HOGY FOGOTT LOVAT A RÓKA?

HOGY FOGOTT LOVAT A RÓKA?

Másnap Rémusz bácsi így folytatta a mesét:


A Rókának, ott, Liba anyó háza előtt, nem sok ideje maradt a töprenkedésre, hogy vajon véletlenül járt-e arrafelé a Kutya, vagy szándékosan leselkedett-e a kapu előtt. Később azonban, amikor meggondolta a dolgot, rájött, hogy csakis a Nyúl biztathatta fel a Kutyát.

Elhatározta, hogy alaposan megfizet neki ezért a csínyért.

A következő napon, déltájt, elbújt a bokorban. Nemsokára már hallja is, hogy - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti - jön a Nyúl az úton. A Róka megvárta, amíg a Nyúl odaérkezik a bokorhoz. Akkor aztán ráugrott, és megfogta a fülét.

- Most megcsíptelek! - nevetett. - És ha már megcsíptelek, hát mindjárt meg is eszlek!

- Megeszel? - csodálkozott a Nyúl. - Csak nem vagy éhes?

- De bizony, éhes vagyok! - felelte a Róka. - Ha tudni akarod, ma még nem reggeliztem, és nem is ebédeltem.

- Belátom, hogy akkor igazán éhes lehetsz - bólintott a Nyúl. Hanem ha annyira éhes vagy, aligha lakhatsz jól egy olyan sovány kis falattal, mint amilyen én vagyok!

- Soványnak sovány vagy - ismerte el a Róka -, de azért mégis megeszlek, mert nagyon haragszom rád.

- A harag rossz tanácsadó - mondta a Nyúl. - Én a te helyedben kiadósabb ebédet enném.

- Olyant eszem, amilyen akad - felelte a Róka.

- Hát akkor semmi baj! - rikkantotta a Nyúl. - Amott a mezőn egy beteg ló fekszik. Annak a húsa nemcsak ebédre, hanem még vacsorára is elég, magadnak és az egész családodnak.

- Hol fekszik az a ló? - érdeklődött a Róka.

- Ha eleresztesz, megmutatom.

- Ha megmutatod, eleresztelek.

Ebben aztán meg is állapodtak. A Nyúl elvezette a Rókát a mezőre, az egyik boglyához, és csakugyan: egy ló feküdt ott az árnyékban.

- Láthatod, hogy igazat mondtam! - szólt a Nyúl. - Itt a ló!

Azt azonban már nem tette hozzá, hogy a lónak semmi baja sincs, csak éppen elaludt a nagy melegben.

A Róka eleresztette a Nyúl fülét.

- Hát ennek a húsa igazán elég lesz ebédre is, vacsorára is - mondta. - De hogy vigyem haza?

- Nincs annál egyszerűbb - felelte a Nyúl. - Hozzákötözöm a farkadat a ló farkához, úgy aztán elhúzod. Én is segítek.

- Hátha feléled a ló! - aggodalmaskodott a Róka.

- Nincs már abban egy szemernyi élet sem - nyugtatta meg a Nyúl. - Ha nem volnék ilyen kicsi és gyenge, a farkam pedig nem volna ilyen kurta: magamat is befognám.

A Róka még habozott, tűnődött egy kicsit, de okosabb neki sem jutott az eszébe.

- Keríts valami jó madzagot - mondta a Nyúlnak -, és kötözd a lóhoz a farkamat.

Nem kellett messzire menni madzagért: ott hevert a ló kötőféke, az éppen megfelelt. A Nyúl jól odakötötte a Róka farkát a ló farkához, ki is próbálta, erősen tart-e. Hátrább lépett, és nagyot kiáltott:

- Húzd meg, Róka koma! Húzd meg, rajta!

A Róka nekikészült.

De hát a nagy kiáltozásra a ló is felébredt, nyújtózott egyet.

- No, most! - vezényelt a Nyúl, de jó hangosan. - Húzd meg, ne sajnáld!

Hanem erre már talpra ugrott a ló, és felrántotta a magasba a Rókát.

- Segítség! - jajdult fel a Róka.

A Nyúl azonban egyre csak biztatta:

- Ne hagyd magad! Fogd jó keményen azt a lovat, mert különben oda az ebéd meg a vacsora!

A ló meglengette a farkát.

A Róka vele himbálódzott a levegőben.

- Szabadíts meg! - könyörgött a Nyúlnak.

De a Nyúl mintha nem hallotta volna.

- Vágd a földhöz, Róka szomszéd, ne kíméld! - kiáltozott. - Csak nem ijedsz meg egy ilyen beteg gebétől? Mihelyt letepered, mindjárt megkötözöm!

A ló, farkán a kellemetlen teherrel, mérgében felágaskodott, prüszkölt, nyerített, hányta-vetette magát. Hanem a Rókától nem bírt szabadulni, olyan szorosan összemadzagolta kettejüket a Nyúl.

- Csak még egy kis kitartás! - bátorította a Nyúl a Rókát. - Ez a boldogtalan ló már úgysem bírja sokáig!

- Ő még bírja, de én nem bírom! - nyögött a Róka.

- Üsd, vágd, ne sajnáld! - ordítozott a Nyúl.

A tanácsot azonban nem a Róka fogadta meg, hanem a ló. Hirtelen a két mellső lábára ugrott, a hátsó kettővel pedig oldalba rúgta a farkán fityegő Rókát.

Ki tudja, mi történik, ha még egyszer-kétszer megismétli! Szerencsére azonban a kötőfék elszakadt. A Róka a földre huppant, a ló meg elvágtatott.


- A Róka pedig megkergette a Nyulat? - kérdezte a Kisfiú.

- Dehogyis volt annak kedve kergetődzni! - felelte Rémusz bácsi. - Minden tagja fájt, örült, hogy nagy nehezen hazavánszoroghatott. Neked még nem kell hazamenned?

- De igen - felelte a Kisfiú.

Útközben azt játszotta, hogy ő a Róka, akit megrúgott a ló, minden tagja fáj.

Rémusz bácsi utána szólt az ajtóból:

- Ha Anya meglát, azt hiszi, hogy valami bajod történt. Hallod-e! Ne vánszorogj úgy, mint egy beteg róka!

- Jó! - kiáltott vissza a Kisfiú.

És úgy futott haza - lippiti-klippiti, lippiti-klippiti -, szökdécselve, fürgén, mint egy egészséges nyúl.

LIBA ANYÓ MESTERSÉGE

LIBA ANYÓ MESTERSÉGE

Egész nap esett az eső, még estefelé sem akart elállni.

De a Kisfiú mégis útra készülődött.

- Megyek Rémusz bácsihoz - jelentette be Anyának.

- Maradj itthon inkább - felelte Anya. - Ilyenkor senki sem jár odakint. Nézz csak ki az ablakon: a kutya ott fekszik a házában, a tyúkok ott ülnek az ólban, a tehenek bent kérődznek az istállóban.

A Kisfiú kinézett az ablakon, és igaz: üres volt az udvar. Csak egy-két liba tocsogott a sárban.

- A libák kint vannak - mondta a Kisfiú.

- A libáknak nem árt az eső. Azok szeretik a vizet.

- Én is szeretem - válaszolta a Kisfiú.

- De én nem szeretem, ha megázol. Csuromvíz leszel, mire odaérsz Rémusz bácsihoz.

- Nem leszek csuromvíz, mert neked van ernyőd, és azt ideadod, és akkor nem esik rám az eső.

- Hát nem bánom - mondta Anya. - Itt az ernyő.

Úgy, ernyősen állított be a Kisfiú Rémusz bácsihoz.

- Azt hittem, hogy ma nem jössz el - szólt az öreg. - Ilyenkor senki sem jár odakint.

- A libák kint vannak - felelte a Kisfiú.

- A libáknak nem árt az eső.

- A libák szeretik a vizet - mondta a Kisfiú.

- Nagyon szeretik. A legszívesebben egész nap a vízben locskolnának. Talán ezért is vállalkozott Liba anyó arra, hogy kimossa a szomszédai ruháját.

- Ez már mese? - kérdezte a Kisfiú.

- Ez bizony már mese - válaszolta Rémusz bácsi. - Ha vársz, ameddig megtömöm a pipámat, mindjárt mondom is a folytatását.


A Nyúlnak egyszer a Róka kertje mellett vezetett el az útja. (Nem ment be a kis kapun, dehogyis ment! Több esze volt annál.)

Odabentről ráköszönt a Róka:

- Adj'isten, szomszéd! Mi járatban vagy erre mifelénk?

A Nyúl látta, hogy kerítés van közte és a Róka között. Nem szaladt hát el, hanem megállt, és tőle telhetően barátságosan válaszolt:

- Mosnivalót viszek a patakra. Igen felgyűlt már otthon a szennyes fehérnemű.

- Nem is tudtam, hogy a mosáshoz is értesz!

- Ó, nem én magam mosom a ruhát - felelte a Nyúl -, hanem Liba anyó. Olcsón és gyorsan dolgozik.

- És szép tisztára mossa a fehérneműt? - érdeklődött a Róka.

- Olyan lesz a kezén, mint a patyolat! Még nézni is öröm.

- Jó, hogy mondod - szólt a Róka. - Alkalomadtán én is meglátogatom Liba anyót. A feleségem amúgy sem győzi már a sok mosást. - Ravaszul elmosolyodott: - Jól megfizetek majd a munkájáért.

Hej, megbánta már a Nyúl, hogy elfecsegte a dolgot! Hiszen ha a Róka bejáratos lesz az anyó házába, abból nem származhatik semmi jó.

Próbálta lebeszélni a Rókát:

- Hiába mennél. Mostanában igen sok a dolga. Csak azoktól vállal munkát, akikre már eddig is mosott.

A Róka a bajuszát pödörgette:

- Mondtam már, hogy jól megfizetem a fáradságát.

Látta a Nyúl, hogy sehogy sem térítheti el a szándékától a Rókát.

Vállat vont.

- Lehet, hogy akad még egy kevés ráérő ideje. Legjobb, ha a lakására mégy, estefelé otthon találod.

- Remélem! - vigyorgott a Róka.

- Majd szólok egy jó szót az érdekedben - ígérte a Nyúl. - Ha én beajánllak, bizonyosan szívesen fogad.

Elbúcsúztak. A Róka bement a házába (talán hogy összecsomagolja a mosatásra váró szennyest), a Nyúl pedig sietett a patakhoz.

Liba anyó a parton állt, térdig a vízben, és a ruhát sulykolta.

- Jó napot, anyó! - köszönt már messziről a Nyúl. - Hogy megy a munka?

- Épp jókor jössz! - felelte az anyó. - A szemüvegem beesett a patakba, márpedig anélkül olyan rosszul látok, hogy sehogy se találom. Ha megvolna a szemüvegem, akkor persze könnyen megtalálnám a szemüvegemet...

A Nyúl hamar megtalálta.

- Nagyon köszönöm - mondta Liba anyó. - Szívesen paroláznék veled, Nyúl szomszéd, de hát csupa szappan a kezem.


- A libának nincs is keze - szólt közbe a Kisfiú. - Csak lába van, keze nincs.

- Hát szemüvege, az van? - kérdezte Rémusz bácsi.

- Az sincs - felelte a Kisfiú.

- Persze hogy nincs - mondta az öreg. - Az igazi libának, annak nincs keze, és nincs szemüvege. De ez a Liba: meseliba, ennek keze is van, szemüvege is.

- És a Nyúl is mesenyúl - tette hozzá a Kisfiú. - Azért tud beszélni.

- Azért - bólintott Rémusz bácsi. - A mesében minden: mese.

- De azért igaz is - felelte a Kisfiú. - Játsszuk azt, hogy amit mesélsz, az: igaz.

- Jó - helyeselt az öreg néger -, játsszuk azt. Akkor hallgasd meg, hogy mi történt igazán ebben a mesében.


- Hoztam egy kis mosnivalót - mondta a Nyúl.

- Tedd csak le a partra. Estére már érte is jöhetsz. Otthon leszek.

- Tudom - felelte a Nyúl. - De sajnos, nemcsak én tudom, hanem a Róka is. Én árultam el, meggondolatlanul. Attól tartok, hogy még ma meglátogat.

- Csak jöjjön! - kiáltotta az anyó. - Látod ezt a nehéz sulykot? Ezzel verem fejbe, ha rosszat akar!

- Szép dolog a bátorság - válaszolta a Nyúl. - De ha egy liba meg egy róka összeverekszik, sohasem lehet tudni, hogyan végződik a dolog.

- Hát akkor mit ajánlasz? - tudakolta a Liba.

- Este, ha hazamégy - mondta a Nyúl -, kösd csomóba a mosott ruhát, és tedd az ágyra, oda, ahol aludni szoktál.

- És én hová menjek?

- Repülj fel a mestergerendára, ülj meg ott csendesen.

- Ami azt illeti - vakarta a fejét Liba anyó -, az utóbbi időben egy kicsit meghíztam, elnehezedtem. Nem tudom, megbírnak-e még a szárnyaim.

- Repülj előbb az asztalra, onnan a kemencére, onnan a gerendára - tanácsolta a Nyúl. - Úgy majd bizonyosan sikerül.

- És azután mi lesz? - érdeklődött az anyó.

- A többi az én gondom - felelte a Nyúl.

Elbúcsúztak, a Nyúl elindult hazafelé. Útközben azonban betért a Kutyához.

- Ráérsz ma este? Egy kis szívességre kérnélek.

- Miről van szó?

- Rókafogásról.

- Arra mindig ráérek - felelte a Kutya.

A Nyúl elmondta, hogy a Róka estefelé felkeresi Liba anyót. Hogy minek? Azt állítja, hogy mosni való ruhát visz neki, pedig alighanem egyéb célja sincs, mint hogy egyedül maradjon az anyóval a szobában, ahol senki sem látja, és elkapja a nyakát.

- Én is ott leszek! - ígérte a Kutya. - Fogadom, hogy a Róka ma este nem eszik lúdpecsenyét!

Sötétedéskor a Kutya elbújt Liba anyó udvarán, a fészer mögött.

Nemsokára jött is a Róka.

- Szerencsés jó estét, Liba anyó! - köszönt be a kertkapuból. - Hoztam egy kis mosnivalót.

De hogy választ nem kapott, beljebb lopakodott, belesett az ajtón a házba. Látta a félhomályban, hogy valami fehérség fekszik az ágyon. (A mosott ruhát rakta oda kupacba az anyó, úgy, ahogy a Nyúl tanácsolta.)

"Úgy látszik, Liba anyó már alszik - morogta a Róka a fogai között. - Hadd aludjék! Ráér felébredni, amikor már fogom a nyakát."

S azzal lassan, óvatosan, hogy meg ne csikorduljon az ajtó, benyitott a szobába, lábujjhegyen odalopakodott az ágyhoz, hirtelen rávetette magát arra a fehérségre, megragadta a fogával, és már rohant is vele, ki a házból, ki a kertből.

Hanem ahogy a kertajtón kilépett, földbe gyökeredzett a lába az ijedtségtől. Mert ott állt előtte, alig egy lépésnyire, az, akitől a leginkább rettegett: a Kutya.

- Mit keresel itt? - kérdezte szigorúan a Kutya. - Mit viszel a szájadban?

A Róka letette a földre, amit a szájában tartott.

Ő maga is csak akkor ért rá, hogy megnézze, mi az, és roppantul elcsodálkozott, hogy nem Liba anyót hozta el az ágyról, hanem egy nyaláb mosott ruhát.

- Liba anyót kerestem - hebegte zavartan. (És ez nem is volt hazugság.)

- Minek? - vallatta a Kutya.

- Egy kis mosnivalót hoztam neki - felelte a Róka. (De ez már hazugság volt.)

- És aztán?

- Nem találtam otthon.

Liba anyó, aki igen megbátorodott, amióta a Kutya hangját hallotta, leszállt a mestergerendáról (előbb a kemencére, onnan az, asztalra, onnan meg a földre), és kilépett a házból.

- Nem találtál itthon? - szólt. - Pedig megtalálhattál volna, ha nem sietsz úgy ellopni azt, amit az ágyon felejtettem.

- Nem loptam én semmit! - védekezett a Róka. - Amit itt látsz, mind a saját fehérneműm.

És iszkolt volna el, ha a Kutya elébe nem toppan:

- Lássuk csak azt a fehérneműt!

Liba anyó egyenként felmutatta a ruhát:

- Ez itt a Nyúlé, ez a Borzé, ez a Mókusé!

- Mindig tudtam, hogy nagy csibész vagy - mondta a Kutya fejcsóválva a Rókának -, de hogy ruhatolvajlásra vetemedel, azt mégsem gondoltam volna rólad!

El is mondta még aznap Mezeiné asszonyságnak, az asszonyság pedig a környék minden állatjának, hogy a Róka fehérneműlopásra adta a fejét. Addig sem volt valami nagy becsülete a Rókának, de attól fogva még az a kevés is elveszett.


Rémusz bácsi kinézett az ablakon.

- Elállt az eső.

- Akkor nem nyithatom ki az ernyőt - mondta elszomorodva a Kisfiú.

- Azért kinyithatod - felelte Rémusz bácsi.

- Igaz - mondta a Kisfiú.

És úgy ment haza, nyitott ernyővel, pedig messze, az ég alján egy kis időre még kibukkant a felhők alól az esti napfény.

MELYIK A LEGERŐSEBB ÁLLAT

MELYIK A LEGERŐSEBB ÁLLAT?

Egyik nap Rémusz bácsi ezt kérdezte a Kisfiútól:

- Ha a Teknős és a Medve kiáll egymással kötélhúzásra, mit gondolsz: melyikük lesz a győztes?

- A Medve - vágta rá a Kisfiú. - Mert ő az erősebb.

- Ezt gondolta a Medve is - bólintott az öreg. - Csakhogy megfeledkezett ám arról, hogy: "Többet ésszel, mint erővel!"

- Ésszel is lehet kötelet húzni? - kérdezte a Kisfiú.

- Néha még azt is lehet - felelte Rémusz bácsi. - Mindjárt meghallod, hogyan.


Mezeiné asszonyság és a leányai egy este szilvalekvárt főztek egy nagy kondérban. Odagyűltek a szomszédok is, segíteni, kóstolgatni. A Medve fát hordott az erdőről, a Róka a tüzet élesztgette, a Farkas egy nagy főzőkanállal a fortyogó, sűrű levet kavargatta, a Nyúl a báránykisasszonykákkal együtt fazekakat, bögréket, csuprokat, köcsögöket mosogatott, hogy legyen mibe tölteni a lekvárt, ha megfőtt.

Ott volt Teknős apó is. Hát neki mi hasznát vehették?

- Lányok, hozzátok a hintaszéket - rendelkezett Mezeiné -, és tegyétek fel rá Teknős apót.

- És mit csináljak odafent? - tudakolta az apó.

- Figyeld, hogy nem fut-e ki a kondérból a lekvár. Kár lenne minden cseppért.

Így is történt. A lányok vitték a hintaszéket, felsegítették rá a Teknőst, a Teknős pedig vigyázott, hogy ki ne fusson a kondérból a lekvár.

Mezeinének mindenkihez volt egy-egy kedves szava.

A Farkasnak ezt mondta:

- Igazán szép dolog, hogy ilyen szorgalmasan kevergeted ezt a fortyogó, sűrű levet. Pedig ugyancsak csípheti a szemedet a füst meg a gőz!

- Ó, szót sem érdemel - felelte udvariasan a Farkas. - Ezért a kis kellemetlenségért bőven kárpótol a lekvár finom szaga.

A Rókához így szólt az asszonyság:

- Tudom, nagy szívesség, hogy a tüzet élesztgeted. Hiszen az is megeshetik, hogy egy szikra megpörzsöli a bundádat.

- Nem az első pörzsölés lesz rajta - legyintett a Róka. - Különben is, vigyázok magamra.

A Nyúlhoz ezzel lépett oda:

- Látom, milyen szép tiszta minden fazék, bögre, csupor, köcsög! Ez a te érdemed, kedves Nyúl szomszéd, mert a lányaim ugyan nem valami szorgalmasak a mosogatásban.

- Éppen ellenkezőleg, tisztelt asszonyság - válaszolta a Nyúl. - A kisasszonykák nagyon is szorgalmasak. Valóságos élvezet velük a munka.

A Teknőst is megdicsérte:

- Nagyon hálás vagyok, hogy olyan éberen vigyázol a lekvárra. Neked köszönhetjük, hogy nem futott ki a kondérból.

- Szó, ami szó, eddig nem is igen akart kifutni belőle - vallotta be őszintén a Teknős.

A Medvének pedig ezt mondta az asszonyság:

- Te végzed a legnehezebb munkát. Nem gyerekség ám ennyi fát idehordani az erdőről!

- Ki végezze a nehéz munkát, ha nem én? - felelte önérzetesen a Medve. - Hiszen én vagyok a legerősebb köztetek!

- Ami igaz, az igaz - mondta Mezeiné. - Mindenki tudja, hogy ezen a környéken a Medve a legerősebb állat.

- Persze, mindenki tudja - helyeseltek a vendégek, akik bármennyit civakodtak is máskülönben, most a háziak kedvéért (meg a jó szilvalekvár kedvéért is) igyekeztek finoman, nyájasan viselkedni.

A Teknős azonban váratlanul felnevetett a hintaszéken.

- Mit beszéltek?! - kiáltotta. - Azt mondjátok, hogy a Medve a legerősebb állat a környéken?

Mezeiné megütődve tekintett rá.

- Miért? - kérdezte. - Talán ismersz erősebbet?

- Hogy ismerek-e? - kacagott a Teknős. - Már hogyne ismernék! Olyan jól ismerem, hogy jobban már nem is lehet.

- Nono! - pödörte meg a bajuszát a Medve. - Szeretném én látni azt az állatot!

- Hiszen már látod is! - felelte Teknős apó.

A Medve körüljártatta a tekintetét a szobában. Sorra vette valamennyit: a Farkast, a Rókát és a többieket - még a Nyulat is.

- Nem látom sehol - jelentette ki végül.

- Nem is láthatod, ha éppen oda nem nézel, ahová kellene - kuncogott az apó.

- Mondd meg már, ki az a nagyerős állat? - unszolta Mezeiné.

- Nem más, mint én! - felelte az apó.

- Te? - csodálkozott a Medve (és vele csodálkoztak a háziak is, a vendégek is). - Hiszen talán te vagy a leggyengébb az egész társaságban!

- Az igazat megvallva, engem is meglep a dolog - mondta a vendéglátó asszonyság. - Mert azt mindig tudtam, hogy sok eszed van, és nagyon kemény páncélt hordasz, de hogy olyan borzasztóan erős is vagy, azt most hallom először.

- Ha annyira csodálkoztok - válaszolta a Teknős -, legjobb, ha próbát teszünk.

- Birkózást ajánlasz? - kérdezte a Medve, és mindjárt gyürkőzni is kezdett.

- Inkább kötélhúzást - felelte a Teknős. - Hol egy jó erős kötél?

Hamar kerítettek egy vastag, hosszú kötelet. Megállapodtak abban, hogy a Medve megfogja a kötél egyik végét, a Teknős a másikat, és a Farkas vezényszavára mindketten akkorát húznak rajta, amekkorát csak bírnak. Így aztán kitudódik, hogy melyik az erősebb.

- Csak egy kikötésem van - tette hozzá az apó -, mégpedig az, hogy a kötél végével a víz alá merülhessek. Biztosabban állok odalent az iszapban, mint idekint a szárazföldön.

- Elfogadom a kikötést - felelte a Medve. - Mert én meg biztosabban állok idekint a szárazföldön, mint odalent az iszapban.

Ebben is megegyeztek hát. Valamennyien levonultak a folyóhoz - kivéve a báránykisasszonyokat, akiknek, bármennyire duzzogtak is, otthon kellett maradniuk, hogy a lekvárra vigyázzanak -, és felsorakoztak a parton.

- A versenyzők foglalják el helyüket! - rendelkezett a Farkas.

A Medve fogta a kötél egyik végét, és elsétált vele az erdő felé, a Teknős fogta a kötél másik végét, és lemerült vele a víz alá.

Egy idő múlva a Farkas megkérdezte:

- Elkészültetek?

- Hajjaj, már régen! - felelte a Medve.

A Teknős is felbukott a víz alól.

- Elkészültem! - válaszolta ő is.

De hogy mivel készült el igazában, azt nem mondta meg senkinek.


- Mivel készült el? - érdeklődött a Kisfiú.

- Nem találod ki? - felelte Rémusz bácsi. - Annyit elárulok, hogy a folyó vize igen zavaros volt.

- Megkért egy másik teknőst, hogy segítsen neki?

- Dehogyis! - mondta az öreg. - A Medve nem két, hanem akár száz teknőssel is könnyen elbánt volna. Egészen más dolgot művelt a Teknős odalent a víz alatt.

- Odakötötte valamihez a kötelet?

- Okos fiú vagy! - felelte Rémusz bácsi. - Éppolyan okos, mint Teknős apó. Mert azt csinálta csakugyan: odahurkolta a kötél végét egy vastag gyökérhez. Azt húzza el a Medve, ha olyan nagyon erős!


- Tehát elkészültetek mind a ketten - állapította meg a Farkas. - Hát akkor: vigyázz!... Rajta!

A medve kezdetben csak amúgy fél kézzel rántott egyet a kötélen.

Gondolta: az is elég lesz. Csak amikor érezte, hogy a kötél nem enged, akkor fogta két marokra. Nagyot húzott rajta: hiába.

Megfordult, átvetette a vállán a kötelet, nekifeszült. De most sem sikerült kirántania a vízből az apót.

- Ejnye, azt a hét meg a nyolc! - dörmögte. - Csak nem tesz csúffá egy ilyen hitvány kis teknős, akinél a fél talpam is nagyobb?

Megint fordult egyet, nekivetette a lábát egy cöveknek. Cibálta, rángatta a kötelet: hasztalanul. A végén a cövek is kidőlt, de a Teknős még mindig ott terpeszkedett, ahol az imént. Szemlátomást nem is igen erőlködött.

- Háromig számolok - hirdette ki a Farkas. - Ha a Medvének addig sem sikerül kimozdítania a helyéről a Teknőst, akkor elvesztette a mérkőzést.

- Szép lassan számolj! - mondta az apó. - Mert én nem háromig, hanem akár százig is bírom.

Hanem a Medve háromig sem bírta. Keze-lába remegett a fáradtságtól. Eleresztette a kötelet.

Abban a pillanatban a Teknős észrevétlenül leoldotta a kötél másik végét a víz alatti gyökérről, és kimászott a partra.

- No, belátod-e már, hogy én vagyok az erősebb? - kérdezte a Medvétől.

- Cickány legyek, ha egy szót is értek az egészből! - csóválta a fejét a Medve.

- Ha akarod, még egyszer megpróbálhatjuk - ajánlotta az apó.

De mielőtt a Medve válaszolhatott volna, megszólalt Mezeiné asszonyság:

- Azt hiszem, közben megfőtt a lekvár. Gyerünk haza: ilyen szép mérkőzés után valamennyiünknek jólesik majd egy kis kóstoló.


- Én is szeretem a szilvalekvárt - mondta a Kisfiú.

- Jó is az! - felelte Rémusz bácsi. - Eredj haza gyorsan, hátha éppen lekváros kenyeret kapsz vacsorára!

- Hátha! - mondta a Kisfiú, és hazaszaladt.

A VARANGYOS BÉKA ÉS A FARKAS

A VARANGYOS BÉKA ÉS A FARKAS

- Azt ígérted, hogy máskor elmeséled, mi volt máskor - figyelmeztette másnap Rémusz bácsit a Kisfiú.

- Ezt ígérem most is - bólintott az öreg. - Majd máskor elmesélem.

- Ma nincs máskor?

- Ma ma van - felelte az öreg. - Hiszen tudod!

- És ma nem mesélsz? - kérdezte elszontyolodva a Kisfiú.

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét.

- Ne félj - mondta. - Csak bolondoztam. Talán nem szabad bolondoznom?

- De szabad - válaszolta a Kisfiú. - Hanem azért inkább mesélj.

- Jó - mondta Rémusz bácsi. - Akkor elmondom a Farkas és a Varangyos Béka történetét.


A Farkas nagy nehezen kikászálódott a mocsárból. Azt sem tudta, kire haragudjék jobban: a Nyúlra-e vagy a Varangyos Békára. (Mert hiszen azt gondolta, hogy a Varangyos Béka csalta be a mocsárba.) Elhatározta, hogy bosszút áll mind a kettőn.

Csakhogy hol találja őket?

- Kvákkvákkvák! - hallatszott egyszerre a zsombékosból.



Odanéz a Farkas, és látja, hogy a Varangyos Béka hasal ott, egy zöldellő szittyócsomó tövében. (Ugyanott, ahol a Nyúl bújt el az imént.)

Nagyot ugrott a Farkas, rácsapott a mancsával a Békára.

- Megvagy! - üvöltötte.

A Béka akkorát csodálkozott, hogy hirtelenjében megijedni is elfelejtett. Mert olyant még életében sem hallott, hogy a farkas békára vadásszék.

- Megvagyok, persze hogy megvagyok - válaszolta. - Hogyne volnék meg, amikor sose is vesztem el!

- Megfogtalak!

- Veszem észre - felelte a Varangyos Béka. - Nem is győzök ámulni rajta. Újabban gólyaeledellel élsz?

- Hová gondolsz?! - kiáltotta a Farkas. - Utálom a békahúst, kivált a varangyosat.

- Hát akkor mit akarsz tőlem?

- Megbüntetlek, amiért az előbb olyan csúnyán becsaptál.

Csak most csodálkozott el igazán a Béka.

- Az előbb? - kérdezte értetlenül. - Hiszen már vagy egy hónapja nem találkoztunk!

- Még tagadod is? - mordult rá a Farkas. - Talán nem te mondtad nekem azt, hogy a Nyúl a mocsáron keresztül, az erdő felé szaladt?

- Már hogy mondtam volna, amikor a Nyulat nem is egy, hanem két hónapja nem láttam semerre! Eddig az iszapban aludtam, csak most bújtam ki egy kis friss levegőre.

- Egyszer rászedhettél, másodszor nem szedsz rá! - mondta a Farkas. - Agyoncsaplak, mégpedig mindjárt!

Már-már emelte is a lábát. De azután eszébe jutott, hogy itt, a dágványban ugyan hiába vagdosódnék: a Béka elmerülne a puha iszapban, meg sem találná többé.

Tudta ezt a Varangyos Béka is. Ezért biztatta a Farkast:

- Csapj már rám! Mire vársz?

- Csak légy türelemmel. Azt nézem, hol van itt valami jó lapos szikla, amin agyonverhetlek.

- Van itt több is, eléggé megfelelő - felelte a Béka. - Hanem a legeslegjobb, az ott emelkedik a füzek mögött.

- Miért ajánlgatod olyan buzgón azt a sziklát? - kérdezte gyanakodva a Farkas.

- Csak azért, mert ha már meg kell halnom, még utoljára szeretnék végignézni a magasból ezen a mocsáron, ahol eddig az életemet éltem. Talán még a porontyaimat is megpillantom valamelyik zsombékon, és elbúcsúzhatom tőlük.

- Lásd, hogy ki vagyok! - válaszolta nagylelkűen a Farkas. - Teljesítem a kívánságodat.

S azzal fogta a Békát, kiemelte a vízből, és elindult vele a füzek felé. Csakugyan, ott állt az a magas szikla.

- Ide tégy le - kérte a Béka a Farkast. - Hadd nézegessem még egy kicsit ezt a szép vízi világot!

- Én ugyan nem találom valami szépnek - mondta a Farkas. - De azért csak nézegesd. Innen úgysem szökhetsz meg.

- Tudom én azt! - sóhajtotta a Varangyos Béka.

Leült a sziklára, onnan pislogott jobbra-balra, de legfőképpen hátrafelé, mert igazában nem a szép vízi világra volt kíváncsi, hanem arra, hogy mit csinál a Farkas.

Látta, hogy ott áll a háta mögött, és szemmel tartja minden mozdulatát.

- No, mi lesz? - sürgette a Farkas. - Nem bámészkodtál még eleget?

- Sehol sem találom a porontyaimat - panaszolta a Varangyos Béka. - Nézd csak te is, neked jobb szemed van.

- Mintha ott ülne az egyik - mondta a Farkas.

- Hol? - kérdezte a Béka, és lassan közelebb mászott a szikla pereméhez.

- Ott, ni! - mutatta a Farkas. - A sás előtt.

- Hiába - sóhajtott a Béka, és még közelebb mászott a szikla széléhez -, gyengül a látásom!

- Sebaj! - mondta a Farkas. - Ezentúl úgysem lesz szükséged rá.

- Csak egy percig várj még! - kérte a Béka.

- Egy pillanatig sem várok! - felelte a Farkas.

S azzal magasra emelte a mancsát, és lecsapott vele.


- És agyonütötte a Békát? - kérdezte a Kisfiú.

- Mondd meg te! - felelte Rémusz bácsi. - Mit gondolsz: agyonütötte?

- Nem ütötte agyon - mondta a Kisfiú. - Mert a Varangyos Béka gyorsan beugrott a vízbe.

- Persze hogy beugrott! Hiszen azért vitette magát arra a magas sziklára. Beugrott a magas szikláról, nagyot csobbant a víz.

- Platty! - mondta a Kisfiú. - Így csobbant a víz.

- Így. A Farkas csak a csupasz, kemény sziklát találta el a mancsával. Fájdalmában hatalmasat ordított.

- Juj juj juj juj! - mondta a Kisfiú. - Így ordított a Farkas.

- Éppen így. A Varangyos Béka pedig ráült egy nagy vízi levélre, és odakiáltott a Farkasnak...

- Kvákkvákkvák! - mondta a Kisfiú. - Ezt kiáltotta a Varangyos Béka.

- Tévedsz - felelte Rémusz bácsi. - Ezt az egyet nem találtad el.

- Hát mit kiáltott?

- Koáksz-koáksz-koáksz!

- És ez mit jelent?

- Nem tudom - mondta az öreg. - Sajnos, nem nagyon értek vízi nyelven.

HOGYAN CSŐSZKÖDÖTT A RÓKA KERTJÉBEN A NYÚL?

HOGYAN CSŐSZKÖDÖTT A RÓKA KERTJÉBEN A NYÚL?


Egyik napon a Kisfiú egy marék földimogyorót szedett, és elvitte Rémusz bácsihoz. Mindjárt nekiláttak mind a ketten, el is fogyott egykettőre az utolsó szemig.

Akkor ezt mondta az öreg:

- Tudok egy olyan mesét, amelyben mogyoróról van szó.

- Az jó - felelte a Kisfiú.

- Hát akkor hallgasd meg.




A Nyúl nagyon szerette a földimogyorót. De nem valami gyakran jutott hozzá ehhez a csemegéhez. Neki magának csak egy kis káposztásföldje volt, azokat a kerteket pedig, ahol mogyoró termett, kerítés védte. De még ha nem védte volna is: a Nyúl sokat adott a becsületére, és még csak egy szem mogyorót sem vett el a máséból.

Hanem a Rókának egyszer valami nagy ravaszság jutott az eszébe.

Teleültette a kertjét földimogyoróval. Amikor megérett a termés ezt mondta a Nyúlnak:

- Tudom, hogy nagyon szereted a földimogyorót, de nem valami gyakran jutsz ehhez a csemegéhez.

- Ez bizony igaz - felelte a Nyúl. - Mert én egy szemet sem veszek el a máséból. Nálam a becsület az első. Én már ilyen vagyok.

- Ilyen vagyok én is. Csak egy a különbség: az, hogy én nem szeretem a földimogyorót.

- Nem szereted? Hát akkor minek ültetted tele mogyoróval a kertedet?

- Őszintén megmondom - válaszolta a Róka. - Szeretnék leszokni a húsevésről. Az a sok nehéz étel megfekszi a gyomromat, és a vadászatot is meguntam. Mostanában, ha elfog az éhség, és nincs más étel a háznál, kimegyek a kertbe, és majszolok egy kis földimogyorót. Igen laktatós, egészséges táplálék.

- És ezenfelül igen jó ízű is - tette hozzá a Nyúl.

- No, látod, éppen itt a baj! - felelte a Róka. - Hiába igyekszem megszeretni, sehogy sem jövök rá az ízére. Ezért is fogy olyan lassan a termés. A végén még ott szárad el a bokron.

- Nagy kár lenne érte.

- Ezt mondom én is. És ha nekem magamnak nem kell, miért ne egye meg más? Olyan, aki szereti.

- Igaz is! - helyeselt a Nyúl. - Miért ne?

- Van a sövényen egy kis kapu - folytatta a Róka. - Éjjel-nappal nyitva áll. Ha étvágyad támad egy kis földimogyoróra, menj be nyugodtan akármikor, és falatozzál kedved szerint.

- Köszönöm szépen - felelte a Nyúl. - Lehet akár mindjárt is?

- Miért ne? - felelte a Róka. - Hanem jó lesz sietni, mert mindjárt besötétedik.

Futott a Nyúl, egyenesen a Róka kertjébe. Honnan tudhatta volna, hogy a Róka csapdát állított ahhoz az éjjel-nappal nyitva álló kis kapuhoz?

Pedig egész éjjel azon dolgozott a Róka a családjával együtt. Egy erős, rugalmas növendék fát lehajlított a földig, és hurkot kötött a végére. Aki belép a kis kapun, annak a nyakára hurkolódik a kötél, a fa pedig hirtelen felegyenesedik, és magával rántja azt, aki a hurokba szorult.

Futott a Nyúl, be a kis kapun. Egy lépés, és máris a nyakára hurkolódott a kötél. A fa pedig hirtelen felegyenesedett, és a magasba rántotta.

Ott himbálódzott a Nyúl, ég és föld között, és hamarjában nem tudta, mitől féljen jobban: attól-e, hogy leesik, és megüti magát, vagy attól-e, hogy nem esik le.

Mert azt rögtön kitalálta, hogy a Róka éppen neki állította ezt a csapdát, és gyanította, hogy csak valami gonosz szándéka lehet vele.

Próbálta kioldani a hurkot, rúgkapált, fickándozott, erőlködött.

De csak azt érte el vele, hogy a kötél még jobban megszorult a nyakán.

„Nagy szamár vagyok! - dühöngött magában. - Gondolhattam volna, hogy a Róka nem ok nélkül hív meg a kertjébe!”

Hanem hát a dühöngés nem használt.

Jó szerencsére éppen arra tévedt a Farkas.

Máskor a Nyúl éppenséggel nem örült volna a találkozásnak (mert a Farkas sohasem titkolta el, hogy mennyire kedveli a nyúlpecsenyét, a Nyúl pedig sohasem titkolta el, hogy mennyire utálja azokat, akik a nyúlpecsenyét kedvelik), most azonban felderült a képe.

„Épp jókor jössz, Farkas koma! - mormolta a bajusza alatt. - Jobbkor nem is jöhettél.”

De egyetlen szóval sem árulta el, hogy mit gondol, sőt úgy tett, mintha meg sem látná a Farkast. Mint aki saját jókedvéből hintázik a kötélen, egy kis dalt dudorászott, de úgy, hogy a Farkas is megértse:

Csősznek fogadott a Róka:
vigyázzak a mogyoróra,
s minden tolvaj fürjet, varjat
szorgalmasan elzavarjak.

- És aztán mit fizet a Róka a csőszködésért? - szólalt meg a Farkas a fa tövében.

A Nyúl adta a meglepettet.

- Nini! - kiáltotta. - Észre sem vettem, hogy itt vagy. Mit kérdezel?

- Azt, hogy jó bért fizet-e a Róka ezért a madár-hessegetésért.

- Megjárja - felelte a Nyúl. - Óránként három fityfirittyet.

- Fityfiritty? - furcsálkodott a Farkas. - Hát az micsoda? Soha hírét sem hallottam.

Nem is hallhatta, mert a Nyúl akkor találta ki.

- Nem hallottad? - álmélkodott a Nyúl. - Hát az hogy lehet? A városban már régóta ez a pénz járja.

- És mekkora pénz az a fityfiritty? - érdeklődött a Farkas.

- Három fityfiritty két szopós bárány ára - magyarázta a Nyúl. - Kilenc fityfirittyért már egy anyányi juhot kaphatsz a vásáron.

- De hiszen ez azt jelenti - számolgatta a Farkas -, hogy háromórai szolgálattal megkereshetem egy juh árát! Nem bíznád rám vagy egy félnapra azt a csőszködést?

- Nem tehetem - válaszolta a Nyúl. - A Róka csakis bennem bízik meg. Aztán meg nekem is szükségem van a pénzre.

- De hiszen te nem eszel bárányt, juhot!

- Ó, te bolond! - nevetett a Nyúl. - Hát azt gondolod, hogy a pénzen csak egyféle dolgot kapni? Nem bárányt, nem juhot, hanem káposztát, salátát veszek a vásárban. A keresetemből kitelik már egy szekérderéknyi.

- No, látod! - erősködött a Farkas. - Már elég pénzt szereztél. Nincs csúnyább, mint a kapzsiság. Igazán átengedhetnéd a helyedet egy-két órára!

- De mit szól hozzá a Róka? - habozott a Nyúl.

- A Róka a legkedvesebb pajtásom - felelte a Farkas. - Még örül is majd, hogy én is egy kis pénzhez jutok.

A Nyúl kérette magát egy ideig, azután, mint aki nagy nehezen enged a rábeszélésnek, így szólt:

- Hát nem bánom, cseréljünk helyet. De ha a Róka megharagszik én nem tehetek róla.

- Bízd csak rám.

A Farkas ugrott egyet, megragadta a kötelet, és a fa csúcsával együtt lehúzta a földre. A Nyúl is megfogta a kötelet, kiszabadította a fejét a hurokból, és a hurkot ráigazította a Farkas nyakára.

- Ereszd el! - vezényelt.

Ő maga is eleresztette a kötelet.

A hurok megszorult, a fa hirtelen felegyenesedett, és a magasba rántotta a Farkast.

Ott himbálódzott, ég és föld között.

- Jó mulatást! - kiáltotta nevetve a Nyúl. - Szerencsés csőszködést!

S azzal gyorsan elszelelt a kis kapun át a mogyoróskertből, mert hallotta, hogy jön a Róka.

Nem futott messze, csak a közeli tocsogóig, ott megbújt a zsombékban. Addigra lassan bealkonyodott.

A Róka pedig belesett a kis kapun, és látta, hogy valami állat himbálódzik a kötélen. Hallotta is, hogy egy kis dalt énekel:

Meghálálja majd a Róka:
vigyázok a mogyoróra.
Nem jön tolvaj a kertbe, nem,
valamennyit elkergetem.

„Ejnye, be jó kedve van a Nyúlnak! - gondolta magában a Róka. - No de nem sokáig, mert mindjárt meghálálom a csőszködést.”

Felkapott a kerítés tövéből egy jó vastag, erős, görcsös botot, és se szó, se beszéd, végighúzott vele azon, akit a sötétben a Nyúlnak nézett.

- Jaj jaj jaj! - ordított fel a Farkas. - Mit csinálsz, Róka szomszéd?

- Kiadom a fizetést a csőszködésért - felelte a Róka, és ütötte-verte a Farkast, ahol csak érte.

Jó időbe telt, ameddig kimagyarázkodtak, és a Róka kisegítette a hurokból a cimboráját.

- Az a furfangos Nyúl megint kifogott rajtunk! - csóválta a fejét a Róka.

- Utoljára történt! - fogadkozott a Farkas. - Megyek és megfogom.

Rohant is tüstént, arra, amerre az imént a Nyúl szaladt. A tocsogóban, a zsombék mögül megszólalt egy hang:

- Kvákkvákkvák! Hová igyekszel, Farkas szomszéd?

A Farkas azt hitte, hogy a Varangyos Béka szól hozzá.

- A Nyulat hajszolom - felelte. - Nem láttad valamerre?

- Már hogyne láttam volna! - vartyogott békahangon a Nyúl. - Hiszen csak az előbb nyargalt erre.

- És merre futott?

- Arra, a mocsáron át, az erdő felé.

A Farkas nekiiramodott a mocsárnak. Persze nyakig elmerült az iszapban, alig tudott kikászálódni belőle.


- És a Nyúl? - kérdezte a Kisfiú.

- A Nyúl kimászott a zsombék mögül, és szép kényelmesen hazaballagott.

- És máskor sem fogta meg a Farkas a Nyulat?

- Azt, hogy mi történt máskor, én is majd máskor mondom el - felelte Rémusz bácsi. - Most ballagj haza te is, szép kényelmesen.

- Ballagok - mondta a Kisfiú. - Szép kényelmesen.

Rémusz bácsi utána nézett az ablakon, és látta, hogy szép kényelmesen fél lábon ugrálja végig az utat, egészen a kertkapuig.

A BÉKÁK BESZÉDE

A BÉKÁK BESZÉDE

Másnap estefelé a Kisfiú ezzel köszöntött be Rémusz bácsihoz:

- Bugybugy-putypuruty!

Rémusz bácsi éppen szöget vert egy csizma sarkába. Felnézett a munkájából, és így felelt:

- Rumkumkumkum-humhumhum! - de még csak el sem mosolyodott.

- Ezt miért mondtad? - kérdezte a Kisfiú csodálkozva.

- Teknősnyelven szóltál hozzám - felelte az öreg. - Én pedig kecskebékanyelven válaszoltam.

- És mit jelent az, amit mondtál? - érdeklődött a Kisfiú.

- Nem tudom egészen biztosan - mondta Rémusz bácsi. - A folyó partján hallottam, amikor legutóbb arra jártam.

- Lehet, hogy azt jelenti, hogy: szervusz?

- Lehet - felelte az öreg.

- Hát akkor: rumkumkumkum-humhumhum - mondta a Kisfiú.

Rémusz bácsi letette a kalapácsot, és kezet nyújtott.

- Bugybugy-putypuruty - válaszolta barátságosan.

- Mesélni is békanyelven fogsz? - érdeklődött a Kisfiú.

- Embernyelven is, békanyelven is - felelte Rémusz bácsi.


Amikor a Teknős - bugybugy-putypuruty - lemerült az iszapba, a Kecskebéka, aki éppen ott hűsölt, nagyon megörült neki, mert már régen nem találkoztak.

- Rumkumkumkum-humhumhum - üdvözölte, és mindjárt megkérdezte tőle: - Pumpumvamvam-vamvamvam?

- Hudrubadra-mutymutykuty - felelte a Teknős.

Meghallotta a Vöröshasú Béka, és nem állta meg, hogy közbe ne szóljon:

- Ümmömm-ümmöm.

De ezt már a varangyos béka sem hagyhatta szó nélkül.

- Kvákkvákkvákkvák - mondta.

Jól elbeszélgettek.

A Róka a parton állt és fülelt. Szerette volna eltalálni, hogy miről folyik a társalgás odalent a víz alatt, de egy kukkot sem tudott ellesni belőle.


- Pedig az előbb még megértették egymást, a Teknős és a Róka - vetette ellen a Kisfiú.

- Persze - felelte Rémusz bácsi. - Mert szárazföldi állat-nyelven beszélt, most pedig vízi nyelven.

- És azt nem érti a Róka?

- Nem bizony. Éppen azért hallgatódzott olyan figyelmesen, mert azt remélte, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerül elkapnia egy-két értelmes hangot.

- És sikerült? kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt megtudod - felelte Rémusz bácsi.


Szálltak a buborékok, hozták-vitték a titkos vízi beszédet. A Róka ide-oda fordította a fejét, és egyre beljebb lépdelt a partról a vízbe.

- Brekeke! - mondta egy apró zöld béka.

De a Róka így értette:

- Gyere be!

- Menjek be? - csodálkozott a Róka, és körülnézett. - Ki hív engem?

- Kva-kvákkvák - szólt a varangyos béka.

A Róka azonban így hallotta:

- A bátyád.

Nagyon megütődött ezen a válaszon a Róka, mert eddig úgy tudta, hogy a bátyja éppolyan kevéssé szereti a vizet, akárcsak ő maga.

Meg is kérdezte:

- Hát te mit keresel a vízben?

- Ümmöm, ümmöm - mondta a Vöröshasú Béka.

A Róka meg ezt értette:

- Fürdöm, fürdöm.

Oda néz, ahonnan a hangot hallotta, vagyis a vízbe, és látja, hogy csakugyan: ott áll a bátyja, éppen szemben.

(Azazhogy a saját tükörképe állt ott, azt nézte a bátyjának.)

- Brekeke! - kiabált megint a zöld béka, s ez most is éppen úgy hangzott, mintha ezt mondta volna: gyere be!

- Inkább te gyere ki! - felelte a Róka, és már nyúlt is a saját képmása felé, hogy kihúzza a vízből.

Hanem egy kicsit elhirtelenkedte a dolgot, megcsúszott, elesett, és fejjel előre, belepottyant a vízbe. Alig tudott kikecmeregni belőle.

- Hahaha! - nevettek a nagy békák.

A kisebbek meg így:

- Hehehe!

És volt ott egy egészen pici béka, az így nevetett:

- Hihihi!


- És ez mit jelentett vízi nyelven? - kérdezte a Kisfiú.

- Olyasfélét, mint szárazföldi nyelven.

- És a Teknős hogy nevetett?

- Sehogy - felelte Rémusz bácsi. - Mert addigra már mélyen aludt odalent a folyó fenekén, a puha iszapban.

Kézbe vette a kalapácsot, amelyet az előbb letett maga mellé.

- Neked is aludni illenék már - mondta. - Nem vagy még álmos?

- Egy kicsit.

- Hát akkor: bugybugy-putypuruty!

- Humkumkumkum-humhumhum! - ásított a Kisfiú, és hazament.

A RÓKA MEG A TEKNŐS

A RÓKA MEG A TEKNŐS


Rémusz bácsi meséi


- És a Rókával mi történt, amikor kiment a házból! - tudakolta a Kisfiú a következő alkalommal. - Odatalált a folyóhoz?

- Nem valami könnyen - felelte Rémusz bácsi. - Szeme, szája, orra, füle, mind tele volt korommal. Nem látott, nem hallott, még a szimata is cserbenhagyta. Előbb fejjel ment neki egy vastag fának, aztán meg fölhemperedett egy erős gyökéren. De a végén mégis eljutott a folyóhoz, és megmosakodott.

- És aztán mit csinált? - kérdezte a Kisfiú.

- Mindjárt meghallod - mondta Rémusz bácsi.


Ment a Róka hazafelé a nagy országúton. Egyszerre csak meglátta Teknős apót. (A Nyúl már régen hazaszaladt, a Teknős azonban lassan járt.)

„Ha már a Nyulat nem csíphettem el - morogta a fogai között a Róka -, legalább elcsípem a Teknőst. Megérdemli, mert fejbe vágott, és ki tudja, nem szántszándékkal tette-e?”

Teknős apó is meglátta a Rókát.

„Jó lesz sietni, hátha még elbújhatok a gizgaz között - mondta magában. - A Róka alighanem azt gondolja, hogy szántszándékkal vágtam fejbe (egy kicsit igaza is van a dologban), és bosszút akar állni rajtam.”

De hiába sietett, a Róka utolérte.

- Hová sietsz, Teknős apó? - kérdezte tőle.

- Mármint hogy én? - álmélkodott az apó. - Életemben sem siettem, most sem sietek.

- Azt hittem, hogy talán rossz a lelkiismereted, és menekülsz előlem - mondta a Róka.

- Nem vétettem én senki ellen - felelte a Teknős. - A menekülés pedig nem szokásom, hiszen ha behúzódom a házamba, nincs, aki árthat nekem.

A Róka a fejét vakarta. Ami igaz, az igaz: azt a kemény páncélt, amit az apó a hátán hordoz, nem fogja a Rókának sem a foga, sem a körme.

De azért így válaszolt:

- Ejnye, de biztos vagy a dolgodban! Pedig én tudom ám a módját, hogyan pusztítsalak el.

- De hát miért akarsz elpusztítani, igen tisztelt barátom? - kérdezte az apó. - Sohasem volt bajunk egymással.

- Majd lesz ezután - felelte a Róka. - Az előbb úgy fejbe vágtál, hogy púp nőtt a homlokomon.

- Puszta véletlenség volt.

- És talán az is véletlenség, hogy a Nyúllal, az ellenségemmel léptél cimboraságra?

A Teknős látta, hogy a Róka mindenáron a vesztét akarja. Nem is védekezett, vitatkozott hát tovább, hanem behúzódott a házába, és meglapult a földön.

- No, lássuk, mire mégy velem!

- Hogy mire megyek? - nevetett a Róka. - Elviszlek a mészégetőkhöz, behajítlak a kemencébe. Abban a jó tűzben házastul megsülsz egy perc alatt!

Megijedt a Teknős. De nem mutatta ki, hanem így szólt:

- Nem bánom, tégy velem akármit. Csak valahogyan eszedbe ne jusson, hogy bedobj a folyóba. Ha már meg kell halnom, legalább ne szenvedjek sokat.

De a Róka mást gondolt:

- A kemence messze van. Inkább a malomba vetlek. Az a két kemény malomkő házastul megőröl egy perc alatt.

Még jobban megijedt a Teknős. De azért ezt válaszolta:

- Ennél okosabbat nem is tehetsz. Neked sem kell messzire elfáradnod, nekem sem kell sokáig szenvednem. Csak azt az egyet ígérd meg, hogy nem dobsz a folyóba.

Pedig hát egyebet sem akart, mint éppen azt, hogy a Róka a folyóba dobja. A Róka meg hirtelenjében megfeledkezett arról, hogy a teknősök a vízben még otthonosabbak, mint szárazon. Éppen ezért, merő kajánságból, elhatározta, hogy éppen oda veti a Teknőst, ahová a legkevésbé kívánkozik: a folyóba.


- A Nyúl is éppen így csapta be a Rókát, amikor odaragadt a szurokbabához, és könyörgött, hogy ne hagyja ott az úton - szólt közbe a Kisfiú.

- Ilyesformán - bólintott Rémusz bácsi. - Hiszen a Teknős épp a Nyúltól tanulta ezt a fortélyt. De a Róka még a saját kárán sem tanult, úgy elvette az eszét a gonoszság.

- Mondd tovább! - kérte a Kisfiú.

- Mondom - felelte az öreg.


- Szóval azt kéred, hogy ne dobjalak a folyóba? - vigyorodott el a Róka. - Tudd meg, hogy oda doblak, ahová akarlak.

- És hová akarsz dobni? - kérdezte az apó.

- Éppen a folyóba! - felelte a Róka.

Mindjárt fel is emelte Teknős apót (nem volt valami nehéz), és vitte a folyóhoz.

Az apó tessék-lássék nyöszörgött, jajongott, de titokban alig várta már, hogy odaérjenek. Azt remélte, hogy a Róka egyszerűen behajítja majd a vízbe, ő pedig gyorsan elúszik, és befúrja magát az iszapba.

Igen ám, csakhogy a Róka biztos akart lenni a dolgában. Nem dobta be a folyóba a Teknőst, hanem megragadta a farkánál fogva (a farka végét ugyanis gondatlanságból kint felejtette az apó), és úgy nyomta a víz alá. A Teknős mozdulni sem tudott.

Mit tegyen? Kidugta a fejét, és kiabálni kezdett:

- Jaj, jaj, jaj, elmerülök! Fogj meg gyorsan, mert elvisz a víz!

- Mit ordibálsz? - szólt rá a Róka. - Hiszen fogom a farkadat!

- Jaj, dehogyis fogod! Egy korhadt gyökeret markolsz. Ereszd el gyorsan, és fogj meg, mert mindjárt elsodor az örvény!

Zavaros volt a víz. A Róka hiába meresztgette a szemét, nem látta, hogy mit szorongat: a Teknős farkát-e vagy egy fa gyökerét.

Az apó pedig csak jajongott tovább:

- Jaj, elmerülök! Jaj, megfulladok!

Hátha igazat beszél a Teknős?

A Róka eleresztette, amit fogott, és gyorsan oda kapott, ahol az apó farkát gyanította.

Csakhogy a Teknős még gyorsabb volt (amilyen lassan járt a szárazon, olyan fürgén mozgott a vízben), kieresztette a lábait, egyet-kettőt csapott velük, és máris bent úszott, messze a folyóban, ahol a Róka már nem érhette utol.

Egyszer még felbukkant, de csak azért, hogy jót nevethessen a felsült Róka szemébe, azután - bugybugy-putypuruty - lemerült a puha iszapba.


Rémusz bácsi olyan mulatságosan puttyogtatott a szájával, hogy a Kisfiú felugrott, és odaszaladt hozzá.

- Még! - kérte. - Hogy csinált a Teknős?

- Bugybugy-putypuruty! - ismételte az öreg, de még mókásabban, mint az előbb, mert most még a nyelve hegyét is ki-kidugta, a fejét is rázta közben. - Bugybugy-putypuruty!

A Kisfiú megpróbálta utánozni, és elég hamar meg is tanulta: bugybugy-putypuruty.

Útközben hazafelé ő volt a Teknős, amint éppen megmenekült a Rókától, jót nevet, és lemerül a puha iszapba.

- Bugybugy-putypuruty! - kiáltotta, de olyan hangosan, hogy egy kapirgáló tyúk ijedtében hanyatt-homlok bemenekült előle az ólba.