Élt egyszer egy paraszt, Ogánnak hívták, s volt egy fia, akinek megállott a kereke. Amikor Ogán minden igyekezete hasztalannak bizonyult, hogy fia életét eligazítsa, feltette magában, hogy elküldi a háztól.
- Feleség, a fiút inasnak adom valami mesteremberhez - mondta Ogán a feleségének.
- Jól teszed, add oda - felelte az asszony.
A paraszt fogta a fiút, s nyakukba vették a világot. Meddig, meddig se, de valameddig mentek, míg végül is lakott helyre érkeztek.
Megörült a fiú, amikor a házat megpillantotta, és azt gondolta magában: „Lám, milyen jó lesz, itt megpihenünk egy kicsit!” De nem sejtette szegény, mibe keverednek bele. Amikor a házba lépett, az apa és fia negyven haramiát pillantott meg.
- Ez már teszi - mondták a haramiák -, mi hegyen-völgyön át hajkurásszuk a zsákmányt, s íme, az maga jött a házhoz! Ki ija-fia vagy és hová való? - kérdik a haramiák a parasztot.
- Hát a fiamat szeretném elszerezni inasnak.
A haramiák vidáman nevettek rajta.
- Hogyne, hogyne, bátyó, felvesszük mi őt, nem ellenezzük, ha azt akarod, hogy a fiad is rablással foglalkozzék.
- Hát miért ne? Hiszen ti is megéltek a mesterségetekből, keresse meg ő is így a mindennapi kenyeret magának.
- Aludj itt, bátyó, nálunk, aztán reggel menj haza. Amint fiad kitanulta mesterségünket, majd visszaadjuk neked.
Másnap reggel a rablók megparancsolták a paraszt fiának, hogy fogja a korsót, és menjen vízért. Vette a korsót, elszaladt a forráshoz, s ott belebuktatta a vízbe. Amikor a tele korsót ki akarja húzni a vízből, úgy érzi, mintha valaki húzná lefelé. Megrántja a fiú a korsót, hát meglát egy fehér kezet. De nem jött zavarba, hanem egyik kezével megragadta a korsót, a másikkal meg a vízből kilátszó kezet. Ekkor a forrásból sikítás hallatszott, és valaki egy csészét vágott a fiúhoz. A fiú elengedte a kezet. A csésze nem találta el őt, hanem a forrástól nem messze leesett.
A fiú kiemelte a tele korsót, felvette a csészét, kimosta, zsebébe tette, és visszament a haramiákhoz.
A rablók elcsodálkoztak, amikor meglátták:
- Honnan szereztél vizet? - kérdik tőle.
- A ház melletti forrásból.
Mindjárt el is mesélte, mi történt vele; kihúzta zsebéből a csészét, s odanyújtotta a haramiavezérnek. Az meg kezébe vette a csészét, és csak száját tátogatta. Felkelt helyéről, homlokon csókolta a fiút, és így szólt:
- Fiú, ez a csésze megfizethetetlen, igen nagy szolgálatot tettél nekünk. - Majd társaihoz fordult, és azt mondta nekik: - No, fiúk, halálos vétek nekünk ezek után is rablással foglalkozni. Eladjuk ezt a csészét, és az ára bőségesen elég életünk végéig. Vezessétek elő a lovam, most mindjárt útra kelek, és eladom a csészét. Aztán visszatérek, s megosztozunk az árán.
A haramiavezér lóra szállt, és a városba indult, hogy eladja a csészét a kalmároknak. De egyik kalmár sem tudta megfizetni az árát.
- Ezt a csészét csak az a kalmár vehetné meg, aki a nagyvásárcsarnokban árul - mondták.
A nagyvásárcsarnokban a kalmár fogta és megnézte a csészét, majd azt mondta a rablóvezérnek:
- Ez nagyon drága holmi, menjünk a királyhoz, állapítsa meg ő az árát, s én megveszem.
Mikor a palotába értek, a kalmár a király lába elé vetette magát:
- Íme, királyom, ez az a csésze, amit néhány évvel ezelőtt elloptak boltomból. Megtaláltam a tolvajt, ő az, ni! Kérlek, vedd el tőle a csészét, s add vissza nekem.
- Honnan szerezted ezt a csészét? - kérdi a király a rablóvezért.
Az elmondta a történteket. A király megparancsolta, hogy vezessék elébe a többi harminckilenc haramiát meg a fiút. Amikor a királynál megjelent a fiú, hétszer meghajolt, és megállt előtte.
- A csészét én szereztem - mondta a fiú. - Akarod-e, hogy fogadjunk: ha én még tizenegy ugyanilyen csészét szerzek, minden kalmárt kikergetsz az országból, ha nem szerzek - nekem is, meg valamennyi társamnak is leütteted a fejét.
A király megparancsolta, hogy a haramiákat zárják tömlöcbe, a fiúnak meg azt, hogy szerezzen tizenegy ugyanilyen csészét.
A fiú felült a haramiavezér lovára, s útnak eredt. Meddig ment, meddig se, végül egy gazdag városba érkezett. A város szélén bezörgetett egy házba, s mikor belépett, egy öregasszonyt látott, aki úgy felhúzta szemöldökét, hogy ha abból egy bolha kiesik, száz részre szakad szét.
- Anyóka, miért keseregsz? - kérdi a fiú.
- Ej, hagyj nekem békét, edd a kenyered, hallgass, és maradj nyugton!
- Szépen kérlek, mondd el, mi az oka bánatodnak, hátha segíthetek rajtad!
- Náladnál különb legények is próbáltak már segíteni rajtam, de hiába, semmi sem sikerült.
- Kérlek, anyóka, mondd el, mi bánt.
- A királyunknak gyönyörű fia volt. Meghalt. El is temettük szépen. Nappal csöndben pihen a földben, de éjszakánként valaki mindegyre kiráncigálja holttestét a sírból, és széttépi köntösét.
- No, anyóka, leszedheted az asztalt, nem eszem többet.
- Miért, fiam?
- Nem kell. Elment az étvágyam.
Akkor az anyóka a királyhoz vezette a fiút.
- Íme, királyom - szólt az anyó -, ez a fiú azt állítja, úgy vigyáz fiad sírjára, hogy senki sem nyúl hozzá. Azt mondja: „Üssék le a fejemet, ha kudarcot vallok!”
- Eredj, őrködj! - parancsolta a király.
A fiú elment, s a sírtól kissé távolabb elrejtőzött. Éjfélkor látja, hogy a sírhoz három galamb repül, tollukat leszórják magukról, három tündérszép leánnyá változnak, s beszélgetnek egymással.
- No, mit tegyünk? Talán ennénk először, és utána hívjuk ki a királyfit? - kérdezi az egyik.
- Ó, hogy szakadjon rád a ház, hiszen egy falat sem megy le a torkunkon, ha aludni hagyunk egy ilyen gyönyörűséges legényt! - felelte a másik.
A harmadik szétterített egy kendőt, kezébe vette piros pálcáját, megütötte vele a kendőt, és így szólt:
- Kendőm, terülj meg!
Erre a kendő megterült ezerféle csodával. Ezután egyikük a sírhoz ment, a piros pálcával megütötte a rajta levő kőlapot és megparancsolta:
- Kő, mozdulj el!
A kő elmozdult. Rásuhintott a földre, s így szólt:
- Föld, nyílj meg!
A föld megnyílott. A sírból kivették a holttestet, a földre fektették, s amikor a pálcával megütötték, a királyfi egyszeriben életre kelt. Azután a királyfit új ruhába öltöztették, és a kendőhöz vezették, magukkal szembe leültették, ők maguk pedig sorban egymás mellé telepedtek.
Észrevette ezt a fiú, s azt mondja magában: „No, az jó, hogy a leányok sorba ültek - kilövöm a nyilam, s a királyfit nem is érinti.”
Amint a paraszt fia kilőtte nyilát, a leányok megrémültek, otthagytak kendőt, pálcát, éppen hogy a tollukat magukra öltötték, s már el is repültek. A paraszt fia karddal a kezében a királyfihoz lépett és megszólította:
- Erőt, egészséget, királyfi!
- Erőt, egészséget, testvér!
- Én apád őre vagyok, gyere, üljünk le, falatozzunk egy kicsit.
Jóllaktak. Azt mondja a fiú a királyfinak:
- Most gyere, hadd tegyelek vissza a helyedre.
- Könyörgök, ne tedd azt, menjünk inkább együtt a palotába.
- Nem, nem lehet! Feküdj vissza a sírba.
Mikor a kendőt a hátára vetette, egyik sarkában megpillantott egy gyűrűt, felemelte és a maga ujjára húzta. Utána vette a pálcát, megütötte vele a sírt, a királyfi belefeküdt, és a föld összecsukódott.
Reggelre kelvén, a sírhoz mentek a király emberei. Álmélkodva látták, hogy a kő nem mozdult el helyéről. Hírül adták ezt a királynak. Hívatta a paraszt fiát, és azt kérdezte tőle:
- Hogyan őrizted meg a sírt?
- Hát gyertek el a királynéval, majd meglátjátok.
A király, a királyné, nazírok, vizírek meg a paraszt fia, mind mentek megnézni a sírt.
- Látod, királyom, a kő nem mozdult el helyéről. Mit adnál, királyom, ha élve előhoznám fiadat a sírból?
- Mindent, amit csak kívánsz.
- No, ha így van, mindnyájan térjetek szépen vissza, én előhozom a királyfit és hazaviszem.
Alig ért haza a király a királynéval, nazírokkal, vizírekkel, már ment is mögöttük a paraszt fia a királyfival kézen fogva.
- Király, íme, itt a fiad!
Nem lehet azt elmondani, mennyire megörült a király meg a királyné!
- Kérj, amit akarsz!
A paraszt fia előhúzta a csészét, s azt kérte a királytól, hogy tizenegy ugyanilyen csészét adjon neki.
- Negyven bajtársam sínylődik a tömlöcben miattuk - mondotta a fiú.
- Fiam, ilyen csészéim nincsenek. Kérd a lányom, kérd minden kincsem, kérj, amit csak akarsz, de ilyen csészéim nekem nincsenek.
- Ha így van, akkor semmit sem kérek - szólt a fiú, lóra ült s elvágtatott.
Hamar-e, sokára-e, de végül mégis egy nagy városba érkezett, a tenger partjára. Bement egy szélről álló házba, s ott látott egy gyászsújtotta embert.
- Testvér, mitévő legyek! Szívemből örülök, hogy meglátogatsz, de fáj, hogy nincs mivel megvendégeljelek!
- Sose búsulj, van bőven ennivalóm.
Így szólt a paraszt fia, elővette a kendőt, megütötte a pálcával, mire szétterült, mindenféle jóval tele.
Miután a házigazda és egész háza népe kedvükre jóllaktak, a paraszt fia kérte őket, mondják el, miért éhezik az egész város?
- Nincsenek szántóföldjeink nekünk, testvér.
- Honnan veszitek hát a kenyeret?
- A túlsó partról hoztuk.
- Miért nem hoztok hát most is?
- Az történt, hogy a vízből egy kar bukkant fel. Amikor innen a túlsó partra hajózunk, átenged, de amint jövünk vissza a gabonával megrakott hajón, ez a kéz felborítgatja hajóinkat, és nem tudjuk, mitévők legyünk.
- No, és ha én elmegyek, megrakom a hajókat minden jóval és áthozom, teljesíti-e a király a kérésemet?
- Még be is aranyoztat!
- No, ha így van, gyere, menjünk a királyhoz.
Megjelentek a király előtt, és azt mondja a paraszt fia:
- Mit adsz nekem, király, ha elmegyek, megrakom a hajókat mindenféle jóval, s visszajövök velük országodba?
- Mindent, amit csak kívánsz!
A fiú felszerelt negyven hajót, áthajózott velük a túlsó partra, ott megrakta őket gabonával és visszafordult.
Visszafelé menet, épp a tenger közepén látja, hogy a vízből egy fehér kar nyúlik ki karpereccel a csuklóján. A fiú nem vesztette el fejét - megragadta a kart, s maga felé húzta. Nem bírt vele, a kar a víz alá merült, csupán a karperec maradt a fiú kezében. Ezután a fiú nyugodtan folytatta útját, és szerencsésen megérkezett rakott hajóival a városba. Az egész város ujjongott örömében.
A fiú megjelent a király előtt, s így szólt:
- Add meg, király, amit ígértél, mert én elmegyek.
- Mit kívánsz hát? - kérdi a király.
- Tizenegy ilyen csészét - felelte a fiú, s megmutatta saját csészéjét.
- Nem, ilyent nem adhatok, hiszen ilyen csésze egymaga megér annyit, mint az egész országom. Kérjed bár lányom kezét, kérd egész országom, bármit odaadok.
- Nem kell nekem más. Negyven testvérem sínylődik tömlöcben, s bármibe kerüljön is, de még tizenegy ilyen csészét kell szereznem, hogy megszabadítsam őket.
- Adj hát nekem időt holnap reggelig, beszélek a hajók parancsnokával, s megüzenem a választ - mondta a király.
Akkor magához hívatta a hajók kapitányát, és megkérdezte tőle, tudja-e, hol lakoznak Guri király leányai.
- Tudom - felelte a hajók kapitánya.
- Jött ide hozzánk egy legény. Vidd magaddal, és mutasd meg neki, hol tanyáznak Guri király leányai.
A fiú a városban hagyta lovát, hajóra szállt, hét nap, hét éjjel hajózott a tengeren, amíg a túlsó partra ért. Ott meglátott egy vaskaput.
- Menj be ezen a kapun, és mögötte találkozol Guri király lányaival. Mikor jöjjek vissza érted? - kérdezi a kapitány.
- Úgy tizenöt nap múlva.
Belépett a kapun, és alig ment tovább, csodálatosan szép öregembert pillantott meg, aki ingujját feltűrve főzött.
- Erőt, egészséget, öregapám!
- Erőt, egészséget, emberfia. Kígyó a hasán ide nem csúszhat, madár a szárnyán ide nem repülhet, hogy kerülsz te mégis ide?
- A szeretet hozott engem ide.
- Látszik, hogy jóravaló legény vagy, gyere, hadd rejtselek el, mert jönnek a lányok, meglátnak és megölnek. Pedig sajnálnálak!
Elbújtatta a paraszt fiát, és a lelkére kötötte, hogy meg se mukkanjon.
Nemsokára megjelentek a lányok.
- Emberszagot érzek - mondogatták.
- Hiszen én is ember vagyok, ez az én szagom - felelte az öreg.
- Nem, ez idegen szag!
- De nincs itt senki idegen, mondom nektek.
- No, ha így van, akkor adj ennünk.
Az öreg szétbontott egy kendőt. A nővérek leültek. Alighogy hozzáfogtak az evéshez, megjelent Guri király egyik nazírja, írással kezében.
- Várj egy kicsit, majd elolvassuk evés után - mondták neki a leányok.
Ebéd után a legidősebb mindnyájuknak bort töltött és megszólalt:
- Iszom annak a legénynek az egészségére, aki kiragadta kezemből a csészét, és megmentette lelkemet. Negyven haramia oda sem mert jönni a forráshoz, ő meg nemcsak vizet merített a forrásból, de még a csészémet is elragadta tőlem. Igazán helyre legény!
A középső nővér felkacagott.
- Hát még ha én elmondanám, mi történt velem?
- Meséld el!
Újra bort töltöttek poharukba.
- Én meg annak a derék legénynek az egészségére iszom, aki elvette tőlem a bűvös pálcát, a kendőt, és feltámasztotta a királyfit, akit én öltem meg! Valóban helyre legény!
A legifjabb nővér is kacagásba tört ki.
- Én pedig arra a legényre emelem poharam, aki majd kirántotta karomat, és negyven megrakott hajót szerencsésen átvitt a tengeren az éhínségtől szenvedő országba. Az aztán a helyre legény!
Az öregember, a lányok beszédét hallva, mindjárt arra gondolt, hogy arról a legényről beszélnek, akit ő elrejtett.
- Hát mit adtok nekem, ha idehozom azt a legényt?
- Mindent, amit csak kívánsz!
Ezekre a szavakra a paraszt fia előbújt, és a lányok elé állt:
- Erőt, egészséget, szép szüzek!
A lányoknak ijedtükben még a szájuk is remegett.
- Kerülj közelebb, legény, s tarts velünk - hívták.
Alighogy leült a paraszt fia, megint megjelent a nazír, hétszer meghajolt, s karját keresztbe fonta mellén. A levél elolvasása után a legidősebb nővér szeme könnybe lábadt. S amikor a többiek is elolvasták a levelet, ők is keserves sírásra fakadtak.
- Mondjátok el, miért sírtok? - kérdi tőlük a legény.
A legidősebb nővér felkelt, dobozából egy képet vett elő, és megmutatta a legénynek:
- Hét évvel ezelőtt Azrail elrabolta egyetlen fivérünket. Akárhogy vergődünk is, sehogy sem tudjuk kiragadni Azrail körmei közül. Ha megszabadítod, azt adunk neked érte, amit csak kívánsz.
- Rendben van, ne keseregjetek, visszahozom én. De mondjátok meg, mitévő legyek, hogy tömlöcben sínylődő negyven testvéremet kiszabadíthassam?
- Az nem boszorkányság, másfél napon belül odaviszünk téged - felelték a lányok.
- Odavinni odavisztek - mondja a legény -, de nekem tizenegy ilyen csészére van szükségem!
- Még húszat is szerzünk, ne legyen rá gondod!
- No, ha így van, akkor menjünk Guri királyhoz.
El is mentek. A paraszt fia meghajolt hétszer, karját keresztbe fonta s megállt. Kérdi a király leányaitól, mi okból hozták ide az emberfiát. A lányok elmondták, hogy a legény vállalkozik fivérük kiszabadítására.
- És meg tudod ezt tenni? - kérdezte a király.
- Isten segedelmével.
- Láttad-e már valaha is Azrailt?
- Nem láttam.
- És mit kívánsz az útra?
- Engedd meg, hogy istállódból lovat válasszak magamnak, add nekem a szablyád, páncélod, íjad és buzogányod.
- Ez semmi, megkapod.
- Még azt kérem, adj mellém vezetőt, aki megmutatja Azrail hegyét.
- Eredj isten nevében, adok vezetőt is.
A paraszt fia bement az istállóba, kivezette onnan a legjobb táltost, amelyik a csillagok közt nőtt fel, s napot még nem látott soha, és teljes fegyverzetben állt a király elé.
Mikor a király meglátta a legényt, azt mondta magában: „Ez aztán beváltja ígéretét!” Ezután egy nazír lóra szállt, s ketten együtt útnak indultak. Ki tudja sokáig mentek-e, nem sokáig, végül elérkeztek a Dzsan-dzsava hegyhez. A nazír nem akart tovább menni.
- Én nem mehetek tovább.
- No, akkor az ég áldjon! - mondta a legény, és egyedül folytatta útját.
Feljutott egy hegy csúcsára, a hegyen túl magas házakat pillantott meg, s nagy lármát hallott. A fiú elkiáltotta magát:
- Jöjjön ki a ház gazdája, mert vérdíjat akarok!
Megjelent két arab és kérdezték:
- Ki vagy te?
- Vérdíjat akarok! - felelt a fiú.
„Ki merészeli megzavarni urunk álmát?” - gondolták az arabok, és útját állták.
A legény nekik rúgtatott, kivonta kardját, s egy suhintással leütötte fejüket nyakukról. Leszállt lováról, fogta a fejeket, és az első ház erkélyére dobta.
A neszre felébredt Azrail, s kijött az erkélyre:
- Te követelsz tőlem vérdíjat? No, mindjárt lejövök, s majd adok én neked vérdíjat! - mondta Azrail a legény láttára.
Leugrott az erkélyről, lóra pattant, s a legény felé vágtatott.
- Adjon isten, legény, no, mondd csak, ki a soros a buzogányvetésben?
- Te vagy a soros, én vendég vagyok! Vesd el mind a hét buzogányodat, hét kopjádat, s lődd ki hét nyiladat, majd elválik, ki lesz a győztes.
Azrail elhajította buzogányát, s hegyek, völgyek beleremegtek, de nem találta el a fiút. A paraszt fia felvette a buzogányt, visszaadta Azrailnak, s így szólt:
- Nem babra megy a játék, fogd meg a buzogányod, és vesd el, ahogy illik.
Azrail elvetette minden buzogányát, kopjáját, kilőtte hét nyilát, de a legény sértetlen maradt.
- Rajtad a sor - szólt Azrail, és megállt a fiúval szemben. A legény megmarkolta szikrázó szemű lova kantárszárát, felállt a kengyelben, és elvetette buzogányát. Fején találta Azrailt, aki holtan fordult le a földre. A fiú odaléptetett, s levágta fejét. A fej elgurult a földön.
„Hova gurul ez?” - gondolja a legény, s kardjával kettéhasította.
- Még egyszer, fiú! - szólt a fej.
- Nem, azt nem tehetem, én is csak egyszer születtem erre a világra.
Ezután a legény felment a házba, és a tűzhely mellett találta Guri király megbilincselt fiát. Kiszabadította a királyfit, és vele együtt visszatért a királyhoz. Útközben a királyfi azt tanácsolta a legénynek:
- Ha kérdez a király, mit kívánsz jutalmul, mondd, hogy a legkisebb lányát meg a gyűrűjét.
Amikor az udvar népe megpillantotta őket, ujjongásba tört ki.
- Most mondjad, mit kívánsz? - szólt a király.
- Neked egészséget.
- Nem, kérj mindent, amit csak akarsz!
- Hát akkor legkisebb leányodat s gyűrűdet kérem, meg tizenegy ilyen csészét!
- Jól van, teljesül a kívánságod.
Hét nap, hét éjjel ültek lakodalmat, összeeskették a legényt meg a király legkisebb leányát, és azután a fiatalokat szobájukba kísérték. Ott a fiú elővette kardját, maga s a királyleány közé fektette.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte csodálkozva a királyleány.
- Mindaddig, míg negyven testvéremet ki nem szabadítom, nem nyúlok hozzád - felelte a paraszt fia.
Reggel a királyleánnyal együtt útra keltek. Amikor hazaértek, a fiú elvitte a királyleányt szüleihez, maga meg a királyhoz ment, s elébe tette a tizenkét csészét.
Akkor előhívatták a kalmárt.
- Nocsak, mutasd meg, melyik a tiéd?
A kalmár zavarba jött.
Amikor a király látta, hogy a kalmár becsapta, késedelem nélkül megparancsolta, hogy a negyven rablót bocsássák szabadon; elhívatta a hóhérokat is, és meghagyta, hogy országában irtsanak ki minden kalmárt.
Az egyik nazír így szólt a királyhoz:
- Miért nem hívatod ide a leányt, akit a legény magával hozott?
- Ki vagy te, szépséges leány? - kérdezte a király, mikor elébe állt a királyleány, aki a paraszt fiával érkezett.
- Én Guri király leánya vagyok.
- Te feleségül mentél ehhez a legényhez?
- Igen.
- És megőrizted ártatlanságodat?
A leány elmondta a történteket. A király ekkor összehívta népét és kihirdette:
- A királyságot saját jószántamból átengedem ennek a fiúnak. Beleegyeztek-e?
- Beleegyezünk! - kiabálták valamennyien.
A király levette gyűrűjét, és a paraszt fiának ujjára húzta.
- Én meg cserébe neked ajándékozom Guri király gyűrűjét - szólt a fiú, elővette a gyűrűt, és átnyújtotta a királynak.
A fiút kikiáltották királlyá. A negyven rabló híve maradt élete végéig. Ők szerencsével jártak, járjatok ti is szerencsével.
Az égből lehullott három alma: egy annak, aki a mesét mondta, másik annak, aki hallgatta, harmadik meg annak, aki megszívlelte.
