TŰZTÜNDÉREK

- 10 -

A tűztündéreket két fő csoportra oszthatjuk. Az elsőbe a kisebb (8 – 70 cm) méretűek tartoznak, akiknek nincs emberi formájuk, testük csak valamiféle ködös körvonallal határolt. Az apróbbak olyanok, mint a gyertyaláng de néha rovarokra, gyíkokra vagy bogarakra is hasonlíthatnak. Ezek nem is igazán tündérek, inkább az elementálok osztályához sorolhatók. Kisebb fa-tüzekben fordulnak elő, és a láng ritmikus mozgása által keltett, igen erős hang rezgése kelti őket életre. Ez a ritmikus rezgés egyfajta harmonikus megidézésnek fogható fel, ami megszűnik, ha a tűz kialudt. Ez a leírás kifejezetten a kis tüzek tündéreire érvényes, amilyenek az avar- vagy bozóttüzek, vagy egy kandalló tüze. A nagyok mérete 2–5 m körüli, és őket már „szalamandráknak” nevezzük.

Közülük a legnagyobbak a tűzhányók lakói, megnyúlt, alul még inkább elvékonyodó, de emberi formájuk van. Ugyancsak jelen vannak az erdőtüzekben is – minél nagyobbak a lángok, annál nagyobb a tűztündér bennük. Őket nem a tűz kelti életre, mert erre alkalmas centrumokban mindig jelen vannak, hanem a tűz mintegy magához vonzza őket a legközelebbi ilyen centrumokból. Ezért a tűz tündérek sokkal nagyobb területen mozognak, mint más tündér fajták, különösen, mert nincs is olyan sok belőlük, mint amazokból. A tűztündérek sokkal fejlettebb értelműek, mint a kerti tündérek, de ugyanakkor ez a lénycsoport sokkal kevésbé megközelíthető számunkra, mint e föld más tündérei. Az az igazság, hogy jószerivel nincs is semmi kapcsolatuk az emberi fajjal. Ha valami hatásuk van ránk, azt pusztán, mint a természet erőinek közvetítői teszik, és nem is tudnak róla. Az egyetlen igazi kapcsolódási pontjuk felénk a zeneszeretetük. Különösen kedvelik az olyan darabokat, mint amilyen Wagnertől a Tűzvarázs a Niebelung gyűrűjében.

A múltbeli embereknek annak rendje és módja szerint valószínűleg volt hatalmuk a szalamandrák felett, így sokkal közelebbi kapcsolatban lehettek velük, de ők az emberek iránt abban az időben is teljes közönyösséggel viseltettek. A legtöbb tündér legalább kíváncsi az emberekre – de nem a szalamandrák, őket az emberek dolgai egyáltalán nem érdeklik. Nagyon mások, mint mi, és ami azt illeti, gyakran még veszélyesek is ránk nézve. Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy végül is ők képesek rendkívüli erejű érzelmi áramlatokat kelteni. Ezek ugyan önmagukban nézve, vagy a szalamandra természetéhez mérten nem gonoszak, de nők és férfiak számára rendkívül felkavaróak, felajzóak, és így veszélyesek lehetnek. Némely embernek talán sikerülhet hatalmába keríteni őket, de a fordított eset igazán nemkívánatos lenne, így hát nem ajánlatos megpróbálni a kapcsolatfelvételt velük, hacsak az ezzel kísérletező nincs pontosan tisztában azzal, hogy mit is csinál.

A tűz tündérektől a természet többi lénye ugyan nem fél a szó igazi értelmében, de azért az irántuk érzett nagyfokú tiszteletbe egy kis rettegés is vegyül. Igaz ugyan, hogy a tűz pusztító elem a természetben, ám ez a pusztítás korántsem olyan véletlenszerű vagy oktalan, mint azt a legtöbb ember hiszi, hanem értelem által irányított. A tűz tündérek ugyan a természet eszközei, ám sokkal értelmesebbek, mint az átlagos tündér, mert azoknál sokkal közelebb esnek az angyalok rendjéhez. A föld mélyén laknak, de nem maradnak egy helyben, hanem állandó mozgásban vannak e mélységek és a föld felszíne között. Ezért bizonyos értelemben a tűz képviselői, mert tudatukban és lényükben hordozzák azt. Lehetetlen dolog érzékeltetni a tűz által hordozott életerőt a természetben. Pusztító, de egyszersmind teremtő erő is. A tűz sok tekintetben örök rejtély mindannyiunk számára, és tündérei is a mi fogalmaink szerint szokatlanul értelmes lények.

A szalamandrák megfigyelésére a legjobb lehetőség a természetben nagy tűzvészek idején adódik, így talán a legegyszerűbb és legjobb módszer lesz néhány ilyen esetet felidézni.

Egy tűzhányó lenyűgözően szép látvány, nem csak fizikai látással, de a finomabb világban rátekintve is. Minden tűzhányó óriási energiák és aktivitás forrása, és bennük sok tűz tündér – 2.5 –4, sőt 5 m magasak – tátható. Arcuk emberi formájú, de valahogy Mefisztói – ám mégsem érzi úgy a szemlélő, hogy gonosz lenne. Igazság szerint inkább szemrevalónak mondhatnánk. Ezek a lények fejükkel kiemelkednek a tűztengerből, míg bizonytalan körvonalú testük belevész a tűzhányó fortyogó anyaghalmazába. Van aztán néhány tűz angyal is a vulkánban, gyönyörű, de komoly, zárkózott kifejezést tükröző emberi arccal. Az egész terület folytonos mozgásban van, egy nem hallható ritmusra táncot lejtve, mert e lények mindegyike mozgásával zenét kelt.

Egy ilyen tűzhányó a föld mélyében felhalmozott iszonyatos energiák forrása – zabolátlan energiáé, mely valamilyen még meg nem értett módon a természet teremtő erőinek szolgálatában áll. A Kelet- Indiai szigetvilágban láttam néhány aktív tűzhányót. Az egyiket néhány év távlatában többször is meglátogattam, és volt szerencsém megismerni az ott kormányzó zseniális lényt, egy rendkívül fejlett szellemiségű, átható tekintetű angyalt. Lenyűgöző volt látni, ahogy a mérhetetlen erejű és zabolátlan fizikai kitörések energiáival azonos értékű, de a finomabb világban aktív erőket oly fölényes méltósággal irányította. Gondoljuk csak meg, az életet mindössze a földkéreg vékony rétege hordozza. Száz és száz kilométereken át lefelé nincs fizikai élet, és amikor az itt található felmérhetetlen tárolóból származó óriási energia a felszínre tör, valamiféle irányításra van szükség. Ez az angyal, társai és segítői ezt a feladatot látják el. Ez az elemi energia nem valami bonyolult dolog, az alacsonyabb szinten álló szalamandrák a durvább energiafajtákat, az angyalok pedig a finomabbakat alakítják át. Át kell, hogy szűrjék testükön az energiaáramlatot, és ez a munka komoly koncentrációt kíván. Ezért a vezér angyal méltósága egészen helyénvaló, hiszen nagyon felelősségteljes és bonyolult feladatot kell ellátnia. Persze ez egyben nagyszerű mulatság is számukra, és felettébb élvezik a mozgást, zenét és az ugráló lángokat – igazán elbűvölő látvány megfigyelni őket. Egy alkalommal Jáva szigetén egy másik, kisebb vulkánnál is jártam, ami egy homoksivatagban állt. Ez egyszer az emberek vallásos imádatának tárgya volt, ezért a tűzhányót lakó szalamandrák a szokásosnál több figyelmet szenteltek az embereknek. Megpróbáltak társaságunk tagjaiban feltámasztani olyan fokú vitalitást, amit ők éreztek magukban. Ez néha nem várt következményekkel járhat, mert hiszen a mi érzésvilágunk nagyon különbözik az övékétől, így belőlünk emberekből az ilyen igyekezet nem mindig kellemes reakciót vált ki.

Az erdőtüzek is kis tűzként kezdik, és ahogy az bármely más tűzre is igaz, elsőként csak néhány kisebb, gyíkszerű, rövid életű tűztündér jelenik meg bennük, akik tulajdonképpen a lángok meglelkesítői. De lassanként, ahogy a tűz egyre nő és lángra kapnak a fák is, jelzés eljut a nagyokhoz, akik száguldva meg is érkeznek, akik kitörő örömmel, táncolva és ugrándozva keverednek el a kisebbekkel. A legtöbb erdei tündér menekül a lángok elől. Minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy segítsenek az állatoknak és egyéb élőlényeknek, de nem sok eredményt érhetnek el, így hamar elmenekülnek, és megvárják, míg a tűz többé-kevésbé lelohad. Ha a nagy fák nagyon megégnek, természetesen azok is elpusztulnak, de a fa szellemek ilyenkor visszavonulnak a törzsbe, és megpróbálják védeni a fa életfolyamatait, amennyire csak tudják. Érzik, hogy a tűz tündérek nem a barátaik, de a tündérek világában nem úgy értelmezik a szerencsétlenséget, mint a miénkben. Igaz, hogy az erdő tündéreit szomorúsággal tölti el, ha látják, hogy a növények a lángok martalékává válnak, hiszen olyan sok szeretet és munka gyümölcse testesül meg bennük. Ám mindezt az élet velejárójának tekintik, és nyomban hozzálátnak, hogy újjáépítsék, ami elpusztult, és mivel a pusztulás színterén nehezebb a dolguk, hát még a szokottnál is keményebben dolgoznak. Tűvé teszik a területet az élet legapróbb szikrái után kutatva, és kitartóan élesztgetik mindet. És amint az erdőtűz kezd kihunyni, a szalamandrák továbbállnak.

Hogy hová mennek? Hát erre a válasz nagyon érdekes.

Amikor az arizonai Grand Canyon-ban jártam, valami olyat láttam, ami számomra nagyon különleges volt. Ezt a vidéket egy óriási angyal lelkesíti meg, és itt nem csak a testének méreteire gondolok, de nemes és ragyogó szellemiségére is, ami minden tekintetben méltó és illeszkedik e vidék páratlan jellegzetességeihez. Fizikai teste maga a Grand Canyon, vagyis tudatossága felöleli az egész hasadékot – mind az egész 440 km hosszú, 16 km széles és 1.6 km mélységű képződményt. Ha látható testet ölt, egy csodaszép, fenséges emberi külsejű mintegy 10m magas alakot választ, sötét hajjal és sötét szemekkel, amelyeket valami izzó fény keretez. Sok-sok kisebb angyal a segítője, akik mind az ő utasításai szerint cselekednek. Szintén ő irányít néhány olyan tündért is, amilyeneket még sehol máshol nem láttam. Ezek mintegy 70-120cm magasak, különös arccal és testüket izzó lila fény és tűz övezi. Legtöbbjük valamivel a föld felszíne alatt él, míg néhányuk a kanyonban kalandozik és eközben néha a kanyon pereme fölé is felemelkednek. Egy másik fajta lény szokatlanul alacsony, alig 35cm vagy inkább még kisebb. Alapszíne a barna, ami vörössel csíkozott, testformája és arca pedig félig-meddig emberi vonásokat mutat. Ezek a föld alatt élnek, és elég jól illik rájuk a gnómok már ismert leírása, ráadásul külsejük mellett még görnyedten is járnak – olyanok, mint egy apró öregember. Hegyes álluk könnyen kecskeszakállnak is nézhető. És mélyen a folyó medre alatt még további lényeket találunk: a tűztündéreket vagy szalamandrákat, kiknek itteni gyűjtőhelyére legjobban talán a tűzbarlang elnevezés illene.

Ez a hely minden bizonnyal valami tömény föld alatti energiák gyűjtője, hasonló a tűzhányókhoz, de célja eltérő azokétól. A kanyon angyala maga is ilyen elemi energiák hordozója, kiárasztója. Minden a kanyonban folyó tevékenységnek ő az irányítója, és mivel saját lényének lényegéről van szó, minden vonatkozásban képes megérteni és védelmezni e munkát, és az azt végzőket is. A munka részleteit más angyalok végzik, akik hasonlatosak a tűzhányók angyalaihoz, ám azoknál jóval kifinomultabb és emelkedettebb lények.

Az előbb említett tűzbarlangból fénylő energiaáramlatok hömpölyögnek fel – bele majd át a kanyon angyalának testén, eljutva a kanyon legtávolabbi pontjáig, sőt még messze azon túl is. Ám a tűzbarlangból eredő áramlatok csak az itteni életenergiák túlcsorduló feleslegét szállítják – az energia nagyobbik részét helyben, a barlangban használják fel. Az itteni hatalmas tűz angyalok testükbe szippantják a föld mélyének nyers energiáját, hagyják örvényleni, keveredni, majd beletöltik egy közös gyűjtőtartályba. Innen merítenek aztán azok az angyalok, akik a tűz tündéreket, szalamandrákat teremtik. Az ezzel foglalkozó angyalok egy bizonyos szabályos ritmust keltenek, ami által kivonják a szükséges energiát a közös tartályból, gondolataikkal formát adnak ennek, majd egy erre szolgáló gyors, ritmikus rezgéssel (valami hasonlóval, mint amilyenek a mi mantráink) életet plántálnak az így kialakított és energiával feltöltött formába – és íme, megszületett egy újabb tűz tündér. Általában két tűz angyal működik közre egy szalamandra teremtésében. Ezek persze nem maradnak itt sokáig, hanem oda indulnak, ahol nagy tüzek – tűzhányók vagy tűzvészek – akadnak, és mivel ők a föld mélyében lakozó izzó hőség szülöttei, csak ott lehetnek boldogok.

Leírásaim meg sem tudják közelíteni azt a mérhetetlen életörömöt és erőt, ami az előbb leírt különleges földalatti műhelyből árad. Ez a hely elmondhatatlanul csodálatos és lenyűgöző: az ÉLET maga - mélyen a föld alatt! Ez is egy újabb példa arra, hogy az egész univerzum telis-tele van élettel és csodákkal.

VÍZI TÜNDÉREK

- 9 -

Az a tenger, amit mi csak a széltől hullámzó, a mélyben halaktól hemzsegő kékségnek látunk, számos különféle vízi tündér faj sok ezer egyedének is otthona. Ugyanúgy részei a tengernek, mint a halak. Vízi teremtmények, és tartósan csak a vízben tudnak létezni. Sokféle alakjuk és még több változatuk van, de alapvetően három fő csoportot tudtam megkülönböztetni.

Elsőként itt vannak mindjárt azok, akik a szorosokban, öblökben, a nagyobb szárazföldek közelében, a tenger felszínén élnek. Ezeket neveztem el magamban „vízi babáknak”, mert hasonlítanak egy pufók, húsos embergyerekhez, és ők a világ legvidámabb teremtményei. Képzeljünk el egy tökéletesen kerek arcot, akkorát, mint egy teáscsésze alja, ami nyak nélkül, mindjárt egy szinte gömb alakú – körülbelül 40-50 cm átmérőjű – testben folyatódik, elhanyagolható méretű lábakkal, két határozatlan körvonalú, úszóhártyás kézzel (amelyeken azért az ujjak többé-kevésbé jól láthatók). Adjunk a képhez további részleteket: a test ragyogó kék, lágynak látszó anyagát, a fehéres arcból kikacagó két hatalmas, boldogságtó sugárzó szemet, a szinte teljesen kopasz fejen látható kevéske pelyhes szőrt, végül gombszerű fülféléket – és máris lelki szemeink előtt lebeg e boldog vízi babák általános képe. Egymáson keresztül bucskázva és görögve, a hullámok között érzik magukat a legboldogabbnak. Hárman, négyen, sőt még többen is összeállva, mindig csoportokban járnak - néha egész tömeg verődik össze, miközben vidáman lebegnek, bukfenceznek végig a part menti vizek felszínén. Ők a legboldogabb tündérek, akikkel valaha is találkoztam, és nagyon kedvesek az emberek irányában, azt gondolván rólunk: szegények, olyan komolyak és ünnepélyesek, mint akik nyársat nyeltek. Egy másik érdekes sajátosságuk az, hogy állandóan túlcsorduló életenergiájukkal képesek feltölteni az emberek kimerült életerő-tartalékait. Ha kimerültséget érezve megtehetnénk, hogy lemenjünk a tenger partjára és megkérjük valamelyiküket, hogy adjon át egy kicsit az ő rengeteg életenergiájából, azt hiszem néhány perc múlva úgy éreznénk magunkat, mintha kicseréltek volna. Sydney-ben élve, ha fáradtnak éreztem magam, csak lesétáltam a kikötő melletti dokkokhoz, és alig néhány perc múlva új erőre kaptam - hála a vízi babáknak, akik minden tengerpartot és sós vizű kikötőt benépesítenek, de különösen sokan vannak a kaliforniai és floridai partoknál – erre később még visszatérek.

Ha a partközeli vizeket magunk mögött hagyva a nyílt tengerre érünk, a vízi babákat felváltják a a közepes mélységekben lakó tündérek, és ezeknek külseje és jellemzői nagyon mások. Ők ugyanis 160-180 cm magasak, kifejezetten emberi külsővel. Rendkívül vékonyak, szinte csak élő csontvázak, de ez korántsem teszi őket csúnyává. Valami vad szépség uralja vonásaikat, ösztövérek, de mégis szemrevalóak. Kicsit olyanok, mint egy orosz agár mind modorukat, mind pedig külsejüket tekintve, mert bár alapvetően emberi arcvonásaik vannak, arcuk hosszúkás, orruk megnyúlt, szájuk pedig keskeny, szinte vágásszerű. A sápadt napbarnított vagy bézs színű arcot hatalmas, mélykék szemek hangsúlyozzák és hínárszerű, kékesfekete haj keretezi. Testüket, mint lebegő selyem, valami indigókék anyag veszi körül, ami állandóan hullámzik, fodrozódik körülöttük. Karjuknak nincs határozott végződése, lábaik általában csak határozatlan körvonalak. Nagyon nehéz körülírni ködszerű, állandó áramlásban levő testüket – attól tartok a fenti leírás nem ad róluk pontos képet, mert a maguk módján igazán szépek. Őrájuk is jellemző a boldogság, de ezt átszövi egy vad, cigányos, viharokért lelkesedő érzés is, akkor is, ha nincs vihar (amit mellesleg nagyon szeretnek). Testüket előre hátra himbálva együtt mozognak a tenger hullámaival. Az emberek irányában teljesen közönyösek. Nem töltik minden idejüket a felszínen, hanem időről időre felmerülnek több száz méteres mélységekből, hogy magukba szívják a felszínen megtapasztalható érzéseket.

A harmadik fő csoport az óceánok nagy mélységeiben él. Ők is nagyra nőttek, de már nem nyújtanak olyan kellemes látványt, mert állatiasak, leginkább talán óriási gorillákhoz hasonlíthatók. Úgy látszik mintha sötétkék szőrrel lenne fedve testük, bár az nyilvánvalóan minden részletében a fizikai anyagnál finomabb összetevőkből épül fel. Amennyire meg tudom ítélni, ők állnak a vízi tündérek fejlettségi sorában a legalacsonyabb fokon. Gyakorlatilag nincsenek értelmi képességeik, csak kezdetleges érzésekre képesek, és se nem szépek, se nem kellemesek. Bár testük már fizikai látással is majdnem észlelhető, mégis nagyon ritkán láthatók, mert szinte soha nem jönnek fel a felszínre. De azért előfordul, hogy kíváncsiságuk vagy vezetőjük felhozza őket – utóbbi esetben nagy számban, mint valami iskolai kirándulás keretében jelenek meg, mert a felszíni világ furcsa és izgalmas nekik. Ilyen alkalmak általában csak holdvilágos éjszakákon adódnak, mert nem kedvelik az erős napsütést. Én is egy ilyen alkalommal láttam meg néhányukat. Egy ausztráliai partszakasz angyalától kérdeztem meg, hogy mik voltak ezek, és ő elmondta nekem. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam jelenlétükben, ők pedig ellenségesen méregettek. Eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy ellenséges érzülettel viseltetnek az emberek iránt.

Összességében a vízi tündérek nem annyira értelmesek, mint a szárazföldiek, de azért megvan a maguk szerepe és tennivalója, amit – bár nagyon nehéz lesz - megpróbálok elmagyarázni. Azzal kell kezdenem, hogy amikor egy tengeri tündér végigtekint a vízen, az az érzése, hogy ő is része annak a ritmikus mozgásnak, ami a tengeren állandóan tapasztalható. Emellett persze tudatában vannak a halak, a tengeri növényzet, és a tenger többi élőlénye létezésének is, így erős azonosságtudat él bennük minden életformával, ami a tengerben létezik – általános és elvont értelemben. Egy tengeri tündér életének is fő célja, hogy bármilyen formában is, de elvégezze a feladatát, ami az ő esetükben nem más, mint az energia „testreszabása”. A tengeri tündérek teste valahogy folyékonyabb, és más felépítésű, mint szárazföldi társaié. Úgy látszik, hogy a szív a legfontosabb szerve, és szívverésének ritmusát képes szabályozni. Munkája során a nap által kisugárzott energiát testének felületén található apró szerveivel felfogja, testével átalakítja, és kiárasztja a tengerbe. A többi tündérhez hasonlóan nekik is vannak kedvenc játékaik, de leginkább csak játékosan bucskáznak és forgolódnak egymás körül. Mindegyikük mély csodálattal tekint angyalára, és alig várják, hogy eljöjjön az ideje a soron következő angyalgyűlésnek, ugyanis a tenger angyalai telihold idején ilyen összejöveteleket tartanak. Mivel fejlettségi szintjük még elég alacsony, a tengeri tündérek életének fő eseményei az ilyen alkalmak.

Ettől függetlenül, bár öntudatlanul, de mégis nagyon fontos szerepet játszanak a tenger élővilága számára. Úgy látszik, hogy létük célja a tenger életében hasonló ahhoz, amit egyes szárazföldi tündérek játszanak a növényekében. Utóbbiak az egyes növények életerő-áramlását befolyásolják, míg a tengeri tündérek a tenger egészén működnek, és így közvetve a benne levő valamennyi fizikai testben élő lényre hatnak. Testük furcsa felépítése éppen ezt a célt szolgálja. Amint már szó volt róla, van egy szív-központjuk (csakúgy, mint a többi tündérnek), ám az ő testük felületén még számtalan fénylő pont található, ezek mindegyike e szív-központtal összeköttetésben álló energia alközpont. Ha mozognak, ezek az alközpontok bizonyos szívó hatást gyakorolnak a környezetükre, és ennek következtében életerő áramlik testükbe. Legalább kétféle energiáról van itt szó: az egyik a a Nap energiája, a másik a tenger vizéből származik, a szív-központ pedig egyfajta keverőként szolgál e kétféle életerő számára. Mármost a tengerben – többé-kevésbé szabályos térközönként elhelyezve – vélhetően magnetikus energia örvények találhatók (nem a fizikai síkon, hanem a finomabb részecskék világában). Ha egy tengeri tündér az előbb leírt módon már túl sok energiát szívott magába, akkor teste felületén levő alközpontokon keresztül kiárasztja azt a vízbe, amit aztán a legközelebbi ilyen energia örvény magába szippant. A beszippantott energiát pedig az örvény áramlása szétteríti, átadja a szomszédos örvényeknek, ily módon egyenletesen szétoszlatva az energiát. A tündérek ezt tudtukon kívül végzik naphosszat, aminek eredményeként a tenger – és közvetve valamennyi benne létező – feltöltődik magnetikus életerővel. Az említett energia örvényeknek szerepük van a viharok kialakulásában is – erről még lesz szó később. A vízi babák fő teendője ezeknek az örvényeknek a táplálása. A nyílt tengeren honos változatuknak hasonló a szerepe, de nagyobb a felelősségük és más feladatuk is van, mert kevesebb jut belőlük egy adott területre. Ez a más feladat pedig a mélytengeri, gorillaszerű tündérek irányítása, akiknek fő feladata egyfajta sűrű, tömény energia kiárasztása.

A tavakban és folyóvizekben élő tündérek száma jóval elmarad a tengerekben találhatókétól, még az olyan hatalmas vizeken is mint az amerikai Nagy Tavak, bár itt azért elég nagy számban léteznek. Az édesvízi tündérek nagyon különböznek a tengeriektől. Sokkal finomabb testfelépítésűek, külsejük jobban hasonlít az emberére és színükben, mozgási területükben pedig nagymértékben alkalmazkodtak élőhelyük sajátosságaihoz. A sokféle fajta-változatból alapvetően két fő vonulatot látok jellemzőnek. Az első a kisebb vízesések és patakocskák lakója, 20-35cm magas, a másik egy nagyobb termetű fajta, ami 70-100cm magas is lehet. A kisebbeknek eléggé emberi arcuk van, és színük általánosságban kék, de míg azoknál, amelyek a patakokban élnek ez a kék türkiz árnyalatú, addig a vízesésekben élőké inkább a szivárvány kékjéhez hasonlít. Apró arcuk szív alakú, mérete szépen aránylik a testhez, kezük-lábuk aprócska - sokan közülük kifejezetten nőies külsejűek. Időnként a szárazföldre is kimerészkednek. A nagyobb termetű változatok színe kissé mélyebb kék, és arcuk kevésbé emberies vonásokat mutat, mint apró rokonaiké, de még mindig jobban emberi, mint a tengeren honosaké, különösen a haj és szemek esetében – bár esetükben a szemek távolsága nem mindig az emberéhez hasonló.

Az édesvízi tündérek karcsúak, szemrevalóak és kedvesek, de nem annyira élettel teltek, mint tengeri rokonaik. Ugyanakkor sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak az emberek irányában, és előszeretettel figyelnek meg minket. A kerti tündérekhez hasonlóan ők is szeretnek énekelni, és gyönyörűen tudnak muzsikálni is.

Édesvízi tavacskák és vízesések is tündérek otthonai, akik még kedvesebbek és barátságosabbak az emberekkel – különösen, ha gyerekekről van szó. A barátság, szeretet érzése, amit ők a vízben élő halak és a többi élőlény iránt éreznek, része annak az örömnek, amit nagyobb víztömegekben lubickoláskor, a benne (vagy akár csak közelében) játszáskor valamennyien érzünk.

Ezek a tündérek nagyon fogékonyak a kifinomultságra. Ahogy a hullámok ringatják őket, felveszik a mozgás ritmusát, és hasonlóan reagálnak a zenére is. Ha egy csoport valahol egy folyóparton énekel vagy zenél, a tündérek odasereglenek, és gyönyörködve hallgatják őket.

Tennivalójuk hasonló a tengeri tündérekéhez, de alacsonyabb energiaszintekkel dolgoznak. Mivel életem nagyobb részét a tenger mellett töltöttem, nincs túl sok tapasztalatom az édesvízi tündérekkel, és biztosan érdekesebbnek találnám őket, ha többet ismertem volna közülük. A nagyobb víztömegeket viszont gyakran fenséges lények lelkesítik meg, és ezek közül néhányat volt alkalmam alaposan megfigyelni.

Például a Mississippi folyónak nagyon sajátságos karaktere van. Az ezt meglelkesítő lény mérhetetlenül régóta él már és hatalmas erővel bír. A felügyelete alatt működő folyami tündérek a jelek szerint jóval régebben élnek már, mint hasonló fajtársaik, bár nem olyan szemrevalók, mint a legtöbb tavi vagy forrásvízi tündér. A zavaros vizeket benépesítő tündérek sokkal kevésbé emberi külsejűek, ám a Mississippiben élők - hasonlóan tengeri rokonaikhoz - óriási életörömöt és életerőt sugároznak. Nem tudnak betelni a mozgás örömével, miközben – állandóan helyet cserélve más társaikkal - szakadatlanul úton vannak fel és le a folyón, fürödve a vízre sugárzó napfényben. Kétségkívül az állandó utazgatás során szerzett tapasztalások teszik őket értelmesebbé, mint sok egyéb tündérfajt. Maga a folyó lelke egy nagyon öreg, kissé pajkos, de nagyszerű személyiség formálja tündéreit magához hasonlatossá, élettelivé. A régi amerikai népdal Mississippi-ről szóló soraiban az „Old Man River” (Öreg Ember Folyó) nem csak költői hasonlat, mert a folyó nagyon is élő lény! Bár szinte soha nem ölt látható formát, ha megteszi, pontosan olyan, amilyennek a hagyományok leírják, mint amilyen például Tiberis Atya8. Nagyon sok az igazság ezekben a régi néphagyományokban, mert az akkori egyszerű emberek sokkal közelebb éltek a természethez, és így jóval többet is tudtak róla, mint a mi korunk embere. Öreg Ember Folyó figyelemre méltó személyiség! Egyszerre érezni benne az erőt és az életörömöt, ám kedvteléseinek kimenetele az emberek szemszögéből nézve gyakran katasztrofális. Történetesen jelen voltam egy ilyen eseménynél, és jól megfigyelhettem azt a lenyűgöző erőt, amivel a folyó több ezer hektárnyi területet könyörtelenül elárasztott. De Öreg Ember Folyónak mindez csak egy kis móka volt. Élvezte a szabadságot, ahogy szétterülhetett a vidéken, és hogy tud egy pár trükköt… Természetesen egy ilyen esemény nem pusztán az ő szórakozását szolgálta, de ha már a természetben szükség volt ilyen hatalmas energiák levezetésére, hát miért ne használta volna ki az alkalmat egy kis mulatságra? Ne feledjük el, hogy a hozzá hasonló lényeknek élet és halál semmit sem jelent - és ez különösen igaz Öreg Ember Folyóra, aki megszámlálhatatlan évei alatt oly sokat látott mindkettőből.

A vízi tündérek általában nem sokat törődnek az emberekkel. Nem vagyunk részi az életterüknek, és nem tudunk a tengerekben észrevehető károkat sem okozni. Eleddig tehát barátságos érzülettel viszonyultak hozzánk, ha mégis keresztezték útjaink egymást. És mivel életükre nem tudunk érdemi hatást gyakorolni, ellentétben a szárazföldi tündérekkel, ők egyáltalán nem tartózkodóak egy ilyen találkozáskor. Mélyen érdeklődnek életformáktól hemzsegő élőhelyük iránt, és a vizeikben létező megszámlálhatatlan élőlény szolgálata soha nem szűnő feladatot jelent számukra édesvizekben és tengerekben egyaránt.

A tengeri tündérek mindegyikének megvan a maga működési területe, ami akár sok négyzetkilométeres is lehet. Ezek a területek a part közelében kisebbek, a nyílt tengeren pedig jóval nagyobb méretűek. Minden egyes ilyen terület olyan, mint egy királyság, amelynek ura nem tündér, hanem egy-egy angyal. Ezek nem mindegyike egyformán fejlett lény – vannak köztük alacsonyabb szinten állók és óriásiak is, úgy testi mint lelki értelemben. Ők irányítják a tündérek sorsát és felügyelik a korábban említett energia örvények működését. Az esetek többségében az angyal tudati központját valamely területén levő energia örvénybe helyezi, onnan sugározva szét saját energiáját és felügyelve a területén kibontakozó élet teljes skáláját. Ezek a lényeknek nem kell, hogy fizikai formát öltsenek, de ha így akarják, képesek ezt megtenni. Ilyenkor mindig lélegzetelállítóan szép emberi formájuk, mondhatni tökéletesen megformált emberi külsejük van, hatalmas, színpompás aurával és glóriával egész testük körül. Ezek a gyönyörű angyalok nagyon értelmesek is, ezért sokkal könnyebb velük társalogni, mint tündéreikkel. Ők képesek követni és folytatni gondolatmenetünket, míg a tündérek esetében az embernek mindig sokkal részletesebben és összeszedettebben kell gondolatait megfogalmazni, hogy megértsenek minket. Azt hiszem, mondhatom, hogy a legjobb barátaim közül néhány éppen a tengeri és szárazföldi angyalok közül valók. Mindig megtalálhatók és mindig örülnek, ha meglátogatom őket, vagyis sokkal megbízhatóbb barátok, mint az emberek közül a legtöbben lehetnek. Némelyik vízterületnek (pl. szép kikötőknek) csodás angyal-gondnokai vannak, de ez a könyv nem angyalokról szól, így hát nem ejtek több szót róluk.

HEGYI TÜNDÉREK

- 8 -

Égre törő, hósapkás gránit csúcsaival a Sziklás Hegység lenyűgöző látvány. Mint mindenkinek, aki Kelet felől jövet először látja, a Hegység látványa nekem is életre szóló élmény volt. Ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk olyan érzésünk volt, mintha a világ tetejéről tekintenénk a messze alant látszó fák csúcsára, de a Hegység csúcsai még mindig messze a fejünk fölött tornyosultak. Amikor ez a lenyűgöző látvány elém tárult, első benyomásom az volt, hogy valami hatalmas, az egész világot bölcsen kormányzó király birodalmába léptünk.

Akad jó néhány nagy hatalmú angyal itt, akik ugyanezt a királyi, fenséges érzést keltik az emberben – tiszta, világos gondolatokat sugárzó, emelkedett, fáradhatatlan és célratörő lények. Magas, méltóságteljes megjelenésűek, és a legmagasabb hegycsúcsok lakói. Együttesen valamiféle társaságot formálnak, és némileg hasonlítanak is egymásra. Bár évezredek óta ott vannak, mégis fiatalos életörömöt, lelkesedést árasztanak magukból, és azt a nagyszerű bizonyosság-érzést, hogy történjék bármi, végül a szépség fog győzedelmeskedni. Talán ezért is olyan nagy hatalmúak, nyugodtak és méltóságteljesen örömteliek. Az alapszínük leginkább hófehér egyfajta rózsás fénnyel-árnyalattal, amit gyakran látni a havon. Valahogy görögös szépség lengi körül őket. Az őket körülvevő tündérek különösen érdekesek, mert e csúcsok angyalai irányítanak levegő, hó, és tulajdonképpen minden egyéb fajta tündért, kivéve talán a tűz tündéreit – ámbár áttételesen még ezeket is.

Megszámlálhatatlanul sok apró tündér, vagy inkább elementál élteti a hómezőket, ám mivel itt a hó nagyon hosszú ideig megmarad, ezek az elementálok már sok tündérszerű jellegzetességet mutatnak. Magasságuk 15-35 cm, és testük külseje inkább olyan, mint a hó, nem pedig szőrrel borított. Arcuk olyan, mint két egymásba csúsztatott, szembefordított háromszög (pontokkal a szemek és a száj helyén), így az arcforma lényegében egy hatszög, amit a háromszögek kiugró csúcsai, mint fül-félék kereteznek. Az egész testforma valami hóból formált rovar bábra emlékeztet. Az egész felépítményt kiegészíti még némi levegő és víz is. Nem valami értelmesek, de ragyogó, tiszta érzést árasztanak, összhangban angyalaik sugárzó tisztaságával.

Az angyalok által lakott csúcsok időről időre hatalmas felhőkbe burkolóznak. Az ezekben élő lények mintegy megpihennek, az angyalok kisugárzásában megfürödve felfrissülnek. A csúcsok angyalai olyanok, mint a világítótornyok – erejüket, bölcsességüket messzi tájakra, minden lényre kisugározzák. A felhőkkel érkező látogatókat (akik nyilvánvalóan a légszellemek közül valók) is ez vonzza ide.

A sziklák, amelyekről a hegység nevét kapta nem mások, mint óriási tömegű kristályok és fémes anyagokból álló tömbök. A fémekhez társul egy jellegzetes fajta, szögletes arcú gnóm, ami elképesztően változatos színekben fordul elő: világos sárga, vörös, és szinte fekete is lehet. Az egész megjelenésük mérhetetlen vénségről árulkodik, madárszerű szemük tekintete pedig fémes csillogású, borzongató és rejtelmes. Egyáltalán nem érdeklik őket az emberek, és szinte soha nem is találkoznak velünk, mert mélyen a hegy gyomrában élnek, és angyaluk védelmének biztos tudatában teszik a dolgukat. A csúcsok alatti meredélyeken, a hómezők alatt már többé-kevésbé a megszokott tündérekkel találkozni. Apró, pillangószerű tündérek vidám színekben pompázva, valamint csinos arcocskájú, pasztellszínű, karcsú példányok cikáznak ide-oda a lejtőkön. A helyi sajátosságukat ugyanaz az áttetsző tisztaság adja, ami minden e magas hegyekben élő dologra jellemző. Lejjebb, ahol már megművelt földeket találni, ismét az ilyen helyeken már megszokott tündéreket találjuk. De a csúcsokon élő angyalok különleges jellemzői minden magasabban élő lényben hatnak, és ez valami örömteli harmóniát teremt mindannyiuk között.

A Sziklás Hegység középső csúcsai kivételes spirituális erőt rejtenek. A már említett angyalok az őrzői és forrásai ennek az erőnek, aminek áldásos hatását az egész környező térségre kisugározzák. Úgy tűnik, az itteni kőzetek magas fémtartalma szolgáltatja az angyalok számára az ehhez szükséges tartós energiaforrást, olyan hosszan ható energiát, amit leginkább talán spirituális magnetizmusnak lehetne nevezni. Az angyalok sajátságos, zárt közösségben élnek, és ezen belül osztják meg egymással tapasztalataikat és a jövőre vonatkozó terveiket. Többnyire egyénenként szokták meglátogatni egymást, de időről időre összegyűlnek mindannyian. A hosszabb távú terveik mellett megvan a napi programjuk is, ami napkeltekor kezdődik. Ekkor befogadják a kelet felől érkező energiát, majd kisugározzák azt a hegyoldalakra, így látva el a vidéket energiával az új napra. Ez folytatódik délidőig, mikor egy rövid szünet áll be, majd megkezdődik a napi élet és tevékenység leszálló ága, ami a naplementét követő, békés, áldásos merengéssel zárul. Az éj leszálltával tündéreikkel és hegyeikkel kapcsolatos teendőik megritkulnak, ekkor van idejük egymás meglátogatására és konzultációkra. Teljes mértékben tudatában vannak annak a szerepnek, amit a kontinens dévájának vezetésével Amerika formálásában játszanak. Mert ebben fontos szereplők, gyakran egyes lényeket is tudatosan segítve ennek érdekében.

Az ausztrál Kék Hegység szintén igen különleges hely. Az egész vidék nagyon öreg, és az ottani láthatatlan életközösség ugyanolyan különleges, mint a helyi állat és növényvilág valamint a domborzat és ásványvilág. El kell mondanom, hogy végig e könyv írása közben az egyik legnehezebb dolgom azzal volt, hogy csak a tündérekről akartam írni, az angyalok nélkül. Csakhogy ez lehetetlen, mert életük nagyon szorosan összefonódik. A legtöbb, amit tehetek, hogy próbálom a hangsúlyt a tündérekre helyezni.

Minden hegycsúcson egy angyal lakozik. Egy-egy adott meredély alján pedig az arra a helyre leginkább jellemző tündéreket találjuk. A Kék Hegyég esetében csekély a variációk száma, mert az egész vidéket jószerivel egyetlen fafajta – az eukaliptusz – uralja. Emiatt az itteni tündér-népet akár unalmasnak is találhatná valaki – ha az nem lenne önmagában is oly figyelemre méltó. A hegy lábánál élő legelterjedtebb változatnak telt, barna színű arca és szögletes, karcsú, kék színű teste van, magassága 70-110 cm, hasonlóan a legtöbb ilyen típusú tündérhez szerte a világon. Az általuk keltett összbenyomás a vitalitás és a munkabírás érdekes keveréke – mint olyanoknál, akik már sokat tapasztaltak az életben (sokkal többet, mint a legtöbb tündér), és megtanulták, hogy még többet is el kell viselniük. Nem túl éles eszűek ugyan (kissé lassú a felfogásuk), ám ha végül elszánták magukat valaminek a keresztülvitelére, akkor nagyon célratörők. Ezek a kék lények igen jól illenek a tájhoz, ahol élnek, mert az is szinte mérhetetlen kort sejtet, és e hegyek légköre olyan különös, idegen érzést kelt a szemlélőben, ami már szinte a magányossággal rokon. Olyanok, mint egy idegen civilizációtól itt maradt régi erőd őrei, akik – míg rendíthetetlenül kitartottak helyükön – sok furcsa dolgot láttak, tapasztaltak. De a legkülönösebb benyomás mind között az, hogy az ide látogató inkább betolakodónak érzi magát, akivel szemben e hely gyanakvó és védekező alapállást vesz fel. Ezek a hegyek egyáltalán nincsenek megszelídítve – még ma is a vad, ősi természet képviselői, ahol az ember még belekóstolhat az élettel és annak erejével való közeli kapcsolatba - valahogy úgy, ahogy az az egykori primitív lemúriai korokban lehetett.

Egy kicsit feljebb a hegyoldalon néhány smaragdzöld pajtás található (valamivel alacsonyabbak, hegyesebb arccal), vidámak és eszesek. Élénk smaragdzöld színük szembeszökően különbözik a fák fakó szürkés-zöldjétől, a föld sötétvörösétől és a sziklák szürkéjétől. Mozgásuk fürge, emlékeztet az errefelé nagy számban élő kis testű kengurukéra. Ezek a tündérek élénken érdeklődnek az állatvilág iránt, és segítik is őket amennyire csak telik tőlük. Itt és feljebb is megtalálhatók azok a gnómszerű tündérek, melyeket az arizonai Grand Canyon-nal kapcsolatban már leírtam, és persze körös-körül mindenfelé az eukaliptusz fák szellemeinek jóindulatú befolyása is érezhető. Láttam, mikor egy ilyen fa szellem kilépett törzséből és alaposan szemügyre vett. Körülbelül 2.5 m magas volt, barnás, igen megnyúlt arccal, ami talán 40cm hosszú ám alig 15 cm széles volt. Ezüstös színű teste szintén ilyen arányokkal rendelkezett, összességében mégis nagyon szép volt. Az arcvonásai határozatlanok voltak, ám a lényhez képest erőt sugárzók. A mai napig nagyon vonzódom az öreg eukaliptusz fák szellemeihez, és sok jó barátom van közöttük. Nagyon kedvesek, egy adag száraz humorral fűszerezett természettel. Sokszor öleltem át őket simogatva, igaz vonzalommal, amire mindig válaszoltak. Számtalanszor kértem tanácsot tőlük, és mivel oly öregek, tanácsaikat mélyen áthatotta a sok évszázadnyi próbatétel tapasztalatából eredő mélységes bölcsesség. Nem volt könnyű életük, küzdelmeikből pedig sokat tanultak.

Még feljebb haladva a hegyoldalon találkozhatunk néhány különleges tündérrel, akiknek alapszíne a föld vöröséhez hasonló, arcvonásaik különösek, de nagyon szépek, és ezüstös pára veszi azt körül. Ha elhagyjuk kedves társaságukat és továbbhaladunk felfelé, elérkezünk magához a hegy angyalához. Ő aztán valóban nagyra nőtt lény, akit angyalhoz mérten ösztövér arcvonások, mélyen ülő sötétkék szemek, magas, szögletes homlok, kiugró arccsontok, jókora orr és telt ajkak jellemeznek – az egész arcról sugárzik az erő és szépség. Arcszíne napbarnítottra emlékeztető, testét sötétkék valami veszi körül. Eléggé elfogódottan álltam előtte, de természetes kíváncsiságom és erre válaszként az ő kedves közlékenysége végül visszaadta önbizalmamat. Nagymértékben azonosult területének tündéreivel, állat és növényvilágával. Emellett még valahogy úgy éreztem, valami nyers erő is árad belőle. Hazájának magasából úgy tekintett ki a világra, mint aki már oly sok ideje és oly sok mindent látott, hogy mára már jobbára csak az emlékeiben él. Ebbe beleértve az elmúlt korok furcsa embereit, törzseik hosszú sorozatát, az őket elpusztító kataklizmákat, és a többi fura lények sokaságát, akik az idők során mind jöttek és mentek körülötte. Ma is akad még néhány idegenszerű tündér errefelé (félig emberi, félig állati formájuk van, színüket a barna és vörös furcsa árnyalatai adják), de egykori nagy tömegeik már csak néhány hírmondót számlálnak.

Sokszor a nem különösebben magas, de elkülönült, szembeötlő hegycsúcsok is angyalok székhelyei. Ilyen volt például az is, akit a San Juan-szigeti Constitution hegyen figyeltem meg. A jelek szerint ennek csúcsa a legmagasabb pont azon a szigeten, amely központi fekvésű az itteni szigetvilágban, és erről a csúcsról lélegzetelállító látvány tárul a szemlélő elé körös-körül több száz sziget irányában. A sziget tengerszorosban áll, és hegyek koszorúja veszi körül, amelyek közül néhánynak csúcsát még nyáron is hó fedi, de ezek között a Constitution hegy magányosan áll. Az itteni angyal - a hegyéhez képest - különleges erővel bír. Ő az őrzője az egész itteni szigetvilágnak, és e hegycsúcsot alakította ki erőközpontjának, teljesen átitatva azt saját lényének kisugárzásával. Erejéhez méltóság társul, lassú, de rendíthetetlen, ám legjellemzőbb rá mégis talán a kedvességgel vegyes bölcsesség. Szokatlanul nagy érdeklődést mutat az emberek iránt, sőt őszintén kedvel minket. Úgy látszik, valami terven dolgozik, amelynek célja, hogy fenntartsa a szigetek különleges életközösségét, és ez a terv kihat a tündérekre is, akik szintén barátságosak és segítőkészek az emberek irányában, mert ez az angyal kívánsága. Nagy szerencséje is volt, mert a hegyet és tágabb környékét állami nemzeti parkká nyilvánították, ami valóságos szentélye az állat és növényvilágnak, telve szarvasokkal és más állatokkal, és nagyszerű faóriásokkal. Mindez együtt kivételes lehetőséget ad a tündéreknek ahhoz, hogy teljesítsék az angyal kívánságait. Azt kell gondolnom, hogy sikerült sok eszméjét beplántálni a hegyen és környékén élő emberekbe is, mert őszinte baráti érzéseinek segítségével képessé vált megérteni és befolyásolni őket. És mert eléggé távol esik a világ többi részétől, a szigeten még az emberek élete is csendes és fogékony a környezet iránt.

A tündérek sokfélék még a hegy lábánál is, és e sokféleség megmarad a hegyen felfelé haladva egészen a csúcsig. Az egyik leggyakoribb fajta egy finom orgonaszínű, nagyon sápadt arcú, gyönyörű, kecses mozgású erdei tündér. Feljebb egy kékes árnyalatú fajta az uralkodó, és még sok másféle is található, de mindegyikben közös a figyelemreméltó barátságosság. Tartózkodó érdeklődéssel figyelik a hegyet megmászó embereket. Kedvencüknek látszanak a szarvasok, velük nagyon rokonszenveznek. Feljebb a hegyen van néhány tó is, ezek különösen szép édesvízi tündéreknek adnak otthont: színük kék némi smaragdzölddel vegyítve – azt hiszem, ezt hívják akvamarin-kéknek – finom, arányos emberi termettel, amit a már említett színű áttetsző pára fog körül. A meredek hegyoldalt minden oldalról körülölelő tenger pedig közel hozza a tengeri tündérek sokféle változatát is, ezért aztán a hegy angyala kivételesen változatos család fejének tekintheti magát.

Még különlegesebbé teszi a helyet az, hogy nem csak háborítatlan szentélye az állatvilágnak, de a tündérek, sőt a környező hegyek és a szárazföld angyalai számára is mintegy pihenő- és zarándokhely. A hegyek, a tenger, az erdő és tavak megkapóan szép együttesét formáló nemzeti park ragyogó körülményeket kínál, az angyal erős személyisége pedig odavonzza ezeket a lényeket. Idelátogatnak tanácsért és felüdülésért – az angyalt jól ismerik az egész környéken. Ő pedig kivételesen sok segítséget nyújt az oda látogató embereknek is, akik közül sokan kétségtelenül érzik is jótékony befolyását, még ha nem is tudnak létezéséről. A végtelen tenger és a határtalan égbolt, a távolban felsejlő szárazföld és a magasba szökő havas csúcsok fenséges látványa felhangolja az erre érzékeny látogatókat, hogy megérezzenek valamit belőle, és reagáljanak is e mérhetetlen korú és bölcsességű lény serkentő jelenlétére.

Jávai gyerekkorom ideje alatt ez az angyal volt az, aki a legtöbbet segített mindannak megismerésében, amiről ebben a könyvben írok. Mindig bátorította nagyívű terveimet, kitartásra bíztatott, és előre jelezte, hogy egyre többet és többet fogok megtudni a tündérek világáról. Nem csak az első ilyen jellegű barátom volt ő, hanem azóta is szimbóluma az angyalok és tündérek hozzáállásának világunk dolgaihoz. Nézeteiben nyoma sincs durvaságnak, kicsinyességnek, és bár ez minden angyalra igaz, mégis ő a leghangsúlyosabb képviselője ennek az angyali nagyszerűségnek. Természetesen egy gyermekre mély benyomást tesz, ha napi kapcsolatban van egy ilyen lénnyel. A hegy csúcsa szinte minden naplementekor uralta a látóhatárt, majd felhőtömbök képződtek előtte és körülötte. Éveken át csodáltam minden este e látványt, míg egy napon hirtelen úgy éreztem, mintha ott termettem volna a hegy csúcsán, annak szelleme mellett! Válaszként sokévi gyermeki imádatomra, csodálatomra, megmutatta magát nekem. Magas volt, indigókék színű, és körülötte mindenütt indigó-arany színekben pompázó tündérek nyüzsögtek. Sugárzott belőle a bátorság, céltudatosság, az őszinte vonzalom és kedvesség. Végül is egy ilyen bölcs és fenséges lény, aki már mérhetetlen ideje meglelkesít egy ilyen csodás helyet, és a legapróbb részletéig ismeri annak életét, maradéktalanul átérzi mindennek és mindenkinek a gondolatait és érzelmeit a területén. A kor megértést szült, és ez az angyal – megérezve iránta érzett csodálatomat és vágyakozásomat – kiterjesztette befolyási területét és éltető erejét az én irányomba is.

Így képesek hegyek hatalmas, felemelő befolyást gyakorolni az életünkre – ők a lelki nagyság szimbólumai. Ezt mindenki megtapasztalhatja, ha barátnak tekinti őket.

FA SZELLEMEK

- 7 -

Hagyjuk most magunk mögött többé-kevésbé ismerős házi kertjeinket az ő növénykéikkel, és fordítsuk figyelmünket az erdők felé. És itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a fák voltaképpen nagyon mások, mint amilyennek mi tartjuk őket. Élőlények ők bizony, ugyanúgy ahogy mi is, bár tudatosságuk alacsonyabb szintű, érzékelésük pedig nem olyan erőteljes és gyors, mint a miénk. Ahogy már volt szó róla, a fában él egy szellem, amiből a fa életerejét nyeri. Legyen bármilyen kicsi is, nem létezik fa ilyen szellem nélkül. A fa szelleme együtt növekszik a fával, és annak pusztulása után eltűnik. A fa szelleme képes kiemelkedni, és kisebb mértékben eltávolodni a fától, ha akar, és ilyenkor többé-kevésbé emberi formát mutat. Ha a fa testében van, alakja sokkal határozatlanabb, gyakorlatilag láthatatlan, mivel igazából akkor és azzal határozza meg lényét, hogy kivetíti magát a fa belsejéből. A legtöbbjükről elmondható, hogy magas, barnás színű alakok, olyasfélék, mint egy gyerek első alkalommal megrajzolt emberfigurája: szögletes, kissé darabos, egy gyerekhordó hátizsákban szállított gyerekforma, apró szemekkel, orral, ritka, szálkás fekete hajjal – épp úgy, mint a gyerekrajzokon. Ez persze csak egy nagyon általános kép a fa szellemek külsejéről, mert a valóságban különböző fafajtáknak némileg különböző – az adott fafajra jellemző- külső jegyeik vannak, emellett némelyik fa jobban kialakult jellemvonásokkal is rendelkezik a többinél – hasonlóan az emberekhez. Így némelyik fa igazi egyéniség, ám a legtöbbjük semmilyen egyéni jellemzővel nem dicsekedhet.

A fa szellemek akkor teszik a dolgukat, amikor a fa belsejében tartózkodnak, mert ilyenkor irányítják annak energiaáramlását, így éltetve a fát. A fa kémiai tápanyagait a földből, vízből és levegőből nyeri, és ha ezek minősége és mennyisége megfelelő, a fa életműködése rendben folyik, és a fa szelleme elégedett. Ez az elégedettség aztán visszahat a fában zajló kémiai folyamatokra, és hatékonnyá teszi azokat. Olyasmi ez, mint ami az emberi testben zajlik. Ha valaki jóízűen, békében fogyasztja el vacsoráját, akkor emésztése is kellemes közérzet közepette folyik majd, ami természetesen segíteni fogja az emésztést is. És megfordítva is igaz: az idegesség, aggódás elrontja az étvágyat és az emésztést is (igaz, a fák soha nem aggódnak). Ha alkalmanként a fa szelleme kilép a fából, azt valamilyen ok miatt teszi. Például azért, mert a közelben megjelenik egy számára érdekes, vonzó emberi lény, és közelebbről meg akarja nézni, és kifejezni tetszését. Ha egy fa alá letelepedtem, gyakran előfordult, hogy a fa szelleme kilépett, és kifejezte vonzódását - persze a maga bizonytalan, homályos módján téve ezt. Még az is előfordul, hogy néhány méteren át követi is az embert távozásakor. Szabadidejük és közösségi életre lehetőségük leginkább éjjel van. Ilyenkor kilépnek kérgük mögül, és ha az általuk kedvelt emberi lény esetleg egy közeli házban él, a fa szellemek megpróbálhatják felkeresni őt. Azt hiszem, az egyik oka annak, amiért sok ember fél éjjel az erőben az lehet, hogy ekkor a fa szellemek mind kilépnek a fatörzsekből, és az ember, ha nem is látja, mégis érzi az őt körülvevő láthatatlan lények jelenlétét. Az ember úgy érzi, láthatatlan szemek ezrei merednek rá – és ami azt illeti, ez tökéletesen igaz is. Nem gondolom, hogy e fa szellemek az erdőben bárkinek is ártanának, ám rezgéseik és az általuk kibocsájtott érzések oly nagyon különböznek a miénktől, hogy az összhatás hátborzongató tud lenni.

Való igaz, a fa érezhet utálatot, ellenszenvet valamely ember iránt - mi több, ilyen eset történt is velem, amikor kislány voltam. Nem tudom az eset összes részletét felidézni, mert nem voltam szemtanúja, de megfigyeltem a fa szellemet, aki a történet szereplője volt. Jáva szigetén, egy kertben állt egy ősöreg fa, melynek ágai már veszélyeztették a kertben álló házat, ezért néhány helybélit megbíztak az ágak ledarabolásával. Minden alkalommal mikor valaki felmászott a fára vagy a ház tetejére ezzel a céllal, valami történt vele. Vagy leestek a fáról és lábukat törték, vagy a karjuk ficamodott ki. A sok baleset eredménye az lett, hogy végül senki sem volt kapható a munkára. Így a dologból nem lett semmi, a fa épségben maradt. A baleseteket mind az öreg kasmíri-dió fa ellenséges szellemének tulajdonították. Annyiban alátámasztom a történet hitelességét, hogy kislány koromban én magam sem szerettem az alatt a fa alatt játszani, pedig elbűvölt az öreg, erőteljes kinézetű fa szellem. Egyáltalán nem kedvelte az embereket, mert emlékezett azokra az időkre, amikor még fák vették körül, nem pedig házak, és az embereket okolta magányáért, elszigeteltségéért. Ha kilépett a fa törzséből az emberek miatt, olyan formát öltött, mint egy óriási, de karcsú, szürke arcú emberszabású majom, megvolt talán 5m magas is. Fája belsejében ennél sokkal magasabb volt, mert úgy látszik, hogy a külső formát öltéskor testének anyagát össze kellett sűrítenie, és ezért ilyenkor mérete is kisebb lett. Nagyjából-egészében viszont a fa szellemek kifejezetten kedvelik az embereket, és e tekintetben nagyon is különböznek a kerti tündérektől. Hűségük hasonló a kutyákéhoz, de több méltósággal és kevesebb örömteli bolondozással párosul. Ez a hűséges vonzódás valószínűleg a helyhez kötöttségükkel függ össze. Egy ilyen szeretetteli fogadtatásnak rajtam kívül több tucatnyi más tanúja is volt.

Történt pedig, hogy meghívást kaptam egy kaliforniai iskolába egy végzős osztály búcsúünnepségére, ahol a gyerekek és a fák közötti szeretetteli viszony megnyilvánulásának több meghívott is szemtanúja, sőt részese is volt, bár ők maguk nem is sejtették, mi történik. A búcsúünnepség részeként a gyerekek egy tündérekről szóló jelenetet adtak elő. Egy csodás, élő tölgyfa szellemének szerepét egy olyan kislány játszotta, aki végig nagyon boldog volt iskolai évei alatt. A történet egy pontján – mintha éppen előjönne a fából – kilépett a megszemélyesített fa mögül, és szerepe szerint kedves szavakkal kellett elhalmoznia a fát, az ő otthonát. Így hát, mikor az „Ó te kedves, öreg fa!” szavak felhangzottak ajkairól, ez a legmélyebb átéléssel történt, amit még tovább fokozott a tudat, hogy ez egyben az ő búcsúja is. Ám mivel a történet tündérekről szólt, és gyerekek játszották, és mert a közönség együttérző és kellően ráhangolódott lelkiállapotban volt, amint kislány az említett szavakat kimondta, azok egy szempillantás alatt felébresztették a fa igazi szellemét. Ő pedig azon nyomban kilépett a fából olyan „szeretetvihart” támasztva maga körül, hogy az egész közönség a hatása alá került - annyira, hogy sokuknak könnyek szöktek a szemébe, bár nem tudták volna megmondani az okát. És bizony a szerepet játszó kislányra is nagyon erős hatása volt. Ez tökéletes példája a fák emberek iránt táplált érzéseinek, ha azok megfelelő érzelmi alapállásból közelítenek hozzájuk. Ebben a példában a tölgyfa szelleme egy magas, jóságos külsejű, és jóindulatot sugárzó lényként jelent meg előttünk. Micsoda különbség ez az előző példában szereplő kasmíri-dió fához képest!

A különféle fafajták szellemei közötti különbségek nem olyan hangsúlyosak, mint például az egyes kutyafajok között tapasztalhatók. Korábban már leírtam egy hickori-dió fa szellemét, és talán hasznos lesz az ehhez hasonló leírás a tölgy, fenyő, juhar és nyír fafajtákról is. Egy kisebb erdőfoltban megfigyeltem egy csodaszép tölgyfát, melynek szelleme úgy 5m magas volt, és külseje az előzőekben leírtakkal ellentétben inkább a nyugati, európai embertípusra hasonlított. Arca hosszúkás, szabályos vonásaival jobban kiformált, és „emberibb” is volt azoknál. Színe sötét napbarnított, haja pedig fekete volt.

A fa szellemek karcsú, megnyúlt figurák, színük a kérgüknél (ami általában barnásszürke) egy árnyalattal sötétebb barna, hajuk barna, szemük pedig homályos körvonalakkal határolt, szürkés színű. Viselkedésük kedves, gyengéd, mozgásuk pedig gyors, már-már ideges – a szél rezgette nyírfalevélre emlékeztető. Még soha nem találkoztam olyan fa szellemmel, amelynek színe nem a barna valamilyen árnyalata lett volna, bár a változatok száma a vörösfenyő szellemének aranybarna színétől a nyírfa szellemének szürkésbarnájáig igen nagy. Nyilvánvalóan ez az alapszínük, de azért van összefüggés a kéreg és a fa szellemének színe között – az utóbbi színét a kéreg és az alatta levő háncsréteg színe árnyalja.

A fenyő szelleme sötét színű lény, felettébb szögletes külsővel és sok-sok sötétzöld színnel körülötte. Becsületes, egyenes, erős harmóniát sugárzó lény érzését kelti az emberben. Nem nagyon magas (a vizsgált példány nagyjából 3.5 m), inkább robusztus, erőteljes kinézetű, a már ismert módon durva szálú, fekete hajjal és fekete szemekkel. Nagy elszántsággal kecmereg ki a fájából, és vizsla tekintettel veszi szemügyre a környezetét. Az összbenyomás róla nem annyira életteli, mint a tölgyfa szelleménél tapasztalt, amely egy igazán férfias jelenség a fák világában.

Úgy tetszik, a fa szellemek formájának karcsúsága összefügg a fájuk törzsével és az általa továbbított életáramlattal. Ezt támasztja alá a tény, hogy a fiatal fák szelleme még olyan, mint egy szilánk, ami fokozatosan vastagszik a fa növekedésével. (Az ilyen ifjonc fa szellemek nem túl értelmesek, és csak akkor lépnek ki a fájukból, ha idősebb társaik nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a teendő. Ezen túl még elmondható, hogy a fa szellem derékban kerekdedebb akkor, ha a fájában van, és jelentősen ellaposodik, mikor kilép belőle – és így az emberi testhez hasonlóan lényegesen vékonyabb lesz oldalról nézve, mint szemből.

Megfigyeltem egy a közeli erdő szélén álló fiatal juharfát. E fa szellemének kinézete határozottan amerikai indiánra emlékeztető, sokkal inkább, mint a környezetében élő többi fáé. Az összkép igazán szemrevaló, olyan, mint egy indián ifjúé. Míg a hickori dió szelleme inkább egy tapasztalt, öreg indián harcos benyomását keltette, ennek a juhar szelleme a fiatalság frissességét sugározza magából. Alapszíne sárgásbarna, vörös és sárga foltokkal tarkítva, nyilvánvaló összefüggést mutatva őszi leveleinek színpompájával. Haj helyett valami színes, levélkoszorú-szerű fejdíszt visel őkelme, ami nagyon vidám külsőt kölcsönöz megjelenésének, ő pedig kifejezetten büszke stílusos viseletére.

A házat, ahol ezeket írom, több fa veszi körül, többségük nyír. Egészen közel van egy erdő széle, és könnyű felismerni a szembeszökő különbséget a városban, vagy annak közelében élő fák, és az itt található – gyakorlatilag az erdőhöz tartozó – fák élete között. A társaitól elszigetelt hickori diónak szinte semmiféle rá jellemző fa-élete nincs, így kénytelen érdeklődését emberi lények és állatok felé fordítani. Ennek pedig az az eredménye, hogy értelmi képességei erőteljesebben fejlődnek, mint érzelmei. Itt pedig, a társai által körülvett fákban kialakul egyfajta közösségi érzés, és jobban érdekli őket, ami saját közösségükben történik, mint az, ami az emberekkel – bár az utóbbiak iránt ők is barátságos érzelmeket táplálnak. Ám a ház és az erdő között elterülő sávon álló nyírfák közül nemrég többet kivágtak tűzifának. Ezt a többi nyírfa nagyon rossz néven vette, és azóta már nem annyira barátságosak irántunk... A fák sokkal érzékenyebben reagálnak más fák kivágására, mint a tündérek növényeik elpusztítására, ami érthető is, hiszen a fa szellem étele szorosan összefügg a neki otthont adó fa létével.

Az itteni erdők elég közel vannak a városhoz, de azért sokkal inkább vadonnak tekinthetők, mint egy városi park. Ezért vagy ennek ellenére érezhető bennük egyfajta várakozás, bizonytalanság, mert itt egy fa élete sosincs biztonságban, az emberek gyakran beavatkoznak a természet folyamataiba. Ez a darab erdő valahogy a fiatalság érzését sugározza magából. A fák mind együtt élnek és éreznek, kedvességet és barátságot éreznek egymás iránt, és bár kifejezetten érdeklődnek a körülöttük mutatkozó emberek iránt, mégis idegennek, maguktól távol esőknek tekintik őket. Az emberek úgy tekintenek rájuk, mint tűzifára, jobb esetben árnyékot adó, vagy díszítésre használatos tárgyakra, de csak igen ritkán mint gyönyörű egyedekre, vagy egyáltalán mint élő lényekre. A fák érzik ezt, és ez erős közösségi érzést támaszt fel bennük – érzik, hogy ők egy fajta lények, mi pedig egy egészen más fajba tartozunk.

Hangsúlyoznom kell, hogy a fák nagyon lassan reagálnak a dolgokra, hosszú időre van szükségük egy-egy újabb tapasztalat feldolgozásához. Természetesen felfogóképességük is korlátozott, így amikor arról beszélek, hogy éreznek vagy értenek ezt vagy azt, akkor azt nem emberi mércével kell értelmezni, hanem az ő félálomszerű tudatuk keretei között. És természetes, hogy az egyes fák között is jelentős különbségek vannak. Mégis, amikor egy erdőt kíméletlenül kiirtanak, a megmaradó fák vegyes, de nagyon erős érzelmekkel telítettek – sértettség, veszteség, elszigeteltség a legmarkánsabb összetevők, ám ezzel együtt jelen van a filozofikus nyugalom és a dolgok megváltoztathatatlanságának érzése is. A mi fogalmaink szerint az erdő akkor szép, ha tiszta és rendezett. A fák és tündérek számára viszont a szép erdőben a fák mellet ott a sok aljnövényzet és állatvilág is. A fák és a tündérek szoros rokonságot éreznek egymással. Sok tündér előszeretettel látogatja az aljnövényzettel, virágokkal és fűvel vegyesen benőtt helyeket, míg a nagyon rendezett állapotú helyek érdektelenek számukra. A mi és a tündérek eltérő igényeit és ízlését közös nevezőre lehetne hozni úgy, ha az általunk használt, megművelt területeket szabadon tenyésző, nagyobb erdőfoltokkal tarkítanánk. Sok ember ezt biztosan szentimentális butaságnak tartaná, mert hiszen a létfenntartásunk érdekében ki kellett vágni az erdőket (mondanák ők). Ebben persze lehet valami igazság, de ugyanakkor a mi nyugati civilizációnk pazarló és kíméletlen, a föld és az erdő szükségletei pedig teljesen hidegen hagyják az átlagos, a dolgokat pusztán a mi számunkra hasznosságukkal mérő embereket. Körbejártam az Egyesült Államok Északnyugati vidékét, ami korunk legnagyobb fakitermelő területe. Kivágott fák csonkjai, szívbemarkolóan sivár vidék ameddig a szem ellát – olyan, mint egy rémálom látni az élettelen vidékből kimeredő üszkös facsonkokat. Sehol egy élőlény, egy tündér, pedig az ember tudja, hogy nemrég itt lüktető, gazdag élet hatott át mindent, és tudja, hogy a nemrég még itt álló fenséges cédrusokat és fenyőket egytől egyig lemészárolták, és az enyészetnek vetették.

A Pacific autópálya mellett, Vancouver közelében volt egy fenséges ősfákkal teli erdőrész. Amikor először jártam arra, ez volt az egyik legcsodálatosabb erdő, amit valaha láttam, tündérek hadával benépesítve, határtalan boldogságban úszva. De mikor legutóbb ismét arra jártam, immár mélységes iszonyat telepedett a helyre, mert az egykori fenséges fák felét kivágták, és a vidékre, ahol valaha szépség és élet uralkodott, most rútság és kopárság hangulata telepedett.

A néhány még megmaradt fa az elkerülhetetlenül bekövetkező kivágás tudatában a várakozó rettegés érzését árasztotta magából - mert ne feledjük: a fák nem tudnak elmenekülni. Aztán úgy hallottam, hogy a megmaradt erdőért cserébe a fakitermelést végző cégnek a kormány és magánszemélyek karöltve nagy összegű megváltást vagy hasonló értékű fakitermelő területet kínáltak. Ez az erdő volt az egykori ősvadonok egyik ritka maradványa a világnak azon a részén. Csak gondoljunk bele a jövő generációinak veszteségébe, ha megfosztják őket attól az élménytől, hogy a Pacific autópálya mentén elterülő leírhatatlan szépségű erdő közepén áthaladhassanak!

New Hamphshire-beli házunk közelében elterülő erdő jellegzetes lombhullató erdő, olyan, mint az Egyesült Államok többi részén, kivéve a nyugati és a legészakibb területeket. A már korábban leírt fa szellemek örülnek a létezésnek, telve vannak boldogsággal. Nagy gyönyörűséget lelnek abban, hogy míg gyökereikkel a termőföldbe kapaszkodnak, a nap sugarai záporoznak rájuk, és a szél süvít ágaik között. Olyan érzés ez, mint nekünk a tánc. A fák imádják a szelet, még a vihart is, mivel az egyfajta izgalmat hoz életükbe – egyenesen állva, rendíthetetlenül szállnak szembe a vihar erejével. Persze nem örülnek annak, ha néha a vihar mégis derékba töri őket, de ezt elfogadják, mint a dolgok rendjét, valahogy úgy, mint ahogy a harcosok azt, hogy ott veszhetnek a csatában. Számukra ez természetes halál. Az erdő sűrűjében tündérek nyüzsögnek, állatok sürögnek dolguk és kedvtelésük szerint – a fák mindezt érzékelik, befogadják, a legapróbb részletekig érdeklődve és megfigyelve az életet körülöttük. És miközben így tesznek, boldogság és a gyengéd féltés hatja át őket minden egyes növényke és állat iránt - mert ne feledjük: végső soron ők azok, akik mindnek otthont adnak, akik mindezt lehetővé teszik.

Ahogy várható is, az ilyen erdőségekben különösen gazdag tündér-élet virágzik. Megtalálható itt valamennyi kerti tündérfajta, bár némi eltéréssel, mert az erdei élet különbözik a kertekétől, és itt többféle tündér látható. Például itt találkoztam körülbelül 30 cm magas, gyönyörű aranybarna színű kis pajtásokkal, akik a fa szellemekhez hasonlóan emberi, bár határozatlan körvonalakkal rendelkeztek. Arcuk inkább apró majmokéra emlékeztető, az erdő mohás-tőzeges részében élnek, és a páfrányok, mohák gondozásával foglalkoznak. Aztán ott van az apró barna-arany tarka gnómok sokasága (róluk korábban már volt szó), és néhány káprázatos mélykék színű, 40-45 cm magas példány, akik az aljnövényzet között cikáznak. Akad még pár vízi tündér is a közeli csermelynél – apró, karcsú jószágok áttetszők, víz-kékek, és megkapóan emberi külsejűek, bár csak 25-30 cm magasak. A forrásvízi tündérek a jelek szerint soha nem kerekednek ki, vastagodnak meg úgy, mint a tengeri testvéreik. A számos tó és tavacska mind ugyanolyan tavi tündérnek ad otthont, ám ezek már jóval nagyobbak – 50 -70 cm magasak De az édesvizekben soha nem él annyi tündér, mint a tengerekben, ami a jelek szerint az őshazájuk. Az erdőben itt-ott találkozni szinte már angyali rangú tündérekkel is, akik emberi méretű és formájú testtel rendelkeznek, és nagyszerű sárga-zöld színben pompáznak. Ezek segítenek az erdő életének igazgatásában. Egy-egy angyal pedig a teljes életközösséget irányítja: tündéreket, fákat, a dombokat és patakokat, amelyek mind az ő lételemét és létének célját adják. Egy angyal fajsúlyos személyiség, és egy erdős völgy ugyanúgy részét képezi lényének, mint ahogy a fa törzse és szelleme is összetartoznak. A különbség csak annyi, hogy az angyal fejlett szellemiségű és érzelemvilágú lény, csakúgy, mint mi emberek, és ő is ugyanolyan élőlény, mint mi, ha ugyan nem még élőbb. Ha formát ölt magára, úgy fest, mint egy csodaszép emberi lény: egy simára borotvált, finom szálú, sötét hajú, sasorrú ifjú, csak éppen teste szépséges almazöld színű. Jelenléte áthatja a völgy és az erdő minden zugát.

E fejezet záró részében egy észak Kaliforniában elterülő nagyszerű vörösfenyő erdőről lesz szó. Nem a Kalifornia déli és középső részein elterjedt parkerdők egyikéről, hanem az északi részen levő háborítatlan ősvadonról, amely a maga óriási vörösfenyőivel egy különleges terület. Ezek a fák egyszerűen lenyűgözők. Az embernek az az érzése, hogy mivel olyan mérhetetlenül öregek és annyi mindent láttak már az elmúlt korokban, ők biztosan ismerik az élet titkait. Mindegyik külön egyéniség. Egyikük szelleme úgy fest, mint egy toronymagas amerikai indián arany és bronzszínekbe öltözve – mintha bronzba öntötték volna. Önmagában már több mint 10 méteres magassága is lélegzetelállító! Apró sötét szemei, durva szálú, gubancos, fekete haja van, és egész megjelenése mérhetetlen erőt, nyugalmat és békességet sugároz – olyan valakiét, aki már oly sok fordulatot, változást és lehetőséget megtapasztalt az életben. A hozzá hasonlók elborítják ezt a határtalan térséget, ahol még a – kissé fura külsejű – tündérek is rájuk hasonlítanak. Ezek is indián külsejűek vagy inkább valami indián karikatúrájához hasonlóak, mert arcuk dióbarna, apró fekete szemekkel és vörös-arany színezetű testtel. Magasságuk is eltúlzott a tündérek között: 100-130 cm. Itt minden leírhatatlan régiséget, kortalanságot lehel. A bemutatott két fajon kívül nem sok mást találni, de belőlük rengeteg él itt. A fa szellemek és bizonyos mértékig a tündérek is elképzelhetetlenül magas kort értek már meg. Némelyik fa ezer, kétezer, sőt akár háromezer évvel ezelőtt nőtt ki a földből, és az életük színtere sokkal inkább a fák koronája, mint más fák esetében. Eléggé zárkózottak is, nem csupán azért, mert a letűnt korok megtestesítői, de azért is mert ilyen óriásiak. Oly sok embert láttak már alant elsétálni, megszámlálhatatlanul sok születésnek és halálnak voltak tanúi, hogy számukra minden csak futó mozzanat, pillanatnyi változás. Nagyon nehéz velük kapcsolatot teremteni, mert gondolataik mindig a letűnt korokban és események körül kalandoznak, és sok idő kell hozzá, hogy valami új dologra felfigyeljenek.

Ám a tündérek örömmel beszélgettek velem. Különös érdeklődést mutattak az autók iránt, és roppantul fúrta az oldalukat belső szerkezetük és felhasználásuk. Igen mulatságosnak tartották, hogy az emberek dobozokba ülnek, azért hogy ide-oda mozogjanak, mert számukra a mozgás egyenlő a repüléssel. Azt mindig tudták, hogy az emberek a lábukat használva járnak, és hogy ez lassú mozgás, de az autókat különös dolognak tartották. A tündérek és fák egyaránt utálták a területükön keresztül haladó útépítéseket, még akkor is, ha azon a helyen az útépítések miatt nem vágtak ki fákat. Ugyanakkor nagyon érdekelte őket ez a (számukra) új, modern civilizáció. Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehetett itt az elmúlt korokban az élet! A tündérek és az állatok mind együtt éltek, és a természet adta lehetőségek szerint segítették egymást évszázadokon át, miközben a felettük elterülő fák a saját különös, bensőséges közösségi életüket élték.

A fa szellemek kitekintettek rájuk a magasból, és megtárgyalták egymás között, amit megfigyeltek. Meséltek egymásnak az emberekről, akiket láttak, de azok a valaha volt emberek nem voltak számukra idegenek, ellentétben mai modern civilizációnk szülötteivel. Azokban a régi időkben a fák és az emberek még megértették, sőt üdvözölték egymást, ha találkoztak. Nagyon különös érzés volt egy ilyen régmúlt időben játszódó jelenetet látni, mikor az egyik fa visszapergette azt az én kedvemért. Nagyra értékelték az ilyen gesztusokat az emberiség részéről, de ma már kétségekkel teltek a jövőjüket illetően. Azonban ezredéves tapasztalataik megtanították őket, hogy még az élet és halál is mulandók, így hát filozofikus nyugalommal várják sorsuk beteljesedését.

Ha mindannyian megtehetnénk, hogy elmenjünk ebbe az erdőbe, lássuk és megértsük ezeket a lényeket, jobban felfognánk magát az élet szellemi összetevőjét, ami végső soron minden vallás alapköve. Olyan hihetetlenül különös, nemes, távolságtartó, ám mégis csodálatra méltó lények ők! Bárcsak képes lennék visszaadni, amit mondanak és gondolnak a múltjukról! De hihetetlenül nehéz dolog szavakba önteni az erdő életét, úgy ahogyan ezek a fa szellemek megtapasztalták azt. A létért való küzdelemről a saját kérgüket alkotó sejtekből nyerik a tapasztalatot. Jól ismerik a halált is, mert az egykor körülöttük álló fák közül sokan egyetlen szempillantás alatt áldozatul estek egy-egy villámcsapásnak. De a tündérekhez hasonlóan ők is tapasztalatból tudják, hogy az élet valójában soha nem pusztul el, és benne semmi sem hiábavaló. Mivel nem képesek mozogni, azt gondoljuk a fákról, hogy csekély élettapasztalattal rendelkezhetnek, ám ebben tévedünk! A tudás, a tapasztalat nem az ide-oda rohanásból származik, hanem a külvilág tapasztalatainak befogadásából, és segítségükkel az élet áramlatának belső érzékeléséből. Az emberiség mindig igyekszik elkerülni a szenvedést. Ha esik, fedél alá húzódunk, a halál eseményét pedig elrejtjük szem elől. A fák ezzel szemben engedik az élet viharos hullámait magukon csattanni, és megpróbálják elviselni azokat. Az az igazság, hogy a fák a világ valódi realistái, és ezek a fenséges óriás fák közöttük a királyok.

KERTI TÜNDÉREK

- 6 -

A földfelszínt benépesítő tündérek között az erdőkhöz és kertekhez kapcsolódó csoport az egyik legjelentősebb, és magában foglalja a fák szellemeit is. A legcélszerűbbnek az látszik, ha a két csoport különlegességeit illetően e természetes választóvonal mentén osztjuk meg vizsgálódásunkat: először a kerti tündérekkel, majd az erdeiekkel foglalkozunk.

Többféle kerti tündér létezik. A legkisebbek közülük nagyjából egy gyertya méretarányaival rendelkeznek, és meglehetősen nőies a külsejük. Mintegy 25-35 cm magasak, fejük 5-10 cm-es, emberi arcvonásokkal ott, ahol a gyertya lángja lenne. Testük színe világos almazöld vagy sárga, arcuk pedig olyan mintha napbarnított lenne. Karjuk és kézfejük arányos méretű, rövidke lábuk és lábfejük azonban csak csökevény. Ez a tündérfajta a jelek szerint főleg a kis termetű szegélynövényeket gondozza, mint amilyenek a Lobélia, Erica, és más alacsony, csoportosan előforduló növénykék tömege. Ezek a tündérek keveset törődnek a saját, szűk világuktól idegen, vagy azon kívüli más lényekkel vagy eseményekkel. Reakcióik eléggé bárdolatlanok – bár igaz, azért képesek vonzódásra vagy féltékenységre növényeikkel vagy egymással kapcsolatban. Az új érzetek iránt mohó vágy él bennük, mert ezek segítenek nekik a fejlődésben. Ténfergő, hármas-négyes csoportjaik bármelyik szép kertben megfigyelhetők.

A tulipánok és hasonló nagyobb növények körül már egy másik fajtát láthatunk. Ez nagyjából 35 cm magas, sokkal emberibb külsővel, mint a gyertya tündéreké, de inkább emberi árnyékra hasonlítanak – a körvonal megvan, de a belső rész csak halvány, bíbor derengés. Némelyikük arca faun-szerűen hosszúkás, finom vonásokkal. Ám soha nem lehetne őket embernek nézni, nem csak pöttömnyi méreteik, de fura kinézetük és testük ritka anyaga, áttetszősége miatt sem. Végtagjaik is eléggé emberiek, de gyakori közöttük a kezek vagy lábfejek tökéletlen formája. Sokféle változata van a kéz és lábujjaknak, annyira, hogy néha ezek inkább egy macskakölyök praclijára emlékeztetnek. Valamiféle átlátszó, foszforeszkáló, csodás rózsa és halványlila árnyalatokban pompázó anyag veszi körül testüket.

A leírásom forrásául szolgáló kertben volt néhány ágyásnyi gyönyörű árvácska, amelyek körül hasonlóan szépséges és finom lények lebegtek, amik leginkább pillangókra emlékeztettek és hasonlóan rövid életűek voltak. Nagyon aprók, alig ujjnyiak, arcuk pedig hasonlított az árvácska virágára. Törzsük hasonlatos volt egy pillangóhoz vagy szitakötőhöz – torpedó formájú és jóval karcsúbb, mint a fejük. A törzs és a fej együtt talán 10-12 cm hosszú, amiből a fej nagyjából 2-3 cm-t teszt ki. A nyakból nő ki egy szárnyszerű képződmény és a törzs teljes hosszán végignyúlik, de ezek nem a repülést eszközei, hanem – amennyire ezt meg lehet ítélni – pusztán díszként szolgálnak. Az arc és a törzs hússzínűek némi mályva, ibolya és lila színnel tarkítva. A szárnyak színe is hasonló, de tarkább és élénkebb árnyalatokkal. Mialatt figyeltem őket, percek alatt négyet is láttam cikázni a hidegágy üvegtáblái mögött cseperedő árvácskák körül. De hiszen nincs is ebben semmi meglepő, a láthatatlan világban is léteznek az életközösségek, és ahol virágok vannak, ott egyforma eséllyel találhatók tündérek és pillangók is.

És most elérkeztünk a legelterjedtebb – sok tekintetben az igazi, a legtöbbek által ismert – kerti-tündér fajta tárgyalásához. Ez az a fajta, amire a legtöbben gondolnak, ha azt a szót hallják, hogy tündér. Közülük egyet írtam le mint „átlagos tündért” a 3. fejezetben. Ebből a fajtából akad néhány nagy növésű, 65-75 cm magas példány is, és sok tekintetben meghökkentően emberi külsővel bírnak. Van orruk, két szemük, szájuk, sőt még füleik és gyapjas, hajszerű valamijük is, ami általában sötétbarna színű, mint a fák kérge. Arcuk a legtöbb tündéréhez hasonlóan nem az emberi arc arányait mutatja, mert szemük és orruk nagyobb, emiatt arckifejezésük meglepetést, kíváncsiságot tükröz. Ami igaz is, hiszen a tündérek mértéktelenül kíváncsiak. Első pillantásra a szemhéj és szempillák teljes hiánya is furcsa látvány. Arcuk aranybarna, testük természetes (azaz jelmez nélküli) színe pedig smaragdzöld, olyasmi, mint a tavasszal néha látható fényes, zöld hátú bogaraké. Kezük és lábfejük hasonló a miénkhez, bár az utóbbi egy kissé erősebben háromszög alakú. Összességében igazán kellemes benyomást keltenek a szemlélőben. Éppen a liliomok között játszadoztak, amikor megfigyeltem őket. Magas fokú értelmi képességeik okán a kertben ők mintegy felvigyázói szerepet is betöltenek az alacsonyabban fejlett tündérek felett.

A kertben levő tavacska egy fura szerzettnek ad otthont, amit – jobb kifejezés híján – „csermely tündérnek” fogok nevezni. Ezt a tavacskát ugyanis több kis csermely táplálja, és ott, ahol ezek a felszínre érnek, különös, hosszúkás testű teremtmények láthatók, külsejük leginkább medúzához hasonlítható. A legjobban körvonalazható testrészük a kékes fej, határozatlan arcvonásokkal, ami egy alig-nyakon át kapcsolódik a szintén kékes színű testhez. Ez azután egyre határozatlanabb körvonalak mentén indaszerű részekre bomlik, amik elég mélyen a föld felszíne alá hatolnak. Úgy tűnik, életerejüket a földből nyerik, bár az is bizonyos, hogy forrásuk vizével is szoros kapcsolatban állnak. E fura kis csermely tündérek közvetlenül a forrásuk felett lebegnek, fejük épp hogy kiemelkedik a vízből, és lassan váltakozva hol alábuknak, hol felmerülnek.

Egy kisebb üvegházban találkoztam a már leírt pillangószerű tündérek egy új változatával, amelyek 3-5 cm-rel hosszabbak voltak, arcvonásaik emberibbek, de egyéb tulajdonságaikban ugyanolyanok voltak, mint amazok. Úgy tűnik, hogy ezek az igazán kecses, kifinomult lények itteni működésük tapasztalatai miatt kifejezetten az emberek üvegházi tevékenységének segítésére szakosodtak.

A kertek életének további fontos szereplői a fák. A vizsgált kert közepén egyedül állt egy gyönyörű, nagy, magányos hickori-dió fa. Egy fa összes élő sejtjében levő életerő együttesen építi fel azt a lényt, amit a „fa szellemének” nevezünk. Ebből következően úgy is tekinthetjük, hogy ennek a lénynek a fa a fizikai teste, ő maga pedig elválaszthatatlan része annak, és nem is szakadhat ki belőle vagy távolodhat el attól, ellentétben más tündérekkel, akik szabadon mozoghatnak a növények között. Tulajdonképpen nem is létezik fa szellem nélkül, ám ez nem mindig látható, csak akkor, ha a ő maga is úgy kívánja. Időnként viszont a fa tudata képes magát kivetíteni a fán kívülre, és az így felépített jelenség is többnyire emberhez hasonló formájú, leginkább olyan, mint egy nagyon megnyúlt és karcsú, embermagasságú árnyék. Néhányan e fa szellemek közül felettébb markáns egyéniséggel bírnak, de a legtöbbjük jellegtelen példány. Az előbb említett hickori-dió fa igazán bűbájos figura volt, és mikor formát öltött magára, az olyan volt, mint egy jól megtermett amerikai indián, barna, fakéregszerű bőrrel, fitos orral, határozatlan kinézetű hajjal és két fekete pöttyel a szemek helyén. Túlzás lenne szépnek mondani, de nagyon kedves, sugárzóan jó kedélyű és barátságos lény volt. Olyan benyomást tett rám, mint valami vidám, bölcs, kissé hóbortos öregúr.

Hajnaltájt nagy a sürgés-forgás a kertben, mert ekkor különösen fontos áldás árad ki a világra - ez az életenergia ébredésének ideje. Ilyenkor a tündéreknek nagyon sok dolguk van ennek fogadásával és szétosztásával. Ez egyben a napi tevékenységük kezdete is, mert hajnalban térnek vissza a játéktól a munkához. Úgy tekintenek a Napra, mint egy hatalmas életadó gömbre, minden élet forrására, mivel életerejüket elsősorban a nap sugaraiból nyerik. Úgy fest, mintha magukba nyelnék a napsugarakat, ami az ő esetükben az evéshez leginkább hasonló dolognak tekinthető. A saját testük fenntartásán túl pedig ezzel az energiával segítik a növények fejlődését is.

A tündérek sajátos viszonyt tartanak fenn a fákkal, akikre, mint szilárd, a sűrű anyagi világban polgárjogot nyert társ-lényekre tekintenek, még akkor is, ha azok nem érik el az ő fejlettségi szintjüket. Kedvelik őket, mint tiszteletreméltó, érdemes és jóravaló társakat, de magasan felettük állónak érzik magukat, főleg, mert azok nem képesek a helyüket változtatni.

A tündér népség nagy kedvelője az állatvilágnak is. Abban a kertben, ahonnan példáimat merítem, élt néhány fütyülő réce, vadkacsa és hattyú, és a tündérek hajnalonta gyakran összegyűltek a kert feletti meredélyen, hogy gyönyörködve figyeljék odafentről a kacsák bolondozását. Valahogyan szoros kapcsolat alakult ki e madarak és a tündérek között, akik zavartalanul mozognak közöttük, úgy viszonyulva hozzájuk, mint mi a kutyákhoz, bár fejlettségben magukhoz közelebb érzik őket, mint mi a kutyákat. Tőlük telhetően mindig segítik ezeket a madarakat, és a madarak reagálnak is erre, mert mint sok más állat, ők is látják a tündéreket.

A házőrző kutya, egy nagy Airdel terrier a kertben szokott heverészni, félálomban halovány, főleg holmi csontokról és gödörkaparásokról szóló kellemes érzeteket „eregetve”. E kellemes érzeteket bizonytalan rózsaszínű, helyenként (az izgalom jeleként) vörössel színezett felhők jelezték. Ezeket pedig időnként zöld foltok (féltékenység a ház macskájára) és az odaadás kék felvillanásai (gazdáira emlékezés) tarkították. Némelyik az ő hangulatai közül fel szokta kelteni a faun-szerű tündérek figyelmét. Általában ezek nem nagyon érdeklődnek iránta, ám abban biztos vagyok, hogy a kutya látja némelyiküket (ha ugyan nem mindegyiket), és környezete természetes részének tekinti őket. Ha viszont játszadozásában túl féktelenné, zajossá, vagy bolondossá válik, a tündérek elhúzódnak a közeléből. Valószínű, hogy ha a kutya látja is őket, számára a tündérek nagyon határozatlan, távoli valaminek látszanak. A tündérek magas fokú együttérzésre képesek egy állattal, ha az megszokott létállapotától eltérően túláradó örömet vagy szomorúságot tapasztal – különösen az élet, a létezés ténye fölötti örömre igaz ez, mert ez a tündérlét alapérzése is. Nagy érdeklődéssel figyelik azt is, mikor a kerti tónál fészkelő vadkacsák fiókái a tojásból kikelve megjelennek a vízen. Az ilyen események mindig odavonzzák figyelmüket, jobban, mint az állatok mindennapi élete. Más szóval mindenre odafigyelnek, ami a természet teremtő erejének valamilyen megnyilvánulása, hisz annak ők maguk is tevékeny résztvevői. Ebből következik, hogy a kerti tündérek élete jelentősen eltér a tavasz időszakában attól, amit a többi évszak követel meg tőlük.

A tündérek érdeklődnek az emberek iránt. Példa kertünk gazdájára is mint felsőbbrendű lényre tekintenek, miközben megfigyelik, amint eteti a kacsákat. Sok tekintetben viszont inkább csak elviselik őket, tudván, hogy egészen mások, mint a tündérek. Mégis, érdeklődnek, megpróbálják megfigyelni és megérteni az embereket. Példa kertünkben az ott lakó család ismeri létezésüket, és szolgálataikat barátságos érzésekkel viszonozzák, de persze elég ritkán fordul elő, hogy az emberek egyáltalán bármit is tudjanak a tündérekről. Itt azonban a bokrok közül való rövid kukucskálódás után a tündérek visszatérnek megszokott dolgukhoz, és a jelenlétünket, mint megszokott dolgot fogadják. Csak a kisgyermekre figyeltek oda jobban, mert egy ilyen apróságot magukhoz sokkal inkább hasonlónak tekintenek, mint a felnőtteket. Egy gyermek mindig ösztönös és természetes viselkedést mutat, és mivel a tündér kedveli az ilyen megnyilvánulásokat, ezért a kicsire is szeretettel tekintettek.

Ahogy említettem, a tündérek hajnalban kezdenek tevékenykedni. Azzal kezdik a napot, hogy összegyűlnek egy barátságos „munkaértekezletre”, ahol kiárasztják örömüket a környező világra, mert annyira boldogok, és minden annyira gyönyörűnek tűnik számukra. Örömük forrása az érzés, amelyet a növények sugároznak szét, mikor harmatcseppek képződnek leveleiken, vagy ami minden egyes fűszálból és virágból árad a hajnal közeledtével. Az összes tündér ott lebeg az általa gondozott növények körül, megpróbálva kitalálni mindről, vajon mire lenne szükségük, és hogyan segíthetné a legjobban őket – olyan ez mint amikor egy orvos minden nap körbejárja, megvizsgálja betegeit. Ám ez minden ünnepélyességet, fennhéjázást nélkülöz. Ha jól mennek a dolgok, a tündérek ide-oda ugrándoznak a virágok között, így is kifejezve megelégedettségüket. Érzelmeik aktivitásban fejeződnek ki, és eközben gyakran elidőznek egy-egy kedvenc virágnál becézgetve, szeretgetve azt, mintha a gyermekük lenne. A látvány igazán megkapó. Persze nem dolgoznak egész nap, gyakran tartanak szüneteket. Ha kedvük úgy hozza, munkájukat félbehagyva összegyűlnek, és együtt örülnek az életnek, mindig ide-oda járkálva, ugrándozva közben. Délidőben is legtöbbször elvonulnak, eltűnnek szem elől, de az este az igazi szórakozás, pihenés ideje. Ilyenkor mindig összejönnek és kezdődik a mulatság. Néha máskor is elpihennek valamelyik kedvenc viráguk közelében, de ez nem alvás, csak pihenő.

Azt hiszem, ezzel be is fejezhetem az átlagos kertekben élő tündérek világának leírását. Igaz, a pompázatosabb kertekben, vagy növénynemesítő kutatóintézetek kertjeiben az itt leírtaknál sokkal változatosabb a kép. Mégis remélem, hogy az elmondottak segítenek megérteni az olvasónak, hogy egy kert belső szemünkkel is látva olyan kifinomult, mesésen elragadó hely, mely messze meghaladja a szemünkkel látható növényi és madárvilág által nyújtott szépséget. Mert mi versenyezhet ezek közül azzal a mesevilággal, amit a gyertya-tündérek könnyedén tovalengedező csoportjai, a szikrázó színpompájukban nyugtalanul, kecsesen csapongó pillangó tündérek, vagy a boldog, csintalan csoportokban tevékenykedő közönséges kerti tündérek látványa szolgáltat? Igazán elmondhatjuk, hogy egy kerten a tündérek jelentik a tökéletesség koronáját, mivel az ő tevékenységük hatására válik az pihenésre és feltöltődésre alkalmas hellyé. A tündérek örömmel működnek együtt velünk abban, hogy a kertből olyan helyet varázsoljunk, ami szépség és öröm forrása mindkét faj számára. Bárcsak több ember megértené, hogy mennyire készségesek segítők lennének ebben a tündérek! Számos kert valószínűleg egy darabka földi mennyországgá változhatna számunkra – még inkább, mint amennyire az már most is.

A SZÁRAZFÖLD TÜNDÉREI

- 5 -

A szárazföld tündéreit nagy számuk és sokféleségük miatt nagyon nehéz egyetlen fejezetben leírni. Ám ha megkíséreljük leírni fő csoportjaikat, néhány példányt kissé részletesebben is bemutatva, az olvasó legalább valamiféle általános képet kaphat róluk

Azzal kell kezdenem, hogy a szárazföldi tündéreknek négy fő csoportja létezik. Legelsőként a felszíni és a föld alatti fajtákat kell megemlíteni, amelyek aztán újabb két osztályra bonthatók. A felszíniek között tehát vannak tündérek fizikai testtel – a legjobb példa ezekre a fák szellemei – és vannak olyanok, amelyeknek nincs fizikai testük – ilyenek a kerti vagy erdei tündérek. A felszín alatt (és persze valamennyire a felszínen is) élnek fizikai testtel bíró lények, például a nagy, különálló szikláké. Ezek a fák szellemeinek megfelelő lények, de azokhoz mérten szellemileg sokkal fejletlenebbek. És a sziklákhoz kapcsolódóan léteznek még fizikai test nélküli lények is, őket általában gnómoknak hívják. Ez a négy csoport: - fáké, szikláké, mindenféle erdei tündérek és gnómok – eléggé határozottan elkülöníthető. De a földkéregben és a felszínen az alfajok és egyedek olyan sokféle, egymásba észrevétlenül áttűnő változata létezik, beleérve olyan köztes változatokat, akiknek egyaránt lételeme a felszíni és a felszín alatti világ is. Egy kissé részletesebben meg fogjuk vizsgálni a sziklák szellemeit, majd néhányat azok közül, akik a felszín alatt élnek, őket talán nevezhetjük gnómoknak. A két ezt követő – egy kertről és egy erdőről szóló – részben bemutatom a fák szellemeit és az erdei tündéreket.

De ismét ki kell hangsúlyoznom, hogy a változatok száma olyan óriási, hogy bármiféle rendszerezési kísérlet eleve kudarcra van ítélve. Például vannak olyan barna és aranybarna színű lények, akik tevékenységüktől függően a felszínen vagy alatta élnek, és külsejük alapján a köztudatban gnómként ismert csoport tagjainak gondolnánk őket, bár kissé pufókabbak. Arcuk öreg, fekete gombszemekkel. Pedig ezek valójában nem gnómok. A fókáéhoz hasonlóan selymes szőrből valami kabátféle fedi őket, és hosszú állkapcsuk olyan hatást kelt, mintha hegyes szakáll lógna állukról. A fejtetőjüket is fedő szőrszerű anyag felül szintén csúcsban fut össze, és emiatt a fej úgy néz ki mint egy kettős háromszög. Mozgásuk meglehetősen esetlen, nyoma sincs benne a legtöbb tündérnél tapasztalható könnyedségnek és kecsességnek. Olyan környezetben találkozhatunk velük, ahol a föld felszínén rövid fűnél dúsabb növényzet található. Többnyire csoportokban élnek, és hasonlóan a nyulakhoz ők is kedvelik a föld kisugárzását. Részben meglelkesítői a növénycsoportosulásoknak, részben pedig hasonló feladatot látnak el a növények felé, mint a tündérek általában, mivel ők is segítik azok fejlődését az általuk átalakított életenergiával, de ők inkább alulról, a gyökerek felől adják át az életerőt a növényeknek. Ezenkívül érdeklik őket a rovarok is, leginkább a hangyák, méhek és hernyók.

Ezek a tündérek élénk közösségi életet élnek, szoros kapcsolatot tartva egymással, megvitatva az újdonságokat a munkájukról, egymásról és az ő apró területükön túli tündérvilág híreiről. Többnyire kellemesen telik idejük, és ők is nagy kedvelői a „jelmezesdinek”. Mulatságos élvezettel parádéznak jelmezeikben egymás előtt, térdeiket csapkodva, nagyokat kacagva egymáson és magukon, vagy vidáman ugrándoznak össze-vissza örömükben. De felettébb komolyak is tudnak lenni, és ilyenkor komikus benyomást keltenek üzletemberhez hasonlóan elszánt és fontoskodó viselkedésükkel. Többnyire bezárkóznak saját kis világukba, és kerülik más tündérek társaságát. Van egyfajta különleges feladatkörük is, mert nagy érdeklődést mutatnak a hangyák és más hasonló apró lények iránt, és segítik azokat amennyire csak telik tőlük. A tündérfaj egyik legősibb ágának képviselői ők, és talán ez az oka annak, hogy olyan öregnek látszanak, és egyben ez lehet az oka zárkózottságuknak és elkülönülési hajlamuknak is. Félénkséggel vegyes kíváncsisággal tekintenek az emberekre, és értetlenül figyelik furcsa szokásaikat, de nem táplálnak semmilyen meghatározható érzést vagy vonzódást irányukban.

Vannak sokkal sötétebb, szinte fekete színű lények is, ők elég mélyen a felszín alatt élnek, és 70 cm vagy ennél is nagyobb méretűek lehetnek. Leírhatatlanul furcsa a külsejük, leginkább talán gyíkokra hasonlítanak. Alacsony értelmi szintűek, és csapatokban élik többé-kevésbé gondolatok nélküli, állatokéhoz hasonló életüket. Különös külsejüktől eltekintve osztoznak a tündérek szakadatlan tevékenységében, és megvan a maguk hasonló hatalma is. Gyakorlatilag lehetetlen kapcsolatba lépni velük – úgy tűnik, hogy túlságosan leköti őket tevékenységük ahhoz, hogy az emberek iránt érdeklődjenek.

Egy későbbi fejezetben említést teszek két, a Grand Canyon-hoz kötődő tündérfajtáról: egyikük bíbor-tűzvörös színű, 70-110 cm magas, a másik barna alapon piros csíkokkal, nagyjából 35 cm magas. A nagyobbik fajtával még nem találkoztam más helyen. Határtalan örömet és emelkedettséget közvetít közelségük, de emellett még szokatlanul okosak is, és sokkal erősebb az összpontosító képességük, mint a legtöbb tündérfajtának. Összefogottak, és elképesztően elszántak tudnak lenni. Formájuk is szinte egyedülálló, halhoz hasonlíthatóan laposak szemből nézve, de oldalról nézve már a megszokott arányokat mutatják. Sok tündér minden oldalról karcsú, de ezek szinte kísértetiesen soványak, apró, közel ülő szemeik, keskeny vállaik és mindenhol vékony testük miatt. De oldalról nézve arányaik nagyjából rendben vannak, bár vörösesbarna árnyalatú arcuk még innen nézve is hosszú és keskeny. Munkájuk szintén elég furcsa, mert ők a központjai a kanyon magnetikus áramlatainak, mintegy szétosztják a beléjük áramló életerőt a kanyonban.

A kanyon barna-piros tündérei mind külsejüket mind életstílusukat tekintve inkább gnómok. Valami különleges életforma létezik ott a kanyonban, ami az ő tevékenységi területük. Nem világos számomra sem, hogy pontosan mi is a dolguk. Valamilyen növekedéshez kötődik, de magam sem tudom, mi lehet az, ami a föld alatt van és növekedik. Ha esetleg a sziklák a rétegnyomás hatására változtatják jellemzőiket, akkor azt kell gondoljam, hogy valamiképp ehhez a folyamathoz kapcsolódik az ő munkájuk is. Akármi is legyen a folyamat amiben segédkeznek, az nagyon lassú. Mozgásuk megfontolt, ők maguk öregek és lassúak, munkájukhoz pedig nagy türelemre van szükség. Valamennyi ilyen gnómszerű, a föld mélyéhez és kőzetekhez kötődő tündérről az az ember érzése, hogy ők az ősidők óta jelenlevő dolgokhoz tartoznak. További jellemzőjük, hogy csapatokban élnek és mozognak, továbbá kedvelik a meleget – emiatt ha netán eső vagy hűvös idő van odafenn, ők egykettőre eltűnnek a föld mélyében.

Van egy szinte mindenhol előforduló tündérfajta, ami közelítőleg 35-40 cm magas, aranybarna vagy sötétzöld színű. Hosszú fülük és ugribugri mozgásuk miatt az embernek leginkább a mókust juttatják eszébe. A barnáknak egyik alfaja játékmackó külsejű, derékig világosbarna, azalatt sötétbarna színnel – vidám, tréfás, ám csekély értelmű apróságok. Ugyan két lábon járnak, de járásuk a gyors, szaggatott mozdulatok miatt inkább egérére emlékeztető. Társasági lények, nagyobb közösségekben élnek, és nagyon lekötik őket (számukra) halaszthatatlanul fontos dolgaik. Erdős területeken fordulnak elő, a mohákat gondozzák, és leginkább a fák gyökerei között vagy magas fűben szeretnek meghúzódni. Ez a fajta az összetettebb életközösségeket látja el életerővel. Szemrevaló, szórakoztató kis jószágok, de gondolataik határozatlanok, felfogásuk pedig túl lassú a mi gondolataink követéséhez, ezért elég nehéz szót érteni velük. Türelmetlenül ugrándoznak ide-oda, ha emberekkel van dolguk. És tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ezek a tündérek a megtestesítői az ír mondák népszerű figurájának, mivel nagyon hasonlítanak az azokból ismert koboldokhoz.

Az eddig leírt tündérfajták egyike sem tekinthető a szó igazi értelmében vett gnómnak, de leírásuk ad valamilyen képet a tündérek életének határtalan változatosságáról. Pedig még hozzá sem láttam a föld mélyében történő dolgok leírásának. Elbűvölő és bonyolult világ van odalenn, és persze az eddig leírt láthatatlan lényekhez mérten sokkal nagyobb a változatosság. Számunkra sok ezek közül különös, sőt visszataszító, de úgy gondolom nem érdemes sok időt fecsérelni rájuk, hiszen nem sok közük van az emberek életéhez, és normális körülmények között nem is találkozunk velük. Ahogyan az ember tudata a földkéreg egyre mélyebb rétegeibe hatol, a földet a valóban Föld Anyánknak látja – megszámlálhatatlan milliónyi élőlény szülő- és élőhelyének.

Az igazi gnómok a sziklák közelében, vagy éppen azok alatt élnek. A klasszikus tündérmesékből ismert valamennyi jellegzetesség valóban megtalálható rajtuk: alacsonyak, köpcösek, szürkésbarna színűek. A végtagjaikon az egyik szín, a törzsükön a másik az uralkodó, emiatt úgy néznek ki, mintha ujjatlan bőrzekét viselnének. Leggyakrabban a törzsük a sötétebb színű. Lábfejük aránytalanul nagy, hegyes és eléggé formátlan, leginkább valami ormótlan, hegyes orrú cipőhöz hasonlítható. Karjuk a testhez képest hosszú, erősnek látszik, kézfejük bütykös, formátlan. A gnómok legismertebb külső jegyeit a fejen és az arcon találjuk. A szem és orr, valamint az orr és száj között levő arcrész szélesebb, mint egy emberi arcon, emiatt arcformájuk lapított, szinte lapátszerű. Álluk ezzel szemben hosszú és hegyes, szakáll benyomását keltő. Fejtetőjük pedig minden részletében úgy fest, mintha régimódi sapkát viselnének rajta. Nemrég tanulmányoztam e lényeknek egy kisebb csapatát. Egy óriási sziklahalom alatt éltek, felettébb vad kinézetük volt és nem kedvelték különösebben az embereket. Kiemelkedtek a sziklák alól, szemügyre vették a betolakodókat, hogy felmérjék, mifélék azok. Leginkább olyan vidékeken találhatók meg, ahol sok a hatalmas szikla – a legjobb, ha alig akad más. Nagyon szoros kötődést éreznek szűkebb környezetükhöz és a tájhoz, ahol élnek. És ha valakiben felmerülne a kérdés, vajon mi történik, amikor az emberek a kőbányákból széthordják a követ, vagy az útépítések bevágásainak készítésekor megbolygatják a sziklákat? Nos, akkor ők eltűnnek. Elmennek, és ezzel vége. Hogy is ne tennék, ha az óriás darukra és a mozgásuk, rakodásuk keltette zajra, vagy az építkezés után az úton száguldó autókra gondolunk. Az emberek egyszerűen kiszorítják őket élőhelyükről.

Négyes-ötös csoportokban láthatók, nem annyira egyénieskedők mint például a kerti tündérek. Nagyon is határozott véleményük van arról, mit szeretnek és mit nem, de értelmi képességeik nem túl fejlettek, érzésviláguk pedig elég kezdetleges. Mikor legutóbb találkoztam velük, különös volt megtapasztalni, hogy ezeket a lényeket mennyire vonzotta hozzám a tudat, hogy látom őket, és képes vagyok kommunikálni velük, ha akarok. Ám ugyanakkor taszította is őket ez, mert nem vágytak arra, hogy szokatlan dolgok megzavarják őket. A legtöbb tündért vonzzák az újdonságok, de ezek a lények ösztönös ellenérzést táplálnak minden változás iránt. Érdekes megfigyelni őket, mert a többi tündérhez képest olyan mások, és szórakoztató megpróbálni a bizalmukba férkőzni. Lassanként hozzánk szoknak, és rávehetők néhány gondolat cseréjére. De hát még ezek a gondolatok is elég nehezen érthetőek, és a gnómok rejtélyes élete körül forognak. Az igazán érdekes dolog bennük, hogy ők a sziklákat barátaiknak és élőlényeknek tartják.

A legkülönösebb pedig az, hogy igazuk is van, mert a sziklák bizony a szó legigazabb értelmében élnek. Legalábbis képesek valamiféle bizonytalan válaszreakcióra, bármilyen különösnek tűnjön is ez. A nagy, vén sziklák az évmilliók során szert tettek bizonyos személyiségjegyekre, amiket összetételük és tapasztalataik útján szereztek. Ha válaszreakciókról beszélek, akkor ezalatt azt értem, hogy a sziklák képesek vonzódást vagy ellenszenvet érezni valamely személy iránt, ha az már többször megfordult közelükben, például leült rájuk néhányszor. Ez nem mindenkivel van így, inkább csak olyanokkal, akik - hogy úgy mondjuk - szeretettel viseltetnek a szikla iránt, vagy akiknek már van némi tapasztalatuk a természettel való kapcsolatteremtésben.

Ausztráliában szereztem néhány tapasztalatot a sziklákkal. Mindig kifejezett vonzódást éreztem irántuk, valami hasonlót, mint amilyet egy macska vagy kutya iránt érezhet az ember. Sidney-ben volt egy kedvenc sziklám, amit gyakran meglátogattam, és órákon át néztem rajta ülve az alant elterülő kikötőt. Ez a szikla tudta, hogy ott vagyok, és rajta ülök, és olyankor kilehelt (ha használhatjuk e szót erre) magából valamiféle boldogságérzetet, ami bár bizonytalan és halovány, mégis hasonló természetű volt, mint amit kutyám érzett akkor, ha több heti távollét után viszontlátott. Jó volt érezni örömét, ahogy elkeveredett a fákból és a tengerből áradó érzésekkel, csodálatos harmónia érzetet keltve. Mikor eljött a távozás ideje és felálltam, a szikla szomorúságot érzett, nem értve, miért kell elválnunk. Megrendítő volt, ahogyan a szikla annyira akart érezni, és mégis csak oly haloványan volt még képes rá. Olyan volt ez, mint mikor egy süketnéma ember küzd, hogy megértesse magát a többiekkel. A következő sorok olyasvalakinek a tapasztalatait adják át, aki sokkal többet tud ezekről a dolgokról, mint én. Néhányat e kövület-személyiségek közül én magam is ismertem. A sorok írója az éteri kifejezést olyan anyagra használja, amiből a tündérek teste épül fel, az asztrálist pedig a még ennél is finomabb anyagra. A leírás egy hatalmas ausztrál parkban levő sziklákról szól. Az elsőként szereplő szikla egy csermely szélén található, körbeszőve egy hatalmas fa gyökereivel.

Ez egyszerű lény alaposabb vizsgálata azt az eredményt adta, hogy szervi elrendezést találunk étertestében, legalábbis ebben a példányban és talán több másikban is, ami egy kezdetleges pszichológiai szerveződésnek tekinthető. A sziklának megvan a maga kristályos fizikai teste, éterikus testmása, és érzelem- kezdeményei. A gránit felépítése jól ismert minden ásványtanban járatos hallgató számára. Az éterikus testmás ugyanennek az éteri megfelelője, ami általában ugyanazt a teret foglalja el, mint a fizikai, de egy kissé nagyobb kiterjedésű annál. Az asztrális test pedig valamivel még az éterinél is nagyobb kiterjedésű. Az éterikus testmásban van valami, amire eddig nem figyeltek fel – egyfajta mag, hasonló ahhoz, amit egyszerű sejtekből, vagy más alacsonyrendű növényi, állati létformákból már ismerünk. Ennek az éterikus magnak különleges jelentősége van, mert képes megőrizni a tapasztalatokat, és ezáltal lehetővé teszi a kellemes benyomásokkal szolgálóknak, hogy elősegítsék a szikla növekedését és továbbfejlődését… Úgy találtuk, hogy kézrátétel útján energia adható át a sziklának, amit az élvezettel fogad és felhasznál. Ez a szikla felületi részeire érvényes megállapítás, ám az is kiderült, hogy ha az ilyen energiaáramlatot az éterikus testmás magjába irányítjuk, az átadott energia szétáramlik az egész lényben, hasonlóan ahhoz, ahogy a szív áramoltatja szét a testben a véráramba juttatott anyagot.

Úgy tűnik, az ilyen különös, személyiség-szerű tulajdonság nem ritka a sziklák körében. Egy felületes vizsgálat további három hasonló példányt fedett fel, és kétségkívül sok másikat is lehetne találni. Az őket éltető különös, kezdetleges, ásványi szintű intelligencia terén nem várt különbözőségeket mutatnak, miért is az embernek az az érzése, hogy ismeretek gazdag tárháza várja a türelmes kutatót eme még felderítetlen területen.

Az előzőekben említett szikla kifejezetten barátságos volt, már amennyire ez az ő korlátozott lehetőségeivel kifejezhető. Vonzódás és hála érzésének kezdeményeit mutatta, valamint egyértelműen fogadókész volt a saját lehetőségeinek határán belül. Valamely távoli korban élettel, rajongással teli, társaságkedvelő lénnyé válik majd, halálig hű baráttá, talán hős-imádóvá, aki szinte már túlzottan is függ majd csodálata tárgyától.

Második megvizsgált példányunk egy régi, ma már ritkán használt út mentén heverő szikla volt, amely az előzőhöz mérten szembeszökő különbségeket mutatott. Ahelyett, hogy az embertől származó késztetéseket befogadta volna, kifejezetten elutasította azokat. A „viselkedése” egyértelműen azt üzente: törődj a saját dolgoddal és hagyj engem békén! Ebből eredően alacsonyabb fejlettségi fokon állt, mégis megvolt benne annak az erőnek és keménységnek a csírája, amely egy jövőbeli vasakarat kialakulását sejteti – teljesen függetlenül attól, hogy fizikai összetételében akadt-e vas vagy sem – ami azonban nagyon valószínű, hogy önzéssel és gátlástalansággal fog párosulni. Talán képzelgésnek minősülhet, ha ilyen tulajdonságokat jósolunk egy sziklának, ám ezeknek csírái olyan tisztán érezhetőek voltak, hogy korántsem volt lehetetlen előre látni a csírákból később kialakuló virágot és gyümölcsöt. Felfedeztük, hogy az út megépítése során a második szikla egy jókora darabját leválasztották. Érdekes lenne tudni, vajon ennek a ténynek van-e köze az ő esetében az emberekkel szemben táplált ellenséges érzülethez.

A harmadik eset. ami figyelmünket felkeltette, egy fenséges hegygerincen meredező, kámzsa alakú óriási szikla. Ez mintegy féltetőként borult egy furcsa, nehezen megközelíthető kis üreg fölé, aminek alacsony mennyezetén egy hosszúkás nyílás volt. Mint kiderült, ennek a furcsa helynek még furcsább története van. Valaha egy dárdás üldözői elől menekülő bennszülött fedezte fel ezt a bizarr rejtekhelyet, amikor elfutott mellette. Majomügyességgel felmászott az üregbe, felugrott a mennyezetén levő nyílásba, és így egy másodperccel elkerülte a gyilkos fejvadászcsoportot, akik így azt hitték, hogy a szakadékba zuhant. Eme drámai eseménysor nyilvánvalóan az egyetlen fontos mozzanat volt a szikla egyébként egyhangú élettörténetében, ezért olyan erővel és tisztán rögzült benne, hogy amint megkíséreltünk tudatába hatolni, azonnal felidézte a történteket, ugyanúgy, mint amikor az ember úton-útfélen elújságolja mindenkinek, ha valami rendkívüli történt vele. Egy darabig úgy látszott, semmi egyebet nem lehet majd kiszedni belőle. De idővel aztán kiderült, hogy haloványan tudatában van az előtte elterülő táj jellemzőinek is. Persze azt nem mondhatnánk, hogy látta azt, de mégis ködösen jelen volt tudatában – mintegy érezte a tájat, és tudatosultak benne az azon végbemenő változások.

A negyedik sziklának egyedülálló története volt. Az előzőhöz hasonlóan ezt is kámzsaszerű alak jellemezte, de az alatta szintén meghúzódó barlang valaha az ősidőkben emberáldozatok színhelye volt, és az ezzel járó iszonyat érzésének maradványai még mindig érezhetőek voltak. Pszichometrikus módszerrel könnyedén felidézhető bármelyik a szörnyű események közül, amiknek e szikla tanúja volt, de elég különös módon ezek egyike sem maradt meg tudatában olyan tisztán, mint ahogy azt a menekülési történetnél a harmadik szikla esetében tapasztaltunk. Leginkább talán azt mondhatnánk rá, hogy ez a szikla nem volt valami jó megfigyelő. De mégis minden részecskéjét átitatta a szavakkal le nem írható, furcsa, bénító rettegés, amely bár homályos, mégis oly mélyen bevésődött, alkotórészévé vált, hogy ezáltal lényének meghatározó eleme is lett. Ugyanakkor ez egyfajta szörnyű élvezetet is jelentett számára – valami olyan különös ősi, megfejthetetlen gonoszság érzetét, amire modern nyelvünkben nem is létezik alkalmas kifejezés. Sehol semmi kezdeménye a tiszta tudatosságnak – az egész olyan, mint egy lassan hömpölygő, sötét, leírhatatlanul gonosz álom. Hogy mindez majd miféle tragikus, földöntúli jövővé fog kibontakozni, azt csak találgatni lehet.

A fenti történetek sok érdekességgel szolgálnak az olvasónak a sziklákról. Ezek érdekességét tovább fokozza, hogy az író saját, kifejezetten különleges élményein alapulnak.

[C.W. Leadbeater, Fritz Kunz: The Personality of Rocks]

Milyen elbűvölővé is válhat a jó öreg föld, ha az ember ráébred, hogy mennyivel összetettebb ott az élet, mint az legtöbben gondolnánk! Az előbbi fejezetek az olvasók közül sokak számára nagyon különösnek, talán éppenséggel hihetetlennek is tűnhetnek. Pedig megöregedésünk, elfásulásunk és az élet lüktetésétől való eltávolodásunk egyik oka éppen az, hogy nem vesszük észre az élet megnyilvánulásait magunk körül, és nem hiszünk olyan dolgok létezésében, amiket nem tudunk ujjainkkal tapintani, és szemünkkel látni. Mivel közvetlen tapasztalásra korlátozódik, érzékelésünk szükségképpen szűk körű, ebből következően életünk egyhangúvá válik, ami idő előtti öregedéshez vezet. De mi lenne, ha megpróbálnánk – csak a próba kedvéért – hogy higgyünk bennük, sőt talán megkíséreljük meg is tapasztalni azokat a dolgokat, amik első látásra olyan különösek, néha akár még őrültségnek is tűnnek? Akkor visszaállíthatnánk kapcsolatunkat a természet tündöklő valóságával, valamennyi élőlény szülőjével – és így visszatalálhatnánk a fiatalsághoz, amely pedig maga az élet. Az én életemben az eddigiekben leírt rejtett világ – különösen fa barátaim, akikről ezután lesz szó, valamint a kerti és erdei tündérek – többet adott nekem, mint ami szavakkal leírható. Ha az olvasó a továbbiakban leírtakat elutasítás helyett a megértés vágyával olvassa, és ha legalább megkíséreli, hogy kapcsolatot teremtsen az általam leírni próbált létformákkal (akár „józan esze” ellenében is), azt hiszem, talán felfedezheti a boldogság egy új forrását, és az élet problémáit új megvilágításban láthatná. Földünk rajtunk kívül az eddig általam leírt nagyszerű, elbűvölő, örömtől túláradó lényeknek is élettere. Kertjeinket, erdeinket, hegyeinket – tekintsünk bárhová – ők népesítik be. A világ, amiben létezünk, nyüzsög az élettől, és ha ezt végre teljes jelentőségében megértenénk, megnyílhatna előttünk az út az örök ifjúsághoz.