FA SZELLEMEK

- 7 -

Hagyjuk most magunk mögött többé-kevésbé ismerős házi kertjeinket az ő növénykéikkel, és fordítsuk figyelmünket az erdők felé. És itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a fák voltaképpen nagyon mások, mint amilyennek mi tartjuk őket. Élőlények ők bizony, ugyanúgy ahogy mi is, bár tudatosságuk alacsonyabb szintű, érzékelésük pedig nem olyan erőteljes és gyors, mint a miénk. Ahogy már volt szó róla, a fában él egy szellem, amiből a fa életerejét nyeri. Legyen bármilyen kicsi is, nem létezik fa ilyen szellem nélkül. A fa szelleme együtt növekszik a fával, és annak pusztulása után eltűnik. A fa szelleme képes kiemelkedni, és kisebb mértékben eltávolodni a fától, ha akar, és ilyenkor többé-kevésbé emberi formát mutat. Ha a fa testében van, alakja sokkal határozatlanabb, gyakorlatilag láthatatlan, mivel igazából akkor és azzal határozza meg lényét, hogy kivetíti magát a fa belsejéből. A legtöbbjükről elmondható, hogy magas, barnás színű alakok, olyasfélék, mint egy gyerek első alkalommal megrajzolt emberfigurája: szögletes, kissé darabos, egy gyerekhordó hátizsákban szállított gyerekforma, apró szemekkel, orral, ritka, szálkás fekete hajjal – épp úgy, mint a gyerekrajzokon. Ez persze csak egy nagyon általános kép a fa szellemek külsejéről, mert a valóságban különböző fafajtáknak némileg különböző – az adott fafajra jellemző- külső jegyeik vannak, emellett némelyik fa jobban kialakult jellemvonásokkal is rendelkezik a többinél – hasonlóan az emberekhez. Így némelyik fa igazi egyéniség, ám a legtöbbjük semmilyen egyéni jellemzővel nem dicsekedhet.

A fa szellemek akkor teszik a dolgukat, amikor a fa belsejében tartózkodnak, mert ilyenkor irányítják annak energiaáramlását, így éltetve a fát. A fa kémiai tápanyagait a földből, vízből és levegőből nyeri, és ha ezek minősége és mennyisége megfelelő, a fa életműködése rendben folyik, és a fa szelleme elégedett. Ez az elégedettség aztán visszahat a fában zajló kémiai folyamatokra, és hatékonnyá teszi azokat. Olyasmi ez, mint ami az emberi testben zajlik. Ha valaki jóízűen, békében fogyasztja el vacsoráját, akkor emésztése is kellemes közérzet közepette folyik majd, ami természetesen segíteni fogja az emésztést is. És megfordítva is igaz: az idegesség, aggódás elrontja az étvágyat és az emésztést is (igaz, a fák soha nem aggódnak). Ha alkalmanként a fa szelleme kilép a fából, azt valamilyen ok miatt teszi. Például azért, mert a közelben megjelenik egy számára érdekes, vonzó emberi lény, és közelebbről meg akarja nézni, és kifejezni tetszését. Ha egy fa alá letelepedtem, gyakran előfordult, hogy a fa szelleme kilépett, és kifejezte vonzódását - persze a maga bizonytalan, homályos módján téve ezt. Még az is előfordul, hogy néhány méteren át követi is az embert távozásakor. Szabadidejük és közösségi életre lehetőségük leginkább éjjel van. Ilyenkor kilépnek kérgük mögül, és ha az általuk kedvelt emberi lény esetleg egy közeli házban él, a fa szellemek megpróbálhatják felkeresni őt. Azt hiszem, az egyik oka annak, amiért sok ember fél éjjel az erőben az lehet, hogy ekkor a fa szellemek mind kilépnek a fatörzsekből, és az ember, ha nem is látja, mégis érzi az őt körülvevő láthatatlan lények jelenlétét. Az ember úgy érzi, láthatatlan szemek ezrei merednek rá – és ami azt illeti, ez tökéletesen igaz is. Nem gondolom, hogy e fa szellemek az erdőben bárkinek is ártanának, ám rezgéseik és az általuk kibocsájtott érzések oly nagyon különböznek a miénktől, hogy az összhatás hátborzongató tud lenni.

Való igaz, a fa érezhet utálatot, ellenszenvet valamely ember iránt - mi több, ilyen eset történt is velem, amikor kislány voltam. Nem tudom az eset összes részletét felidézni, mert nem voltam szemtanúja, de megfigyeltem a fa szellemet, aki a történet szereplője volt. Jáva szigetén, egy kertben állt egy ősöreg fa, melynek ágai már veszélyeztették a kertben álló házat, ezért néhány helybélit megbíztak az ágak ledarabolásával. Minden alkalommal mikor valaki felmászott a fára vagy a ház tetejére ezzel a céllal, valami történt vele. Vagy leestek a fáról és lábukat törték, vagy a karjuk ficamodott ki. A sok baleset eredménye az lett, hogy végül senki sem volt kapható a munkára. Így a dologból nem lett semmi, a fa épségben maradt. A baleseteket mind az öreg kasmíri-dió fa ellenséges szellemének tulajdonították. Annyiban alátámasztom a történet hitelességét, hogy kislány koromban én magam sem szerettem az alatt a fa alatt játszani, pedig elbűvölt az öreg, erőteljes kinézetű fa szellem. Egyáltalán nem kedvelte az embereket, mert emlékezett azokra az időkre, amikor még fák vették körül, nem pedig házak, és az embereket okolta magányáért, elszigeteltségéért. Ha kilépett a fa törzséből az emberek miatt, olyan formát öltött, mint egy óriási, de karcsú, szürke arcú emberszabású majom, megvolt talán 5m magas is. Fája belsejében ennél sokkal magasabb volt, mert úgy látszik, hogy a külső formát öltéskor testének anyagát össze kellett sűrítenie, és ezért ilyenkor mérete is kisebb lett. Nagyjából-egészében viszont a fa szellemek kifejezetten kedvelik az embereket, és e tekintetben nagyon is különböznek a kerti tündérektől. Hűségük hasonló a kutyákéhoz, de több méltósággal és kevesebb örömteli bolondozással párosul. Ez a hűséges vonzódás valószínűleg a helyhez kötöttségükkel függ össze. Egy ilyen szeretetteli fogadtatásnak rajtam kívül több tucatnyi más tanúja is volt.

Történt pedig, hogy meghívást kaptam egy kaliforniai iskolába egy végzős osztály búcsúünnepségére, ahol a gyerekek és a fák közötti szeretetteli viszony megnyilvánulásának több meghívott is szemtanúja, sőt részese is volt, bár ők maguk nem is sejtették, mi történik. A búcsúünnepség részeként a gyerekek egy tündérekről szóló jelenetet adtak elő. Egy csodás, élő tölgyfa szellemének szerepét egy olyan kislány játszotta, aki végig nagyon boldog volt iskolai évei alatt. A történet egy pontján – mintha éppen előjönne a fából – kilépett a megszemélyesített fa mögül, és szerepe szerint kedves szavakkal kellett elhalmoznia a fát, az ő otthonát. Így hát, mikor az „Ó te kedves, öreg fa!” szavak felhangzottak ajkairól, ez a legmélyebb átéléssel történt, amit még tovább fokozott a tudat, hogy ez egyben az ő búcsúja is. Ám mivel a történet tündérekről szólt, és gyerekek játszották, és mert a közönség együttérző és kellően ráhangolódott lelkiállapotban volt, amint kislány az említett szavakat kimondta, azok egy szempillantás alatt felébresztették a fa igazi szellemét. Ő pedig azon nyomban kilépett a fából olyan „szeretetvihart” támasztva maga körül, hogy az egész közönség a hatása alá került - annyira, hogy sokuknak könnyek szöktek a szemébe, bár nem tudták volna megmondani az okát. És bizony a szerepet játszó kislányra is nagyon erős hatása volt. Ez tökéletes példája a fák emberek iránt táplált érzéseinek, ha azok megfelelő érzelmi alapállásból közelítenek hozzájuk. Ebben a példában a tölgyfa szelleme egy magas, jóságos külsejű, és jóindulatot sugárzó lényként jelent meg előttünk. Micsoda különbség ez az előző példában szereplő kasmíri-dió fához képest!

A különféle fafajták szellemei közötti különbségek nem olyan hangsúlyosak, mint például az egyes kutyafajok között tapasztalhatók. Korábban már leírtam egy hickori-dió fa szellemét, és talán hasznos lesz az ehhez hasonló leírás a tölgy, fenyő, juhar és nyír fafajtákról is. Egy kisebb erdőfoltban megfigyeltem egy csodaszép tölgyfát, melynek szelleme úgy 5m magas volt, és külseje az előzőekben leírtakkal ellentétben inkább a nyugati, európai embertípusra hasonlított. Arca hosszúkás, szabályos vonásaival jobban kiformált, és „emberibb” is volt azoknál. Színe sötét napbarnított, haja pedig fekete volt.

A fa szellemek karcsú, megnyúlt figurák, színük a kérgüknél (ami általában barnásszürke) egy árnyalattal sötétebb barna, hajuk barna, szemük pedig homályos körvonalakkal határolt, szürkés színű. Viselkedésük kedves, gyengéd, mozgásuk pedig gyors, már-már ideges – a szél rezgette nyírfalevélre emlékeztető. Még soha nem találkoztam olyan fa szellemmel, amelynek színe nem a barna valamilyen árnyalata lett volna, bár a változatok száma a vörösfenyő szellemének aranybarna színétől a nyírfa szellemének szürkésbarnájáig igen nagy. Nyilvánvalóan ez az alapszínük, de azért van összefüggés a kéreg és a fa szellemének színe között – az utóbbi színét a kéreg és az alatta levő háncsréteg színe árnyalja.

A fenyő szelleme sötét színű lény, felettébb szögletes külsővel és sok-sok sötétzöld színnel körülötte. Becsületes, egyenes, erős harmóniát sugárzó lény érzését kelti az emberben. Nem nagyon magas (a vizsgált példány nagyjából 3.5 m), inkább robusztus, erőteljes kinézetű, a már ismert módon durva szálú, fekete hajjal és fekete szemekkel. Nagy elszántsággal kecmereg ki a fájából, és vizsla tekintettel veszi szemügyre a környezetét. Az összbenyomás róla nem annyira életteli, mint a tölgyfa szelleménél tapasztalt, amely egy igazán férfias jelenség a fák világában.

Úgy tetszik, a fa szellemek formájának karcsúsága összefügg a fájuk törzsével és az általa továbbított életáramlattal. Ezt támasztja alá a tény, hogy a fiatal fák szelleme még olyan, mint egy szilánk, ami fokozatosan vastagszik a fa növekedésével. (Az ilyen ifjonc fa szellemek nem túl értelmesek, és csak akkor lépnek ki a fájukból, ha idősebb társaik nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a teendő. Ezen túl még elmondható, hogy a fa szellem derékban kerekdedebb akkor, ha a fájában van, és jelentősen ellaposodik, mikor kilép belőle – és így az emberi testhez hasonlóan lényegesen vékonyabb lesz oldalról nézve, mint szemből.

Megfigyeltem egy a közeli erdő szélén álló fiatal juharfát. E fa szellemének kinézete határozottan amerikai indiánra emlékeztető, sokkal inkább, mint a környezetében élő többi fáé. Az összkép igazán szemrevaló, olyan, mint egy indián ifjúé. Míg a hickori dió szelleme inkább egy tapasztalt, öreg indián harcos benyomását keltette, ennek a juhar szelleme a fiatalság frissességét sugározza magából. Alapszíne sárgásbarna, vörös és sárga foltokkal tarkítva, nyilvánvaló összefüggést mutatva őszi leveleinek színpompájával. Haj helyett valami színes, levélkoszorú-szerű fejdíszt visel őkelme, ami nagyon vidám külsőt kölcsönöz megjelenésének, ő pedig kifejezetten büszke stílusos viseletére.

A házat, ahol ezeket írom, több fa veszi körül, többségük nyír. Egészen közel van egy erdő széle, és könnyű felismerni a szembeszökő különbséget a városban, vagy annak közelében élő fák, és az itt található – gyakorlatilag az erdőhöz tartozó – fák élete között. A társaitól elszigetelt hickori diónak szinte semmiféle rá jellemző fa-élete nincs, így kénytelen érdeklődését emberi lények és állatok felé fordítani. Ennek pedig az az eredménye, hogy értelmi képességei erőteljesebben fejlődnek, mint érzelmei. Itt pedig, a társai által körülvett fákban kialakul egyfajta közösségi érzés, és jobban érdekli őket, ami saját közösségükben történik, mint az, ami az emberekkel – bár az utóbbiak iránt ők is barátságos érzelmeket táplálnak. Ám a ház és az erdő között elterülő sávon álló nyírfák közül nemrég többet kivágtak tűzifának. Ezt a többi nyírfa nagyon rossz néven vette, és azóta már nem annyira barátságosak irántunk... A fák sokkal érzékenyebben reagálnak más fák kivágására, mint a tündérek növényeik elpusztítására, ami érthető is, hiszen a fa szellem étele szorosan összefügg a neki otthont adó fa létével.

Az itteni erdők elég közel vannak a városhoz, de azért sokkal inkább vadonnak tekinthetők, mint egy városi park. Ezért vagy ennek ellenére érezhető bennük egyfajta várakozás, bizonytalanság, mert itt egy fa élete sosincs biztonságban, az emberek gyakran beavatkoznak a természet folyamataiba. Ez a darab erdő valahogy a fiatalság érzését sugározza magából. A fák mind együtt élnek és éreznek, kedvességet és barátságot éreznek egymás iránt, és bár kifejezetten érdeklődnek a körülöttük mutatkozó emberek iránt, mégis idegennek, maguktól távol esőknek tekintik őket. Az emberek úgy tekintenek rájuk, mint tűzifára, jobb esetben árnyékot adó, vagy díszítésre használatos tárgyakra, de csak igen ritkán mint gyönyörű egyedekre, vagy egyáltalán mint élő lényekre. A fák érzik ezt, és ez erős közösségi érzést támaszt fel bennük – érzik, hogy ők egy fajta lények, mi pedig egy egészen más fajba tartozunk.

Hangsúlyoznom kell, hogy a fák nagyon lassan reagálnak a dolgokra, hosszú időre van szükségük egy-egy újabb tapasztalat feldolgozásához. Természetesen felfogóképességük is korlátozott, így amikor arról beszélek, hogy éreznek vagy értenek ezt vagy azt, akkor azt nem emberi mércével kell értelmezni, hanem az ő félálomszerű tudatuk keretei között. És természetes, hogy az egyes fák között is jelentős különbségek vannak. Mégis, amikor egy erdőt kíméletlenül kiirtanak, a megmaradó fák vegyes, de nagyon erős érzelmekkel telítettek – sértettség, veszteség, elszigeteltség a legmarkánsabb összetevők, ám ezzel együtt jelen van a filozofikus nyugalom és a dolgok megváltoztathatatlanságának érzése is. A mi fogalmaink szerint az erdő akkor szép, ha tiszta és rendezett. A fák és tündérek számára viszont a szép erdőben a fák mellet ott a sok aljnövényzet és állatvilág is. A fák és a tündérek szoros rokonságot éreznek egymással. Sok tündér előszeretettel látogatja az aljnövényzettel, virágokkal és fűvel vegyesen benőtt helyeket, míg a nagyon rendezett állapotú helyek érdektelenek számukra. A mi és a tündérek eltérő igényeit és ízlését közös nevezőre lehetne hozni úgy, ha az általunk használt, megművelt területeket szabadon tenyésző, nagyobb erdőfoltokkal tarkítanánk. Sok ember ezt biztosan szentimentális butaságnak tartaná, mert hiszen a létfenntartásunk érdekében ki kellett vágni az erdőket (mondanák ők). Ebben persze lehet valami igazság, de ugyanakkor a mi nyugati civilizációnk pazarló és kíméletlen, a föld és az erdő szükségletei pedig teljesen hidegen hagyják az átlagos, a dolgokat pusztán a mi számunkra hasznosságukkal mérő embereket. Körbejártam az Egyesült Államok Északnyugati vidékét, ami korunk legnagyobb fakitermelő területe. Kivágott fák csonkjai, szívbemarkolóan sivár vidék ameddig a szem ellát – olyan, mint egy rémálom látni az élettelen vidékből kimeredő üszkös facsonkokat. Sehol egy élőlény, egy tündér, pedig az ember tudja, hogy nemrég itt lüktető, gazdag élet hatott át mindent, és tudja, hogy a nemrég még itt álló fenséges cédrusokat és fenyőket egytől egyig lemészárolták, és az enyészetnek vetették.

A Pacific autópálya mellett, Vancouver közelében volt egy fenséges ősfákkal teli erdőrész. Amikor először jártam arra, ez volt az egyik legcsodálatosabb erdő, amit valaha láttam, tündérek hadával benépesítve, határtalan boldogságban úszva. De mikor legutóbb ismét arra jártam, immár mélységes iszonyat telepedett a helyre, mert az egykori fenséges fák felét kivágták, és a vidékre, ahol valaha szépség és élet uralkodott, most rútság és kopárság hangulata telepedett.

A néhány még megmaradt fa az elkerülhetetlenül bekövetkező kivágás tudatában a várakozó rettegés érzését árasztotta magából - mert ne feledjük: a fák nem tudnak elmenekülni. Aztán úgy hallottam, hogy a megmaradt erdőért cserébe a fakitermelést végző cégnek a kormány és magánszemélyek karöltve nagy összegű megváltást vagy hasonló értékű fakitermelő területet kínáltak. Ez az erdő volt az egykori ősvadonok egyik ritka maradványa a világnak azon a részén. Csak gondoljunk bele a jövő generációinak veszteségébe, ha megfosztják őket attól az élménytől, hogy a Pacific autópálya mentén elterülő leírhatatlan szépségű erdő közepén áthaladhassanak!

New Hamphshire-beli házunk közelében elterülő erdő jellegzetes lombhullató erdő, olyan, mint az Egyesült Államok többi részén, kivéve a nyugati és a legészakibb területeket. A már korábban leírt fa szellemek örülnek a létezésnek, telve vannak boldogsággal. Nagy gyönyörűséget lelnek abban, hogy míg gyökereikkel a termőföldbe kapaszkodnak, a nap sugarai záporoznak rájuk, és a szél süvít ágaik között. Olyan érzés ez, mint nekünk a tánc. A fák imádják a szelet, még a vihart is, mivel az egyfajta izgalmat hoz életükbe – egyenesen állva, rendíthetetlenül szállnak szembe a vihar erejével. Persze nem örülnek annak, ha néha a vihar mégis derékba töri őket, de ezt elfogadják, mint a dolgok rendjét, valahogy úgy, mint ahogy a harcosok azt, hogy ott veszhetnek a csatában. Számukra ez természetes halál. Az erdő sűrűjében tündérek nyüzsögnek, állatok sürögnek dolguk és kedvtelésük szerint – a fák mindezt érzékelik, befogadják, a legapróbb részletekig érdeklődve és megfigyelve az életet körülöttük. És miközben így tesznek, boldogság és a gyengéd féltés hatja át őket minden egyes növényke és állat iránt - mert ne feledjük: végső soron ők azok, akik mindnek otthont adnak, akik mindezt lehetővé teszik.

Ahogy várható is, az ilyen erdőségekben különösen gazdag tündér-élet virágzik. Megtalálható itt valamennyi kerti tündérfajta, bár némi eltéréssel, mert az erdei élet különbözik a kertekétől, és itt többféle tündér látható. Például itt találkoztam körülbelül 30 cm magas, gyönyörű aranybarna színű kis pajtásokkal, akik a fa szellemekhez hasonlóan emberi, bár határozatlan körvonalakkal rendelkeztek. Arcuk inkább apró majmokéra emlékeztető, az erdő mohás-tőzeges részében élnek, és a páfrányok, mohák gondozásával foglalkoznak. Aztán ott van az apró barna-arany tarka gnómok sokasága (róluk korábban már volt szó), és néhány káprázatos mélykék színű, 40-45 cm magas példány, akik az aljnövényzet között cikáznak. Akad még pár vízi tündér is a közeli csermelynél – apró, karcsú jószágok áttetszők, víz-kékek, és megkapóan emberi külsejűek, bár csak 25-30 cm magasak. A forrásvízi tündérek a jelek szerint soha nem kerekednek ki, vastagodnak meg úgy, mint a tengeri testvéreik. A számos tó és tavacska mind ugyanolyan tavi tündérnek ad otthont, ám ezek már jóval nagyobbak – 50 -70 cm magasak De az édesvizekben soha nem él annyi tündér, mint a tengerekben, ami a jelek szerint az őshazájuk. Az erdőben itt-ott találkozni szinte már angyali rangú tündérekkel is, akik emberi méretű és formájú testtel rendelkeznek, és nagyszerű sárga-zöld színben pompáznak. Ezek segítenek az erdő életének igazgatásában. Egy-egy angyal pedig a teljes életközösséget irányítja: tündéreket, fákat, a dombokat és patakokat, amelyek mind az ő lételemét és létének célját adják. Egy angyal fajsúlyos személyiség, és egy erdős völgy ugyanúgy részét képezi lényének, mint ahogy a fa törzse és szelleme is összetartoznak. A különbség csak annyi, hogy az angyal fejlett szellemiségű és érzelemvilágú lény, csakúgy, mint mi emberek, és ő is ugyanolyan élőlény, mint mi, ha ugyan nem még élőbb. Ha formát ölt magára, úgy fest, mint egy csodaszép emberi lény: egy simára borotvált, finom szálú, sötét hajú, sasorrú ifjú, csak éppen teste szépséges almazöld színű. Jelenléte áthatja a völgy és az erdő minden zugát.

E fejezet záró részében egy észak Kaliforniában elterülő nagyszerű vörösfenyő erdőről lesz szó. Nem a Kalifornia déli és középső részein elterjedt parkerdők egyikéről, hanem az északi részen levő háborítatlan ősvadonról, amely a maga óriási vörösfenyőivel egy különleges terület. Ezek a fák egyszerűen lenyűgözők. Az embernek az az érzése, hogy mivel olyan mérhetetlenül öregek és annyi mindent láttak már az elmúlt korokban, ők biztosan ismerik az élet titkait. Mindegyik külön egyéniség. Egyikük szelleme úgy fest, mint egy toronymagas amerikai indián arany és bronzszínekbe öltözve – mintha bronzba öntötték volna. Önmagában már több mint 10 méteres magassága is lélegzetelállító! Apró sötét szemei, durva szálú, gubancos, fekete haja van, és egész megjelenése mérhetetlen erőt, nyugalmat és békességet sugároz – olyan valakiét, aki már oly sok fordulatot, változást és lehetőséget megtapasztalt az életben. A hozzá hasonlók elborítják ezt a határtalan térséget, ahol még a – kissé fura külsejű – tündérek is rájuk hasonlítanak. Ezek is indián külsejűek vagy inkább valami indián karikatúrájához hasonlóak, mert arcuk dióbarna, apró fekete szemekkel és vörös-arany színezetű testtel. Magasságuk is eltúlzott a tündérek között: 100-130 cm. Itt minden leírhatatlan régiséget, kortalanságot lehel. A bemutatott két fajon kívül nem sok mást találni, de belőlük rengeteg él itt. A fa szellemek és bizonyos mértékig a tündérek is elképzelhetetlenül magas kort értek már meg. Némelyik fa ezer, kétezer, sőt akár háromezer évvel ezelőtt nőtt ki a földből, és az életük színtere sokkal inkább a fák koronája, mint más fák esetében. Eléggé zárkózottak is, nem csupán azért, mert a letűnt korok megtestesítői, de azért is mert ilyen óriásiak. Oly sok embert láttak már alant elsétálni, megszámlálhatatlanul sok születésnek és halálnak voltak tanúi, hogy számukra minden csak futó mozzanat, pillanatnyi változás. Nagyon nehéz velük kapcsolatot teremteni, mert gondolataik mindig a letűnt korokban és események körül kalandoznak, és sok idő kell hozzá, hogy valami új dologra felfigyeljenek.

Ám a tündérek örömmel beszélgettek velem. Különös érdeklődést mutattak az autók iránt, és roppantul fúrta az oldalukat belső szerkezetük és felhasználásuk. Igen mulatságosnak tartották, hogy az emberek dobozokba ülnek, azért hogy ide-oda mozogjanak, mert számukra a mozgás egyenlő a repüléssel. Azt mindig tudták, hogy az emberek a lábukat használva járnak, és hogy ez lassú mozgás, de az autókat különös dolognak tartották. A tündérek és fák egyaránt utálták a területükön keresztül haladó útépítéseket, még akkor is, ha azon a helyen az útépítések miatt nem vágtak ki fákat. Ugyanakkor nagyon érdekelte őket ez a (számukra) új, modern civilizáció. Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett itt az elmúlt korokban az élet! A tündérek és az állatok mind együtt éltek, és a természet adta lehetőségek szerint segítették egymást évszázadokon át, miközben a felettük elterülő fák a saját különös, bensőséges közösségi életüket élték.

A fa szellemek kitekintettek rájuk a magasból, és megtárgyalták egymás között, amit megfigyeltek. Meséltek egymásnak az emberekről, akiket láttak, de azok a valaha volt emberek nem voltak számukra idegenek, ellentétben mai modern civilizációnk szülötteivel. Azokban a régi időkben a fák és az emberek még megértették, sőt üdvözölték egymást, ha találkoztak. Nagyon különös érzés volt egy ilyen régmúlt időben játszódó jelenetet látni, mikor az egyik fa visszapergette azt az én kedvemért. Nagyra értékelték az ilyen gesztusokat az emberiség részéről, de ma már kétségekkel teltek a jövőjüket illetően. Azonban ezredéves tapasztalataik megtanították őket, hogy még az élet és halál is mulandók, így hát filozofikus nyugalommal várják sorsuk beteljesedését.

Ha mindannyian megtehetnénk, hogy elmenjünk ebbe az erdőbe, lássuk és megértsük ezeket a lényeket, jobban felfognánk magát az élet szellemi összetevőjét, ami végső soron minden vallás alapköve. Olyan hihetetlenül különös, nemes, távolságtartó, ám mégis csodálatra méltó lények ők! Bárcsak képes lennék visszaadni, amit mondanak és gondolnak a múltjukról! De hihetetlenül nehéz dolog szavakba önteni az erdő életét, úgy ahogyan ezek a fa szellemek megtapasztalták azt. A létért való küzdelemről a saját kérgüket alkotó sejtekből nyerik a tapasztalatot. Jól ismerik a halált is, mert az egykor körülöttük álló fák közül sokan egyetlen szempillantás alatt áldozatul estek egy-egy villámcsapásnak. De a tündérekhez hasonlóan ők is tapasztalatból tudják, hogy az élet valójában soha nem pusztul el, és benne semmi sem hiábavaló. Mivel nem képesek mozogni, azt gondoljuk a fákról, hogy csekély élettapasztalattal rendelkezhetnek, ám ebben tévedünk! A tudás, a tapasztalat nem az ide-oda rohanásból származik, hanem a külvilág tapasztalatainak befogadásából, és segítségükkel az élet áramlatának belső érzékeléséből. Az emberiség mindig igyekszik elkerülni a szenvedést. Ha esik, fedél alá húzódunk, a halál eseményét pedig elrejtjük szem elől. A fák ezzel szemben engedik az élet viharos hullámait magukon csattanni, és megpróbálják elviselni azokat. Az az igazság, hogy a fák a világ valódi realistái, és ezek a fenséges óriás fák közöttük a királyok.