Móra Ferenc: A pillangók királya

Móra Ferenc: A pillangók királya

Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét fogtam!
Egyszer valami erdőkerülő vetődött a házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak. Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam, nappal mindig azt kerestem.
Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket. Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is láttam a pillangók királyát.

Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok, apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet, sírva borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom. Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem, vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel. Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány. Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a liliombokor mögé.
Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett kiszabadulni.
Társai szomorú bugással repültek szét.

Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat azóta sem éreztem.
A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön sírdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát. Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívre hatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most már add vissza, ha megnézted.
Nézte, nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor te se bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent rajta, hogy azt se láttam, merre száll.

Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik szobába, átment vele apa is, az orvos is.
Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől. Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül, hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás pillangókirály.
Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára maradt a pillangókirály.

Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt. Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt semmi baja se.
Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az éjszakán, de azóta többet
sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.

A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a halról

A. Sz. Puskin: Mese a halászról meg a halról

Élt egyszer a kék tenger mellékén

Egy apóka meg a felesége.

Szegényes kis sárkunyhóban laktak,

Immár teljes harminchárom éve.

Halászni járt hálóval apóka,

Fonalat font rokkáján anyóka.

Egyszer apó kiveti a hálót

s húzza, húzza: csak hínár van benne.

Kiveti másodszor is:

Hát csak iszapos kavics.

Harmadszor is kivetette:

Egy kis hal ficánkol benne.

De nem akármilyen hal: aranyhal.

Ráadásul szóra nyílik ajka,

S így beszél, méghozzá ember-nyelven:

" Engedj vissza a tengerbe engem,

Gazdagon megjutalmazlak érte,

Teljesítem minden kívánságod."

Csodálkozott, de félt is apóka:

Ott halászik harminchárom éve,

De még nem hallott halat beszélni.

Aranyhalat szabadon engedte,

És ezt mondta neki, hízelegve:

"Menj isten hírével, kis aranyhal,

Nincs szükségem arra, amit adnál,

Szabadságod visszaadom ingyen,

Kék habokban kedvedre ficánkolj!"

S hazaballag a feleségéhez,

Otthon elmeséli a kalandot:

"Egy kis hal akadt ma a hálómba,

De nem akármilyen hal: aranyhal,

S a szája nyílik emberi beszédre,

Kék habokba kéredzkedett vissza,

S ígért nekem fényes váltságdíjat,

Kívánságom teljesíti, mondta.

De nem mertem elfogadni semmit,

Szabadságát ingyen visszaadtam."

Anyó erre mérgesen felpattan:

"Bolond vagy te, mindig is az voltál!

Elszalajtod így a jószerencsét!

Kértél volna új dagasztóteknőt,

Hisz tudod, hogy elrepedt a régi!"

Tengerpartra kimegy apó újra,

Könnyű szellő fodrozza a tengert.

Hívja szóval az aranyhalacskát,

Az oda is úszik s kérdi tőle:

"Mi baj, apó, mi kéne , ha volna?"

Felel az, illően meghajolva:

"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,

De kikaptam anyókától otthon,

Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,

Hajtogatja: kellene új teknő,

Mert a régi teknő megrepedt már."

Azt felelte Aranyhal hercegnő:

"Sose búsulj, menj isten hírével,

Míg hazáig érsz, meglesz a teknő."

Hazaballag apó anyókához,

Hát csakugyan otthon volt a teknő.

Ám anyót a méreg ette mégis.

"Bolond vagy te, mindig is az voltál!

Sokra megyünk majd az új teknővel,

Sokra megyünk, ha üres a kamra!

Fordulj meg s menj ki megint a partra,

S kérj a haltól módos parasztházat!"

Tengerpartra kimegy apó újra,

Már erősen hullámzik a tenger,

Hívja szóval az aranyhalacskát,

Az oda is úszik s kérdi tőle:

"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"

Felel az illően, meghajolva:

"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,

De még jobban kikaptam anyótól,

Nem hagy békét szegény ősz fejemnek,

Zaklat engem módos parasztházért."

Azt felelte Aranyhal hercegnő:

"Sose búsulj, menj isten hírével,

Meglesz, amit kértél, a parasztház."

Hazaballag apó, de a régi

Sárkunyhónak se híre, sem hamva.

Szép parasztház, fényes ablakokkal

Állt előtte, füstölgött a kémény,

Tégla-kémény és a kapu tölgyfa,

Várja anyó ablakban a férjét,

S hogy meglátja, szidja mint a bokrot:

"Bolond vagy te, most vagy csak igazán,

Parasztházat tudtál csak kívánni!

Fordulj vissza s mondd meg ezt a halnak:

Nem akarok lenni parasztasszony,

Inkább előkelő nemesasszony!"

Tengerpartra kimegy apó újra,

Nyugtalanul háborog a tenger.

Hívja szóval az aranyhalacskát,

Az oda is úszik s kérdi tőle:

"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"

Felel az, illően meghajolva:

"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,

Még bolondabb jut anyó eszébe,

S nem hagy békét szegény ősz fejemnek,

Nem akar már lenni parasztasszony,

Inkább előkelő nemesasszony."

Azt felelte Aranyhal hercegnő:

"Sose búsulj, menj isten hírével!"

Hazaballag apó anyókához,

Ugyan mit lát? Tágas udvarházat,

Tornác lépcsőjén áll már anyóka,

Drága prém van a vállára vetve,

Feje búbján selyem főkötője,

Nyakába akasztva drága gyöngysor,

Minden ujján fényes aranygyűrű,

Piros bársony topánka a lábán.

Parancsára les az egész háznép,

S tűri mind, hogy üstökük cibálja.

Így köszön rá apó anyókára:

"Adjon isten, tekintetes asszony!

Teljesült a kívánságod végre!"

De ráripakodott az anyóka,

És az istállóba küldte menten.

Eltelt egy hét, jött utána másik,

S még bolondabb jut anyó eszébe.

S küldi újra apókát a halhoz:

"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:

Nem akarok nemesasszony lenni,

Inkább lennék már hatalmas cárnő."

Ily beszédre elrémült apóka:

"Bolondgombát ettél tán, anyóka?

Szólni, lépni sem tudsz, mint egy cárnő,

Királyságod kész nevetség lenne!"

De már mérges lett anyóka erre

És apó arcába vágta öklét:

"Hogy mersz hozzám így beszélni, ember,

Elfelejtetted nemesi rangom?

Menj utadra, míg szépen beszélek,

Elvitetlek, ha magadtól nem mégy!"

Szegény öreg kiballag a partra,

Már a kék tenger sötét egészen.

Hívja szóval az aranyhalacskát,

Az oda is úszik s kérdi tőle:

"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"

Felel az, illően meghajolva:

"Már bocsáss meg, Aranyhal hercegnő,

Bolondóra jött megint anyóra,

Nem akar ő nemesasszony lenni,

Inkább lenne már hatalmas cárnő!"

Azt felelte Aranyhal hercegnő:

"Sose búsulj, menj isten hírével,

Jól van, legyen anyókából cárnő!"

Hazaballag apó s ugyan mit lát?

Káprázatos kastély áll előtte,

Asztalfőn ül, mint felséges cárnő,

Őt szolgálják fényes uraságok

Tengerentúlról hozott borokkal.

Rá anyóka mézeskalácsot fal.

Körülveszi félelmetes őrség,

Tartva vállon fényes alabárdot.

Hüledezve nézi ezt apóka,

Illendően térdet és fejet hajt:

"Adjon isten, félelmetes cárnő,

Teljesült a kívánságod végre!"

Ám ügyet se vet reá anyóka,

Csak szemével int a szolgahadnak,

Összefutnak fényes uraságok,

És bizony kituszkolják apókát.

Az őrség az ajtóban beéri,

S majd hogy össze nem vágják a bárddal,

Ráadásul mind rajta nevetnek:

"Vén tökfilkó, úgy kellett, úgy kellett,

Legalább egy tanulság a vége:

Ne üsd orrod minden szilvalébe!"

Eltelt egy hét, jött utána másik,

S még bolondabb jut anyó eszébe,

Udvaroncait férjéért küldi,

Megtalálják és elébe hozzák.

Most anyóka így beszél apóhoz:

"Menj és mondd meg ezt az aranyhalnak:

Nem akarok többé lenni cárnő,

Inkább lennék tenger királynője.

Mélységes-mély óceánban laknék,

Szolgálna az aranyhal is engem,

Apród volna szép kíséretemben."

Nem mert ellenkezni már apóka,

Árva szóra sem nyitotta ajkát,

Csak kiment a kék tenger partjára,

Sötét vihar csapkodta a tengert,

Sötét felhők, haragos hullámok

Jöttek-mentek, zúgtak és morogtak.

Hívja szóval az aranyhalacskát,

Az oda is úszik s kérdi tőle:

"Mi baj, apó, mi kéne, ha volna?"

Felel az, illően meghajolva:

"Már bocsáss meg Aranyhal hercegnő,

Nem tudok meglenni már anyótól,

Mert nem akar lenni többé cárnő,

Inkább lenne tenger királynője,

Mélységes-mély óceánban lakna,

Apródjaként, megkövetem szépen,

Te is szolgálnál kíséretében."

Szót se felelt erre a halacska,

Csak megcsobbant a vízben a farka,

S mély tengerben eltűnt mindörökre.

Várta válaszát soká a parton,

Végre hazaballagott apóka.

S ugyan mit lát? A régi sárkunyhót,

A küszöbön üldögélt anyóka,

Lába előtt régi, repedt teknő.

/Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre/

Weöres Sándor: Kutya

Weöres Sándor: Kutya

Ismersz-e, mondd?

A bundám barna volt,

fehér sáv volt a homlokomon,

mint a lámpás a pejlovakén

és mint az égen a Hold.

Mozgott a fülem,

amikor rászállt a légy.

Mozgott az orrom,

amikor szaglásztam a légy után.

Emlékszel?

Te még síró-baba voltál.

Én ott bóklásztam a bölcsőd körül...

elkergettem a kotlóst,

hogyha feléd közelített.

Később a hátamon lovagoltál.

Egyszer le is estél.

Engem raktak meg a rémületben.

A kezedből ettem.

Kicsi kezed volt, halványpiros

és néha sáros, néha homokos.

Egészben nyeltem le a falatot,

nagy-nagy, falánk kutya voltam.

Ismersz-e?

Egyszer... világos este volt,

telihold... vonítottam az égre, a Holdra.

Árnyékom hosszan úszott utánam,

mint mikor ló pusztult a háznál

és elcipeltem a belet.

Hallottam a hangodat akkor,

elővágtattam a kazlak közül,

táncoltam melletted, ugattam.

Emlékszel?

Aztán, éjjel a kertek közt csavarogtam.

Doronggal hátbavágtak akkor.

Elgörbült a gerincem,

a bundám mocskos lett és fakó.

Beteg kutya lettem.

Agyonlövettek.

Akkor, vacsoránál

csak lassan járt a szájakhoz a villa.

A kisasztalnál ültél te külön.

Kip-kop: a lábaiddal

harangoztál nekem,

kipi-kop.

Emlékszel?

Csukás István: ISTEN MEGNYOMJA A TAVASZ-GOMBOT

Csukás István : Isten megnyomja a tavasz - gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.

A rügyek apró rajzfilmgyárak,

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent.

A nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti.

Dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering.

Bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

Fekete István: Szivar temetése

Fekete István: Szivar temetése


Barna volt és kutya. Olyan féldakszli-félfoxi, nem rövid és nem hosszú szőrű, és mindent tudott, amit egy városi kutyának tudnia illik. Tudott szolgálni, elhozta a gazdája papucsát, a vendégeket szaguk szerint rangsorolta, és csak éppen hogy nem beszélt velük. Tudta, hogy asszonya lusta sétáltatni, ez okból nyöszörögni kell, hogy a szegény kis kutyának is vannak "emberi" dolgai, melyek néha halaszthatatlanok.

Gazdái gyermektelenek voltak, és Szivar töltötte be az űrt, amibe pár gyerek szépen belefért volna. Szivar családtag lett. Bizonyos időben tért nyugovóra, bizonyos időben ébredt, és megkövetelte, hogy ilyenkor mindenki ébren legyen. Ha a háziak lustálkodtak, Szivar erélyesen ugatott, amit gazdái ébresztésnek véltek, holott csak a reggelit követelte.

- Szivar a legjobb vekker - mondta a gazdája, és csodálatos történeteket mesélt kutyájáról a hivatalban kollégáinak, akik unták már Szivart gazdájával együtt, mert nem tudták, hogy minden ember költő egy kicsit, még ha számvevő is...

Közben eljárt az idő. Szivar tízéves lett, majd tizenegy, ami kutyasorban már majdnem aggastyánt jelent: és egy szép napon nem hagyta ott kosarát, és nem vett tudomást az állatorvosról se, aki pedig körülrajongta a beteget, sőt - a biztonság okáért - az asszonykát is. Aztán orvosságot ír, melyet Szivar utálatosnak és feleslegesnek minősített, mert bölcsen tudta - amit a háziak elfelejtettek már -, hogy a földi időnek és a sonkacsülöknek immár befellegzett. Kinyújtózkodott, és azt már nem is hallotta, mikor asszonya sírva telefonált urának, hogy Szivar élete elfüstölgött, azaz a fűbe harapott, ami azonban nem teljesen helyes kifejezés, mert Szivar csak akkor harapott fűbe, amikor emésztése nem volt rendben.

A gyász rászakadt a lakásra. Az asszony csendesen járt, mint egy halottas háznál illik, és suttogva beszélte meg az urával, hogy az elhunytnak miként adják meg a végtisztességet. Mert a szemeteskocsi ellen - nagyon érthetően - minden gondolatuk tiltakozott. A városban azonban nem gondoltak a halandó kutyusokra, és az aszfaltot mégse lehetett felszaggatni, hogy a Szivar "földi maradványai" valahol a közelben pihenjenek.

Gyászoló gondolataikat követve eljutottak kis telkükhöz a közeli hegyen.

Igen! Ott puha a föld, csend van, egy-két fenyő, egyszóval minden, amire Szivar emlékének még szüksége lehet. Ez az elhatározás kicsit meg is nyugtatta őket. Azután a néhai Szivar díszes zsákocskába került. Másnap - vasárnap volt éppen - a zsákocskát egy öreg hátizsákba süllyesztették, és elindultak szótlanul, mint az már ilyenkor illik. A férfi vitte a hátizsákot és benne Szivart.

Egyébként ragyogó szép nap volt, de ők erről nem vettek tudomást. A hegy és a vonat tele kirándulóval. A vonaton ember ember hátán. A vidám tömegben senki sem törődött velük, mert senki sem sejthette, hogy az óvatosan földre csúsztatott hátizsákban Szivar utazik.

Örültek, amikor kiszállhattak, és ismét egyedül lehettek. A hátizsákot nagy sietséggel kellett kirángatni a többi utas cókmókja közül. A vonat elzakatolt, a reggeli párában egy varjú károgott, és ez nagyon illett a hangulathoz.

- Emlékszel, amikor hazahoztad? - suttogott az asszony. - Akkor is ebben a hátizsákban...

A férfi csak bólintott.

Odaérve, a hátizsákot gyengéden letette telkük puha mohájára. Azután bement a szerszámos bódéba, ásóval jött vissza, s az egyik fenyő alatt ásni kezdte a sírt. Később az asszony is ásott, majd fenyőgallyakkal kibélelték Szivar kriptáját, és a férfi végül azt mondta:

- Add ide...

Az asszony keze reszketve bogozta a hátizsák zsinórját, széthúzta a száját, hátrahőkölt, és arca eltorzult.

- Béla...

- No?!

Béla is odament, és ő is belenézett a hátizsákba, értelmetlenül és sápadtan, mert a hátizsákban volt: egy kis - egészen kicsi - sonka, egy üveg szilvórium, egy zacskó tepertős pogácsa, puha kenyér, kemény tojás és szardínia...de Szivar nem volt sehol. Siettükben a hátizsákot elcserélték. Szivar pedig továbbutazott azzal a feltett szándékkal, hogy ezen a napon még nagyobb meglepetésekkel szolgál egy hasonló hátizsák jóhiszemű gazdájának...

A nap azonban tovább sütött, és a férfi megszagolta a sonkát.

- Kitűnő...

Azután a szilvóriumot.

- Csodálatos! - És gyanakodva körülnézett. - De vigyük be a házba, mert erre sokan járnak, és végeredményben a Szivar se kívánhatja azt, hogy állva üljük meg a halotti torát...

Benedek Elek: A táltos asszony

A tatárjárás nagy pusztítással járt. A tatárok elrabolták az állatállományt és az egyéb értékeket, sőt sok embert is megöltek vagy elhurcoltak rabszolgának. Amit nem tudtak elvinni, azt felégették.

Benedek Elek: A táltos asszony

A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égiháborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre.

Egyszer, egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé:

- Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat! Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját, s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját, s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek, de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy győztök-e vagy elpusztultok.

Jaj, istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bákainé megjövendölt, be is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy hét, meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt belé egy hét, látják az emberek, akik a mezőn dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki kaszált, cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütötte a sarlóját, s rátette a kalapját. Asszonyok, gyermekek beszaladtak a faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtegették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytől nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek már mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyiek a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben, az asszonyok s gyermekek letérdeltek s imádkoztak. S ím, egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, uramteremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről:

- Ne féljetek, győztetek!

Aztán hirtelen megfordult, s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Jönnek a tatárok, nagy üvöltéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. Látják a kaszálóréteken s a búzaföldeken a teméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind egy ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e, s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hírmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták szegényeket.

Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tatár-dombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.

By Teri Petz : A koldus

Ma találtam ezt a megható verset és nem tudom kategóriába sorolni . Kinek szól ? Felnőttnek , gyermeknek ? Miről is szól ? Szeretetről , könyörületről ? A gyermeki szív tisztaságáról ? Erről a századról ? Ezernyi gondolat kavarog bennem....ma fáj a lelkem ....

By Teri Petz : A koldus

Utcasarkon egy szegény vak ember

félkarjával némán kéreget;

így szedi össze reggeltől estig

a jó szívvel szánt filléreket.

Peti aki első osztályos csak,

a koldust már régen figyeli,

szeretne Ő is pár fillért adni

de pénzecskéje még nincs neki.

Mégis benyúl apró táskájába

- izgatottan keres valamit -

s könyvek, füzet és tolltartó mellől

kiveszi a friss tízórait.

és e szavakkal a koldusnak adja:

-Bácsi, nekem nincs egyebem,

de nézd, én szívesen Neked adom

tízórai vajaskenyerem!

Megsózva ugyan nincs a kenyér,

mert én mindig só nélkül eszem,

de azért jó anyukám sütötte

és vastagon megkente nekem!

S lám, a vak szemekből csöndesen

a forró könny lassan megered,

és besózza észrevétlenül

a kis darab vajaskenyeret!