Réges-régen, mikor még sárkányok és griffmadarak fenyegették az embereket, és a viking harcosok gyors hajóikon beutazták a tengereket, élt Írországban egy királyfi. Történt egyszer, hogy egy ünnepség alkalmából a királyfit egyedül hagyták a dajkájával. Ekkor szörnyű griffmadár csapott le a levegőből, megragadta a kisfiút, és elvitte magával egy messzi szigetre. A griff a fiúcskát a fészekbe tette, hogy fiókáit etesse vele. Csakhogy a királyfi kiesett a fészekből.
Ezen a szigeten már három királyleány élt ekkor, mindhármat a griffmadár hozta ide. A három leány megtalálta a kisfiút, s jó ideig vadon növő gyökereken, gyümölcsökön tengették életüket. Egyszer a tenger páncélt és kardot sodort a szigetre. A karddal a királyfi elpusztította a griffmadarat és fiókáit, s most már volt fegyvere, amellyel szembeszállhatott a vadállatokkal.
Egy napon viking hajó vette útját a sziget felé. Meglátta a hajót a négy gyermek: addig integettek, amíg a hajósok észrevették őket. Felvették a hajóra a gyermekeket, és elvitték Írországba.
Az ír király roppant örömmel üdvözölte elvesztett fiát, s hamarosan lemondott javára az uralkodásról. A királyfi elvette feleségül három társnője közül a legszebbet, az indiai király leányát.
Boldogan éltek együtt Írországban, és született egy kisleányuk, Hilde, aki a legszebb leány volt széles e világon. Apja féltékenyen őrködött felette, s hiába jöttek egymás után a kérők, mindegyiket visszautasította.
Meghallotta Hilde hírét Dánia királya, Hettel is, és elhatározta, hogy csellel fogja elrabolni a szép királyleányt. Egy ékes hajó fedélzetére mindenféle gyönyörű árut, ruhákat, ékszereket, értékes kelméket rakott, mintha csak kereskedő hajó lenne, a hajó belsejében viszont fegyveres harcosokat rejtett el.
Mikor megérkezett a hajó Írországba, a hajó parancsnoka felkereste a királyt. Azt állította, hogy jámbor kereskedő, akit Hettel király elűzött hazájából, s engedélyt kért, hogy áruit kirakhassa. A király megengedte, hogy a hajó a kikötőben maradjon, és szállást is jelölt ki az állítólagos kereskedő számára. Kicsomagolták a szebbnél szebb árukat, s mindenki csodájára járt a szép s olcsó bíborkelmének, arannyal átszőtt selymeknek, ékszereknek.
Volt a hajón egy bűvös hangú énekes is, akihez hasonló nem akadt az egész világon. Horandnak hívták, és minden este és minden reggel olyan gyönyörűségesen énekelt a palota előtt, hogy a király és a királyné szívesen hallgatták énekét. A madarak elcsitultak az erdőben, a szarvasok nem legeltek tovább, nem sürögtek a fűben a kis bogárkák, ha Horand énekelt. Mozdulatlanul hallgatta minden, a halak is kidugták fejüket a vízből, hogy hallják az éneket, még a harang is másképpen kongott. A szomorú vidám lett, a beteg meggyógyult ettől az énektől.
Hallotta az éneket Hilde királylány is, és titokban magához hívatta az énekest. Szívesen ment az énekes Hildéhez, s amikor kettesben maradtak, elárulta neki, hogy miért jött a hajó Írországba, és beszélt Hettel király hűséges szerelméről is. Azt is elmondta Horand, hogy abban az országban, ahonnan jönnek, még tizenkét énekes van, mind szebben dalol, mint ő. A legeslegszebben pedig maga Hettel király énekel.
Másnap az állítólagos kereskedő meghívta a királyi párt, hogy tekintsék meg a hajó fedélzetén kirakott drágaságokat. Velük ment a királylány is kisérőnőivel, s ahogyan a fiatal lányok szoktak, hosszasan válogattak a kelmék között. A szülők már elunták a nézelődést és elhagyták a hajót, csak a lánykák maradtak a fedélzeten. Ekkor felhúzták a horgonyt, kifeszítették a vitorlákat, a hajó belsejéből előugrottak a fegyveres harcosok, és a hajó elindult. Hiába ostromolták a partról dárdákkal, nem tudták megállásra bírni. A király maga is hajóra akart kapni, és utánuk sietni, de a ravasz álkereskedő előző éjjel minden hajót és csónakot megfúrt a kikötőben.
A gyors járatú hajó elvitte Hettel királyhoz a szép menyasszonyt. Selyemsátrak és virágerdő fogadta a parton Hildét, de az öröm nem tartott sokáig. Néhány nap múlva roppant sereggel megérkezett Hilde apja, hogy visszavigye leányát.
Szörnyű csata kezdődött a dániai tengerparton: az ír király is, Hettel is megsebesült a harcban. Végül is Hilde királylány vetett véget a küzdelemnek. Addig kérlelte atyját, amíg engedett a fiatalok kérésének, és Hilde Hettel király felesége lett.
II.
Sokan mondották, hogy nincs szebb asszony a földkerekségen, mint Hilde királynő. Csakhogy mikor felcseperedett Hettel és Hilde leánya, Gudrun királylány, az még az édesanyjánál is sokkalta szebb lett.
Jöttek is a kérők minden égtáj felől, hogy megkérjék a szép Gudrun kezét. A szerecsenek királya, Hartmut, a normann királyfi, továbbá Hervig, Zéland királya egymás után kérték meg a kezét, és kaptak kosarat. Csakhogy Hervig, Zéland királya nem hagyta annyiban a dolgot, és haddal támadta meg Hettelt. Gudrun a vár ablakából nézte a véres csatát, amit érte vívtak, s hogy, hogy nem, megtetszett neki Hervig. Kérve kérte hát apját, hogy szüntessék be a harcot, mert ő Hervig felesége szeretne lenni.
Megszűnt a csatazaj, Hervig eljegyezte Gudrunt, s megegyezett Hettel királlyal, hogy egy esztendő múlva eljön menyasszonyáért, és megtartják az esküvőt.
Megtudta ezt a többi kikosarazott kérő, dúltak-fúltak, , s most már ők támadták meg haddal Hettel királyt. Hiába jött Hettel apósa, az ír király is segítő csapatokkal. Normann hajók támadtak a városra, megölték Hettel királyt, a szép Gudrunt foglyul ejtették, és gyors hajóikon elvitorláztak vele Normandiába.
A normann király még az úton kérte Gudrunt, hogy legyen a fia felesége. De Gudrun büszkén felelt:
- Van már nekem vőlegényem, az szebb is, előkelőbb is, mint a te fiad. Esküm köt hozzá.
A normann király ekkor olyan haragra gerjedt, hogy a tengerbe dobta Gudrunt. Fia, Hartmut azonban utána ugrott, kimentette Gudrunt, s ölben vitte az asszonyok közé. Gudrun egész úton néma maradt.
Mikor megérkeztek a normannok országába, az öreg királynő, Gerlind várta őket a tengerparton. Ő is kérte Gudrunt, legyen a fia felesége. Csakhogy Gudrun hű maradt jegyeséhez, és hallani sem akart arról, hogy esküjét megszegje.
Megharagudott erre az öreg királynő, és elhatározta, megtöri Gudrun büszkeségét. Amíg fia csatába ment, a gonosz öregasszony lehúzta a királylány szép ruháját. Rábízták a legnehezebb munkát a házban. Ő fűtötte a kályhákat, és hosszú hajával kellett a port, piszkot a szobában összesöpörnie. Télvíz idején minden áldott reggel mezítláb küldte ki Gerlind a tengerpartra, s Gudrun a havon állva mosta a fagyos vízben a szennyes ruhát. De a kegyetlenség nem törte meg Gudrundt: elhatározta, hogy haláláig kitart esküje mellett.
Tizenhárom esztendeje rabolták el a szép Gudrunt. Közben felnőtt öccse, Ortvin, aki karon ülő gyermek volt még, mikor nénjét elhurcolták. Sereget gyűjtött hát az ifjú, s Herviggel, Gudrun vőlegényével együtt elindult hajón a normannok országába.
Amikor elértek a normann partokhoz, észrevétlenül kiszálltak, s egy erdőben rejtőztek el. Gudrunt és hű kísérőjét, Hildburgot aznap is a jeges tengerpartra küldték a szennyes ruhával. De egyszerre hattyú úszott el a két lány előtt, és emberi hangon szólt hozzájuk:
- Ne féljetek! Nemsokára eljön a szabadulás napja!
A két lányt nagy örömmel töltötte el ez a csodálatos esemény. Megfeledkeztek a mosásról, leszállt az este, s a szennyes ruha mosatlan maradt. Mikor hazaértek, a gonosz királyné agyba-főbe verte őket.
Másnap reggel Gerlind újra a tenger partjára küldte mosni Gudrunt és társnőjét. Az éjjel friss hó hullott, s a lányok könyörögve kérték, legalább ne mezítláb küldje el őket, mert megfagynak. Az öreg királynő azonban nem kegyelmezett.
Ott állott a két lány a tengerparton, a hulló hóban, s mosták a ruhát. Ekkor bárka jelent meg a tenger habjain, benne két harcos. A lányok szégyellték nyomorúságos állapotukat, s elfutottak a férfiak elől. De Hervig és Ortvin - mert ők ültek a bárkában - utánuk mentek, s hamar elérték őket. A hűvös széltől összeborzolt hajjal, egy szál nedves ingben álltak a lányok a két harcos előtt, remegve a hidegtől. A két férfi lehúzta kabátját, s felajánlották a szegény mosónőknek. Gudrun és jegyese azonban ennyi év után nem ismerték meg egymást.
Ortvin királyfi érdeklődni kezdett, mit tud a két asszony Gudrun királykisasszonyról, akit hosszú évekkel ezelőtt hurcoltak erre a földre.
Gudrun erre így felelt:
- Hallottam a fogoly királylányról, szegénynek megszakadt a szíve, régen eltemették.
Ortvinnak és Hervignek szeméből keserves könnyek hullottak, és sírt velük a két lány is. Ekkor azonban Hervig Gudrun kezére pillantott, meglátta rajta a jegygyűrűjét, az egyetlen ékszert, amelyet Gudrun a gyötrelmes évek során megőrzött. A jegyesek felismerték egymást, s a szomorú könnyeket víg öröm váltotta fel.
A jegyesek ezután cselt eszeltek ki. Gudrun nem volt hajlandó tovább mosni Gerlind szennyesét, belevetette a mosatlan ruhát a tengerbe, s úgy indult társnőjével hazafele.
Mikor hazaértek, az öreg királynő kereste a tiszta ruhát, s hogy Gudrun kevélyen visszafelelt neki, tüskés ágakkal verte. Erre Gudrun azt mondotta, ha elengedi a büntetést, másnap a normann királyfi felesége lesz.
Örült az öregasszony, hogy oly sok év után sikerült megtörnie Gudrun ellenállását. Selyembe, bársonyba öltöztették őt is, fogolytársnőjét is. Azonban az öreg királynő rosszat sejtett, mikor annyi év után először hallotta Gudrunt nevetni.
Türelmetlenül várta Gudrun a hajnal hasadását, s nagy jutalmat ígért annak a lánynak, aki először pillantja meg a napot. S íme, mint megvirradt, csillogó páncélokon tört meg a fényes napsugár, fehér vitorlák ragyogtak a tengeren. S fegyveres vitézek szálltak ki a partra.
Kegyetlen csatát vívott a szép Gudrunért fivére és vőlegénye. A szerencse azonban a szabadítóknak kedvezett. Megverték a normannok seregét, szörnyű halált halt Gerlind, a kegyetlen öregasszony, aki annyit kínozta Gudrunt. A normann királyfinak és húgának azonban megkegyelmeztek, mert ők mindig emberségesen bántak Gudrunnal.
Mikor vége volt a csatának, Hervig hazavitte menyasszonyát, és oly sok esztendei szenvedés és várakozás után megtartották az esküvőt. A normann királyleányt Gudrun fivére vette feleségül, s ezentúl békében uralkodtak saját országukban.
Feldolgozta: Dömötör Tekla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése