A kis vadrózsa (Román mese)

A kis vadrózsa

Réges-régen, abban az időben, mikor még a farkasok egy akolban háltak a bárányokkal, s a juhászok egy asztalnál ettek a királyokkal, élt egy kis faluban egy igen-igen öreg ember. Volt az már száz esztendős is, vagy talán még egy-két esztendővel több is. Együtt éltek, éldegéltek boldogan egs ősz anyókával, semmi sem hiányzott a boldogságukból, csak azon szomorkodtak, búslakodtak örökké, hogy Isten nem áldotta meg gyerekkel őket.

Odaültek minden áldott este a kemence padkájára, s folyton arról beszélgettek, hogyan babusgatnák, édesgetnék ők azt a gyereket, akit az Isten nekik szánna. Egy este, amint ismét ott ültek a tűz mellet, s éppen erről beszélgettek, megszólal az öregember:
- Hallgass csak rám, feleség!
- No, mit akarsz? - kérdezte az asszony.
- Én bizony csak azt, hogy mondasz, amit mondasz, én elmegyek világgá, s amíg egy kis gyereket nem találok, haza se jövök. Ha itt maradok, még békében meg se tudok halni, hogy a házam idegen kézre kerül; addig megyek, amíg térdig kopik a lábam, de vagy gyerekkel jövök vissza, vagy sohase látsz többet ebben az életben.
Eleget marasztotta a felesége, de annak ugyan beszélhetett, összekötötte a batyuját, nagy sírással elbúcsúzott a feleségétől, s elindult világgá. Ment, ment, hegyeken-völgyeken által, de semerre sem talált olyan gyereket, akit hazavihetett volna.

Egyszer, sok vándorlás után, rengeteg erdőbe ért, amely olyan sötét volt, hogy ijedten állott meg; nem tudta vajon elinduljon-e benne, vagy inkább visszaforduljon. Eszébe jutott aztán, hogy hátha éppen ebben a rengetegben találná meg a kis gyereket, nagyot fohászkodott hát, s elindult.

Na, gyerekek. Én azt szóval elé nem mondhatom, hogy mit kínlódott, bukdácsolt az a szegény ember addig, míg egy nagy barlang szájához nem ért. No, de ott várt rá még az igazi sötétség! Le is ült a barlangszáda elé, s gondolkozott, töprenkedett, hogy bemerészkedjék-e oda is. De bizony gondolta, ha eddig elkínlódott, itt meg nem áll; összeszedte bátorságát, s tapogatott befelé a sötét barlangba. Ment, ment egy darabon, de a sötétség s a csendesség mind nagyobb lett körülötte, olyan nagy, hogy nem mert többet előremenni. Leült a földre nagy búsan, s mikor egy kicsit megbátorodott, megint tett egy-két lépést előre, s hát istenem, egy szemernyi csepp világosság derengett keresztül a sötétségen. Megörült ennek erősen az öregember, meggyorsította lépteit, s nemsokára ott volt a világosságnál: hát ott ült egy hosszú, fehér szakállú remete, s olvasgat egy rengeteg nagy könyvben.

A remete észre sem vette az öregembert, csak olvasott tovább nagy komolyan. Az öreg türelmesen várt egy darabig, aztán térdre borult a remete előtt:
- Jó reggelt, édes öregapám.
De a remete meg sem moccant a köszönésre, tovább olvasott. Most már hangosabban köszönt az öreg, s akkor intett a remete neki, hogy jöjjön közelébb egy kicsit.
- Hát téged mi hozott ide, fiam, ebbe a sötétségbe? Száz év telt már el mióta embert nem láttam, már azt hittem, soha egyet sem látok - mondotta a remete reszkető hangon.
- Nagy bánat miatt bujdostam én el, édes öregapám. Öreg vagyok én is, meg a feleségem is, lehet, hogy nemsokára meghalunk, s az sincs, akire a házacskánkat hagyjuk. Nem adott az Isten gyereket nekünk, s most azért indultam vándorútra, hogy találjak egyet a nagyvilágban.
A remete felvett a földről egy almát, s odaadta az öregembernek:
- Egyet se búsulj, te szegény ember. Ennek az almának a felét edd meg te, a másik felét add a feleségednek, s majd meglátod, minden jó lesz.
Az öreg megcsókolta alázatosan a remete lábát, úgy köszönte meg az almát, aztán fordult vissza ismét a barlangszáda felé. Nagy bajjal kijutott ismét az erdőből, s onnan gyönyörű szép virágos rétre ért. Erősen el volt fáradva, meg volt szomjazva, a sok járástól, nézett erre-arra, hogy valami forrást nem találna-e, de az bizony semerre se volt. Fogta hát az almát, s egykettőre megette, nemcsak a felét, hanem az egészet, mert eszébe se jutott nagy fáradságában az öreg a remete tanácsa. Hát amint megette, lehanyatlott a pázsitra, s elaludt.

Mikor felébredt és körültekintett, egy különös kis bugyrot látott maga előtt, vadrózsák hevertek százával körülötte, s mintha valami egyre mozgolódott volna benne. Odamegy, felemeli a kis takarót, hát egy gyönyörű kétesztendős leányka rugdalódzik a vadrózsák között. Hej, nagy volt az öregember öröme! Felkapta a földről a leánykát, szép gyöngéden a karjára fektette, s úgy indult vele boldogan hazafelé. De bezzeg sebesen rakta a lábát, nem úgy, mint amikor elindult, egykettőre hazaért, bevitte az udvarra a gyereket, letette egy üres vederbe, s szaladt be a házba:
- Hamar, hamar, feleség, hoztam egy kicsi leánykát neked arany ám a haja, égszínkék a szeme!
Hej, szaladt is az öregasszony, hogyne szaladt volna, nézi a vederben a gyereket, de bizony ott nyoma se volt neki. Már azt hitte, hogy talán bolonddá tette az ura, de mikor az öregember meglátta az üres vedret, majd földbe gyökerezett a lába a rémülettől, hogy ugyan hová is lehetett egy szempillantás alatt a gyerek. Keresték az udvaron mindenfelé, hogy ugyan nem bújt-e el valahova, de azt bizony sehol meg nem találták.
- Hol lehet? - mondogatta kétségbeesetten az öregember. - Talán valami gonosz tündér vagy vadállat rabolta el szegénykét.

Nézték mindenfelé, de semminek nyomára nem találtak. Ugyan hova is lett a kis Vadrózsa? Mikor az öregember bement a szobába, hogy kihívja a feleségét, a kislány boldogan kezdett rugdalózni az üres vederben, sikongatott nagyokat, hogy csak úgy zengett az udvar. Éppen az udvar felett kerengett egy óriás sasmadár, az meghallotta a gyerek sikongását, lecsapott, s egy pillanat múlva már felemelkedett a levegőbe, vitte karmai közt a kicsi Vadrózsát.

Öt perc sem telt belé, már fent volt egy hatalmas fa tetején vele, s letette óriás fészkébe a kislányt. A kis sasok nagyon csodálkoztak a különös kis jószágon, s annyira megtetszett nekik hogy nem ették meg, hanem köré ültek, s bámulták.

A sas fészke bent az erdő közepén volt, mellette csörgedezett egy patak , de bizony annak a vizéből senki ember fia nem ihatott, mert mérges volt: egy nagy hétfejű sárkány lakott a partján, az mérgezte meg, hogy senki oda ne is merjen közelíteni. Nagy ellensége volt a sárkány a sasnak, fájt a foga örökké a kis sasfiókákra, de amíg az öreg sas otthon volt, nem mert hozzájuk még közelíteni se, mert a sas éppen olyan erős volt, mint ő. De jaj volt a kis sasfiókáknak, ha nem volt otthon az apjuk! Akkor bezzeg csak arra lesett a sárkány, hogy valamelyik közel repüljön a földhöz, nem volt kegyelem annak, felfalta rettenetes torkával.

Egy éjjel ismét elment az öreg sas, a fiatalok pedig ott ültek a kis Vadrózsával a fészekben, s tekintgettek szerteszét a nagyvilágban. Egyéb se kellett a sárkánynak, éhes volt szörnyű módon, s gondolta magában, ha ők nem jönnek le, majd felmegyek én, s csakugyan kezdett felfelé kúszni rettenetes testével. A sasfiókák egyszerre remegni kezdtek, mint a nyárfalevél, húzódtak össze a fészek hátuljába, de a két tüzes szem s a hosszú, lángoló nyelv folyton közeledett feléjük. Egyszerre benyúlt a nyelv a fészekbe, s éppen meg akarta kapni az egyik sasfiókát, mikor irtózatos ordítás hallatszott, a sárkány lehullott a fáról, mint egy darab fa, s holton terült el a földön. Akkor remegni kezdett a hatalmas fa, susogtak, zizegtek a levelek, pedig egy szellőcske se mozgatta őket, a kis sasfiókák azt hitték, hogy most már igazán itt az utolsó órájuk. Csak a kis Vadrózsa nem félt, lefeküdt, s édesen elaludt.

Jött nemsokára haza az öreg sas, hát látja a sárkányt a földön elterülve, s amint feltekint a fészekbe, látja, hogy valami hosszú sárga omlik le onnan keresztül a sűrű ágakon. Megnézi, hát a kis Vadrózsa haja. Hamar felreppent, s megkérdezte a fiait:
- Ki ölte meg a sárkányt?

De azok mind azt mondták, hogy ők nem ölték meg, s egyebet nem tudtak mondani, mint hogy ide fellopózkodott a sárkány, s mikor hozzájuk akart érni, hirtelen lezuhant a fáról.
Csak a kis Vadrózsa nem szólt semmit, ő csak nézett szelíden az öreg sasra.
- Gyerekek - szólalt meg az öreg sas ismét -, nem gondoljátok, hogy az akit ti nem ettetek meg egyszer az fizette vissza most a jóságotokat?

A kis Vadrózsának ezentúl még sokkal jobb dolga volt, mint eddig, úgy tartották a sasok, mint egy kis királyleányt. A legpuhább zöld mohát hozták neki, hogy ágyat készítsen belőle magának; ha szép, illatos virágot pillantottak meg, rögtön lecsippentették, s vitték, hogy feldíszítse magát. Ha ennivalóért mentek, a kis Vadrózsának hozták a legfrissebb, legérettebb gyümölcsöt.

Így telt, múlt az idő, s a kis Vadrózsából nagy leány lett, szép, mint a ragyogó nap. Nem kívánkozott sehová se a fészekből, ott üldögélt egész nap, mikor megunta, odaállt a fészek szélére, s kitekintett a messze hegyek felé. A kis madarak kedves éneke, a virágok illata s a pillangók bolondos tánca voltak a mulattatói, ő sohase tudta megunni őket.

Egyszer a király fia vadászatra ment, s alig lovagolt be az erdő sűrűjébe, egy szarvas pattant fel előtte, de mielőtt még rálőhette volna nyilát, eltűnt a szeme elöl. Vágtatott a királyfi utána, s egyszerre ott találta magát a legnagyobb sűrűségben, óriás fák között, amelyek egy szemernyi napot sem engedtek át lombjaik között.Megállott hirtelen a királyfi belefújt a trombitájába, de semmi választ se kapott rá, még a kutyák ugatása se hallatszott, bármennyire is figyelte.
Megállt, aztán ismét beljebb ment a rengetegben, hát egyszerre csak fénysugár világít le egy magas fa tetejéről. Feltekint oda, s megpillantja a sasok fészkét, s a kis sasokat, amint ott nézdegélnek jobbra-balra. Feszíti a királyfi az íját, hogy lelője valamelyiket, de egyszerre csak még egy élesebb fénysugár világított le, s az úgy elvakította, hogy elengedte az íját, s el kellett takarni a kezével a szemét, hogy meg ne vakuljon. Mikor megenyhült a fényesség, ismét feltekintett, s meglátta a kis Vadrózsát, aki ott könyökölt a fészek szélén, s gyönyörű arany haja hosszan lógott le a fán.
- Mondd meg, szép leány, hogy juthatnék fel hozzád! - kiáltotta fel a királyfi Vadrózsának.
De Vadrózsa, aki életében először látott embert, csak mosolygott, rázta a fejét, nem szólt semmit.

A királyfi látta, hogy hiába szólítja, megfordította a lovát keresztültörte magát a sűrűségen, s hazalovagolt. De nem volt ezentúl nyugta otthon. Folyton Vadrózsára gondolt, végre megint odalovagolt az erdőbe, de akárhogy kereste, kutatta a fát, nem tudta semmiképpen megtalálni.
Nagy búsan lovagolt hazafelé, s olyan szomorú lett, hogy apja, anyja, azt sem tudták, hova legyenek érette az aggodalomtól. Megkérdezte aztán egyszer az öreg király a fiától:
- Ugyan édes fiam, mi bántja a szívedet, hogy olyan vagy, mint a háromnapos esős idő?
A királyfi nem teketóriázott sokat, hanem megmondta az apjának őszintén, hogy mióta azt az erdőbeli szép leányt látta, sem éjjele, sem nappala, örökké azon jár az esze. Erősen elszomorodott a király, hogy a fia egy fán lakó leányt tudott így megszeretni, próbálta is lebeszélni, de mikor látta, hogy egyre szomorkodik, kiadta a parancsot, hogy kutassák ki, bárhol legyen is, a kis Vadrózsát. Nagy jutalmat ígért a király annak, aki megtalálja. Bezzeg voltak elegen, akik vállalkoztak rá, de senki sem tudott a nyomára akadni. Haj, de mennyit nevettek a királyfin, hogy annyi gyönyörű leány közül egyet se tud választani, éppen az kell neki, aki isten tudja hol, egy fa tetején lakik!

Hiába jártak minden erdőt keresztül-kasul, Vadrózsát senki se találta meg. Egyszer csak, amint éppen hazakészülődnek a király belső emberei, megállítja őket egy rettenete csúf boszorka, akinek púp volt a hátán, s akkora orra volt, hogy majd a térdét verte. Megállott nagy kacagva az emberek előtt, s így szólt:
- Tudjátok meg, fiaim, hogy én ismerem egyedül azt a fát, ahol a királyfitok Vadrózsája lakik.
- Nem mégy innen, vén boszorkány? - rivallt rá az egyik ember. - Azt hiszed, olyan könnyű minket bolonddá tenni?
- Hát csak beszéljetek, amit akartok - gúnyolódott a boszorkány -, mégiscsak én tudom, hogy hol van az a leány!
- Hát vezess el, ha tudod - mondták az emberek.
- De bizony nem vezetlek én, fiaim, hanem inkább ti vigyetek engem a király udvarába, mert csak ott akarom megmondani, amit tudok.
Mit tehettek volna egyebet az emberek, felültették a vén boszorkányt egy lóra, s elvitték a király elé.
- Igaz, hogy te elő tudnád keríteni az erdőből azt a leányt? - kérdezte a király a vén boszorkánytól, mikor a trónja elé vezették.
- Igen is - uram- királyom - és meg is tartom a szavamat felelte a boszorkány.
- Hát hozd ide - parancsolta a király.
- Adj először egy katlant meg egy háromlábú széket - mondotta a vén boszorkány.

Hozták is azonnal; a vén banya a hóna alá fogta, s megindult előre; kis távolságra követték a király vadászai, s utánuk lovagolt a királyfi. Micsoda lármát csinált a vénasszony, amint ment előre a katlannal meg a széklábbal! Mintha ezer meg ezer manó szökdécselt volna mellette, olyan zakatolást csapott. Mikor az erdő szélére értek, a boszorkány intett az embereknek, hogy álljanak meg, s ő egyedül ment be az erdőbe. Nemsokára odatalált Vadrózsa fájához, ott megállott, szedett egypár gallyat, tüzet rakott, ráállította a széklábat, s annak tetejére a katlant. Persze, amint ráállította, s eleresztette, lepotyogott a katlan a tűzbe, s a boszorkány úgy tett, mintha nagyon bosszankodnék, s törné a fejét, hogy ugyan hogy is állíthatná meg erősen a katlant.

Vadrózsa, aki a fészekből csendesen nézegette a bolondos öregasszonyt, elvesztette a türelmét, s lekiáltott neki:
- Anyókám, erősítsd meg azt a katlant, mert a lyukon leesik!
- De hát hová erősítsem, édes lányom? - ravaszkodott a banya.
- Tégy a fa alá tüzet, s tedd egy ágra a katlant - kiáltott le Vadrózsa.
- A boszorkány úgy is tett, megrakta a fa alatt a tüzet, de a katlant egy olyan vékony ágra akasztotta, hogy megint csak belésuppant a tűzbe.
Vadrózsa is elvesztette a türelmét, s lekiáltott az asszonynak:
- Várj csak, lemegyek én mindjárt, s majd segítek rajtad. S indult is lefelé, s egy pillanat alatt lekúszott a fán.
- No, egyéb se kellett a vén boszorkánynak, hátára kapta Vadrózsát, s iramodott ki vele az erdőből. Egykettőre kint voltak, s odavezette a boszorkány a királyfihoz a leányt. Megölelte, megcsókolta a királyfi, rögtön aranyba-ezüstbe öltöztették, a hajába gyöngysort fűztek, aztán bele ült a királyfival egy hatlovas hintóba, s úgy mentek a király udvarába.

Három nap múlva megtartották a lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az álommanók története

Az álommanók története

Fent a messzi északon, ahol nincsenek zöld rétek, bokrok és fák, ahol még föld sincs, csak a tenger vizén úszó jégtáblák vannak, és ahol a homokozóba homok helyett darált jeget öntenek, ott a fenti északon élnek a smaragzöld szemű álommanók.
Arrafelé olyan hideg van, hogy a pingvineknek, a jegesmedvéknek meg a fókáknak is zoknit köt a mamájuk, és ha az álommanóknak kihullik egy könnycsepp a szeméből, abból üveggyöngy lesz, mire a földre hullik, és csilingelve gurul tovább.
Ez persze észrevették a smaragzöld szemű, bojtos sapkás pici kék álommanók is, akik úgy vélik, hogy a sírás egészen jó móka. Néhányan még versenyezni is szoktak: távolba-, vagy célba sírnak. A távolba sírásnál az nyer, akinek a könnycsepp-üveggyöngye messzebbre gurul a jégtáblán, mielőtt odafagyna, a célba sírás esetén meg az a manó viheti haza a csupor forró csokoládét, akinek a könnycsepp-üveggyöngye pontosan belegurul egy pici lyukba, méghozzá három seprűnyélnyi távolságról. Az álommanók a nagy sírások után ezért mindig jókat nevetnek, aztán egy tálba összegyűjtik a üveggyönggyé vált könnycseppeket, és odaadják az Északi Tündér Hetedik Lányának, hogy fűzze őket a hajába.

Ez a mese róluk, a smaragzöld szermű, bojtos sapkás, pici kék álommanókról szól, akik szeretik a vajas kenyeret teával, meg a forró csokoládét, és akik üveggyöngyöket sírnak, és ott élnek fent a messzi északon.
Jaj, várj csak, hiszen meg sem mondtam még, hogy miért ők az álommanók! Hát, mert ők főzik az álmainkat. Én sem tudtam sokáig, amíg egyszer el nem árulta a nagyapám. Most elárulom én is neked: ott, a messzi északon, a jégtáblák hátán sok kicsi jégkunyhó van, azokban élnek az álommanók.
A jégkunyhók belsejében már nincs hideg, mert az álommanók bevezették a fűtést. Egy cirkáló gejzírt szelídítettek meg azok közül, amik ott dúlnak-fúlnak-cirkálnak a jégtáblák alatt. Csöveket eresztettek belé, azokon jön fel a kellemes meleg.
A legnagyobb jégkunyhóban, a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOKBAN nagy üstök állnak, ezekben főzik éjjel-nappal az álommanók az álmainkat. Neked is főznek, meg nekem is, mindenkinek készítenek álmokat, ezeket látjuk éjszaka, amikor elalszunk.
Az álommanók szorgosak, neki szoktak állni a főzésnek már kora délután, hogy estére, amikor kezd besötétedni, és a lemenő nap az utolsó sugaraival olyan lilára festi a jégkunyhók tetejét, hogy azok mind egy-egy gombóc szeder fagylaltnak néznek ki, készen legyen minden álom.
Hát igen, ami igaz, az igaz: nem mindig sikerül időre elkészülniük. A múltkor például az ügyetlen Praclibal - akit azért hívnak így, mert két bal lába van, jobb meg egy sincs - megbotlott, amikor bele akarta szórni az üstökbe a bergebájt, és az összes álom kiömlött. Volt is nagy ijedtség! Praclijobb - igen, neki meg csak két jobb lába van, és bal egy sincs - gyorsan felsegítette testvérét, és szaladtak odahívni a többi álommanót, mert újra kellett kezdeni az álomfőzést. Szerencsére majdnem mindenki álmával elkészültek időre, egyedül a kis Szabó Bencének kellett forgolódnia egy ideig, amíg ő szemét is elérte az álom fuvallat, és el tudott aludni.
Azt kérdezed, hogyan kapjuk a manóktól az álmokat? Hát, ezt is megmondom: az álommanók mindenkire gondolnak szépen sorban - mostanában először persze Szabó Bencére, mert lelkiismeret furdalásuk van egy kicsit -, mondanak egy varázsigét, és egyszer csak azt érezzük, hogy lecsukódik már a szemünk. Ásítunk egy nagyot, esetleg megvakarjuk a bal fülünket - én legalábbis meg szoktam - és már alszunk is. Hát így.
Az álommanók igyekeznek mindenkinek szép álmot főzni. Frissen szedik a bergebájt, saját maguk darálják a kirgibért. Mindig tesznek az üstbe felhőfodrot, harmatcseppet, megízesítik az álmokat akácmézzel, meg egy kis fahéjjal. Nagyon finomat tudnak főzni! És egyszer majdnem ebből lett a baj, éppen erről szeretnék mesélni neked!

Hogy történhetett, senki sem tudja, de Kvadromórónak, egy fiatal álommanónak, aki még meg sem élte a második bütét (egy büte 5 évet jelent, ha átszámoljuk emberi időre), eszébe jutott, hogy meg kellene kóstolni az üstben rotyogó álomfőzetet! Bimballér és Kampaja ugyan mondta neki, hogy ne tegye, Praclibal és Praclijobb, a két testvér még a kabátja ujjánál fogva is megpróbálta visszatartani, de Kvadromórót nagyon csábította a felhőfodor meg a kirgibér illata, és beleivott az álomfőzetbe.

Abban a pillanatban, amikor az első korty legurult a torkán, úgy összecsuklott, mint akit elhagyott az akarata, és elterült a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK padlóján. Bimballér, Kampaja, Praclibal és Praclijobb nagyon megijedt, nem tudták mi történt vele. Vízzel locsolták, fülébe kiáltottak, simogatták, megrázták, énekeltek neki, sőt, Kampaja még eljárta az álomtáncot is, de Kvadromóró csak mozdulatlanul feküdt a padlón.
Ott feküdt csak, és a többiek már nem is tudták, hogy mit gondoljanak, amikor hosszú idő elteltével hirtelen kinyitotta a szemét és felült. Aztán megdörzsölte az arcát, ásított egy nagyot, és azt mondta:
- Tyí, a jégkásáját, hogy én milyen jót aludtam!
Bimballér, Kampaja, Praclibal és Praclijobb azt sem tudta, szerda van, vagy péntek, úgy örültek, hogy Kvadromóró magához tért. Megölelték, hátba veregették, Praclibal még egy hókristályt is adott neki. De egy dolgot nem értettek:
- Mond csak, Kvadromóró - szólalt meg Kampaja - hogy érted azt, hogy te aludtál? Az álommanók sohasem alszanak! Mi nem is tudunk aludni! Csak viccelsz, ugye?
- Dehogy viccelek! - felelte Kvadromóró. És nem csak aludtam, de még álmodtam is!
Na, erre a hírre az összes álommanó úgy meglepődött, hogy azonnal letottyantak a fenekükre.
- Hogyan? - kérdezte Praclibal.
- Micsoda? - kiáltott fel Praclijobb.
- Három hóemberbe fogadok, hogy csak viccelsz! - így Bimballér.
- Dehogy viccelek, mondtam már, hogy nem viccelek!- duzzogott Kvadromóró, mert azt hitte, a többiek sohasem fognak neki hinni. - Hát mondom, hogy aludtam, és még álmodtam is!
- Álmodtál? - csodálkozott Kampaja. - Hát lehetséges lenne, hogy mi is álmodjunk?
- Persze! - felelte Kvadromóró. - Csak nekünk is innunk kell az álomfőzetből!
Praclibal erre olyan izgatott lett, hogy csak úgy özönlöttek ki belőle a szavak:
- Nem fáj, nem szúr, nem viszket? Édes, kellemes, puha? Mondd csak! Milyen érzés álmodni, Kvadromóró? Mond el, felelj, mesélj, mi is tudni akarjuk!
- Hát... Álmomban réten jártam, zöld réten. A fű simogatta a lábamat, meleg volt, és madarak is énekeltek.
- Micsoda, mi az a madár? - szakította félbe Kampaja.
- Mi az a rét? - szólt izgatottan Bimballér.
- És mi az a fű? - ragadta meg Kvadromóró kezét Praclijobb.
- Mi az, hogy zöld? - süvöltötte Praclibal, mert már alig tudott uralkodni magán a nagy izgalomtól.
- A madár olyan mint a pingvin, csak kisebb, és más, és repülni tud, és pici lábai vannak, és pici a csőre, és olyan, de olyan gyönyörűen énekel! A rét, a rét az olyan nagy, és selymes, és pici puha szálakból áll, és jó rajta sétálni mezítláb, meg bukfencezni, meg az illata is nagyon jó. És a zöld: a rét a zöld. A jég, az fehér, a rét az meg zöld. A fehér olyan fehér, a zöld meg olyan zöld, és a fű is zöld, és a fűből van a rét.
- Pfffuuuu... - fújt Bimballer.
- Hmmmm... - hümmögött Kampaja.
- Nem értem, nem értem! - értetlenkedett Praclijobb, Praclibal pedig felugrott, és azt kiáltotta:
- Nekünk is azonnal innunk kell a főzetből! Én is akarom látni a rétet, a zöldet, meg a füvet és a madarat!

Na, erre mind felugrottak, és odarohantak a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK legnagyobb üstjéhez, és mind egy cseppig kiitták belőle az álomfőzetet. Kvadromóró persze velük tartott, ő még repetázni akart.
Amint megitták a főzetet, az összes smaragzöld szermű, bojtos sapkás, kék pici álommanó elaludt, és álmodott rétről, ami zöld és fűből van, meg madarakról, meg olyan homokozóról, amiben nem jégkása van, hanem rendes homok. Álmodtak melegről, meg sült kukoricáról, hangyákról és elefántokról, emberekről és városokról, sőt, még Szabó Bencéről is álmodtak valamit, csak azt elfelejtették.
No igen ám, csak egy volt a baj! Az álommanók megitták az összes álomfőzetet, és nem küldtek álomfuvallatot. Aznap éjszaka pedig egyetlen ember sem álmodott semmit. Mindenki álmatlanul forgolódott az ágyában, még emlékszem, hogy én is. Hiába vakartam a bal fülem a jobb kezemmel, hiába vakartam a jobb fülem a bal kezemmel, hiába fordultam a hátamra, hiába feküdtem a hasamra, semmi sem segített, nem tudtam elaludni egész éjszaka.
Nem tudott aznap aludni senki, még az Északi Tündér Hetedik Lánya sem, akinek az álommanók oda szokták adni az üveggyönggyé vált könnycseppeket, hogy a hajába fűzze. Ő is ott forgolódott az ágyban, a testvéreivel együtt, és annyit mocorgott, hogy majdnem felolvadtak a hajában az üveggyöngyök. Aztán, amikor reggelig sem tudott elaludni, már gondolta, hogy valami nagy baj történhetett az álommanók háza táján. Felmászott gyorsan a palotájuk kéményének legtetejére, kinyújtotta a kezét, és fogott magának egy gyors járású bárányfelhőt. Felpattant rá, és amilyen sebesen csak tudott, átlovagolt az álommanók jégkunyhóihoz.

A KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOKBAN talált rájuk, ott feküdt egymás mellett Praclibal és Praclijobb, Kvadromóró, Bimballér és Kampaja. Még nagyban húzták a lóbőrt, hangosan horkoltak, amikor az Északi Tündér Hetedik Lánya megérkezett, de hamarosan felébredtek.
Először Bimballér nyitotta ki a szemét, és nagyot ásított. Őt követte Kampaja, Kvadromóró, majd Praclijobb és Praclibal. Sorban ébredtek fel mind, és észrevették az Északi Tündér Hetedik Lányát, aki ott ült a földön mellettük, maga alá gyűrte a haját, hogy meg ne fázzon.
- Sziaaaaa... - ásította Kvadromóró. - Láááátoooogatóóóóba jöttél?
- Hát TI? - kérdezte az északi tündér hetedik lánya. - TI mit csináltok? Egész éjszaka nem aludt senki kerek-e világon!
- Jaj! - tért magához Praclibal.
- Ajjaj! - kiáltott fel Kampaja.
- Ajjajjaj! - sopánkodott Praclijobb.
- Ujjujjuj! - szabadkozott Bimballér.
- Izé.... - tette hozzá halkan Kvadromóró. - Elaludtunk.
Na, az északi tündér hetedik lánya erre úgy elcsodálkozott, hogy kezdtek kigurulni a hajából az üveggyöngyök.
- Ti? Ti aludtatok?! Ti nem is tudtok aludni! - mondta.
- Hát, úgy néz ki, hogy mi is tudunk. - szólt Kampaja.
- Csak eddig még sohasem próbáltuk. - tette hozzá Praclijobb.
- De jó volt! Mmmmm, de jó is volt! - merengett el Bimballér.
- És most már mi is szeretnénk minden éjjel aludni, álmodni, zöld réten bukfencezni, sárkányt eregetni, és madarak énekét hallgatni. - vágta ki Kvadromóró.
- Így van, úgy igaz! - kiáltott fel Praclibal, és a jobbik bal lábával nagyot toppantott az Északi Tündér Hetedik Lánya előtt a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK jégpadlóján.
Az Északi Tündér Hetedik Lánya pedig a nagy hősiesség láttán úgy elnevette magát, hogy csilingeltek a hajában font könnycseppek.
- Édes drága, smaragzöld szemű, bojtos sapkás, kicsi kék álommanóim! Úgy örülök, hogy ti is tudtok álmodni! - kiáltotta, de aztán egy picit elkomorodott:
- Na, de most mi legyen? Hiszen ti nem ihatjátok meg az álomfőzetet, mert akkor kerek-e világon senki más nem fog tudni aludni éjszakánként! Nem fognak tudni aludni a medvék, a kutyák, a békák, a tigrisek, a madarak, és nem fognak tudni aludni a gyerekek sem! Mihez kezdjünk most?

Elszomorodtak erre az álommanók, hiszen nem akarták ők sem, hogy a világon mindenki álmatlanul forgolódjon. Másrészt viszont ők is szerettek volna aludni egyet néha, ha már így belekóstoltak a dolog ízébe.
- Meg tudtok engem tanítani az álomfőzet készítésére? - kérdezte az Északi Tündér Hetedik Lánya. - Én szívesen segítenék nektek a testvéreimmel!
- Kell bele kirgibér, bergebáj, felhőfodor, harmatcsepp, egy kanál akácméz és egy kis fahéj! - vágta ki egy szuszra Bimballér.
- Nem nagy tudomány az egész, csak folyamatosan kell kavargatni. - tette hozzá Kampaja.
- Meg vigyázni kell a tűzre! - egészítette ki Kvadromóró.
- És persze arra, hogy fel ne lökj semmit! - súgta oda a kétballábas Praclibal.
- De tényleg? Tényleg segítenétek? - kérdezte Praclijobb.
- Persze! - felelte az Északi Tündér Hetedik lánya. - Hiszen a testvéreim is szeretnek álmodni.

Hogy megtalálták a megoldást, hirtelen mindenki olyan vidám lett, hogy örömükben elkezdtek sírni. Az álommanók szeméből csak úgy potyogott a sok könnycsepp, hogy aztán üveggyöngyként, csilingelve guruljon szét a padlón. A sok gyöngyöt alig bírták kosarakba szedni, jutott belőle az Északi Tündér minden lányának a hajába.
Azóta pedig felosztják a munkát. Az álommanók küldik az álomfuvallatot éjszaka, hogy a gyerekek, a felnőttek, az Északi Tündér lányai, a madarak, a medvék, a békák, és a fűzfák is tudjanak aludni. Az Északi Tündér lányai pedig nappal szorgoskodnak, és küldenek álomfuvallatot az álommanók szemére, akik így át tudják aludni a fél napot, és délután még marad idejük hóembert készíteni.
Azóta tudnak az emberek napközben is aludni. Ilyenkor az Északi Tündér lányai nekünk is küldenek egy csipetnyi álomfőzetet az álomfuvallattal. Az álommanók: Praclibal, Praclijobb, Kvadromóró, Bimballér és Kampaja pedig minden egyes éjjel szép álmokat küldenek neked is.

Zelk Zoltán: Varjúnóta

Zelk Zoltán: Varjúnóta

Elmúlt a nyár,
Kár érte, kár.
Sárgul a táj,
Kár érte, kár.

Repülni kél
nagyszárnyú szél,
messzire száll
e csúf madár.

A hegy mögül
felhő röpül-
meg-megered,
már csepereg.

Ősz eső,
fát verdeső,-
fázik a táj,
kár érte, kár.

Kurd népmese : Az oroszlán meg az egér

Kurd népmese : Az oroszlán meg az egér

Történt egyszer, hogy az oroszlán, az állatok padisahja, meg a kicsi kis egér egymás szomszédságában laktak. Az oroszlán kevély volt és méltóságteljes.

Mikor az erdőben sétált, senkit sem méltatott figyelemre, senki köszöntését nem fogadta. Látja egyszer a kicsi kis egér, hogy arra megy az oroszlán, siet elébe, hogy köszöntse, hogy váltsanak már egy-két jó szót.

„Nem illik hozzám, az állatok hatalmas padisahjához, hogy egy senkiházi egérrel társalogjak” - gondolta magában az oroszlán, azzal elfordult és tovább ment.

Megbántódott az egér, hogy ilyen barátságtalan a szomszédja. Nem is ment ki többet elébe.

Egyszer csak eltűnt az oroszlán. Eltelik egy nap, eltelik két nap, és hát csak nem bukkan fel azon az ösvényen, ahol mindig sétálgatott. „Biztosan megbetegedett az én szomszédom” - gondolta az egér. Harmadnap elhatározta, hogy meglátogatja. „Akármilyen barátságtalan, azért a bajban csak nem hagyom el.”

Futott az egér az erdőn át az oroszlán háza felé - hát egyszer csak hallja ám, hogy valaki nyöszörög a közelben. Kiment a tisztásra, és meglátta az oroszlánt. Az ösvényen feküdt és nyöszörgött. Az egyik mellső lába beszorult egy vaskaptányba.[2] Lesoványodott a hatalmas oroszlán, háta, mancsa csupa horzsolás, karmolás: sokáig küszködött a kaptánnyal, de csak nem bírt kiszabadulni, és egészen elgyengült.

- Mi történt veled, kedves szomszéd, miért nyöszörögsz olyan fájdalmasan? - fakadt sírva az egér.

- Hát nem látod, hogy megfogott a kaptány? Harmadnapja kínlódom, de nem bírok kiszabadulni belőle. Erős kötéllel hozzá van kötve a kaptány a fához. Ha megtalálnak a vadászok, búcsút mondhatok az életemnek. Segíts rajtam, szomszéd, rágd el a kötelet, nem felejtem el, amíg élek!

Az egér megsajnálta az oroszlánt. Rágcsálni kezdte a kötelet az éles fogával, el is rágta, és az oroszlán kiszabadult.

Attól fogva nem fordult ám el, mikor az egérrel találkozott, hanem előre köszönt neki.

Móra Ferenc: A fűzfáról, aki szépet álmodott

Sziasztok megjöttem . Hiányoztam ?:)

Talán igen , talán nem , de újra szebbnél szebb meséket fogok mondani állatokról , tündérekről , a szegény ember legkisebb fiáról , a hétfejű sárkányról és egyébb mesebeli lényekről .

Hogy hol voltam eddig ? Nos , jártam a természetet . Figyeltem az állatok neszezését a csalitosban , hallgattam a fák szelíd suttogását mikor lágy szellő borzolta hatalmas koronáikat . Sétáltam a "szőke" Tisza partján ahol találkoztam Rák apóval aki komótosan araszolgatott vissza a vízbe , talán egy kicsit morcosan , hogy megzavartam csendes magányában . Az öreg , nagybajúszú Harcsa is egy pillanatra kidugta fejét a vízből , azután ügyet sem vetve rám , továbbúszott . Teknős anyót is láttam , aki éppen két csemetéjét tanítgatta úszni , vagy csak az orruk előtt táncoló Szitakötő kisasszonyt akarták utolérni . Ki tudja ?
Egy napon , mikor elfáradva a barangolásban leheveredtem az öreg fűzfa alá , egyszercsak suttogó hangot hallottam a fejem felett . Kinyitottam a szemem és láss csodát , az öreg fűz egyik karjával lágyan simogatva arcomat így szólt hozzám .

-Köszönöm , hogy kiszabadítottad egyik ágamat a hordalék alól , ami az öreg Tisza hátán érkezett egy hatalmas vihar után . Hiába erölködtem , nem tudtam kihúzni a sok rárakódott ág , iszap és szemét alól . Hálából elmondok egy szép ,tanulságos mesét , amit még fiatalkoromban hallottam , a vén Nyárfa mesélte egy csendes őszi estén .

Most pedig én mondom el nektek , amit az öreg fűzfa mesélt nekem  azon a délutánon .

A fűzfáról, aki szépet álmodott

Amikor a tiszaparti füzesben télire vetkőződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogyse akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet:

- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én nem olyan fűzfa vagyok mint a többi!

A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze s ahogy suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.

- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet. Becsületes öreg fűzfa volt.

- Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni, - feleselt a fiatal fűzfa, - én sem akarok itt köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.

- Csitt, csitt! - zúgtak haragosan a szakállas öreg füzek - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékolnak már a Tél király szélparipái

- Mi közöm hozzájuk! - akarta mondani a fűzfa, de ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom s éppen úgy megdermedt, mint a többi fűzfa.

Arról se tudott semmit, hogy amikor a hó lehullott, favágók jártak a füzesben s kivágtak egy-kélt veszni tért fát. Az egyik favágó a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:

- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.

A fácska olyan mélyen aludt hogy ebből se érzett semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, amikor fölébredtek a téli álomból. Összesúgtak kilevelesedett ágaikkal.

- Nini, hát ezt mi lelte?

Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben se akart olyan lenni, mint a többi fűzfa.

Amikor nagysokára kipattant a szeme, az volt az első kérdése a többi fákhoz:

- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?

- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával, - zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem és gyűjtötték rólam a mézet.

- Én még szebbet álmodtam, - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.

- Én a szegény emberek öröme voltam, - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak s engem áldottak, amikor a munkájuk árán kenyeret vettek.

A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő is álmodott.

- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó kis porontyok a jóságomért.

- Mit fecsegtek össze-vissza? - hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe és onnan néztem le rátok!

Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még soha senki nem álmodott közülök.

- Hát ez a seb miből van a lábadon? - kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt, öreg fűz.

- Micsoda seb? Ez itt? Észre sem vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, amikor itt akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, amikor ez a szeles tavasz erővel fölébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.

S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, meleg eső öntözgette, folyó vize locsolgatta: oda se nézett nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.

Jöttek a vidám gyerekek és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg senki és nem áldotta meg senki.

Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt, haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.

- Tudod mit, apám? - ugrott oda leveletlen fácskához, - nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.

S mire a csillagok föltünedeztek, a nagyra vágyó fácska már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett fájdalmában.

- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsa éjszakai álmukból a füzek.

A szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével:

- Nem sokat ér ennek a tüze se.

- Nyers fának hideg a parazsa, - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan aztán lassan csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó fűzek levelére.

NODIER : ARANYBORSÓ ÉS BORSÓVIRÁG

Élt egyszer egy szegény asszony meg egy szegény ember. Már öregecskék voltak, gyermekük meg sohasem született, és bizony nagyon bánkódtak, ha arra gondoltak, hogy mi lesz velük pár év múlva, mikor már nem tudják megművelni borsóföldjüket, és nem járhatnak a piacra, hogy eladják a termést.

Egy szép napon aztán, amikor kettecskén gyomlálgattak a borsóföldön, öreganyó az árokmentén, ott, ahol legsűrűbb, legselymesebb a fű, fehér pólyába kötött, aranyos kisfiút talált. Szemre legfeljebb nyolc-tízhónaposnak látszott, valójában megvolt már kétéves, és régen elválaszthatták, mert jóízűen kortyolgatta a borsólevest, amivel az öregasszony rögtön megkínálta. Felesége kiáltozására odasietett öregapó is, és gyönyörködve nézte a szép kis gyermeket, akit a jó sors rendelt nekik. Örömükben könnyezve ölelkeztek össze, s hazasiettek házikójukba, nehogy az esti harmat megártson a kisfiúnak.

Amikor letelepedtek a tűzhely mellé, új öröm érte őket: a kisfiú gügyögni kezdett, boldogan rájuk nevetett, papának, mamának szólította apót és anyót, mintha édes szülei volnának. Öregapó térdére ültette, s a kicsi oly ügyesen, oly szépen lovagolt, mint egy kisasszony a pejparipáján. Öreganyó tüzet rakott egy csomó borsószárból, s a vidáman pattogó lángok mellett jól felmelegedett, kipirult a játszadozó gyermek. Közben megfőtt a finom borsóleves, öreganyó még egy kanálka mézet is tett hozzá, hogy jó édes legyen, és megetette a kisfiút. Ezek a szegény emberek soha életükben még csak nem is hallottak tollpárnáról, pehelypaplanról, így aztán öreganyó csak puha fehér vászonlepedőt terített a borsószalmával tömött, rugalmas fekhelyre, s a kicsi ott szépen elszenderedett.

Öregapó ekkor így szólt feleségéhez:

- No, én most már csak azt szeretném tudni, hogy is nevezzük ezt a kedves gyermeket, akit jó szerencsénk rendelt nekünk.

A felesége meg, aki akármilyen egyszerű falusi teremtés, mégis gyors eszű, talpraesett asszony volt, rögtön megfelelt neki:

- Aranyborsó lesz a neve, mert ugye a borsóföldön találtuk, és öreg napjaink aranya, drága kincse lesz.

Öregapó elképzelni sem tudott volna jobb nevet.

Nem akarom hosszúra nyújtani mesémet, nem beszélek a következő napokról, a gyorsan futó évekről. Elég, ha annyit mondok, hogy az öregek tovább öregedtek, Aranyborsó pedig egyre erősödött, egyre szépült.

Nőni nem nagyon nőtt, tizenkét éves korára mindössze két és fél láb volt, s mikor a borsóföldön dolgozott, a dűlőútról meg sem lehetett látni, hogy valaki mozog a karók között. Piros öves kék zubbonyában, meg borsóvirág bokrétával díszített ünneplő kalapkájában mégis oly csinos legényke volt, hogy a környékbeliek megcsodálták, s egyre mondogatták, hogy olyan, akár egy kis varázsló vagy tündérfiú.

Ami igaz, az igaz. Jó okuk volt a falubelieknek arra, hogy ezt gondolják, mondogassák. A házikó körül, a borsóföldön pár esztendővel ezelőtt még egy legelésző tehén sem lakhatott volna jól, most meg a környék legszebb, legtermékenyebb birtoka virágzott itt. Abban még nem lett volna semmi csodálatos, hogy a borsó szépen virágzik, növekszik és terem, de hát azt már semmiképpen sem értette senki emberfia, hogyan lehetséges, hogy a borsóföld egyre nő, növekszik anélkül, hogy öregapó meg öreganyó egy talpalatnyit vásárolt, vagy egy talpalatnyit is elszántott volna más földjéből. A szomszédok közben egyre méregették a saját földjüket, és látták, hogy egy-két barázdával az is gyarapodott, úgyhogy már nem gondolhattak egyebet: növekszik az egész vidék. A borsó meg olyan bőven termett, hogy a házikóba már nem tudták volna behordani, ha nem növekedett volna a házikó is. Pedig különben öt-hat mérföld járásnyira kiveszett a borsó, így aztán nagyon felment az ára, mert királyok, nagyurak versengtek azért, hogy asztalukra kerüljön.

Aranyborsó maga művelte meg a dúsan termő földet, ő válogatta a vetőmagot, ő ápolgatta a palántákat, ásott, kapált, kikarózta a borsót; s mikor beérett, kifejtette, betakarította. Ő tárgyalt a vevőkkel is, ő intézte az eladást, mert anélkül, hogy valaha is tanulta volna, tudott írni, olvasni és számolni, egyszóval valóságos istenáldás volt a háznál.

Egy éjszaka, mikor Aranyborsó már mélyen aludt, így szólt öregapó öreganyóhoz:

- Ez a kedves Aranyborsó valóban bearanyozta öreg napjainkat. Ha rátestáljuk minden vagyonunkat, azzal még nem jutalmaztuk meg, hiszen úgyis minden őt illeti. Igazán hálátlanok lennénk e kedves gyermek iránt, ha nem törekednénk arra, hogy magasabb rangot szerez­hessen e világban. Mégsem nézhetjük tétlenül, hogy mindörökre a borsó mellett maradjon! Valóban kár, hogy olyan szerény, és nem akar az egyetemek nagy tudósa lenni, meg hogy túlságosan apró termetű, és nem lehet belőle híres generális.

- Tudod, öregapó, a legjobb lenne, ha feleségül venné Borsóvirágot, mikor már házasulandó korba ért.

- Ugyan, ugyan, édes lelkem - csóválta fejét öregapó. - Borsóvirág nagyon is fényes rangú hercegnő, semhogy feleségül menne egy szegény talált gyermekhez, akinek nem is lesz egyebe, mint a házikója, meg a darab földecskéje. A hercegnőt talán majd a király udvar­mestere, vagy éppen maga a király veszi feleségül, ha esetleg megözvegyül. Látod, látod, okosan akartam beszélni veled, te meg tréfára fordítod a szót!

- Aranyborsó okosabb, mint mi ketten együtt - jelentette ki öreganyó rövid gondolkodás után. - Ez igazán az ő ügye, s nem lenne szép, ha nélküle határoznánk.

Ezzel öregapó és öreganyó mély álomba merült.

Még alig pirkadt, mikor Aranyborsó kiugrott ágyából, hogy szokása szerint a borsóföldre siessen. Alaposan elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy a ládán, ahova este szép rendesen lerakta a munkaruháját, most az ünneplő zekéje, vasárnapi kalapja van kikészítve.

- Hiszen hétköznap van, hacsak a kalendárium nem téved! - mondta magában. - Vagy talán anyám akarja megünnepelni valamelyik szent neve napját, azért készítette elő az ünneplő ruhám? No, sebaj, legyen az akarata szerint, igazán nem szeretnék vele ellenkezni, legfeljebb holnap is, holnapután is korábban kelek, és tovább dolgozom a földön, hogy behozzam az időt, amit ma elveszítek az ünnepléssel.

Ezzel Aranyborsó szépen felöltözködött ünneplő ruhájába.

Mikor kifelé indult, hogy pár pillantást vessen kedves borsóföldjére, a küszöbön összetalálkozott öreganyóval, aki reggelit hozott neki: párolgó levest egy csészében, mellette a fakanál.

- Egyél, kedvesem, egyél - mondotta -, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített, mézes borsólevest, amit kiskorodban úgy szerettél. Egyél csak, mert ma nagy út áll előtted, gyermekem.

Aranyborsó meg ámuldozott.

- Hova kell ma mennem? - kérdezte.

Öreganyó leült a zsámolyra, két kezét a térdére fektette, s mosolyogva mondta:

- El, a nagyvilágba, Aranyom! Hiszen már nagyocska vagy, s rajtunk meg néhány borsókereskedőn kívül senkit sem ismersz! Márpedig, ha a borsó ára így tartja magát, belőled egyszer még nagy-nagy uraság lesz, tehát jó, ha máris megismerkedsz előkelő népekkel! Tőlünk háromnegyed mérföldnyire van egy nagy város, ott minden lépésre aranyruhás urakkal, ezüstruhás hölgyekkel találkozhatsz. Te meg oly kedves vagy, oly ügyes, hogy egész biztosan megakad rajtad a szemük. Előbb vagy utóbb olyan uras foglalkozáshoz jutsz, hogy munka nélkül keresed a sok pénzt - mondjuk a királyi udvarnál vagy valami hivatalban. Egyél kedvesem, egyél, ne vesd meg ezt a zöld ánizzsal ízesített finom borsólevest!

- Az útra meg kapsz hat icce borsót, a szép nagyszeműből - folytatta öreganyó. - Azért nem adok többet, nehogy nehéz legyen cipelned. Hiszen tudod, hogy a borsónak most milyen jó ára van, ha eladod a piacon, s mindet aranyban fizetik, hát haza sem bírnád hozni a sok pénzt! Ezért úgy beszéltük meg öregapóval, hogy felét elköltöd valami tisztességes szórakozásra, ahogy a te korodban illik, vagy pedig vásárolsz rajta valami szép játékot, amivel vasárnaponként elszórakozhatsz, mondjuk rubinnal meg smaragddal kirakott ezüstórát, elefántcsont golyókat vagy nürnbergi búgócsigát. A pénz másik felét meg szépen hazahozod.

- Indulj hát, Aranyom, s ne töltsd az időt azzal, hogy pillangókat kergetsz, mert ha estére nem érsz haza, szívünk megszakad a bánattól. Kerüld a járatlan utakat, óvakodj a farkasoktól.

- Úgy lesz, ahogy akarod - mondta Aranyborsó, s búcsúzóul megcsókolta öreganyót. - Én ugyan szívesebben töltöttem volna a napot kint a földön. A farkasoktól meg cseppet sem félek, míg nálam van derék kis gyomlálókésem.

Ezzel övébe tűzte gyomlálókését, s nagy bátran útnak indult.

- Időben gyere haza! - kiáltott utána öreganyó, s máris megbánta, hogy útnak eresztette.

Aranyborsó meg ment, csak ment, akkorákat lépkedett, mint egy öt láb hosszú ember: jobbra-balra nézegetett, sok újat látott, sohasem képzelte volna, hogy a világ ilyen nagy, ilyen érdekes. Mikor a nap állásából látta, hogy jó órája gyalogol már, elcsodálkozott, vajon miért nem érte még el a város határát. Ekkor mintha rákiáltott volna valaki:

- Huhuhu, huhuhu, huhuhu, kuvikk! Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ki szólít engem? - húzta ki magát Aranyborsó, s kezét vitézül a gyomlálókés nyelére tette.

- Nagyon kérem, álljon meg uraságod! Huhuhu, huhuhu, huhuhu! Én vagyok az!

Aranyborsó felnézett egy öreg, odvas fenyő csúcsára, mely ide-oda hajladozott a szélben. A legfelső ágon nagy bagoly hintázott.

- No lám, maga az? Mi dolgunk egymással, kedves madár?

- Igazán boldog vagyok, hogy rám ismert uraságod - mondta a bagoly -, hiszen én csak tudtán kívül tettem önnek jó szolgálatokat, mint ahogy az egy finom, szerény, jobb körökből való bagolyhoz illik. Saját veszélyemre, saját kockázatomra faltam fel a gyalázatos egereket, akik akár jó volt a termés, akár rossz, felét mindig elpusztították. Mégiscsak az én áldásos munkám eredménye, ha ma már úgy terem uraságod földje, hogy jövedelméből akár egy szép királyságot is vásárolhat magának, ha éppen erre vágyik a szíve. De én! én boldogtalan, önzetlen áldozat vagyok! Szemeim úgy meggyöngültek, míg uraságodat szolgáltam, hogy egyetlen hitvány egér sem akad a csőrömre. Még éjszaka is alig tudok tájékozódni. Uraságod nagylelkűségéhez folyamodom, adjon nekem egy icce borsót, látom, hatot is akasztott a botja végére. Egy iccéből megélek, míg nagykorú lesz a legidősebb fiam, akire uraságod mindig bizton számíthat.

- Készséggel segítek önnek, bagoly uram, hiszen ezzel tartozom is! - mondta Aranyborsó, és leakasztott egy iccét a botjáról.

A bagoly lecsapott rá, az iccét csőrébe fogta, s visszarepült a fára.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, bagoly uram, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Rögtön odaér, barátom! - mondta leereszkedően a bagoly, s továbbröppent.

Aranyborsó ismét elindult, de alig ment pár lépést, megint szólította valaki.

- Mekmekmek, mekmekmek bé... Kérem, álljon meg, Aranyborsó uraság!

- Ismerem ezt a hangot - jegyezte meg Aranyborsó. - De ismerem ám! Az orcátlan hegyikecske mekegése: a kicsinyeivel együtt folytonosan a földem körül ólálkodik, hogy jót faljon a termésemből! Maga az, ugye, tolvajasszonyság!

- Ah... ah... Mit nem mond uraságod! Nem lopjuk mi uraságod termését! Legfeljebb lecsipegetünk egy-két felesleges hajtást, ami kikandikál a kerítésen! És ezzel voltaképpen hasznot hajtunk, higgyen nekem, mert a többi annál dúsabban virágzik, és dúsabban terem.

- Elnézést kérek meggondolatlan szavaimért - mondta Aranyborsó. - De miért szólított meg, mit tehetek magáért, kecskeasszonyság?

Kecskemama sűrű könnyhullatás közben válaszolt:

- Egy gonosz farkas megette a férjemet, s a kis árvám és jómagam a legnagyobb nyomorba kerültünk. Éhen halunk, ha uraságod nem segít rajtunk! Nagylelkűségéhez folyamodom: adjon nekünk egy icce borsót, látom, öt is lóg a botja végén. Egy iccéből megélünk, míg rokonaink segítségünkre jönnek!

- Készséggel segítek magán, asszonyság, hiszen ezzel jót cselekszem - mondta Aranyborsó, s leakasztott egy iccét a botjáról.

A kecske gyorsan foga közé kapta, s egy ugrással eltűnt a sűrűben.

- No, kegyed gyorsan elszelelt! - kiáltott Aranyborsó. - Legalább annyit áruljon el, asszonyság, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahová anyám küldött?

- Máris ott van! - kiáltott vissza hányavetin a kecske, s továbbsietett a bozótban.

Aranyborsó ismét útnak indult, s egyre nézte, vajon nem látja-e már a város falait; mikor arra lett figyelmes, hogy az erdő szélén követi valaki. Gyomlálókését kirántotta övéből, s odaugrott, ahonnan a léptek neszét hallotta. Egy öreg farkas settenkedett ott, a fák mögött lopakodva követte Aranyborsót.

- Hát kelmed az, gonosz pára! Talán bizony megenne vacsorára! Ide hallgasson! Valamennyi fogával felér az én késem, s vegye tudomásul, hogy belőlem nem eszik! Még örülhet, ha nem állok bosszút kelmeden kecskeasszonyság férjéért, a kis gida apjáért! Talán jól is tenném, ha megölném magát, de iszonyodom a vértől, még a farkasok vérétől is!

A farkas lehorgasztott fejjel hallgatta, de most hirtelen panaszosan feljajdult, majd tekintetét az égre emelve, mintha azt hívná tanújául, beszélni kezdett:

- Ó, égi hatalom, te vagy csak tudója, hogy valaha is éreztem a szívemben gonosz hajlamokat! - mondta zokogva, majd fejét tisztelettudóan meghajtva folytatta: - Uraságod kezében az életem, rendelkezzék vele, amint jónak látja, félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül állok sorsom elé. Ha úgy véli, hogy fajtám bűnei miatt el kell pusztulnom, örömmel fogadom a halált uraságod kezéből, mert szeretem és becsülöm azóta, hogy először megpillantottam és megsimogattam bölcsőjében, mikor édesanyja nem tartózkodott a közelben. Milyen szépen megnőtt! De hiszen már akkor is látszott, hogy hatalmas, nemes lelkű uraság lesz a bölcsőbeli gyermekből! De mielőtt dönt sorsom felett, kérem, higgye el: az én mancsomhoz nem tapad a szerencsétlen kis gida atyjának vére! Mérsékletre és önmegtartóztatásra neveltek, és soha életemben nem vétettem e két erény ellen. Mikoriban a gida atyja meghalt, én éppen térítőúton jártam a csordámhoz tartozó farkastörzsek között, hogy ékesszólásommal és jó példámmal fokozatosan rábírjam őket a mértékletes táplálkozásra, ami a farkasok tökéletesedésének legeslegfőbb célja. Sőt, uram, a gida atyja jó barátom volt, szerettem őt vidám kedélyéért, és gyakran jártuk kettesben a vidéket; ilyenkor hosszan elbeszélgettem e jófejű, tanulni vágyó kecskebakkal. Szerencsétlenül belekeveredett valami vetélkedésbe - uraságod úgyis tudja, hogy az ő fajtája mily hiú némelykor -, s ez okozta halálát. Még ma is vigasztalhatatlan vagyok miatta.

A farkas keservesen felzokogott, s bánata éppoly őszintének tűnt, mint a kecskemama bánata.

- Maga mégis utánam lopakodott - jegyezte meg Aranyborsó, s tovább szorongatta gyomlálókése markolatát.

- Igaz, uram, ön után lopakodtam, de csak azért, mert azt reméltem, hogy útközben nyugodtabb helyre érünk, s ott elbeszélgetünk kicsit, és felkelthetem érdeklődését kegyes elveim iránt. Magamban ugyanis így gondolkoztam: ha Aranyborsó uraság, akit ismernek és becsülnek az egész vidéken, kegyesen támogatná terveimet, most kitűnő alkalma lenne, hogy segítsen. Mindössze egy icce borsójába kerülne, abból már ünnepi lakomát lehetne rendezni a farkasok apraja-nagyja részére, meg lehetne velük szerettetni a növényi eledelt, s a kecskék meg kecskegidák ezrei ezentúl biztonságban élhetnének.

“Ez az utolsó icce, aminek az árát játékszerekre költhettem volna - gondolta magában Aranyborsó. - De mit nekem rubintos óra, nürnbergi búgócsiga, ha egyszer jót tehetek a pénzem árán!”

- Tessék, itt az icce borsó, ez volt minden vagyonom, de cseppet sem sajnálom, ha arra a hasznos célra fordítja, amiről beszélt.

A farkas nagy fogaival elkapta az iccét, s rohant a tanyája felé.

- Ó, de gyorsan elszelelt kelmed! Legalább annyit áruljon el, messze vagyok-e még a nagyvilágtól, ahova anyám küldött?

- Már rég ott vagy! - válaszolt a farkas sanda vigyorral. - S ha még ezer évig benne jársz, akkor sem láthatsz sokkal több újat, mint eddig láttál.

Aranyborsó ismét útnak indult, most már három iccével kevesebb nyomta a vállát, s egyre nézte, vajon nem látja-e még a város falait. A fáradtság már-már erőt vett rajta, mikor egy kanyargós ösvény felől segélykiáltást hallott.

- Ki az? - kérdezte, s jól megmarkolta gyomlálókését. - Ki kiáltozik segítségért? Szóljon már, mert nem látom!

- Én vagyok az, én, Borsóvirág! - felelt egy édes hang. - Kérem, segítsen rajtam, igazán nem kerül nagy fáradságába!

- Ha segíthetek, soha nem nézem, hogy mekkora fáradságomba kerül! Rendelkezzék felettem és vagyonom felett, kivéve ezt a három icce borsót itt a botom végén, az apámé, anyámé, a magamét az elébb odaadtam egy derék bagolynak, egy szent életű farkasnak, meg egy sorsüldözte kecskének. Sajnos, nem adhatok önnek egyetlen icce borsót sem.

- Maga tréfál! - hangzott a kissé sértődött válasz. - Ki beszél itt borsóról? Én csak azt kérem öntől, hogy tegye ujját a hintóm ajtajának rugójára, és nyissa ki, mert már majd megfulladok.

- Boldogan, de hát nem látok sehol egy árva hintót! Pedig a hangot közelről hallom!

- Még hogy nem látja a hintómat!? - nevetett Borsóvirág. - Hiszen az elébb nagy szelesen csaknem rálépett! Itt van a hintóm a szeme előtt, kedves Aranyborsó, igazán ráismerhetne a csicseriborsós eleganciájáról!

- Hát olyannyira csicseriborsós, hogy akasszanak fel, ha csicseriborsón kívül egyebet is látok itt - dünnyögött Aranyborsó és lehajolt.

Elég volt egy szempillantás, és máris meglátta a jókora csicseriborsót, mely kerek volt, mint a narancs, sárga, mint a citrom, négy kis aranykeréken gördült, ajtaja frissen csillogó borsóhüvelyből készült, rajta parányi üvegablak.

Aranyborsó óvatosan megnyomta a rugót, s a hintó ajtaja máris felnyílt.

Borsóvirág úgy pattant ki belőle, mint a nebáncsvirág magja, ha ráfúj a szél; majd fürgén talpra ugrott. Aranyborsó meg káprázó tekintettel állt fel; ilyen szépet, mint Borsóvirág, még elképzelni sem tudott. Szebb arcocskát még festő sem festhetett volna: mandulavágású sötétkék szem, finom metszésű piros ajak, mögüle mint igazgyöngy villogott ki a szép fogsor. Kurta, kerek szoknyácskáján tűzpiros borsóvirág minta, a lábán fehér selyemharisnya, atlaszcipőcske.

- Min csodálkozik annyira? - kérdezte Borsóvirág.

Aranyborsó elpirult:

- Azon csodálkozom - válaszolta szerényen -, hogy egy ilyen szépséges hercegnő, aki nem sokkal kisebb, mint én vagyok, elfér egy csicseriborsóban.

- A hintóm nagyságát illetően téved, kedves Aranyborsó. Nagyon kényelmes kocsi ez, ha a teteje nyitva van, s csak puszta véletlenség, hogy nem ült benne a főlovászom, a kincstárnokom, a jószágkormányzóm, a titkárom meg két-három udvarhölgyem. Szeretek ugyanis egyedül kocsizni, ezért történt velem ez a kellemetlenség is. Nem tudom, találkozott-e már valaha Tücsökország királyával? Talán tudja, kiről beszélek, hiszen oly jellegzetes a külseje: a fején két egyenes, mozgékony szarvacskát visel, s legjelentéktelenebb szavait is valami ízléstelen muzsikával kíséri. Szerény személyem megnyerte Tücsökország királyának kegyes tetszését. A király tudja, hogy a mai nappal nagykorú lettem, s hogy az én házamból való hercegnők tízéves korukban férjet választanak maguknak. Úgy intézte hát, hogy útközben találkozzék velem, s szokása szerint megint lármás, zenés vallomásaival zaklatott, én meg most is úgy válaszoltam neki, mint mindig: bedugtam a fülemet.

- Ó, micsoda öröm! - jelentette ki Aranyborsó elbűvölten. - Milyen jó, hogy nem megy feleségül Tücsökország királyához!

- Nem, nem megyek hozzá feleségül, van már választottam. Alighogy ezt közöltem Cirippel, mert ez a király neve - úgy nekiugrott a hintómnak, mintha fel akarná falni, s durván lerántotta a kocsi fedelét, becsapta az ajtaját. - No, menj csak férjhez, te kényeskedő jószág, menj férjhez, ha tudsz, ha a választottad valaha is megtalál ebben a kocsiban! - így perlekedett velem.

- Ó, ha meg tudná nekem mondani, hogy melyik lyukban rejtőzködik Tücsökország királya, rögtön kikotornám a gyomlálókésemmel, gúzsba kötném kezét-lábát, úgy hoznám ide, hadd büntesse meg, ahogy akarja! - kiáltotta haragosan Aranyborsó. - Talán jobb lenne, ha hazáig kísérném fenségedet, nehogy Cirip zaklassa útközben.

- Ha messze laknék, akkor bizony jó lenne a kíséret. De nézze csak ott, azt az illatos borsóföldet, az már az én országom, hűséges alattvalóim őrzik. Cirip még csak meg sem közelítheti!

Ezzel a hercegnő toppantott, belekapaszkodott két borsóindába, vidáman hintázott, s az ide-oda ingadozó borsótövek tűzpiros, illatos sziromesőt hullattak szép hajára.

Aranyborsó gyönyörködve nézte, s talán még most is nézné, de Borsóvirág abbahagyta a hintázást, s így szólt hozzá:

- Nem akarom tovább tartóztatni, tudom, hogy a borsókereskedés manapság roppant sok munkával jár. A hintóval azonban könnyen behozhatja az elvesztett időt. Mert remélem, elfogadja tőlem ezt a jelentéktelen kis ajándékot. Kastélyom magtárában millió meg millió ilyen kocsim van, s ha újat akarok magamnak, egy maroknyit a rostába dobok, a legszebbet kiválasztom, a többit meg az egereknek adom.

- Fenséged legcsekélyebb ajándéka is boldogság, dicsőség számomra, de nyilván megfeledkezett arról, hogy három icce borsó van nálam, s így bajosan férnék el a hintóban.

- Próbálja csak meg! - kacagott Borsóvirág! - Próbálja csak meg, és ne bámészkodjék, mint egy ma született gyermek!

Valóban, a három icce könnyűszerrel belefért a hintóba, de még harmincat is belerakhatott volna az ámuldozó Aranyborsó. Jómaga is letelepedett az ülés kényelmes, puha párnájára.

- Indulnék is, hercegnő - mondta Borsóvirágnak. - Apám, anyám hazavár, most váltunk el egymástól először, s nem szeretném, ha nyugtalankodnának miattam. Most már csak fenséged kocsisát várom, aki bizonyára elmenekült Cirip támadása elől. Elmegyek, de szívemben végtelen a bánat, mert még csak nem is remélhetem, hogy valaha viszontlátom fenségedet.

- Rendben van - válaszolt Borsóvirág, mintha nem is hallotta volna az utolsó mondatot. - Rendben van, az én hintómhoz azonban nem kell sem kocsi, sem ló, gőz hajtja, s óránként ötven mérföld sebességgel halad. Akkor repíti haza, amikor akarja. Csak jól jegyezze meg a szót, mellyel elindíthatja. Az útikosárban mindent megtalál, amire közben szüksége lehet. Úgy kell felnyitni, mint egy borsóhüvelyt; talál benne három zöld gyöngyöt, alakra, nagyságra mindhárom pontosan olyan, mint egy-egy borsószem, mindhármat vékony szálacska köti a kosárhoz, szép szorosan fekszenek benne, mint a borsó a hüvelyben. Majd meglátja, milyen csodálatosan szép, gondos munkával készült a kosárka! Ha bármire szüksége van, a gyomlálókésével vájjon lyukat a földben, ültesse el az egyik gyöngyszemet, s rögtön kicsírázik, kihajt a földből az, amit kíván. Ugye, csodálatos? Csak ne felejtse, hogy ha a harmadik gyöngyszemet is elülteti, az útikosár kiürül, s nem várhat több csodára. Ugye, most már indulhat? Aranyborsó csak biccentett. Borsóvirág csettintett két ujjával, s elkiáltotta magát:

- Indulás, csicseriborsó!

A hintó már vagy százötven mérföldnyire járt, mikor Aranyborsó tekintete még mindig Borsóvirágot kereste, de hasztalan.

A csicseriborsó puskagolyónál gyorsabban szelte a levegőt. Szemvillanás alatt tűntek el mellőle az erdők, hegyek, tengerek, városok. A messzi látóhatár éppen csak kirajzolódott Aranyborsó előtt, a csicseriborsó máris odaért, s úgy száguldott tova, hogy a fiú ugyan hiába nézte, mit hagyott maga mögött, máris a messzeségbe tűnt.

Háromszor is megelőzte a napot, s az éjszakák és nappalok gyors váltakozása közben Aranyborsó sejteni kezdte, hogy alighanem elkerülte a várost, ahova indult, ahol el akarta adni borsóját.

“Kicsit túl fürge ez a kocsi! - gondolta magában Aranyborsó. - Nagy szelesen elindult, még mielőtt Borsóvirág mindent elmagyarázhatott volna. Vagy talán eszébe sem jutott, hogy azt is megmondja nekem, mit kell mondanom, hogy megálljon a hintó. Márpedig így száguldoz­hatok, amíg csak a világ világ!”

Aranyborsó ugyanis hiába próbálkozott bármivel, hiába ismételte el mindazt, amit csúf beszédű kocsisoktól, öszvérhajcsároktól hallott. Az ördöngös hintó csak vágtatott tovább. Aranyborsó meg egyre kutatott az emlékezetében, mit is mondhatna még, de hiába volt minden. Végül tehetetlenül fakadt ki.

- Az ördög vinne el!

No, ennek a kitörésnek volt is foganatja! Vágtatott a hintó a trópusokig, a trópusoktól a sarkvidékig meg vissza, mit sem törődve az éghajlat gyors változásaival. Aranyborsó megsülhetett vagy megdermedhetett volna, ha nem lett volna oly okos.

- Lássuk csak - morfondírozott magában. - Borsóvirág azt mondta, hogy “Indulás, csicseriborsó!” Talán megáll, ha én az ellenkezőjét mondom.

- Megállás, csicseriborsó! - kiáltotta el magát, s két ujjával csettintett, mint Borsóvirág.

Az Akadémia minden tudósa sem csinálhatta volna jobban! A csicseriborsó úgy megállt, mintha egyszeriben odacövekelték volna. Meg sem moccant.

Aranyborsó kiszállt a hintóból, kiemelte belőle az útikosarat, s ezt is, azt is szép gondosan beletette az övén lógó kis tarisznyába, amiben egyébként borsómintát szokott tartani.

A nagy földrajztudósok sem tudják, hogy a világ mely részén lehetett az a hely, ahol Aranyborsó kocsija oly hirtelen megállt. Van, aki azt állítja, hogy Timbuktuban, mások meg azt erősítgették, hogy éppen a Kongóban. Mindenesetre barátságtalan vidék volt, terméketlen, sziklás sivatag, s ameddig csak a szem ellátott, sehol egy árnyat adó fa, sehol egy tenyérnyi moha, mire Aranyborsó lehajthatta volna fáradt fejét. De azért nem jött zavarba. Ügyesen kinyitotta az útikosarat, kiemelte belőle az egyik gyöngyszemet, gyomlálókésével apró lyukat vágott a földbe, s elültette benne. “Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre valami fedél kellene fejem fölé az éjszakára, ha nem más, hát legalább egy borsóvirág sátor; meg valami kis ennivaló, ha nem más, hát egy kis mézes borsópüré; no meg ágy, ha nem is nagyobb, mint egy kolibripehely. Ma már úgysem indulhatok haza, olyan éhes, olyan fáradt vagyok.”

Aranyborsó jóformán végig sem gondolta mindezt, a földből máris szép nagy borsótő bújt elő, s egyre nőtt, terebélyesedett, végül akkora volt, hogy tíz aranyoszlop tartotta a pompás virágsátrat. Az oszlopok közötti ívekben egy-egy csodálatos kristály gyertyatartó, benne hófehér gyertya. Mindegyik gyertyatartó mögött velencei tükör, mely százszorosan verte vissza a fényt.

A sátor közepén állt Aranyborsó, s amint ámuldozva nézett maga köré, lába elé hullott egy borsóvirág-szirom, az is nagy hirtelen nőni kezdett, ezerszínű, szépséges szőnyeg lett belőle. Egy másik virágszirom meg pompás szantálfa asztallá növekedett; az asztalon dúsan aranyozott porcelán tálakban ananásszal, mazsolával, ezerféle cukrozott gyümölccsel körített borsópüré illatozott.

Az óhajtott kolibripehely is ott volt az egyik sarokban; csillogott, mint a nagymogul koronájában a karbunkulus, csakhogy oly aprócska volt, mint egy rizsszem. No, ez nem ígérkezik túl kényelmes fekhelynek - gondolta magában Aranyborsó. Igen ám, de amint nézte a pelyhet, az egyszerre csak elkezdett növekedni, egyre magasodott, szélesedett, puha topázból, lágy zafírból, rugalmas opálból vetett fekhely lett belőle.

Ugye, felesleges mondanom, hogy Aranyborsó igyekezett mielőbb a pompásan terített asztalhoz telepedni? Vacsora után nyomban lefeküdt, de nem aludt el. Borsóvirág hercegnő járt a fejében; maga előtt látta, amint hajára záporozott a milliónyi tűzpiros szirom. Aranyborsó azonban okos fiú volt, nem engedte, hogy álomba ringassa e bűvös kép, nem akart elaludni, míg meg nem győződött arról, hogy pompás hajlékát nem fenyegeti semmi veszély. Tudta, hogy mint a világ minden táján, itt is akadhatnak rablók, tolvajok, királyi martalócok, kiknek kapzsiságát könnyen felébresztheti az aranyoszlopos, villogó sátor. Fogta derék kis gyomlálókését, s elindult, hogy körbejárja a sátrat.

Alighogy kilépett az egyik aranyoszlop mellett, döbbenten torpant meg. Elfogta a bátor szívűek rettegése, mert az igazi bátor is ismeri szegény emberiségünk közös félelmeit, s csak a gondolatból merít erőt, szilárdságot. No, ami a gondolatot illeti, az Aranyborsó szeme elé táruló látvány éppen eléggé elgondolkoztató volt!

A csillagtalan sötét éjszakában vagy kétszáz mozdulatlan szempár parázslott, s a csatasorban álló villogó pontok előtt - mint generális a seregszemlén - szüntelenül fel-alá futkosott egy égő, szúrós szempár, melynek kifejezése semmi jót nem ígért. Aranyborsó egy pillanat alatt rájött, hogy kiéhezett farkascsorda sorakozott fel a sátra előtt, vezetőjük pedig az a mézes szavú, álnok farkas, aki oly ügyesen csalta el tőle utolsó icce borsóját.

- Farkas uraság ugyancsak gyorsan összeszedte falkáját, hogy üldözésemre induljanak - állapította meg magában Aranyborsó. S minthogy ha tettekre került a sor, cseppet sem volt tétovázó, most is gyorsan elővette apró tarisznyájából az útikosarat, kiemelte belőle a második gyöngyszemet, s nagy sietve elültette. “Lesz, ami lesz - gondolta magában -, mindenesetre erős fal kellene a sátram köré ma éjszakára, akár ne is legyen vastagabb, mint a házikónk fala, csak védelmezzen meg e gonosz falkától.”

A sátor körül máris erős fal emelkedett, de nem holmi kunyhóhoz illő vályogfal, hanem csodaszép kövekből rakott, palotához illő fal, a tetején kékes fényű, aranyozott acélrács, melyen sem farkas, sem róka, sem borz át nem juthatott. A farkascsorda dühösen neki­rugaszkodott ugyan, de aztán vérző orral elkullogott mind, az utolsó szálig.

Aranyborsó megnyugodva fordult vissza, hogy lepihenjen, de nem a sátrába, hanem hófehér márványcsarnokba jutott, onnan tündöklő fényben úszó oszlopcsarnokon át ezernyi virágtól illatozó kertbe ért. A kert közepén nagy örömmel talált rá sátrára, s benne a kolibripehelyből vetett ágyra. Elhihetitek, hogy pompásabban aludt, szebbet álmodott, mint a földkerekség akármelyik királya.

Másnap reggel első dolga az volt, hogy bejárja fényes palotájának minden zegét-zugát. Elbűvölten nézte a mesébe illő bútorokat, a virágos rétnél pompásabb szőnyegeket; hosszan gyönyörködött a képtár ritkaságaiban meg a kagylógyűjteményben és a gazdag könyvtárban, melynek kincsei mind-mind újak voltak számára.

Amint számba vette roppant gazdagságát, véletlenül belepillantott egy tükörbe. Ó, csodák csodája! Ha a tükör nem hazudik: háromlábnyit nőtt az éjszaka, és ajka felett már bajusz pelyhedzik! Aranyborsó egyre tűnődött, ugyan hogy eshetett ez a csoda? E kérdésre azonban hamarosan elszomorító választ kapott. A falon hatalmas ingaóra függött, melynek egyik mutatója az éveket mérte. Aranyborsó ránézett, s döbbenten látta, hogy valójában hat év telt el az előző este óta.

- Hat esztendő? Ó, én boldogtalan! Szegény szüleim azóta már talán meg is haltak, s ki tudja, nem láttak-e szükséget, nem ölte-e meg őket a bánat? S ó, jaj, talán azt hitték, hogy öregségükre gyalázatosan elhagytam őket! Átkozott hintó! Éveket faltál percek alatt! Menj, menj, csicseriborsó, indulás! - kiáltotta haragosan, s kivette tarisznyájából s az ablakon át kihajította a csicseriborsót. - Menj, menj, ne is lássalak többé!

Aranyborsó szomorúan ballagott le palotája fényes lépcsőjén. Vissza sem nézett, úgy indult neki a kopár síkságnak, még azzal sem törődött, hogy valamelyik szikla mögül esetleg farkasok leselkednek rá. Még a könny is kihullt a szeméből, ha arra gondolt, hogy mi mindent veszített ezzel a hat évvel. Kezébe vette az útikosarat, de csak forgatta ujjai között.

- Ugyan mit is kívánhatnék magamnak most, hogy szüleimet nem láthatom többé?... Borsóvirág már biztosan férjhez ment, hiszen a hercegnők nagykorúak lesznek, s férjhez mennek tízéves korukban. Meg különben is! Hat évvel ezelőtt volt már választottja. Mit számít nekem, ha az egész világot megkapom tőled, zöld gyöngyszem! Az én világom az a kis házikó volt, meg körülötte a virágzó borsóföld, s azt nem adhatod vissza, a gyermekkor édes napjai mindörökre elszálltak! Menj, gyöngyszem, menj, engem már nem vár a házikó, a borsóföld, sem öreg szüleim, sem Borsóvirág! Menj, gyöngyszem, menj! Szolgáld úrnődet!

S olyan erővel hajította el, hogy a zöld gyöngyszem könnyen utolérhette, maga mögött hagyhatta volna a csicseriborsót, de hát nem volt versengő természetű.

Aranyborsó meg csüggedten, szomorúan roskadt a földre.

Mikor felállt, döbbenten látta, hogy minden megváltozott körülötte. A messze látóhatárig hullámzó virágtenger közepén állt, a szellő jobbra-balra hajtogatta a borsó halványlila és tűzpiros pillangóit, a virágfejek összeborultak, a két szín elvegyült, s mondhatatlanul édes illattal telt meg a levegő.

Aranyborsó úgy rohant, mintha szárnya nőtt volna, mert távolabb megpillantott mindent, amit szeretett: látta a palotává szépült házikót, öreg szüleit, akik mosolyogva siettek feléje, hogy mielőbb elmondhassák, mennyire várták, mily boldogok voltak, hogy mindennap kedves üzenetet kaptak tőle, hogy egy percre sem aludt ki szívükben a reménység, hisz minden este megjött Aranyborsó biztató híradása.

Aranyborsó átkarolta öregapót, öreganyót, hogy palotájába vezesse őket. Amint a hajdani házikóhoz közeledtek, a két öreg egyre jobban ámuldozott. Aranyborsó meg alig mert szólni hozzájuk, nehogy megzavarja csöndes örömüket. Egyszer azonban mégis felsóhajtott:

- Hej, ha Borsóvirágot láttátok volna! De hát ő már hat évvel ezelőtt eljegyezte magát.

- Bizony! Mégpedig veled! - csendült fel Borsóvirág édes hangja a kapuból. - Hiszen már akkor volt választottam, emlékszel? Kerüljetek beljebb! - szólt öregapóhoz, öreganyóhoz, s gyengéden megcsókolta őket. - Lépjetek be, hiszen ez fiatok otthona: a szeretet és a képzelet birodalma, ahol nincs öregség, nincs halál...

Hamarosan megülték Aranyborsó és Borsóvirág menyegzőjét, s örök fiatalon, örök boldogságban teltek napjaik.

Mert így végződnek a tündérmesék...

A KISFIÚ ELBÚCSÚZIK RÉMUSZ BÁCSITÓL, DE AZÉRT MÉG MEGHALLGATJA A PUHATALPÚ ÁLLATRÓL SZÓLÓ MESÉT

Valamelyik nap a Kisfiú sokkal korábban állított be Rémusz bácsihoz, mint máskor szokott.

De nem is ez volt a nevezetes a dologban, hanem az, hogy a Kisfiú nem egyedül érkezett: Anya is elkísérte.

- Betty asszony! - kiáltotta az öreg néger meglepetten.

- A kis Betty - mondta a Kisfiú.

- De régen nem jártam itt! - mondta Anya. - Hány éve volt!

- Ki se tudnám számítani - felelte Rémusz bácsi. - De mintha tegnap történt volna!

Anya körülnézett a szobában.

- Semmi sem változott. Itt áll a pad...

- A mesemondó pad - szólt közbe a Kisfiú.

- És itt áll a szék...

- A mesehallgató szék - mondta a Kisfiú.

- Mintha csak tegnap történt volna! - ismételte az öreg. - Jött a kis Betty (már engedelmet, hogy így nevezem, Betty asszony!), jött a kis Betty, kibontott szőke hajjal...

- Fehér ruhában - tette hozzá Anya.

- Fűzős cipőben - egészítette ki a Kisfiú.

- És leült ide, erre a székre... - folytatta Rémusz bácsi.

- Lógázta a lábát - mondta a Kisfiú. - Mert kicsi volt.

- Ejnye! - csapott a homlokára az öreg néger. - Elfelejtem hellyel kínálni, Betty asszony! Tessék, üljön le!

Anya leült a magas székre, de a lába most már leért a földig.

- Hát te hová ülsz? - kérdezte Rémusz bácsi a Kisfiút.

- A mesehallgató székre - felelte a Kisfiú, és felkapaszkodott Anya ölébe.

- Azért jöttünk - mondta Anya -, hogy bejelentsük: elutazunk. Mindjárt értünk jön a kocsi.

Rémusz bácsi alig hitt a fülének.

- Elutaznak? Hová?

- Nagyapához - mondta a Kisfiú.

- Ilyen hirtelen! - csóválta a fejét az öreg néger.

- Minden ősszel oda utazunk - mondta Anya. - Tavaly is ott teleltünk, tavalyelőtt is, azelőtt is.

- Igaz! - sóhajtotta Rémusz bácsi. - Lassacskán itt az ősz. Szinte meg is feledkeztem róla.

- Tavasszal visszajövünk! - vigasztalta a Kisfiú az öreget. - Egészen biztosan visszajövünk tavasszal!

- Visszajövünk - ígérte Anya is. - És mihelyt visszajöttünk ide vezet az első utunk.

- Hát akkor - mondta Rémusz bácsi, és felállt - minden jót, Betty asszony! Minden jót, Kisfiú!

- Ma nem mesélsz? - kérdezte csalódottan a Kisfiú.

- Meséljek? - szólt zavartan az öreg. - Hiszen itt van Betty asszony! És a kocsi is mindjárt megérkezik.

- Apa kiabál, ha indulni kell - felelte a Kisfiú. - És már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken, és úgysem kelünk fel.

- Meséljen, Rémusz bácsi! - kérte Anya is. - Egy rövid mesét még szívesen meghallgatunk, ha egyszer már úgyis itt ülünk a mesehallgató széken!

Rémusz bácsi eddig mindig gondolkozás nélkül belefogott a mesébe.

Most azonban eltöprengett, hogy tud-e olyan mesét, amely egyformán jó a Kisfiúnak is, a kis Bettynek is.

- No, jó, mesélek - szólalt meg azután -, mégpedig a Puhatalpú Állatról és a kisfiáról.


Volt egyszer egy Puhatalpú Állat. Valami macskaféle lehetett, magam sem tudom bizonyosan, hogy milyen. Nagyon szerette a kisfiát (akit úgy hívtak, hogy: Puhatalpú Fiaállat), és a kisfia is nagyon szerette az anyját, a Puhatalpú Állatot.

Egy kicsit hosszú, cifra nevük volt, ezt meg kell adni, de nem ok nélkül nevezték őket így, hanem azért, mert senkinek sem volt olyan puha, bársonyos talpa, mint a Puhatalpú Állatnak meg a fiának. Ha az anyja megsimogatta, a Fiaállat behunyta a szemét, és dorombolni kezdett, olyan jólesett neki az a puha, bársonyos simogatás.


A Kisfiú ott ült Anya ölében. Anya megsimogatta.

A Kisfiú behunyta a szemét.

- Hogy kell dorombolni? - kérdezte.

- Majd megmutatom - felelte Anya. - Most azonban ne zavard Rémusz bácsit, mert nem lesz ideje, hogy befejezze a mesét.


Ha a Fiaállat erre-arra sétálgatott (mert nagyocska volt már, és kisebb utakra el-eljárt hazulról), mindenütt felismerte az anyja talpa nyomát a homokban. Nemegyszer addig-addig követte a puha talpnyomokat, amíg rá nem talált az anyjára.

- Ügyes fiú vagy! - dicsérte meg az anyja. - A magunkfajta állatnak korán meg kell tanulnia a nyomolvasást.

De azért sohasem mulasztotta el, hogy hozzá ne tegye:

- Hanem vigyázz ám, hogy el ne téveszd a nyomot! Mert nem én vagyok az egyetlen puhatalpú állat ezen a vidéken.

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - mondta a Fiaállat.

Egyik nap a Puhatalpú Fiaállat megint azzal szórakozott, hogy nyomról nyomra haladva kereste az édesanyját. Ment, ment, és egyszer csak ott találta magát az erdő közepén.

Most mit tegyen? Visszaforduljon? Menjen tovább?

„Ha visszafordulok és hazamegyek - gondolta -, akkor unatkozhatom estig, amíg Anya hazajön. Inkább továbbmegyek.”

Ment, ment, amerre a puha talpnyomok vezették.

Kezdte már bánni, hogy ilyen messze elkóborolt. Éhes is volt, szomjas is volt, fáradt is volt.

Képzelhetni, mennyire megörült, amikor egy mohos fa tövében megpillantotta az anyját. Jobban mondva: megpillantott egy állatot, amelyet hirtelenjében az anyjának nézett.

Odarohant hozzá, a nyakába ugrott.

- Itt vagyok! - kiáltotta. - Megtaláltalak!

Hanem az az állat nem az anyja volt, hanem az erdő legvénebb, legmorcosabb vadmacskája. Nem szeretett az senkit, legkevésbé a gyerekeket.

- Takarodsz innen! - fújt rá mérgesen. - Szedtevette kölyke!

A Puhatalpú Fiaállat rémülten bámult a Vadmacskára. Mozdulni sem bírt az ijedtségtől.

- Nem hallottad? - kiáltotta a Vadmacska, és feleletet sem várva, kieresztett karmokkal pofon vágta a Fiaállatot.

Talán még másodszor is pofon ütötte volna, ha váratlanul rá nem kiált valaki:

- Hallod-e! Hogy mered bántani a fiamat?!

A Puhatalpú Állat volt. Csakhogy most nem volt puha a talpa: ő is kieresztette valamennyi karmát, úgy állt oda a morcos Vadmacska elé.


- És mindjárt pofon is vágta a Vadmacskát - tette hozzá a Kisfiú.

- Persze - bólintott Rémusz bácsi. - Mindjárt pofon is vágta. Éppen mondani akartam.

- Ne szólj közbe! - intette Anya a Kisfiút. - Minden percben itt lehet a kocsi.

De a Kisfiúnak még valami kérdeznivalója is volt.

- Hogy lehet az, hogy a Puhatalpú Állatnak most nem volt puha a talpa?

- Mondtam, hogy valami macskaféle volt - válaszolta az öreg. - A macskák pedig akkor húzzák be a karmukat, és akkor eresztik ki, amikor akarják.

- Ha simogatnak, akkor nem akarják - jegyezte meg a Kisfiú.


A Vadmacska csak addig volt nagy vitéz, amíg a gyenge kis Fiaállattal volt dolga. A Puhatalpú Állat karmaitól ő is megijedt. Káromkodott egyet, és elszaladt.

De hát hogy került oda a Puhatalpú Állat? Úgy, hogy hazament, nem találta otthon a fiát, elindult megkeresni. Ment a kis puha talpnyomok után, és épp a legjobbkor érkezett.

- Ejnye, ejnye! - szólt fejcsóválva a Fiaállathoz. - Hát nem megmondtam, hogy nézd meg jól a nyomokat, mert más puhatalpú állat is él ezen a vidéken?

- De azért mégis a te talpad a legpuhább! - felelte a Fiaállat. És mindjárt be is hunyta a szemét, és dorombolni kezdett, mert tudta, hogy az anyja úgysem állja meg, hogy a puha, bársonyos talpával meg ne simogassa.


A Kisfiú megfogta Anya kezét.

- Neked is van karmod? - kérdezte.

- Hogy kérdezhetsz ilyen csacsiságot? - nevetett Anya. - Az embereknek nincs karmuk.

- De ha volna? - faggatódzott a Kisfiú. - Ha mégis volna, akkor mit csinálnál vele?

Rémusz bácsi válaszolt Anya helyett.

- Az attól függ - mondta. - Ha téged kellene megvédenie, akkor kieresztené.

- És ha simogatna? - kérdezte a Kisfiú.

- Akkor behúzná - felelte Rémusz bácsi. - Ahogy én Anyát ismerem, nagyon-nagyon jól behúzná.

A Kisfiú elégedetten bólintott.

- Én pedig dörömbölnék - mondta.

Kintről kocsizörgés hallatszott és Apa hangja, amint őket szólította: Anyát és a Kisfiút.

- Mennünk kell! - állt fel Anya a mesehallgató székből.

- Viszontlátásra! - mondta Rémusz bácsi, és búcsúzóul megölelte a Kisfiút. - Ha találkozom a Nyúllal, mit mondjak neki?

- Ha találkozol a Nyúllal - felelte hamiskásan a Kisfiú -, mondd meg neki, hogy tavasszal visszajövök. És hogy addig maradjon a mesében, ne menjen sehová.

- Megmondom! - nevetett az öreg.

Anya és a Kisfiú beszállt a kocsiba, Apa mellé. A kocsi elindult. Rémusz bácsi a kunyhó ajtajában sokáig integetett utánuk.