Azt igen, ha nagyon igyekszem.

- Hát akkor markold meg jól a bojtját, és ha szólok, húzz rajta nagyot.

A Nyúl kitalálta, hogy mit tervel a Tehén: a közelébe akarja csalni, hogy ha már ott van, felrúgja vagy felöklelje.

„Ravasz vagy, Tehén néne - kuncogott magában. - Csakhogy nem könnyű ám túljárni az én eszemen!”. Ezt felelte:

- Attól félek, hogy nem sok hasznomat veszed. De ha mindenáron ezt kívánod, megtehetem éppen.

Feküdt ott egy hosszú csipkeág, azt felemelte (a Tehén nem látott semmit, mert a fatörzs eltakarta a szemét), és az ág tüskés végét beakasztotta a Tehén farka bojtjába.

- Húzhatom? - kérdezte.

- Húzd! - kiáltotta a Tehén.

A Nyúl jó messziről meghúzta a tüskés ágat.

A Tehén azt hitte, hogy a Nyúl ott áll mögötte. Mind a két lábával nagyot rúgott hátrafelé. De persze csak a levegőt találta.

Dühösen kirántotta a szarvát a fából, hogy azzal rontson rá a Nyúlra. De hol volt akkor már a Nyúl? Futott a réten át, jókedvűen, hazafelé - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, még csak nem is nagyon szedte a lábát, mert tudta, hogy a Tehén amúgy sem ér a nyomába.

A Nyúl felszaladt egy kis dombra, leszaladt a másik oldalon, ott, az ösvény mellett beugrott egy sűrű bokorba.

Amikor a Tehén lihegve, fújtatva arra rohant, vastag hangon rákiáltott:

- Hová, hová, Tehén néne? Kit kergetsz?

A Tehén nem ismerte meg a hangját, látni meg nem látta, mert a sűrű bokor mindenestül eltakarta a Nyulat. Megállt egy pillanatra.

- A Nyulat kergetem - felelte. - Merre futott?

- Színét sem láttam - mondta a Nyúl - Hanem amott, a domb túloldalán hallottam valami hajcihőt.

- Onnan jövök éppen.

- Hát akkor fordulj vissza - tanácsolta a Nyúl. - Mert mintha most is onnan hallanám a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti... Ha nagyon sietsz, talán még utoléred.

A Tehén elnyargalt, fel a dombra, le a dombról, vissza a mezőre.

A Nyúl pedig elnyújtózott a bokor alatt.

„Kifogtam a Rókán, kifogtam a Héján, kifogtam az irigy Tehénen - nevetett magában elégedetten. - Rám fér egy kis pihenés.”


Rémusz bácsi elhallgatott.

- Jó lesz, ha te is aludni mégy - mondta aztán.

- De én nem fogtam ki a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen! - vetette ellen a Kisfiú.

- És azt hiszed, rajtam kifogsz? - nevetett Rémusz bácsi.

- Hiszen a szemedet is alig bírod nyitva tartani az álmosságtól. Csak addig el ne aludj, amíg haza nem érkezel.

Nem, addig nem aludt el a Kisfiú. De otthon hamar ágyba kéredzkedett.

Csak ennyit mondott még Anyának:

- A Nyúl kifogott a Rókán, a Héján és az irigy Tehénen.

És már aludt is.

HOGY FEJTE MEG A NYÚL A TEHENET?

HOGY FEJTE MEG A NYÚL A TEHENET?

- Hát a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú, amikor megint ott ült, lábát lógázva, Rémusz bácsi kunyhójában, a magas széken. - Mi lett a Nyúllal?

- Mondtam már: hazament - felelte az öreg. - De útközben azért történt vele egy és más. Mindjárt elmondom, hogy micsoda.


Jókedve volt a Nyúlnak, ahogy hazafelé bandukolt. Hogyne lett volna jókedve! Hiszen megint megbizonyosodott afelől, hogy: többet ésszel, mint erővel - és ezt jól esett tudnia, mert ereje nem volt valami sok, és ezért inkább csak az eszére hagyatkozhatott.

Hanem akármilyen jókedve volt is, a járás egy kicsit nehezére esett, mert a tagjai meggémberedtek a szűk faodúban, ahol szinte moccanni sem tudott, a szája pedig valósággal kiszáradt a szomjúságtól, hiszen azon a kis sárgarépán kívül, amivel Mezeiné és a lányai kínálták meg, jóformán egész nap nem jutott sem ételhez, sem italhoz. Nézegetett is jobbra-balra, hogy hol szerezhetne egy kis frissítőt.


Hát ahogy megy az úton, jobbra-balra nézelődve, egyszer csak meglátja Tehén nénit, amint egy lombos, árnyékos eperfa tövében kérődzik. Csak úgy feszült a tőgye a sok tejtől.

„Épp ez kell nekem! - gondolta magában a Nyúl. - Nincs jobb a langyos tejnél. Be jól esnék, ha Tehén néni adna egy-két kortyot!”

Mindjárt le is tért az útról, és átvágott a réten, hogy odamenjen a Tehénhez, ámbár, igazság szerint, nemigen bízott a dologban. Ez a tehén ugyanis fukar, irigy természetű állat volt. Nem adott saját jószántából tejet senkinek, pedig neki magának nem is volt szüksége rá, hiszen a borjai már nagyocskák voltak, és szopás helyett lassacskán rákaptak a legelésre.

No, mindegy, a Nyúl letért az útról, átvágott a réten, és odalépett a Tehénhez.

- Adj’isten, néni! - köszöntötte. - Hogy van mindig?

- Köszönöm kérdésedet, csak megvagyok - felelte a Tehén. - Hát te hogy érzed magad?

- Én sem panaszkodhatom.

- És a kedves családod? - érdeklődött a Tehén. - Rég nem láttam a feleségedet és a kis nyúlfiakat. Jól érzik magukat?

- A nagyobbik fiam egy kicsit náthás volt a minap - felelte a Nyúl. - Máskülönben rendben van minden.

- Az ilyen pajkos gyerekek hamar meghűtik magukat. Addig hancúroznak, amíg kimelegszenek, aztán hideg vizet isznak, és kész a baj.

- Intem is őket eleget - bólogatott a Nyúl. - Hanem ami azt illeti, én is nagyon szomjas vagyok. Jólesnék egy kis langyos ital.

A Tehén gyorsan másfelé terelte a szót. Hirtelenjében nem jutott az eszébe egyéb, hát újra megkérdezte:

- Szóval jól vagytok valamennyien? Az asszony, a gyerekek?

- Csak úgy lassacskán, tűrhetően - mondta a Nyúl. - Nekem sincs más bajom, mint ez az átkozott szomjúság...

- Örömmel hallom, hogy jól vagytok valamennyien - vágott közbe a Tehén. - Nagy szó az manapság, ezekben a nehéz időkben!

- Most is pompásan érezném magam - folytatta a Nyúl -, ha ez a rettenetes szomjúság nem gyötörne. Egy-két korty friss tej, az kellene. Majd elepedek, olyan száraz a torkom.

- Hát a férjemről nem is kérdezel? Nem érdekel az egészsége?



- Igaz is! - mondta a Nyúl. - Bika bátya jó egészségben van?

- Hál’isten, egészséges, mint a makk - felelte a néni. - Erős, vidám, bátor: nincs nála különb bika az egész környéken.

- Örömmel hallom - felelte a Nyúl. - Hanem ami engem illet: nem bírom tovább a szomjúságot.

- Nincs is rosszabb annál - ismerte el a Tehén. - Leghelyesebb, ha elszaladsz a forráshoz, nagyon dicsérik a vizét.

- Messze van a forrás. Egy kis tejre vágyom leginkább. Nem adnál egy kortyot?

A Tehén úgy tett, mintha nem hallaná.

- A nagybátyádról és az unokaöcsédről még nem érdeklődtem - mondta. - Jól vannak ők is?

- Azt kérdeztem: nem adnál egy kevés tejet?

- Mezeiné asszonyságnál mikor jártál? - tudakolta a Tehén. - Ha látod, mondd meg, hogy tiszteltetem. Remélem, jól érzi magát.

A Nyúl belátta, hogy ilyen módon nem boldogul. Furfanggal próbálkozott.

- Van ám valami, ami a tejnél is jobban oltja a szomjat - mondta. - Mégpedig a zsenge eper.

- Színigaz! - helyeselt a Tehén. - Mások is mondják. De hát akkor miért nem eszel epret?

- Sajnos, nem érem el - válaszolta a Nyúl. - Fára mászni pedig nem tudok. Pedig nézd csak: valósággal roskadoznak az ágak, annyi eper termett rajtuk.

- Szívesen segítenék, ha tudnék - mondta a Tehén. - De hát én sem vagyok elég magas, fára mászni pedig annyira sem tudok, mint te.

- Nem is kívánok én tőled effélét. Inkább arra kérlek, hogy taszítsd meg egyszer-kétszer a szarvaddal a fa törzsét. Ha jól megrázod, bizonyosan lehullik néhány szem eper.

- Hát ezt éppen megtehetem - felelte a Tehén, aki örült, hogy a Nyúl lemondott a tejről. - Ha én egyszer megrázom, valóságos epereső esik majd.

Azzal hátrált egy keveset, leszegte a fejét, majd, mint aki öklelni készül, nekirohant az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva a fa derekán, nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Hogy miért nem? Azért, mert még éretlen volt vala­mennyi, és erősen fogódzott a szárán.

A Tehén azonban nem gondolt erre, hanem - egy kicsit bosszúsan, hogy nem sikerült mindjárt elsőre a dolog - megint hátrált valamennyit (jóval többet, mint az imént), megint leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és másodszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal nagyobbat, mint az imént), nagyot rázkódott a fa, de egy szem eper nem sok, annyi sem hullott alá. Persze hogy nem! Hol volt még az eperérés ideje!

- Ejnye, néni! - ingerelte a Nyúl. - Csak nem gyengített el az öregség?

- Engem?! - kiáltotta a tehén. - Erősebb vagyok, mint valaha. Ha kell, akár ki is döntöm ezt a hitvány fát. Ide nézz!

S azzal újra hátrált egy darabot (sokkal többet, mint az előbb), újból leszegte a fejét, mint aki öklelni készül, és harmadszor is nekirontott az eperfának. Nagyot csattant a Tehén két szarva az eperfa derekán (sokkal, de sokkal nagyobbat, mint az előbb), nagyot rázkódott a fa, de az epereső csak nem akart eleredni.

A Tehén azonban ezúttal nem hátrált egy tapodtat sem; ott maradt, leszegett fejjel, a fánál.

Talán belátta, hogy nem boldogul az éretlen eperrel?

Dehogyis! Folytatta volna az öklelődzést szívesen akármeddig (nem azért, hogy a Nyúl kedvében járjon, hanem hogy az erejét fitogtassa), de mozdulni sem bírt álltó helyéből.

- Beszorult a szarvam a fába - panaszolta -, nem tudom kihúzni.

- Csak nem? - csodálkozott kajánul a Nyúl, mert hát éppen arra számított kezdettől fogva, hogy a Tehén szarva előbb-utóbb beszorul a fába, ha olyan erősen bökdösődik. - Igazán beszorult? No de ilyet!

- Segíts! - kérte a Tehén a Nyulat.

- Segítenék én szívesen, kedves nénikém - felelte a Nyúl -, de, sajnos, túlságosan kicsi és gyenge vagyok. Akárhogy ágaskodom is, nem érek fel a szarvadig. - Hatalmasat sóhajtott: - Bizony, bizony, most látom csak, mekkora baj, hogy ilyen kicsinek születtem!

- Ne sápítozz! - szólt rá bosszúsan a Tehén. - Inkább találj ki valamit, hiszen miattad kerültem ilyen bajba!

- Nem is felejtem el soha, hogy milyen kedves voltál hozzám - ígérte a Nyúl. - Megyek, hívok segítséget. Egykettőre visszajövök, addig légy türelemmel.

S azzal - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - elszaladt, egyenesen haza.

- Asszony, gyerekek, egy-kettő, szedelőzködjetek! - kiáltotta. - Ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akad a háznál, hozzátok gyorsan!

Azok nem sokat kérdezősködtek: ami sajtár, csöbör, rocska, kanta, csupor csak akadt a háznál, gyorsan előhozták. A Nyúl maga is felkapott egy jókora vödröt.

- Utánam! - vezényelt, és indult vissza a mezőre, az eperfához, jobban mondva: az eperfába szorult Tehénhez.

A Tehén már messziről hallotta a Nyúl lépéseit: lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - meg a Nyúlné és a nyúlfiak lépéseit: lipp-klipp, lipp-klipp, lipp-klipp...

„Jönnek már! - gondolta. - De vajon hogy akar segíteni rajtam ez a sok apró, gyenge jószág?”

Aztán más zajt is hallott: csirr-csörr, csirr-csörr - meg ezt: klipp-klapp, klipp-klapp - és még ezt is: zirr-zurr, zirr-zurr...

„Hát ez meg micsoda? - fülelt a Tehén. - Mintha a Nyúl család minden sajtárt, csöbröt, rocskát, kantát, csuprot magával hozott volna, ami csak a háznál akadt. Vajon mire készülnek?”

Megtudta hamar.

- Itt vagyunk, Tehén néni! - kiáltotta a Nyúl. - Kiszabadítani, sajnos, nem tudunk, mert akárhogy ágaskodunk is, nem érünk fel a szarvadig.

- Hát akkor mit akartok? - kérdezte a Tehén.

- Nem könnyíthetünk rajtad máshogy, mint hogy megfejünk - felelte a Nyúl. - Meglátod, mindjárt, kellemesebb lesz az álldogálás, ha kiürítjük a tőgyedet.

Mindjárt le is tette a vödrét a földre, a Tehén tőgye alá, ő maga pedig odakuporodott, és akármennyit szitkozódott, rúgkapált is az irigy Tehén, telefejte a vödröt.

Utána a felesége látott munkához: egy nagy sajtárt megtöltött friss, habos tehéntejjel. A Nyúlné után a nyúlfiak következtek egy-egy csöbörrel, rocskával, kantával, csuporral.

Amikor valamennyien elkészültek, így szólt a Nyúl:

- Köszönjük a tejet, kedves nénénk! Hazamegyünk, szép lassan megiszogatjuk. Közben pedig egyfolytában rád gondolunk. Mert az a legjobb ebben a tejben, hogy ajándékba adtad, tiszta jó szívvel, kéretlenül...


- Ez nem igaz - szólt közbe a Kisfiú. - Nem adta szívesen, nem is akarta adni.

- Persze hogy nem - felelte Rémusz bácsi. - A Nyúl csak csúfolta a Tehenet, amiért olyan irigy volt és fukar.

- Csúfolódni nem illik - mondta a Kisfiú.

- Hát nem is nagyon illik - válaszolta az öreg. - De a Nyúl tréfás fickó volt. És különben is azt gondolta, hogy hátha használ a lecke annak az irigy, fukar tehénnek.

- És aztán mi történt? - kérdezte a Kisfiú.

- A nyulak jót nevettek a tréfán, és elszaladtak. A Tehén (aki a fejét sem tudta fordítani, hiszen a szarva beszorult a fába) hallotta a lépéseiket: lippiti-klippiti, lipp-klipp - előbb közelről, majd messzebbről, halkabban: lippiti-klippiti, lipp-klipp - a végén pedig egészen messziről, egészen halkan: lippiti-klippiti, lipp-klipp...

Azután nem hallott semmit. Csak egy méh döngött a füle körül, és egy lusta béka vartyogott odább, a tocsogóban. A Tehén meg ott maradt magában az eperfa alatt.

A RÓKA ÉS A HÉJA

A RÓKA ÉS A HÉJA

Amikor a Kisfiú újra beállított a kunyhóba, Rémusz bácsi ezzel fogadta:

- Utánad néztem az ablakon, amikor elmentél tőlem. Láttam, hogy úgy ugrándoztál az úton, mint a Róka, amikor le akarta vetni a hátáról a Nyulat.

- És közben úgy ültem a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár - tette hozzá a Kisfiú.

- Amit most mesélek, azt nehezebb lesz utánozni - mondta Rémusz bácsi.




Amikor a Héja meghallotta a Nyúl hangját, jó messziről (azt, hogy: „Keresd meg magad!”), rájött, hogy becsapták. A fa derekán nincs nyílás, a nyílásban nincs kövér szürke mókus. De még a Nyúl is kiszökött az odúból.

Bosszankodott a Héja erősen, hogy így rászedette magát. Tartott tőle, hogy a Róka csúnyán lehordja majd, amiért futni engedte a Nyulat. Elhatározta hát, hogy letagadja, ami történt.

Gyorsan lehussant a fáról, és leült az odú nyílása elé, mintha ott ülne azóta is.

Már jött is a Róka az erdőn keresztül, fejszével a vállán.

- Remélem, nem várattalak sokáig - mondta. - Hogy érzi magát a Nyúl az odúban?

- Azt hiszem, semmi baja - válaszolta a Héja. - Nagyon csendesen viselkedik. Talán elaludt a sötétben.

- No, majd én felkeltem - nevetett a Róka.

S azzal ingujjra vetkőzött, markába köpött, két kézre fogta a fejszét, azután felemelte, és lecsapott vele. Csak úgy pattogott a szilánk a fa derekából.

- Hát ehhez mit szólsz, Nyúl koma? - csúfolódott a Róka. - Még mindig azt tartod, hogy egy-két évig eléldegélhetsz ebben az odúban?

A Nyúl (hol volt az már akkor!) persze nem felelt. Helyette gyorsan megszólalt a Héja:

- Ujujuj! Látom a Nyulat! Ott lakmározik, bent az odúban!

- Nem sokáig lakmározik már - felelte a Róka.

S azzal megforgatta a feje fölött a fejszét, és akkorát csapott vele egyszer, kétszer, sokszor a fa derekára, hogy visszhangzott bele az erdő. Röpködött a szétforgácsolt fakéreg, tágult az odú nyílása.

- Hol a Nyúl? - kérdezte a Róka, mert hiába meresztette a szemét, nem látta sehol.

- Bent lapul az odú mélyén - bizonygatta a Héja. - Épp egy káposztatorzsát rágcsál.

No, jó, a Róka megint megforgatta a feje fölött a fejszét, megint odavágott vele a fa derekára, egyszer, kétszer, sokszor. De ettől már úgy kinyílt az odú szája, hogy a Róka meglátta: egy kevés fonnyadt mohán és száraz taplógombán kívül semmi sincs odabent.

„Ha a Nyúl eltűnt - gondolta magában -, akkor csak a Héja lehet ludas a dologban.”

Sokkal ravaszabb volt azonban, semhogy elárulja, mit gondol.

Ehelyett így szólt:

- Csakugyan, ott kuporog a Nyúl az odú mélyén. Dugd be a fejedet, nézd meg, mit csinál!

A Héja nem fogott gyanút, bedugta a fejét a nyíláson.

Abban a pillanatban mögötte termett a Róka, és elkapta a madár farkát.

A Héja csapkodott a szárnyával, szabadulni igyekezett. De a Róka nem eresztette.

- Miért bántasz, cimbora? - kérdezte a Héja ártatlanul. - Nem vétettem én neked semmit.

- Nem-e? - felelte a Róka. - Hát a Nyúl hová lett? Mert az odúban nincs, és csak te tudhatod, hogy hová tűnt.

- Eltűnt? - adta a meglepettet a Héja. - No de ilyent! Hol lehet?

- Alighanem a te feneketlen gyomrodban. Ahelyett hogy őrizted volna, felfaltad. Pedig hát én akartam felfalni.

- Búbos banka legyen a nevem, ha csak hozzányúltam is! - tiltakozott a Héja.

- Bánom is én, akárminek neveznek is! - mondta a Róka. - Ha nem ehettem meg a Nyulat, megeszlek téged, gyomrodban a Nyúllal!

- Mondtam már, hogy nincs a gyomromban a Nyúl!

- Akkor csak téged magadat eszlek meg - válaszolta a Róka.

- Hát, ha mindenképpen végem van - sóhajtotta a Héja -, arra kérlek, hogy legalább forgass meg előbb jó erősen, csapd a fejemet a fához, hogy ne szenvedjek annyit.

- Ha csak ez kell, megtehetem - felelte a Róka.

S azzal, szájában a madárfarkával, sebesen forogni kezdett. A héja maga is segített, a szárnyával verdesve, a lábával rúgkapálva.

Addig pörgött a Róka, amíg a Héja farkából mind kiszakadt a toll. A madár, mihelyt szabadnak érezte magát, felrepült a fa tetejére. A Róka meg ott állt a fa tövében, bambán, egy csomó héjatollal a szájában.


- És a Héja nem sajnálta a tollát? - érdeklődött a Kisfiú.

- Sajnálta egy kicsit - felelte Rémusz bácsi -, de azzal vigasztalódott, hogy esztendőre úgyis kinő.

- Hát a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú. - Azzal mi lett?

- Mi lett volna? Ment a dolgára. Bizonyára jó vacsora várta, éppúgy, mint most téged.

A Kisfiú elindult hazafelé. Útközben megpróbálta azt játszani, hogy ő a Róka, akinek a Héja van a szájában, és ő a Héja, akit megfogott a Róka: pörgött, forgott, csapkodott, rúgkapált - de igen lassan jutott tovább. Abbahagyta hát a játékot (Anya is kiáltott már a kertkapuban, hogy siessen), és úgy ment haza, mint egy egyszerű kisfiú.

A pontosság kedvéért ! 

1. Kékes réti héja. 2. Hamvas réti héja. 3. Fakó réti héja.

A kékes rétihéja (Circus cyaneus L.)

Földrészünk egyik legszebb sólyomféléje.


Sólymok!

A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI

A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI


A következő este a Kisfiú ezzel nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába:

- Tessék! - és egy szép nagy, érett őszibarackot nyomott az öreg néger kezébe.

- Nini, őszibarack! - szólt Rémusz bácsi. - Hát már beérett?

- Apa hozta a gyümölcsösből. Neked adom.

- Hány barackot kaptál? - kérdezte az öreg.

- Egyet - mondta a Kisfiú.

- És azt az egyet elhoztad nekem?

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét. Azután odalépett a polchoz, és levett róla egy szép nagy, érett körtét.

- Ezt adom cserébe - mondta. - Szereted a körtét?

- Nagyon.

Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú a körtét, és amíg ettek, Rémusz bácsi nem szólt egy szót sem, a Kisfiú meg nem sürgette.

Hanem egyszer csak elfogyott a barack is, a körte is, és Rémusz bácsi belekezdett a mesébe.


Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman szivarozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.

De végül is beesteledett, eljött a hazamenés ideje.

A Nyúl megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon, eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.

Úgy ült a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.

- Gyi te, Róka! - kiáltotta.

A Róka, hátán a Nyúllal, elügetett.

Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Mezeiék udvarából, egyszerre vad vágtába fogott - bumm-bele, bumm-bele -, aztán két mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett, hogy ledobja a hátáról a Nyulat.

De hiába mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, rúgkapált, a Nyúl pedig csak ült a nyeregben, peckesen.

Látta a Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fárasztja hasztalanul, de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből.

Gondolt hát egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghempergődzött a füvön.

De a Nyúl felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy pillanatig sem gondolkozott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az erdőbe. A Róka utána.

A Nyúl gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.

De úgy látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól, fickándozástól), sőt már-már szinte utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást, mint hogy irányt váltott, és hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.

Az odú nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.

Igen ám, de hogy szabadulhat onnan?

A Róka ott ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak az odú nyílását leste, hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.

- Meddig akarsz itt üldögélni, komám? - kérdezte a Nyúl kötekedve.

- Akár egy évig is - felelte a Róka. - Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.

- Arra ugyan várhatsz! - nevetett a Nyúl. - Pompás éléskamrát találtam idebent. Nem egy évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.

- Nem éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig a fülednél fogva húzlak ki.

- Hozd csak azt a fejszét - biztatta a Nyúl.

De a Rókának több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is megszökhetik.

Mit tegyen hát?

Amint így töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.

- Épp a legjobbkor jössz! - kiáltotta a Róka. - Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.

- Szíves örömest megteszem - válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. - Rám bízhatod a dolgot.

A Róka hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste.

Kisvártatva megszólalt a Nyúl az odú mélyén:

- Róka koma!

A Róka már messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.

- Miért nem felelsz, Róka komám? - folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már messze jár. - Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.

A Héja megpróbálta utánozni a Róka hangját.

- Miért? - kérdezte. - Mit akarsz Héja úrtól?

A Nyúl úgy tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.

- Ó, semmi különöset - válaszolta. - Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt a közelben, nem érdemes beszélni róla.

- Már hogyne volna érdemes! - kiáltotta a Róka hangján a Héja. - Hiszen én magam is szívesen megenném azt a jó falatot.

- Csakhogy te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a magasban lehet megenni.

- Miféle falat az? - tudakolta a Héja.

- A világ legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát sajnos, nincs itt.

A Héja aznap történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele, kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka hangját utánozza, úgy válaszolt:

- Sose törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér szürke mókust!

A Nyúl látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát.

Eközben pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.

Azt csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.

Hát a Nyúl mit csinált?

Azt, amit a magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és szélsebesen elnyargalt.

- Hol az a nyílás? - kiáltott le a Héja a fáról.

De a Nyúl már csak futtában válaszolt:

- Keresd meg magad!


- És aztán? - kérdezte a Kisfiú. - Aztán mi történt?

- Ebben a mesében már semmi - felelte Rémusz bácsi.

- Hát a holnapiban?

- Azt majd meghallod holnap - mondta az öreg. - Legfőbb ideje hogy hazamenj.

A Kisfiú hazament.

Útközben azt játszotta, hogy ő a Nyúl, aki a Róka hátán lovagol, és ő a Róka, aki a hátán viszi a Nyulat.

Eleinte rendesen szedte a lábát - top-top, top-top -, de amikor kifordult Rémusz bácsi udvaráról, vágtatni kezdett - bumm-bele, bumm bele -, aztán a lábát megfeszítve, egyszerre megállt - hó-ó-hó, hó-ó-hó, -, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott - hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda -, hogy saját magát ledobja a saját hátáról, ami nem könnyű dolog.

Ki is melegedett alaposan, mire hazaért.