Tavalyi bogáncs

Tavalyi bogáncs

Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, többnyire csak bosszankodott. Az a szemfüles Egérke ugyanis mindig talált valamit útközben: hol egy szép, csíkos gerletollat, hol valami színes kavicsot vagy ágacskát, aminek manóformája volt.
Mazsola sosem talált semmit. Persze, ha turkálhatott volna, ő is talált volna mindenféle csontot, gombot, üvegcserepet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket. De ez a fagyos idő nem turkálásra való.

Egyszer azért Mazsolának is kedvezett a szerencse: az árokszélen tavalyi bogáncsot talált.

- Ide nézz, mi van nekem! - mutatta Egérkének büszkén.

Az meg csak fintorgott.

- Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készíteni, ez csak szemét!

- Dehogy szemét! - védte Mazsola a kincsét. - Jó ez is valamire!

- De mire?

Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a tavalyi bogáncs?

Felettük lomhán szárnyalt el az öreg varjú. Mazsola megörült.

- Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bogánccsal megdobom Varjú bácsit, beleragad a tollába!

Úgy is lett! A bogáncsgombolyag puhán repült, s úgy megakadt a vén varjú tolla között, hogy az mit sem vett észre.

- Milyen ügyes vagy! - mondta Egérke elismeréssel. - Röptiben eltaláltad!

Mazsola dagadó kebellel ment haza. Otthon azonban kellemetlen meglepetés fogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mellett, szárnya tollán a bogáncsgombolyaggal.


"Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül, nem dobtam volna meg bogánccsal! - riadozott Mazsola. - Mit szól majd Manócska, ha észreveszi?"

Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy köszönni is elfelejtett. Manócskának kellett rá figyelmeztetnie.

- Biztosan a hideg vette el a szavát - mondta a varjú. - Nekem is majd összefagyott a csőröm, míg idáig repültem. A szárnyamat meg még most sem érzem!

Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól átjárja a tűzhelyből kiáradó meleg.

- Nini! - mondta Manócska. - Mi az a gubanc a szárnyadon?

A vaksi varjú addig-addig nyújtogatta a nyakát, mígnem ő is felfedezte a tolla közé ragadt bogáncsot.

- No még ilyet! - károgta bosszúsan. - Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?

- Valószínűleg a réten! - mondta Manócska, a varjú azonban tiltakozott:

- Nem, dehogy, a réten le sem szálltam, siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyó legyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobták rám!

- Kik? - kérdezte Manócska tágra nyílt szemmel.

- Kik? Hát várj csak... Ha jól meggondolom, más nem tehette, csakis azok a garázda mókusok ott az erdőszélen!

- Lám, az meglehet - vélte Manócska. - Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigálódzni.

- A mogyoróhéj is rendetlenség, hanem ez a bogáncs, ez már kimondott szemét! És szeméttel hajigálni engem, tisztességben megöregedett varjút!

Manócska összecsapta a kezét.

- Micsoda időket élünk! Hogy ilyen megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyűség!

- No de nem hagyom annyiban! - hangoskodott a varjú. - Hideg ide, hideg oda, most azonnal szárnyra kelek, és berepülök egyenesen a Futrinka utcába, a Csőr szerkesztőségébe! Ott teszek panaszt, ott én!

- Hát bizony - helyeselt Manócska -, az ilyen haszontalan népség megérdemli, hogy kiszerkesszék!

A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombolyagot, és miután Manócskától elbúcsúzott, az ajtó felé indult. Ott azonban Mazsolába botlott.

- Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön? - nézett rá meglepődve.

- Jaj, Varjú bácsi! - szepegett Mazsola. - Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!

- Még pártolod őket? - háborodott fel a varjú. - Azt a szeméthajigáló, garázda társaságot?

- Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba, amihez nem értesz! - figyelmeztette Manócska is Mazsolát.

- De ehhez értek, Manócska!... Tudom, hogy nem a mókusok dobták meg Varjú bácsit! - sírta el magát Mazsola.

A varjúnak tátva maradt a csőre.

- Nem a mókusok? Hát akkor ki?

- Valaki más - felelt Mazsola olyan halkan, mint az egércincogás. A vén varjú nem is értette.

- Tessék? - hajolt le Mazsolához kíváncsian. Manócska azonban, aki jobban hallott, no meg Mazsolát is közelebbről ismerte, közbelépett:

- Én már tudom, ki volt a tettes, Varjú koma! Majd beszélek a fejével, s biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem fog bogáncsot hajigálni a tollad közé!

No, ebből már a vén varjú is szót értett. Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintotta kicsit a szárnyával, azután kiröppent az ajtón.

Nagy-nagy csend maradt utána. Olyan nagy csend, hogy Mazsola mukkanni sem mert. Csak nézett ijedten Manócskára. Az meg odament hozzá, és egy kemény barackot nyomott a feje búbjára.

- Ha még egyszer ilyet hallok rólad, nem engedlek el többet sétálni - mondta szigorúan -, sem Egérkével, sem mással!

Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszer csak Manócska simogató kezét érezte a tarkóján. Csodálkozva nézett fel. És mikor látta, hogy Manócska mosolyog, nem tudta, mit is gondoljon.

Manócska sietett megmagyarázni neki.

- A barackot a bogáncshajigálásért kaptad - mondta Mazsolának. - A simogatást pedig azért, mert nem hagytad, hogy a te turpisságodért mások szoruljanak.