Messze Portugáliában, egy magas szikla tetején állt Barkó lovag vára. Barkó lovagnak két leánya volt: Pálma és Liliom. Pálma, az apja kedvence volt, olyan volt, akár a legbátrabb ifjú vitéz: szőrén ülte meg a lovat, vadászni járt, s úgy forgatta a kardot, hogy mesze földön híre járt. Szerette is Barkó lovag az idősebbik lányát, Pálmát, s egyre mondogatta, hogy csak hatalmas, gazdag királyhoz adja feleségül. Liliom, a lovag kisebbik lány meg úgy élt a várba, akár egy Hamupipőke.
Az apja is, a nénje is szüntelenül csúfolta, hogy gyönge a karja, fehér az arca, hogy nem tud lovagolni, iszonyodik a kardtól meg a hangos, vidám vadászatoktól. Liliomnak nem akadt egy barátja sem a várban, csak az állatok szerették. Ha sétálni ment, galamb röpült a feje fölött, mókus ugrándozott előtte, őzike lépdelt mellette, s a bokrokból félénk nyuszik vigyáztak a lépteit.
Egyszer aztán Barkó lovag hírül adta országnak-világnak, hogy férjhez adja a lányát, leánykérőbe lejöhet minden vitéz ifjú király, s amelyik lovagi tornában legyőzi Pálmát, azé lesz a lány meg a lovagvár minden kincse.
Jöttek is messze földről a királyok, hercegek, hogy megvívjanak a vitéz leányzóval, és elnyerjék a kezét meg Barkó lovag kincseit. Csakhogy Pálma sorra legyőzte a kérőket, s volt, aki a szégyentől holtsápadtan, volt, aki vérpirosan hagyta el a lovagvárat.
Egy szép napon fényes kísérettel érkezett Barkó lovag várába a leghatalmasabb, a legvitézebb ifjú király. Barkó lovag azt remélte, hogy a híres-neves vitéz király a lovagi tornában legyőzi a büszke Pálmát, s így királyi férjet kap a kedvence.
Ráparancsolt a kisebbik lányára, Liliomra, hogy takarodjék a háztól, míg az ifjú király meg fényes kísérete a várban vendégeskedik. Liliom kiment az erődbe, s ott letelepedett egy kis tisztásra. Nyomban körülfogták barátai, az erdeit állatok. A mókusok a nyuszikkal fogócskáztak, hogy fölvidítsák a szomorú leánykát, a varjú meg versenyre kelt a fülemülével, hogy melyikük tud szebben énekelni. Liliom könnyei hamarosan föl is száradtak, beszélt az állatokhoz, azok meg úgy figyeltek rá, mintha értenék a szavát. Bekötözte egy bárányka fölsebzett lábát, gyógyító füvet tett az egyik nyuszi fülére, amit megcsípett a komisz szarka.
Az erdő fái közül a leánykérőbe érkezett ifjú király figyelte Liliomot, s elhatározta, hogy vagy ez az aranyszívű lányka lesz a felesége, vagy senki más.
A következő napon lovagi tornában legyőzte a büszke Pálmát, még a fényes kardot is kiütötte a kezéből.
- Feleségül kapod a lányomat és váram minden kincsét! - ujjongott Barkó lovag.
- Nem uram - felelte a lovag -, nem érdemlem meg Pálma leányod kezét, mert, én ugyan legyőztem Pálmát, de engem viszont legyőzött Liliom leányod.
- Liliom? Hiszen annak sohasem volt kard a kezében?
- Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. Én az ő kezét kérem.
- Hát ki vagy te?
- Én Levente király vagyok.
Bezzeg mérgelődött Pálma, hogy Liliomból királyné lesz. Későn tudta meg, hogy értékesebb az a győzelem, amit a leány jósággal és szelídséggel vív, mint fegyverrel.
.....azóta is boldogan éltek amíg meg nem haltak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése