Az igazi Tündérvilág

DORA VAN GELDER : Az igazi Tündérvilág


"Dora van Gelder egyike a XX. század fontos, tündér-találkozásokat lejegyző íróinak. Tisztánlátóként a világot örömmel és elevenséggel teli helynek látja, és a világot megformázó, isteni nézőpontból a tündérekre úgy tekint, mint a természet alapvető építőelemeire."

CAITHLÍN MATTHEWS ELŐSZAVA

Nagy örömömre szolgál, hogy bevezethettem az olvasót Dora van Gelder tisztánlátói találkozásainak leírásába e könyv új kiadásában. Az író nyílt szívvel megtapasztalt élményei egy csodás birodalomról lebbentik fel a fátylat, ami sokaknak ismerős a gyermekkorból, amelyben minden fa egy szellemnek adott otthont, és bizonyos rejtelmes helyeken lehetséges volt az örömteli találkozás természeti környezetünk legtöbb felnőtt számára láthatatlan szomszédos lényeivel és társaival.

Ezzel az előszóval az a feladatom, hogy segítsek az író művét a tündérbirodalom mai kor szerinti értelmezésének kereteibe foglalni. Dora van Gelder életének ideje alatt – vagyis a XX. század nagy részében – a köztudatban a tündérekről alkotott kép érdekes változásokon ment keresztül.

1907-1910 között W. Y. Evans-Wentz a Stanford Egyetemről végiglátogatta Britanniát, Skóciát, Írországot, Wales-t és Bretagne-t anyagot gyűjtve a The Fairy Faith in Celtic Countries (A tündérhit kelta országokban) című kitűnő munkájához, és közben megtudta, hogy a tündérek létezésébe vetett hit és a velük való találkozások még mindig élő hagyományok. A tündérekkel kapcsolatos hagyományokat a kelta országokban tehát még mindig mindennapos tapasztalatok támasztják alá. Ezek a mai korunkba átnyúló hagyományok folytatásai annak, ami a középkoron át a messzi kelta múltba nyúlik vissza. Az első kézből származó beszámolók szórványosak, ám minden korban fellelhetők és egybehangzóak. Következzék alább két beszámoló tündérekkel történt találkozásról két paptól – egyikük katolikus a másik protestáns – annak érdekében, hogy szemléltessük, a tündérek látásának kevés köze van az ember vallási nézeteihez.

Egy XIII. századi beszámoló Gerald of Wales tollából egy Elydir nevű wales-i fiúról szól, aki elment a Tündér Dombokhoz. Meglelte a tündérek föld alatti birodalmát, egy napfényt sosem látó gyönyörű birodalmat. A tündérek voltak saját birodalmuk fenntartói, és csak a legmélyebb megvetést érezték a halandók becsvágya és hazugságai iránt. Elydir megtanulta a tündérek nyelvét, ami egy kicsit a görög nyelvre hasonlított. Felnőttkori, halandókra jellemző kapzsisága visszaűzte, hogy arany után kutasson, de végül elvétette az utat és soha többé nem volt képes visszatalálni - ahogy ezt később Elydir könnyek között előadta.

A XVII. századi író, Robert Kirk tiszteletes tündér-kutatásai jelentik az eddigi legkorábbi, embertanihoz hasonló tanulmányt a tündérek szokásairól, viselkedéséről. Kirk-ről magáról azt is tartják, nem az Aberfoyle-beli sírjában nyugszik, hanem a mai napig is a tündérbirodalom lakója. Kirk beszélt olyan emberekkel, akik találkoztak tündérekkel és ismerték a dolgaikat. Néhány róluk így lejegyzett tény végigvonul a kelta hagyományokon - mint például az, hogy földalatti lakóhelyeik vannak, amit halandók általában elkerülnek; hogy előszeretettel lopnak embercsecsemőket és kicserélik azokat saját sarjaikra; hogy kincsek őrzői, vagy hogy hasznos szövetségesei lehetnek embereknek.

A tündérek a hagyományokban szerte a világon természetesen sokféle néven szerepelnek, és kiapadhatatlan forrásai csodáknak, nyugtalanságnak, és hitetlenkedésnek – attól függő mértékben, hogy az adott vidék milyen mértékben hódolt be a modern kornak. De van valami, ami ebben az évszázadban alapvetően megváltozott. A dolog akkor kezdődött, amikor a folklór és népmesegyűjtők, mint amilyenek a Grimm testvérek voltak, a XIX. század elején megkezdték a történetek utáni kutatást. A vidéki emberek – jelesül felnőttek – történetei és dalai olyan tündérekről szóltak, akik védelmező harcosok, csábító szerelmesek, kincsek és bölcsesség letéteményesei voltak. Aztán a szélesebb olvasóközönséghez eljutás érdekében a gyűjtők elkezdték átformálni a dolgokat. A történetek durvább elemeit kigyomlálták, míg végül a „tündér történet” kifejezés lassacskán felvette a „könnyed, népies történet gyermekeknek” jelentést.

A racionalizmus korát követően - amikor is mindent, ami nem látható, nem létezőnek tartottak - a XIX. században feltámadt az érdeklődés a természetfeletti és ezoterikus témák iránt. A témában leginkább érdekelt kutatók eltávolodtak a saját, élő, tündérekkel és varázslatokkal kapcsolatos hagyományaiktól, és ihletet keresve a titokzatos Kelet felé fordították tekintetüket, elhanyagolva ezzel a kincsek tárházát, ami mindenfelől körülvette őket.

R. J. Stewart, a tündér hagyományok területének vezető szaktekintélye azt állítja, hogy a világon fellelhető élő tündérhagyományokat, és a tündérekről a modernkor kultúrájában fellelhető nézeteket egy egész világ választja el egymástól. Az apró, virágokat gondozó, szárnyas tündérkékről alkotott elképzelések leginkább a Szentiván éji álomból ismerős dévákra vagy természet szellemekre illenek, semmint az őseink által régóta ismert tündérekre5.

A XIX. század vége felé a paranormális jelenségek iránti érdeklődés egy tudományosabb és mérhető jellemzőket kereső irányba mozdult el. Újabb technikai eszközöket próbáltak alkalmazni a médiumokból kiáradó éteri anyaggal (ektoplazma) való érintkezés, továbbá szellemek és kísértetek észlelésére. A fényképezőgép nem hazudhat – vagy mégis? A két kislány által 1917-ben készített Cottingley-i tündér fotók meglehetős kavarodást okoztak teozófus körökben. Pedig az egész csak beugratás volt, amit eléggé meggondolatlanul még Sir Arthur Conan Doyle is hitelesített. 1983-ban a két kislány egyike – akkor már 80-as éveiben – beismerte, hogy a bizonyíték keménypapírból kivágott hamisítvány volt. A Cottingley-i tündérek esete aztán két filmnek is alapjául szolgált: A Tündérek fotózása (1997) és Tündéremse (1997) címmel, mindkettő másféle megközelítést adva a tündér jelenség természetéről.

Mostanában ismét feléledt az érdeklődés a tündér hagyományok iránt, mivel jól illeszkedik a pogány kultuszok iránt feltámadott újkeletű érdeklődésbe. Ez a mozgalom néha a hóbortosság és a fantasztikum végleteit súrolja, de nincs történelmi gyökere, mert azok a vidéki emberek, akiket a XVI. - XVII. században boszorkányság miatt letartóztattak és megvádoltak, a Tündérkirálynővel, nem pedig az Ördöggel történt találkozásról vallottak. A modern fantáziaregények írói, mint amilyen Charles de Lint is, megőrzik, és tovább erősítik a tündérekről alkotott hagyományos – szövetséges, kihívó harcos, hősszerelmes – képet, és meglehetős népszerűségre tettek szert ezen irányzat hívei körében.

Az elmúlt húsz évben néhány egykor nagyon erős gyökerű hagyományba vetett hit azonban megváltozott. A gabonaköröket (amiket régen a tündérek művének tartottak) és az embereknek a tündérvilágba való elhurcoltatását a közvélekedés manapság már az idegen lények számlájára írja, köszönhetően annak, hogy a közgondolkodás szerint az élet fizikai határa bolygónkról kitolódott a bolygóközi térbe. Ahelyett, hogy kellő figyelemmel viseltetne földi szomszédjaink, a tündérek iránt (akiknek a vidéki emberek évszázadok óta tejet és más ajándékokat hagynak), mai posztmodern kultúránk végleg elszakadva bolygónktól földön kívüli magyarázatok után kutat.

A hagyományos vélekedés a tündérekről, mely szerint tisztelettel kell megszólítani őket és bánni velük, mára a földönkívülieket illeti meg, akik ugyanakkor a rossz fiúk szerepére kárhoztattak, míg a tündérek egy kalap alá vétetnek az angyalokkal, azaz végtelenül jóságosak és hasznosak az emberek számára. Vigyáznunk kell e szellemlények megítélésével. Igaz, nyitottnak kell lennünk a lehetőségre, hogy valóban angyalokkal kerültünk kapcsolatba, de óvatosnak kell lennünk, nehogy túl naivan fogadjunk minden szellemlényt, akivel találkozunk. Az emberekhez hasonlóan ők is sokfélék. Néhányan közülük jó szándékkal viseltetnek irányunkban, néhányan közömbösek, mások durván reagálnak majd, ha átlépjük a jó modor küszöbét velük szemben.

Tündérekkel kapcsolatos nézeteink alapvetően megváltoztak, ám nem tudni, vajon a tündérek maguk változtak-e valaha is?

Dora van Gelder egyike a XX. század fontos, tündér-találkozásokat lejegyző íróinak. Tisztánlátóként a világot örömmel és elevenséggel teli helynek látja, és a világot megformázó, isteni nézőpontból a tündérekre úgy tekint, mint a természet alapvető építőelemeire.

Dora van Gelder beszámolóit olvasva tudatosul bennem, mennyire sokfélék az emberi nézőpontból tálalt tündér-találkozások. Csak a saját élményeimből meríthetek az összehasonlítás érdekében. Gyerekkorom legáhítottabb vágya volt, hogy találkozhassak egy tündérrel. Ágyamban fekve a legmélyebb komolysággal imádkoztam, hogy lássak egyet. A felnőttek azt mondogatták nekem, hogy a tündérek a „kert sűrűjében” laknak, így hát elszántan álltam lesben csalánok és bogáncskórók között a tündérekre lesve. De szükségképpen csalódnom kellett minden les alkalmával, mert a tündérek nem mutatják meg magukat az olyan megszállott különlegesség-keresőknek, amilyen én voltam akkoriban.

Ami azt illeti, nem fogtam fel a tényt, hogy már találkoztam és össze is barátkoztam sok tündérrel. Nem egyéb miatt, mint hogy összezavart az irodalom. Gyermekkori könyveimben voltak képek tündérekről: pöttöm emberszabású lényekről, apró hártyaszerű szárnyakkal, olyannal, mint a szitakötőké. Az ilyen mesékben a tündérek makkból készült kupákból ittak, és gomba asztalról ettek. Mindig úgy ábrázolták őket, mint falusi gyerkőcöket - boldogok voltak, rózsás arccal és jó természettel megáldva. Ez volt az, amit kerestem. Valódi tündér élményeim már egy ideje velem voltak, de én nem tudtam hogy valójában azok. Sok-sok elvesztegetett évbe telt, míg rájöttem az igazságra. Gyerekkorom kedvenc játéka az volt, hogy lefeküdtem a padlóra egy tarka, kötött gyapjútakaró alá, amit anyám készített nekem. Alaposan begubóztam – egész testemmel, még a fejemmel is – ebbe a takaróba, hogy találkozhassak barátaimmal, a Formázókkal.

A takaró félhomályában pedig ők el is jöttek, mint színek és formák. Valahogy úgy, ahogy a színes formák egy kaleidoszkópból. Jöttek és forogtak és folytak sok-sok különböző formában. Jöttek és jelentkeztek, mint szagok, ízek, mozgások és úgy is mint zene. Egész szívemből szerettem őket, mert mozgásukkal, mintáikkal és hangjaikkal tanítottak engem, beszéltek hozzám. Azt mondom „beszéltek”, de nem szavakat használtak, és hallani sem a fülemmel hallottam őket. Kommunikációjuk formákat használt, ősi formáik bonyolult táncok közepette történő átrendezésével, a tudás legfőbb formáit tanítva meg nekem.

Felnőtt látásmódommal visszatekintve ezekre az élményekre, a Formázók talán semmi egyébnek nem látszhatnak, mint egy sejtmag bonyolult mintázatai mikroszkópon át szemlélve. Mégis, mértani és elvont megjelenésük ellenére a Formázók voltak a tündérek, akiket hiába kutattam.

Nem csoda, hogy nem azonosítottam őket a képeskönyvemben látott tündérekkel. Nem csak hogy nem hasonlítottak szárnyas gyerekekre, hanem a Formázók ráadásul még mélyenszántó ismeretekre tanítottak meg zenével, hangokkal, a teremtéssel és ok-okozat összefüggéssel kapcsolatban, valamint a metaforákról és szimbólumokról. Ez az élmény olyasmi volt, mintha a beszédnél mélyebb értelmű nyelvre tanítottak volna, olyanra, ami átívelne időn és téren.

Megtudtam, hogy a Formázók megtalálhatók a természetben, az erdőkben, ahol minden héten egyedül kutattam - mindig biztonságban, mert ők vigyáztak rám. Ott voltak a fehér mészkő dombokban, az itatógödrökben, a játszótársként szolgáló kidőlt fákban, a gabonaföldeken és rejtett, titkos, elfeledett helyein a természetnek. Az utak, amelyeken a Formázók gyermekkoromban végigvezettek, ma már jelentést hordoznak számomra. Már megértettem az általuk tanított mintázatokat, frekvenciákat és zenét, mert már magam is frekvenciákat, hangokat és zenét használok gyógyítói gyakorlatomban, hogy megérthessem, mik okozzák az emberek panaszait, és ugyanezeket használom lelki sérüléseik gyógyítására is.

A tündérek szellemi ajándékai csak imádságok által hozzáférhetők, és csak akkor, ha cserébe megvan hajlandóság a nagyfokú udvariasságra. Tündér szövetségeseim gyakran hoznak össze gyógyfüvek, növények és fák szellemeivel, melyek segítenek test és lélek sérüléseinek kikúrálásában. Szokásom, hogy egy köszönő dal kíséretében minden nap élelmet kínáljak a tündéreknek, így fenntartva a jószomszédi kapcsolatot.

Lehetséges, hogy hozzám hasonlóan sok más ember is akad, aki mindig is vágyott rá, hogy tündérekkel találkozzon? Hallgatóim közül sokan komolyan szándékuknak adtak hangot, hogy megleljék saját tündér szövetségesüket. A tündérek nem szeretik, ha folyton észreveszik őket, szükségük van a saját személyes terükre és idejükre, csakúgy mint az embereknek. Igaz, hogy gyakran örömmel segítenek nekünk, de ugyanakkor titkolózóak és visszahúzódók. Gyakran változásokat kell eszközölnünk magunkban, mielőtt megismertetnék magukat velünk.

Hogy meglelhessük tündér szövetségesünket, szívünkben becsületnek kell lakoznia, mentesnek kell lennünk az önérdekűségtől, és kell még jó modor, tisztelet mások iránt, éles, bölcs látásmód. A barátság a kölcsönös vonzalomból, a lelki hasonlóságból és a kölcsönösség szándékából ered. Azok, akik a fogyasztói szemlélet szerint élve látnak neki a dolognak, és azt nézik, mit tehetnek értük a tündérek, szomorú csalódásnak néznek elébe.

Dora van Gelder azt kérdi, miért nem látja több ember a tündéreket. Nyilvánvalónak látszik, hogy a felnőttek döntő többségükben túlságosan elfoglaltak a valóság fizikai oldalán található dolgokkal ahhoz, hogy észrevegyék, mi történik körülöttük a láthatatlan – és ugyanolyan valóságos – valóságban. Modern kultúránk nem sokat törődik a valóság láthatatlan oldalával, következésképpen nem sok tiszteletet táplál az ok-okozati összefüggések iránt.

Én magam nem vagyok a jelenések „látója” inkább olyasvalaki, aki hallásának és tapintásának ötvözésével képes érzékelni a rezonáns mezőket. Ám néhány évvel korábban futólag megtapasztaltam a „második látást” vagy az an dha shealladh-t, ahogy gaelic nyelven a szellemi látást hívják. Hazatérőben egy fáradságos utazásról alaposan kiéhezve, elkezdtem szó szerint tündéreket látni fizikai szemeimmel. A fákban és növényekben és csermelyekben élő tündér nép megrohamozott minden irányból. Egyáltalán nem hasonlítottak a Formázókra. Erőteljes, magas szellemek voltak, nem sokuknak volt rózsás és vidám arca, no és persze egyiküknek sem volt szárnyacskája! Nagyon felkavaró élmény volt. Észtországban nagyon erősen éreztem a tündérek jelenlétét a nemzeti erdő érintetlen területén. Otthon Oxfordban végre igazán láttam a tündéreket - ahogy mindig is szerettem volna.

Összeszedve bátorságomat elkezdtem kérdéseket feltenni nekik: „Hogy lehet, hogy így láthatlak titeket?”. Azt válaszolták, hogy „Általában nem láthattok minket a kemény kövezés [betonozott utak] és erős fény [villanyvilágítás] miatt. De a vadonban még mindig ott vagyunk.” Ahogy beszéltem hozzájuk, rádöbbentem, hogy nagyon veszélyes dolog ebben a tudatállapotban sokáig maradni. Nagyon könnyen átcsusszanhattam volna a tündérbirodalomba. Hazatérve három adag ételt ettem meg sorban egymás után. Aztán aludni tértem. Mikor felébredtem, legnagyobb megkönnyebbülésemre már nem volt meg a második látásom!

Sok hagyományos, ősi tanítás óvatosságot javasol a tündérfélékkel kapcsolatban: a sebezhető embereknek nem tanácsos keresni a kapcsolatot tündérekkel, vagy felkeresni tanyájukat. Nagyon is meg tudom érteni, hogy előfordulhatnak esetek, mikor csecsemőket, gyermekeket, szerelmi bánatban szenvedőket vagy elkóborolt állatokat magához vonz a Tündér birodalom, és soha többé nem térnek vissza. Az a másik világ valóban gyönyörű, de a tündérek életmódja és módszerei nem az emberekéi, és nem szabadna összekevernünk ezeket.

Írországban még ma is nagyfokú bumfordiságnak minősül a hagyományok szerint tündértanyaként számon tartott helyek harmóniájának megbontása, és a legtöbb vidéki ember gondosan el is kerüli ezeket. Ma is szörnyűségnek minősül ágat letörni a tündérek tüskebokráról [Értsd: galagonya vagy kökény, a ford.], nem is beszélve ezek kivágásáról.

Erre nemrégiben egy megrázó eset kapcsán jöttem rá. Egy Michael nevű betegem lélekgyógyításért fordult hozzám húga néhány évvel ezelőtt történt halálával kapcsolatban. Ahogy megkezdtem lélekbeni utazásomat szellemi segítőim felé, utamat hirtelen egy mérhetetlenül dühös tündéralak zárta el. Azt állította, hogy Michael családja megsebezte az ő családját, és addig nem mehetek tovább, hogy segítséget szerezzek számára, amíg Michael nem kész a sérelmet egy tüskebokor ültetésével helyrehozni. Saját szövetségeseim arra biztattak, hogy Michael nevében fogadjam el a megállapodást. Azt is elmondták, hogy a tündérek elégtétel gyanánt a szörnyű sérelemért elvitték Michael családjában a gyermekek lelkét.

Mikor elmondtam Michael-nek a dühödt tündért és követelését a tüskebokor ültetéséről, Michael elsápadt. Hirtelen a szavamba vágott, és elmesélte hogy nagyapja egyszer valóban kivágott egy ősöreg tüskebokrot. Azt is elmondta, hogy azóta a nap óta családja minden ágában meghalt egy kisgyermek. Ünnepélyesen megígérte, hogy nemcsak hogy fog ültetni tüskebokrot a birtokán és azt kárpótlásként a tündéreknek szenteli, hanem arról is gondoskodik, hogy soha senki ne nyúljon ahhoz a bokorhoz - még nyírni sem fogják. Biztos vagyok benne, hogy ezt a fogadalmat meg is fogja tartani.

Az ilyen történetek jól példázzák a kapcsolatot ok és okozat között. Tudatosan senki nem cselekedhet úgy, hogy ne kellene számítania a következményekre. Mivel a közfelfogás a tündérekről megváltozott, mert oly kevés figyelmet szentelünk a nem látható világnak, és mert oly kevéssé tiszteljük a Földet, ügyelnünk kell a viselkedésünkre. Ahogy Dora van Gelder is rámutat, a környezetszennyezés következtében a világ hidegebb, keményebb, élettelenebb hellyé vált.

Ahogy mondja, akik munkájuk közben közeli kapcsolatba kerülnek a természet elemeivel, mélyebb tiszteletet éreznek a valóságok közötti kifinomult kapcsolat iránt, mint a legtöbb más felnőtt. Ő a tengerészeket és bányászokat említi olyan emberekként, akik magától értetődő módon tisztelik a természet szellemeit. Mostanában kevés ember dolgozik természet-közeli módon. Irodákba elzárva, száműzve a földtől a tizennegyedik emeletre, sokukhoz semmi sem jut el az évszakok körforgásából, abból hogy ők is részét képezik a természet ciklusainak. Ennek a kapcsolatnak a hiánya megfoszt minket az életerőtől, a tápláléktól és a lelki egészségtől. Számtalan enyhébb nyavalya, elégedetlenség tanúskodik a természettel való alapvető fontosságú kapcsolat eme elhagyásáról. És mégis, sokan most éppen a természet gyógyító erejéhez fordulnak.

Ma, az egészségért és a környezetért való fokozódó törődés közepette egyre többen élnek a gyógynövények és növényi kivonatok gyógyhatásaival. Azok, akik a gyógyítás útjait kutatva kapcsolatba léptek a virágok és fák szellemeivel, felfedezték a növényekben rejtetten meglevő harmonikus kiegyensúlyozás módját. Amikor ilyen gyógyszert alkalmazunk, összhangba hozzuk magunkat a Tündér szellemmel. Az ilyen gyógymódokkal több értelemben is megleljük a kulcsot a világ bajainak gyógyításához.

Egyre több és több ember jut el a felettébb sokkoló felismeréshez: hogy a föld és valamennyi erőforrása nem árucikk, hanem fajaink élőhelye. Megszámlálhatatlan éve osztozunk ezen a környezeten tündér szomszédjainkkal, de későn ébredtünk rá, hogy a tündérek és természet szellemek azok, akik fenntartják bolygónkat, miközben mi gondatlan viselkedésünkkel romboljuk örömforrásait. Minél inkább eltávolodunk földi eredetünktől, annál inkább rongáljuk az élet szent hálóját. Minél több mesterséges élelmiszert és gyógyszert juttatunk testünkbe, annál jobban eltávolodunk tündér szomszédjainktól.

Ahogy Doar van Gelder mondja, a gyermekek érzékelik a mulatságra és az együttműködésre való hajlandóságot a tündérekben. A nehézkes, merev felnőttek igen gyakran az eredeti énjük által sugallttól eltérően cselekednek, és emiatt kevesebb boldog találkozásban lehet részük. Fajunk mostanra olyan mértékű tiszteletlenséget mutatott a föld és rejtett lakói iránt, hogy nem számíthatunk automatikusan az író által tapasztalt egyszerű és gondtalan találkozásokra.

Tündérekkel kötendő szövetségünk és barátságunk azzal kell kezdődjön, hogy tudatosítsuk magunkban: valamennyien a föld gyermekei vagyunk és tisztelet illet meg minden élő lényt. Ahogy világpolitikánk tapasztalataiból is láthatjuk, akárhol keletkezzen is konfliktus, mindig akadnak békeközvetítők is. Az a mi feladatunk, hogy saját fajunk nagykövetei legyünk, hogy készek legyünk magunkon változtatni ahelyett, hogy másoknak okozunk kárt. Minél több ember eszmél rá erre, annál több lesz az esély a békés együttélésre.

Bárhová is menjünk a földön, tiszteletben kell tartanunk annak a területnek tündéreit és szellemeit. Ez különösen fontos, ha házépítésre vagy kert telepítésére készülünk. Csendben leülhetünk azon a helyen és figyelhetünk a tündérekre. Hangolódjunk rá arra helyre. Felejtsük el a hellyel kapcsolatos saját aggodalmainkat. Váljunk eggyé a földdel, a fűvel, a fákkal, a madarakkal. Érezzük a földet, mintha mi is a részei volnánk. Ne felejtsük el, hogy valóban az univerzum gyermekei vagyunk, csakúgy, mint az állatok, virágok, dombok és sziklák.

Talán ha elég sokáig ülünk ott a megfelelő módon figyelve, megérezzük majd a hely tündéreit. És akkor az a megtiszteltetés ér, hogy megértjük, a tündérek a megbízott őrzői a természet érintetlen és rejtett helyeinek.

Az emberi lények arroganciája iszonyattal tölti el a tündéreket. Csak akkor láthatjuk és működhetünk együtt velük, ha félretesszük kevélységünket és hitünket, hogy mi vagyunk a teremtés koronái. Ez nem lehet elérni valami könyv elolvasásával, vagy egy hétvégi tanfolyam elvégzésével. Ez hosszú, éveket felölelő szerves fejlődés eredménye. De ha türelmesek és udvariasak vagyunk, a természet érintetlen részein mi is meglelhetjük tündér szövetségeseinket - álmaink titkos ösvényein, szülőföldünk ősi hagyományainak mély bölcsességében - ahogy azt Dora van Gelder bemutatta.

Íme egy ima azoknak, akik keresik a módot a tündér néppel való kapcsolatfelvételhez:

Világokat elválasztó fátyol túloldalán, emlékszem a tündér népre, mely az ősi helyek őrzője. Járjunk csendben és tisztelettel a földön, ne hátráltassa fejlődésüket, és ne keresztezze útjukat semmilyen lény, hogy a föld rejtett szolgálói békességben éljenek.

Dora van Gelder legnagyszerűbb kívánsága az, hogy a közöttünk és a tündérek között tátongó szakadék szűküljön, és igazi együttműködés alakulhasson ki. A jövő kimenetele ott lakozik valamennyiünk szívében.