Carlo Collodi : Pinokkió

A kék hajú lányka házába viteti Pinokkiót. Ágyba fekteti, és három orvost hívat hozzá, hogy megtudja, él-e, hal-e


16/

Lógott hát szegény Pinokkió a tölgyfán, s inkább látszott már holtnak, mint elevennek. Akkor a kék hajú lányka megint kinézett az ablakán, és meglátta a szélben kalimpáló bábut. Megesett rajta a szíve, és hármat tapsolt.

Erre a jelre nagy szárnysuhogás támadt, megjelent egy hatalmas Sólyom, és az ablakpárkányra ült.

- Mit parancsolsz, kedves Tündér? - kérdezte, és mély hódolattal bókolt a csőrével. Tudni kell ugyanis, hogy a kék hajú lányka voltaképpen jóságos Tündér volt, és már vagy ezer esztendeje lakott annak az erdőnek a szélén.

- Látod ott az Óriástölgy ágán azt az ide-oda himbálódzó bábut? Röpülj oda, vágd el csőröddel a kötelét, és fektesd le szépen a fa alá.

A Sólyom elszállt; két perc múlva vissza is tért. Azt mondta:

- Megtettem, amit parancsoltál.

- És mi van vele? Holt-e vagy eleven?

- Inkább holtnak tetszik, de még nem egészen, mert amikor kioldottam a nyakán a hurkot, nagyot sóhajtott, és azt rebegte: "Így már jobb."

A Tündér most kettőt tapsolt. A jelre előjött egy pompás Uszkár, két lábon, akár egy ember.

Egyenruhát viselt, fején aranyzsinóros, háromszögletű kalap, bodrosan folytak ki alóla parókájának fehér fürtjei. Kabátja csokoládészínű, gyémántgombokkal és két nagy zsebbel a csontnak, amit ebédnél szokott kapni úrnőjétől. Kurta nadrágja karmazsin bársonyból; harisnyája selyem, lábán lakkcipő. Hátul a kabátján világoskék atlaszból olyasmi, mint az esernyő tokja; abba dugta a farkát, ha esett az eső. Kivéve ezt a tokot, szakasztott olyan volt, mint régi képeken az urasági kocsisok.

- Ide figyelj, Pajti! - mondta neki a Tündér. - Fogj be gyorsan a legszebb hintómba, és hajts az erdőnek. Az Óriástölgy alatt találsz egy szegény, félhalott bábut. Emeld föl szépen, fektesd a hintó párnájára, és hozd ide hozzám. Megértetted?

Az Uszkár kétszer-háromszor megcsóválta a kék atlasztokját, így mutatta, hogy mindent ért. Azzal már ment is.

Csakhamar szép, halványkék hintócska gördült ki a színből. Párnáit kanáritollal töltötték, bélése habtejszín, kárpitja tojáshab. Száz pár fehér egér húzta; bakján az Uszkár ült, pattogtatta ostorát, ahogy a postakocsisok szokták, ha sietős az útjuk.

Nem telt bele negyedóra, a hintó visszatért. A Tündér nagy aggodalmában odakint várta a küszöbön. Karjába vette a szegény bábut, bevitte egy gyöngyház falú kis szobába, és elszalajtott a környék leghíresebb orvosaiért.

Egykettőre ott is voltak, egyik a másik után: egy Holló, egy Bagoly meg egy Tücsök. Pinokkió ágya köré gyűltek, a Tündér pedig így szólt hozzájuk:

- Uraim, azt szeretném tudni az uraktól, vajon ez a szerencsétlen bábu holt-e vagy eleven.

Először a Holló lépett elő, megtapogatta Pinokkió pulzusát, aztán megtapogatta az orrát meg a lába kisujját; majd miután mindezt alaposan megtapogatta, ünnepélyes képpel kijelentette:

- Szerintem halott; de ha netán mégse halt meg, akkor kétségkívül él.

- Nem szívesen mondok ellent kiváló Holló kartársamnak és barátomnak - szólt másodikul a Bagoly -, de szerintem éppen ellenkezőleg, a bábu igenis él, de ha netán mégsem élne, akkor kétségkívül meghalt.

- Kegyelmed nem mond semmit? - fordult a Tündér a Tücsökhöz.

- Nekem az a véleményem - felelte a Tücsök -, hogy az okos orvos, ha nem tud mit mondani, inkább hallgat. Ennek a bábunak egyébként fölöttébb ismerős a képe, ezzel én már találkoztam.

Pinokkió eddig mozdulatlanul feküdt, akár a tuskó, de most mintha megrándult volna, úgyhogy még az ágy is belenyekkent.

- Ez a bábu - folytatta a Tücsök - cégéres gazember...

Pinokkió kinyitotta, de tüstént le is hunyta a szemét.

- Közönséges himpellér, dologtalan naplopó, megrögzött csavargó, elvetemült pernahajder.

Pinokkió a paplan alá bújt.

- Engedetlen lurkó, javíthatatlan gazfickó! Szegény apjának a szíve szakad miatta bánatában.

Erre hirtelen keserves sírás-jajgatás hallatszott a szobában. Az orvosok azt sem tudták, hová legyenek az ámulattól, amikor fölhajtották a paplant, és látták, hogy Pinokkió sír, Pinokkió jajgat.

- Ha a halott elkezd jajveszékelni, nyilvánvaló, hogy a gyógyulás útjára tért - jegyezte meg a Holló.

- Nem szívesen mondok ellent kiváló kartársamnak és barátomnak - mondta a Bagoly -, de szerintem inkább annak a nyilvánvaló jele, hogy esze ágában sincs holtnak lenni.

A cukrot lenyeli Pinokkió, az orvosságot nem. Kosárba akarják rakni; erre beveszi az orvosságot is. Utána nagyot füllent, mire büntetésből megnő az orra


17/

Alighogy a három orvos elment, a Tündér Pinokkióhoz lépett, megtapintotta a homlokát, és nyomban érezte, hogy rettentően lázas.

Erre hozott valami fehér port, föloldotta fél pohár vízben, és így szólt szíves szeretettel:

- Idd meg ezt, és egykettőre meggyógyulsz.

Pinokkió a pohárra sandított, elhúzta a száját, és sírós hangon azt kérdezte:

- Édes vagy keserű?

- Keserű, de jót fog tenni.

- Ha keserű, akkor nem kell.

- Fogadj szépen szót, és idd meg!

- Utálom a keserűt!

- Idd meg szépen! Ha megittad, kapsz egy darab cukrot, attól helyrejön a szájad íze.

- Hol a cukor?

- Itt - mondta a Tündér, és elővett egy szemet egy arany cukortartóból.

- Előbb kérem a cukrot, utána majd megiszom azt a keserűséget.

- Megígéred?

- Meg, meg.

A Tündér odaadta neki a cukrot. Pinokkió egyetlen szempillantás alatt szétharapta és lenyelte.

- Kár, hogy a cukor nem gyógyszer - mondta a szája szélét nyalogatva. - Ilyen orvosságot mindennap bevennék.

- Most aztán álld az ígéretedet, és idd meg szépen ezt a pár kortyot; meglátod, meggyógyulsz tőle.

Pinokkió nagy utálkozással kezébe vette a poharat, beledugta az orra hegyét, a szájához emelte, megint beledugta az orrát, végül pedig így szólt:

- Nem bírom meginni. Nagyon keserű.

- De hiszen még nem is kóstoltad!

- A nélkül is el tudom képzelni. Érzem a szagáról. Kérek még egy szem cukrot, és utána megiszom.

A Tündér csodálatos türelemmel még egy cukrot a szájába dugott, s utána kínálta megint a poharat.

- Így nem bírok inni - nyafogta fintorogva Pinokkió.

- Mért nem?

- Nyomja a lábamat az a párna.

A Tündér elvette a párnát.

- Hiába, így se bírom meginni.

- Hát most meg miért nem?

- Mert félig nyitva az ajtó.

A Tündér odament és becsukta.

- Akkor se! - kiáltott föl Pinokkió. - Nem és nem! - sírta. - Sose fogom meginni ezt a keserű vizet!

- Megbánod, fiacskám.

- Nem érdekel!

- Súlyos beteg vagy.

- Az se érdekel!

- Hamarosan elvisz a láz.

- Bánom is én.

- Nem félsz tőle, hogy belepusztulsz?

- Inkább elpusztulok, mint hogy megigyam azt a szörnyűséget.

- Hát jó - mondta a Tündér, és otthagyta.

Alig tette be maga után, máris újra kinyílt az ajtó. Pinokkió azt hitte, a Tündér jön vissza az orvossággal; gyorsan úgy tett, mintha aludnék.

De nem a Tündér volt, hanem négy szénfekete nyúl. Kosarat hoztak, olyasfajtát, csak éppen kicsiben, aminőben a tüzelőt szokták hordani. Letették a szoba közepére, odamentek Pinokkióhoz, tetőtől talpig végigtapogatták.

- No, ennek kampec - mondta az egyik.

- Vihetjük is - mondta a másik.

Pinokkió erre már fölnézett, sőt föl is ült ijedtében.

- Hová akartok vinni? - kérdezte rémülten.

- Ki a fáskamrába a többi tüzelőhöz.

- De hiszen én nem vagyok tűzifa!

- Még nem, de mert nem ittad meg az orvosságot, mindjárt az leszel.

Pinokkiónak eszébe jutott, mennyi baja volt már a tűzzel. Egyszer megégett a lába, másodszor Tűznyelő mester akart pecsenyét sütni a lángján, harmadszor a fenyőfa gyulladt ki alatta. Most meg kosárba akarják rakni, a végén még fölhasogatják gyújtósnak. Úgy megrémült, hogy elkezdett jajgatni, ahogy csak a torkán kifért:

- Jaj, jaj, jaj, drága jó Tündér! Gyere vissza, kérlek, szabadíts ki ezeknek a fekete hóhéroknak a markából; megiszom az orvosságot, akármilyen keserű is!

És amikor a Tündér megjelent az ágya mellett, mohón kikapta a poharat a kezéből, és egy hajtásra kiitta.

- Most az egyszer még megúsztad a dolgot - mormogták a nyulak, fogták a kosarukat, és elmentek.

Pinokkió pedig úgy kipattant az ágyból, mintha soha semmi baja se lett volna. Tudni való ugyanis, hogy a fabábuk nagyon ritkán betegszenek meg, és még annál is hamarabb meggyógyulnak.

Kiugrott hát az ágyból, és elkezdett föl-alá szaladgálni a szobában, azt se tudta, hová legyen jókedvében.

- Nem megmondtam, hogy az orvosság jót fog tenni? - kérdezte tőle a Tündér.

- Az nem szó, hogy jót tett! Egyenesen újjászülettem tőle!

- És látod, mégse akartad meginni! De legközelebb már nem fogod kéretni magad, igaz? Most pedig gyere ide szépen, és mondd el, hogyan kerültél a gyilkosok kezébe.

- Az úgy volt, hogy Tűznyelő mester a kezembe nyomott pár aranyat, és azt mondta: "Fogd, és vidd haza a papádnak!" - de én útközben találkoztam a Rókával meg a Kandúrral, két, fölöttébb tisztes személlyel, és ők azt mondták nekem: "Akarod, hogy ezret meg kétezret fiaddzék az aranyad? Gyere velünk, elvezetünk a Csodák Mezejére." Én erre azt feleltem: "Mehetünk." Ők pedig azt mondták: "Megpihenünk a Vörös Rák fogadóban, és majd éjfélkor továbbmegyünk." Mikor aztán fölkeltem, nem leltem, csak hűlt helyüket. Nekivágtam hát az éjszakának, de azt el se lehet mondani, hogy mekkora sötétségben, s akkor jött két útonálló rablógyilkos, fekete szeneszsákban mind a kettő, és rám rivalltak, hogy elő a pénzzel, én pedig azt mondtam, egy huncut vasam sincs, mivel a négy aranyat a nyelvem alá dugtam. Akkor az egyik rabló bele akart nyúlni a számba, én meg alaposan beleharaptam a kezébe, de közben a szám fura módon tele lett szőrrel, nem győztem köpködni. A gyilkosok mögöttem futottak, én a gyilkosok előtt, és addig szaladtunk, míg el nem csíptek, és amikor elcsíptek, fölkötöttek egy fára, aztán azt mondták, csak lógjak nyugodtan, holnap majd visszajönnek, akkor úgyis végem, és úgy ellátom a számat, hogy könnyen kiszedik belőle a négy aranyat, amit a nyelvem alá dugtam.

- És most? - kérdezte a Tündér. - Most hova tetted a négy aranyadat?

- Elvesztettem - füllentette Pinokkió; a négy arany ugyanis ott lapult a zsebében.

Abban a minutában kéthüvelyknyit nőtt az orra, pedig épp elég hosszú volt eddig is.

- Hol vesztetted el?

- Az erdőben.

Erre a második hazugságra megint nőtt egyet az orra.

- No, ha itt vesztetted el az erdőben, akkor sebaj! - mondta a Tündér. - Ez olyan erdő, hogy akármit veszítenek el benne, minden megkerül.

- Most jut eszembe, nem is vesztettem el - hebegte Pinokkió zavartan. - Észre se vettem, és lenyeltem az előbb az orvossággal.

A harmadik hazugságra hirtelen akkorára nyúlt az orra, hogy már nem bírt tőle se jobbra fordulni, se balra. Ha erre fordult, beleverte az ablakba vagy az ágyba, ha meg amarra, akkor a falba vagy az ajtóba. Amikor pedig megpróbálta egy kicsit följebb emelni a fejét, majdhogy ki nem bökte a Tündér szemét.

A Tündér meg csak nézte és nevetett.

- Mit nevetsz? - kérdezte a bábu.

Nagy zavarba jött, és erősen gondolkodóba esett orrának ettől a mérhetetlen növekedésétől.

- A hazugságaidon - felelte a Tündér. - Azokon mulatok.

- Honnan tudod, hogy hazudtam?

- Semmit nem lehet olyan könnyen fölfedezni, mint a hazugságot - felelte a Tündér. - Jegyezd meg, fiacskám: kétfajta hazugság van. Az egyik sántít, a másiknak az orra hosszú. A tied hosszú orrú hazugság.

Pinokkió legszívesebben világgá szaladt volna szégyenletében. De nemhogy világgá, hanem még csak a szobából se tudott kiszaladni: akkora volt az orra, hogy nem fért ki vele az ajtón.

Pinokkió újra találkozik a Rókával meg a Kandúrral. Elmegy velük aranyat ültetni a Csodák Mezejére

18/

A Tündér meg akarta leckéztetni Pinokkiót, és le akarta szoktatni a hazudozásról, aminél csúnyább szokása nem is lehet gyereknek; ezért jó félórán át hagyta, hadd bömböljön Pinokkió az éktelenül hosszúra nőtt orra miatt. Hanem amikor látta, milyen rettentően elkeseredett, és még a szeme is kigúvad bánatában, megesett rajta a szíve. Tapsolt egyet, mire egy csapat harkály repült be az ablakon. Rátelepedtek Pinokkió orrára, és ahogy a fát szokták, elkezdték kopácsolni a csőrükkel. Addig kopácsolták, míg a fölösleget le nem faragták róla, és az orr vissza nem nyerte természetes nagyságát.

- Milyen jó vagy, kedves Tündér, és mennyire szeretlek - mondta Pinokkió a szemét törülgetve.

- Én is szeretlek téged - mondta a Tündér. - Ha nálam maradsz, testvéremmé fogadlak, szerető nénéd leszek, te meg az én öcsém.

- Maradok, hogyne maradnék... De mi lesz szegény papámmal?

- Arra is gondoltam. Üzentem neki, és itt is lesz, még mielőtt leszáll az éjszaka.

- Igazán? - rikkantott Pinokkió egy nagyot örömében. - Akkor, ha megengeded, elébe mennék; már alig várom, hogy megcsókolhassam szegény jó öreget; annyit szenvedett miattam!

- Eredj csak, de vigyázz, el ne tévedj! Ha az erdőn át mégy, biztosan találkozol vele.

Pinokkió nyomban útnak indult. Ahogy beért az erdőbe, futni kezdett, mint a nyúl. Futott egy darabig, aztán mikor az Óriástölgy környékére ért, hirtelen megtorpant: neszt hallott a sűrűből. A következő percben megjelent az úton - mit gondoltok, ki? A Róka meg a Kandúr: két cimborája, akivel együtt vacsorázott a Vörös Rákban.

- Nicsak, ami kedves Pinokkió barátunk! - kiáltott föl a Róka, és megölelte, megcsókolta. - Hogy kerülsz te ide?

- Hajaj! - mondta a bábu. - Nagy sora van annak, majd rendre elmesélem. Azzal kezdődik, hogy a múlt éjszaka, mikor ott hagytatok a fogadóban, rablógyilkosokba botlottam az úton.

- Gyilkosokba? Ó, te szegény! És mit akartak?

- El akarták rabolni az aranyaimat.

- Gazemberek! - mondta a Róka.

- Cégéres gazemberek! - lódította meg a Kandúr.

- Persze futásnak eredtem, ők meg mindenütt a nyomomban. Amíg csak utol nem értek, és föl nem akasztottak ennek a fának az ágára.

És Pinokkió az Óriástölgyre mutatott: ott állt kétlépésnyire tőlük.

- Hát ez borzasztó! - sopánkodott a Róka. - Ilyen elvetemült világban élünk! Maholnap már nincs is hol meghúzza magát a magunkfajta tisztességes ember.

Ahogy így beszélgettek, Pinokkiónak föltűnt, hogy a Kandúr sántít a jobb mellső lábára; be is van bugyolálva a lába, mint a sebesülteké.

- Mi történt a lábaddal? - kérdezte tőle nagy részvéttel.

A Kandúr felelni akart valamit, de csak zavaros dadogás lett belőle.

- Túlságosan szerény a barátom, azért nem felel a kérdésre - vágott közbe gyorsan a Róka. - Majd én elmondom helyette a dolgot. Az történt, hogy egy órája egy vén farkassal találkoztunk az úton; majd éhen veszett szegény pára, és valami kis alamizsnát koldult tőlünk. Csakhogy nekünk egy halszálka nem sok, annyi ennivalónk sem volt. Mit tett erre az én hős lelkű barátom? Odaadta a farkasnak a fél mancsát, hogy el ne pusztuljon ínségében!


És a Róka egy könnycseppet törült ki a szeméből.

Pinokkió is erősen meghatódott. A Kandúrhoz lépett, és a fülébe súgta:

- Ha minden macska olyan volna, mint te, ugyancsak cincoghatnának az egerek.

- És most mit keresel errefelé? - kérdezte a bábutól a Róka.

- Várom a papámat. Minden pillanatban itt lehet.

- Hát az aranyad?

- Itt van a zsebemben. Illetve csak négy van itt, az ötödik ott maradt a Vörös Rákban.

- Ha az ember meggondolja, hogy a négyből ezer meg kétezer lehetne! Miért nem fogadod meg a tanácsomat? Miért nem veted el a pénzedet a Csodák Mezején?

- Majd legközelebb. Most sajnos lehetetlen.

- Legközelebb már késő lesz - mondta szomorúan a Róka.

- Miért?

- Mert a mezőt megvette valami nagy úr, és holnaptól fogva tilos pénzt ültetni rajta.

- Milyen messze van innét az a mező?

- Legföljebb két kilométer. Velünk jössz? Fél óra alatt odaérünk; mindjárt el is veted a négy aranyat, pár percre rá leszüreteled a termést, és estére dagadt zsebbel térhetsz vissza. Jössz hát?

Pinokkió először habozott, mert eszébe jutott a Tündér, az öreg Dzsepettó, meg amit a Tücsök mondott; aztán végül is úgy tett, ahogy az oktalan gyerekek szoktak ilyen helyzetben: bólintott a csábító ajánlatra, és kijelentette:

- Mehetünk.

Mentek, mendegéltek, félnapi vándorlás után egy városba értek, úgy hívták, hogy Csilicsalavár. Attól fogva, hogy kapuján beléptek, Pinokkió nem győzte a fejét kapkodni ámulatában. Az utcákon kopasz kutyák ásítoztak éhükben, pőrére nyírott juhok dideregtek, pucér kakasok koldultak, a nyomorultaknak mintha a tarajukat is leborotválták volna; lepkéket lehetett látni, ide-oda csúszkáltak a földön, nem tudtak repülni, mert eladták aranyporos szárnyukat; pávák kuporogtak a sarkokban, és nyoma sem volt legyezős farkuknak, mert ők is eladogatták a szivárványszínű farktollaikat; mindenütt lúdbőrös ebek, tollukfosztott madarak: egy sereg pórul járt, éhes koldus. Időnként szemérmesen félrehúzódtak, és utat engedtek egy-egy pompás hintónak. Az egyikben egy ravasz róka pöffeszkedett, a másikban egy tolvaj szarka parádézott, a harmadikban egy kihízott keselyű kevélykedett.

Pinokkió megrökönyödve nézte ezt a riasztó látványt, és kezdte magát rosszul érezni; hirtelen arra gondolt, talán mégis jobb lenne visszafordulni. De a Róka megsejthette a gondolatát, mert erélyesen belékarolt, s ugyanakkor belékarolt a másik oldalon a Kandúr is.

- Nem kell annyit bámészkodni! - mondta szigorúan a Róka.

- Nem azért jöttünk, hogy a szájunkat tátsuk, hanem azért, hogy megfiadztassuk a pénzedet.

Így vezették, jobban mondva vonszolták át Pinokkiót a városon, míg a túlsó kapun túl egy mezőre nem értek.

- Megérkeztünk - mondta a Róka. - Ez a Csodák Mezeje.

Igaz, hogy semmi csodálatos nem látszott rajta, olyan volt, mint minden más kopár mező; Pinokkió mégis megkönnyebbült, hogy végre céljuknál vannak.

- Hajolj le, kaparj lyukat a földbe, és tedd bele az aranyaidat! - rendelkezett a Róka.

Pinokkió szó nélkül engedelmeskedett. Megásta a lyukat, beletette a négy aranyát, és szépen rájuk húzta a kiásott földet.

- Meg is kell ám öntözni! - mondta a Róka. - Ott a kút, abból hozhatsz vizet. Egy vödör elég lesz.

Pinokkiónak nem volt vödre; lehúzta hát a cipőjét, abban hordta a vizet az öntözéshez.

- Kell még valamit csinálni? - kérdezte végül.

- Semmit - mondta a Róka. - Elmehetünk. Te húsz-huszonöt perc múlva visszajössz. Akkorra már kihajtott a fácska a földből; ágai tele lesznek arannyal.

Szegény bábu csak úgy repesett a reménységtől. Nem győzött hálálkodni a Rókának meg a Kandúrnak.

- Hol találkozunk utána? - kérdezte tőlük. - Szeretném, ha illő jutalmat adhatnék nektek a jóságtokért.

- Jutalmat? - kérdezte sértetten a Róka.

- Jutalmat? - dörmögte utána a Kandúr.

- Vedd tudomásul végre - mondta a Róka -, hogy amit teszünk, nem jutalomért tesszük. Éppen elég jutalom nekünk az öröm, ha megtaníthatunk arra, hogyan lehet meggazdagodni munka és fáradság nélkül.

- Munka és fáradság nélkül - ismételte a Kandúr.

Azzal elbúcsúztak Pinokkiótól, szerencsés szüretet kívántak neki, és elballagtak.

Carlo Collodi Pinokkió

Carlo Collodi Pinokkió

A Vörös Rák fogadóban


13/

...mesélem tovább...

Mentek, mendegéltek, estefelé holtfáradtan a Vörös Rák fogadóhoz értek.

- Térjünk be ide - ajánlotta a Róka. - Harapunk valamit, és pihenünk egy órácskát. Éjfélkor majd továbbindulunk, hogy hajnalra ott legyünk a Csodák Mezején.

Beléptek a kocsmába, és asztalhoz ültek, de étvágya egyiküknek se volt.

Szegény Kandúrnak fájt a gyomra, nem bírt egyebet enni, csak harmincöt paradicsomos halat és négy adag sajtos pacalt, de ezt nem elég fűszeresen készítették, hát kért hozzá külön vajat és reszelt parmezán sajtot, mégpedig háromszor.

Szívesen falatozott volna egyet-mást a Róka is, de mert az orvosa szigorú diétára fogta, be kellett érnie egy tál kakukkfüves nyúllal és körítésül hozzá egy kis zsenge jércével és fiatal kakassal. Utána változatosság kedvéért becsináltat rendelt fürjből, fogolyból, üreginyúlból, békacombból, gyíkból, s egyebet aztán már nem is kívánt. Úgy utálkozik minden ételtől - mondta -, hogy egy falatot se bírna lenyelni.

Pinokkió evett közülük a legkevesebbet. Nem kért, csak egy gerezd diót meg egy morzsácska kenyeret, aztán azt is otthagyta a tányérján. - Szegény gyerek gondolatban már a Csodák Mezején járt, és előre megnyomta a sok arany a gyomrát.

Vacsora után azt mondta a Róka a fogadósnak:

- Nyiss két rendes szobát, egyet Pinokkió úrnak, egyet nekem meg a barátomnak. Szundítunk egyet, mielőtt továbbmegyünk. Éjfélkor indulunk, el ne felejts fölkelteni minket!

- Kérem, kérem - mondta szolgálatkészen a fogadós, de közben rákacsintott a Rókára, meg a Kandúrra, mintha azt mondaná: "Jó, jó, tudom én, honnét fúj a szél; nem lesz semmi hiba."

Pinokkió, alighogy lefeküdt, nyomban mély álomba merült. Azt álmodta, szépséges mező kellős közepén van, a mező telis-tele fával, a fák fürtökkel, a fürtök meg csupa aranypénzből vannak, ide-oda hajlongnak, lengedeznek a fuvalomban, cinn-cinn-cinn, mintha kínálnák magukat: "Tessék, tessék, vegyen, aki akar, amennyit akar." Hanem amikor álma legszebb pillanatához érkezett, vagyis amikor szüretelni kezdte a csengő-bongó fürtöket, három kemény koppantás hallatszott az ajtón, és fölébresztette.

A fogadós zörgetett, jelentette, hogy az óra éjfelet ver.

- Készen vannak már az útitársaim? - kérdezte Pinokkió.

- Hogy készen vannak-e? Már el is mentek vagy két órája.

- De sürgős lett nekik egyszerre!

- A Kandúr üzenetet kapott, hogy az egyik cicájának lefagyott a lába; szegény jószág a végét járja.

- Kifizették a vacsorát?

- Csak nem képzeli uraságod? Finom úri személyek azok, nem sértik meg ilyen otrombasággal a vendéglátójukat.

- Pedig ezt a sértést kibírtam volna - mondta Pinokkió a fejét vakarva. - És mit mondtak, hol találkozunk?

- Virradatkor a Csodák Mezején.

Pinokkió kifizette mindhármuk vacsoráját, kerek egy aranyba került. Miután így megkönnyebbítették, útnak indult.

Ha ugyan útnak indulás, ha valaki ide-oda tapogatódzik. Mert odakint olyan sűrű sötétség volt, hogy az orra hegyéig se látott. Sehol még egy levél se rezdült. Csak egy-egy kuvik rebbent el mellette, keresztül az úton, és megsuhintotta szárnyával az arcát. "Ki az?!" - kiáltott ilyenkor Pinokkió, és ijedten hőkölt hátra. Körös-körül a dombok hideglelősen visszhangozták: Ki az? Ki az? Ki az?

De azért mégiscsak ment, mendegélt valahogyan. Egy tuskón egyszer csak egy apró állatkát pillantott meg: fakó fénnyel világított, mint mécses a bura alatt.

- Hát te ki vagy? - kérdezte tőle.

- A Szóló Tücsök árnyéka - felelte a parányi kis lény olyan vékonyka hangon, mintha egy másik világból szólt volna.

- Mit akarsz tőlem? - kérdezte a bábu.

- Szeretnék egy tanácsot adni neked. Fordulj vissza, vidd haza a megmaradt négy aranyadat szegény apádnak. Egyre sír-rí a jámbor, elemészti utánad a bánat.

- Holnap úgyis gazdag uraság lesz a papámból, mert ez a négy arany kétezerre fog szaporodni.

- Sose higgy te azoknak, édes fiam, akik azt ígérik, hogy egy nap alatt meggazdagítanak! Az ilyenek többnyire vagy bolondok, vagy csirkefogók. Fogadd meg a szavamat, és menj haza szépen!

- Márpedig én továbbmegyek.

- Késő van már.

- Mondom, hogy továbbmegyek.

- Sötét az éjszaka.

- Azért is továbbmegyek!

- Veszedelmes az út errefelé.

- Annál inkább továbbmegyek!

- Gondold meg, ha egy gyerek mindig a saját feje után megy, előbb-utóbb pórul jár.

- Megint a régi nóta. Jó éjszakát, Tücsök!

- Jó éjszakát, Pinokkió! Óvakodjál a gyilkosoktól, rablóktól, útonállóktól!

Azzal a Szóló Tücsök eltűnt, mint mikor elfújják a mécsest. Az útra ismét sötétség borult, még sűrűbb, mint az előbb.

Pinokkió, mert nem hallgatott a Szóló Tücsökre, gyilkosok kezére jut
14/

"Hogy egy magamfajta szegény gyereknek milyen nehéz a sorsa! - mondta magában Pinokkió, ahogy folytatta útját. - Mindenki szid, mindenki kárpál, mindenki tanácsot ad. Ha hagynánk, mind rajtunk apáskodnának, minket reguláznának, még ez a Szóló Tücsök is. Ebadta Tücske, hogy miféle bajokat nem jósolt, csak azért, mert fütyültem rá! Útonállók, rablók, gyilkosok! Mintha nem tudnám, hogy nincsenek is gyilkosok. Az egészet csak a papák találták ki, hogy megijesszék azokat a gyerekeket, akik ki akarnak menni éjjel a házból. Egyébként ha találkoznék velük itt az úton, talán megijednék? Nem én! Bátran elébük állnék, és rájuk kiáltanék: »Hé, gyilkos uraim, mit akartok tőlem? Ne bolondozzatok velem, hanem szedjétek a sátorfátokat, egy-kettő!« Szinte látom, ahogy erre a szigorú hangra egyszeriben elpárolognak. Ha pedig olyan neveletlenek lennének, hogy ilyen barátságos fölszólításra se tágítanának előlem? Egyszerű: akkor én tágítanék őelőlük. Így is, úgy is megoldódnék..."

Nem fejezhette be elmélkedését: mintha haraszt zördült volna a háta mögött.

Megfordult, és a sötétben két fekete alakot látott. Szeneszsákba bújva, lábujjhegyen ugrándozva szaladtak utána, akár a kísértetek.

"Hát nem itt vannak!" - mondta magában Pinokkió, és mert nem tudta hirtelenében, hova rejtse az aranyait, gyorsan a szájába vette, és a nyelve alá dugta őket.

Aztán megpróbált elszelelni. De alig tett egy lépést, karon ragadták, és két rettentő hang hördült rá:

- Pénzt vagy életet!

Pinokkió nem bírt beszélni, nyelve alatt az aranyaival; megpróbálta hát kézzel-lábbal megmagyarázni a két álarcosnak, akinek csak a szeme látszott ki a zsákból, hogy egy magafajta szegény bábunak nemhogy pénze, de egy árva fabatkája sincs.

- Gyerünk, gyerünk, elő azzal a pénzzel! - ordította fenyegetően a két útonálló.

A bábu a fejét ingatta és hadonászott, mintha azt mondaná: "Egy huncut vasam sincs."

- Add elő a pénzt, vagy véged! - mondta a magasabbik rabló.

- Véged! - ismételte a másik.

- Előbb neked, aztán az apádnak!

- Az apádnak!

- Nem, nem, szegény apámat hagyjátok! - jajdult föl Pinokkió; és ahogy a száját kinyitotta, megcsendültek benne az aranyak.

- Furfangos fickó! Hát a nyelved alá dugtad a pénzedet? Köpd ki gyorsan! Pinokkió mintha meg se hallotta volna.

- Mi az, megsüketültél? No, majd mi kiköpetjük veled!

Valóban, az egyik megragadta a bábu orrát, a másik elkapta az állát, úgy próbálták szétfeszíteni a száját. Hiába: azt a szájat mintha beszögezték vagy lelakatolták volna.

A kisebbik rabló erre kést rántott, és azzal próbálkozott: Pinokkió ajkai közé akarta nyomni. Pinokkió azonban villámgyorsan a támadó kezébe harapott, úgyhogy az elejtette a kését. Hanem az a kéz furcsa kéz volt: egyszeriben tele lett tőle szőrrel a szája, nem győzte köpködni.

Ez az első győzelem mindenesetre fölbátorította a bábut. Összeszedte minden erejét, kitépte magát a rablók kezéből, átugrott az út menti sövényen, és neki hanyatt-homlok a mezőnek! A két útonálló meg utána, mint agarak a nyúl után. Az, amelyiknek Pinokkió a kezébe harapott, hogyan, hogyan nem, fél lábon szaladt.

Loholhattak így vagy tizenöt kilométert, és Pinokkió érezte, hogy nem bírja tovább. Már-már azt hitte, elveszett; hanem akkor megpillantott egy rettentően magas fenyőfát, fölkapaszkodott rá, föl a tetejébe, s ott letelepedett az egyik ágra. A rablók megpróbáltak utána mászni, de nem jutottak tovább a fa sudarának közepénél; onnét visszacsúsztak, lehuppantak a földre, kezükről-lábukról alaposan lehorzsolták a bőrt.

De azért nem adták föl a harcot. Nagy halom száraz gallyat hordtak a fenyő alá, és meggyújtották. A fa nyomban tüzet fogott; lobogva égett, mint gyertya a szélben. Pinokkió látta, hogy a lángok mind följebb és följebb kúsznak. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy sült galamb módjára végezze be pályafutását. Fogta magát, nagyot ugrott, le a fenyő hegyéből, s aztán árkon-bokron át neki megint a nagyvilágnak. A gyilkosok meg a nyomában, fáradhatatlanul.

Közben kezdett pitymallani. Még mindig loholtak, mintha meg se akarnának állni többet. Pinokkiónak azonban egyszer csak útját állta valami: egy széles és mély árok, színig tele kávébarna, mocskos vízzel. Mitévő legyen? Nagyot rikkantott: "Egy, kettő, három!" - azzal nekifutott, és átugrott az árkon. A rablók utána; csakhogy nem jól számították ki a dolgot, és - locsi-pocsi-poccs! - belepottyantak az árokba, épp a kellős közepébe.

Pinokkió hallotta a pottyanást is, loccsanást is.

- Jó fürdőzést, gyilkos urak! - kiáltott vissza nevetve. Már-már azt remélte, annak rendje és módja szerint az árokba fulladnak. Hátranézett; hát - uramfia! - mit lát? Ott ügetnek a nyomában mind a ketten; zsákjukból, mint a lyukas hordóból, csorog a víz.

A gyilkosok utolérik Pinokkiót, és fölkötik az óriástölgy egyik ágára

15/

Szegény bábu végképp kétségbeesett. Már-már azon volt, hogy elnyúlik a földön, és megadja magát. De ekkor a lombok zöldjében valami fehérséget vett észre. Hófehér kis ház volt a fák közt a messzeségben.

"Ha még bírnám addig a házig, megmenekülnék" - mondta magában.

És habozás nélkül továbbrohant.

A gyilkosok meg váltig a nyomában.

Futott vagy két kerek órát, míg végre kifulladva a kis házhoz ért és bezörgetett.

Nem felelt senki.

Még jobban dörömbölni kezdett, mert már hallotta az üldözők lépteit, már hallotta a lihegésüket.

De most sem válaszoltak.

Látta, hogy hiába zörget, hiába dörömböl; nekiesett hát az ajtónak, és nagyokat rúgott bele. Erre aztán megjelent fönt az ablakban egy szépséges leányka. Arca viaszfehér volt, haja égszínkék, szeme hunyva, keze keresztbe téve a mellén. Mozdulatlan szájjal beszélt, és a hangja mintha véghetetlen messzeségből szólna.

- Ebben a házban nem él senki - mondta.

- Legalább te nyiss ajtót! - rimánkodott Pinokkió.

- Én sem élek - felelte a lányka.

- Hát ha nem élsz, mit csinálsz ott az ablakban?

- Várom, hogy értem jöjjenek és elvigyenek.

Azzal a lányka eltűnt, és az ablak nesztelenül becsukódott.

- Ó, jaj, kék hajú lányka, könyörülj rajtam, nyisd ki az ajtót! - siránkozott Pinokkió. - Irgalmazz szegény fiúnak, akit halálra üldöznek a gyil...

De a - kosokat már nem bírta hozzátenni, mert egyszeriben elkapták a nyakát, és a két jól ismert hang fenyegetően rámordult:

- Most aztán megvagy!

"Halál fia lettem!" - gondolta Pinokkió, és ijedtében úgy elkezdett reszketni, hogy nemcsak a fából való keze-lába zörgött nagy kopogással, hanem még a négy arany is csirgett-csörgött a nyelve alatt.

- Kinyitod-e végre a szádat? - reccsentek rá a rablók. - Nem felelsz, ebugatta? Jó, majd mi kinyitjuk!

Két nagy-nagy kést rántottak elő, két borotvaéles kést, és - zutty! - beledöfték Pinokkió véknyába.

Azaz csak döfték volna. Mert Pinokkiót kemény fából faragták. A késpengék ezer darabra törtek, és csak a nyelük maradt a gyilkosok kezében.

A két rabló megrökönyödve nézett egymásra.

- Nincs más hátra - mondta végül az egyik -, föl kell akasztani. Rajta, kössük föl!

- Kössük föl! - hagyta rá a másik.

Hátrakötötték Pinokkió kezét, nyakába hurkot vetettek, és fölhúzták egy tölgyfának az ágára.

Aztán letelepedtek az Óriástölgy alá, mert így hívták azt a hatalmas tölgyet, és várták, mikor rúgja az utolsót Pinokkió az ágon.

Hanem a bábunak még három óra múlva is nyitva volt a szeme, a szája viszont változatlanul csukva. És nagyban kalimpált a lábával.

A rablók végül is elunták a várakozást.

- A viszontlátásra! - mondták gúnyosan Pinokkiónak. - Mire holnap visszajövünk, remélhetőleg leszel szíves kimúlni a világból, és kitátani végre a szádat.

Azzal elmentek.

Közben dühös szél kerekedett, és kezdte ide-oda lóbálni a bábut az ágon. Lengett Pinokkió, mint a harang nyelve, és lengés közben mindjobban szorult a hurok a nyakán.

Addig-addig szorult, míg utóbb úgy megszorult, hogy Pinokkiónak elállt a lélegzete, és kezdett elhomályosulni szeme előtt a világ.

Megint csak azt gondolta: "Halál fia vagyok." De azért váltig remélte, hogy az utolsó pillanatban mégis megszabadul, megmenti valami jótét lélek. Várt, várt, de hiába: nem mutatkozott senki.

Akkor, ebben a végveszedelemben eszébe jutott szegény jó apja.

- Ó, drága papám! Ha most itt lennél...

Többet aztán nem is nyikkant. Szemét lecsukta, száját ellátottá, lábát kinyújtotta, rúgott még egyet-kettőt, aztán csak ott maradt, ernyedten fityegett az ágon.

...holnap mesélem tovább...

Carlo Collodi Pinokkió

10/

A bábuk testvérükre ismernek Pinokkióban. Pompás ünnepséget rendeznek a tiszteletére; de egyszer csak előjön a bábos, Tűznyelő mester, és Pinokkió majdnem ebek harmincadjára jut

Mikor Pinokkió belépett a bábszínházba, olyan zendülés támadt, hogy kisebbfajta forradalomnak is beillett.

A függönyt már fölhúzták, már folyt az előadás.

Arlekinó és Pulcsinella javában veszekedtek a színpadon, és szokás szerint hajcibálással meg náspángolással fenyegették egymást.

A nézők a hasukat fogták nevettükben; tetszett nekik a derék házaspár pörlekedése, kéztárogatása, handabandázása. Mintha nem is bábok lennének, hanem igazi emberek.

Arlekinó egyszerre csak abbahagyta a szócsatát. A közönség felé fordult, fölemelte a karját, valahová a nézőtér vége felé mutatott, és fölindultán így kiáltott:

- Egek ereje! Álmodom, vagy ébren vagyok? Ne legyen Arlekinó a nevem, ha az ott nem Pinokkió!

- De bizony hogy Pinokkió! - sikoltotta Pulcsinella. Rozaura asszony is kikukkantott a színfalak mögül.

- Ő az! Ő az! - visította.

Erre a bábok mind előrohantak, és teli torokból ordították:

- Pinokkió! Pinokkió! Ott a mi testvérünk, Pinokkió! Éljen Pinokkió!

- Ide hozzám, Pinokkió! - üvöltötte túl valamennyit Arlekinó. - Fatestvéreid várnak, gyere gyorsan, borulj a karunkba!

A barátságos hívogatásra Pinokkió fölpattant, zártszékektől zsöllyékig ugrott, zsöllyékből föl a karmester fejére, onnét pedig a színpadra.

Elképzelni is nehéz, hogy erre mi történt. Azt az ölelkezést, azt a barátkozást! Hátba verték egymást, összecsimpaszkodtak, ugrabugráltak, kezet rázogattak; a bábszínház művészei és művésznői valósággal elárasztották Pinokkiót testvéri érzelmeik számtalan jelével.

Kétségkívül megható jelenet volt; a közönség azonban, látva, hogy a játék sehogy sem akaródzik folytatódni, végül is elunta a dolgot, és kiabálni kezdett:

- Elég volt! Elég volt! Lássuk a darabot!

Hiába; a bábuk, ahelyett hogy tovább játszottak volna, csak annál hangosabban ujjongtak, zsivajogtak. Végül is a vállukra kapták Pinokkiót, s úgy vitték diadalmenetben előre, a rivaldafénybe.

Hanem akkor megjelent a bábos. Nagy darab ember, iszonyú képpel; csak rá kellett nézni, máris végigfutott az ember hátán a hideg. Hosszú szakálla volt, majd a földet söpörte, és ráadásul olyan fekete volt, mintha tintába mártották volna. Szája kemence, szeme két rőt lámpa. Kígyóbőrből, rókafarokból fonott ostor a kezében.

Most aztán egy pissz se hallatszott többet. A légydongást is meg lehetett volna hallani. Szegény bábuk reszkettek, mint a nyárfalevél.

- Hogy mertél ide jönni és ilyen zűrzavart csinálni a színházamban?! - dördült rá Pinokkióra rekedt sárkányhangon a bábos.

- Higgye meg uraságod, igazán nem tehetek róla...

- Egy szót se! Majd este számot vetünk egymással!

Amint véget ért az előadás, a bábosmester ment egyenest a konyhába. Ott forgott a nyárson a vacsorája, egy hízott ürü. De még kellett volna alá egy kis fa a tűzre, hogy szép ropogósra piruljon. Hívta hát a mester Arlekinót meg Pulcsinellát.

- Ott lóg kint a szögön az a bábu, hozzátok ide gyorsan! Egy szót se halljak! Jó száraz fából van, ha a tűzre vetem, pompás lángot ad majd.

Arlekinó és Pulcsinella egy percig haboztak.

De a gazda olyan sötéten nézett rájuk, hogy megijedtek és engedelmeskedtek.

Kerültek-fordultak, hozták a karjukban máris szegény Pinokkiót. Ficánkolt a jámbor, akár a partra vetett hal, és keservesen így óbégatott:

- Ments meg, papám, ments meg! Nem akarok meghalni, nyárs tüzében megégni!

11/

Tűznyelő mester tüsszent egyet, és megbocsát Pinokkiónak. Utána Pinokkió menti meg Arlekinó életét

A bábosmestert Tűznyelőnek hívták, és félelmetes embernek látszott, kivált a szakálla miatt. Olyan volt ez a szakáll, mint egy nagy, fekete kötény, mellét is, hasát is, combját is eltakarta, majdhogy a bokájáig le nem ért. Alapjában véve azonban nem volt rossz ember a bábos. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint az, hogy amikor elébe cipelték a boldogtalan Pinokkiót, aki kétségbeesetten rúgkapált, és egyre azt üvöltötte, hogy: "Nem akarok meghalni!" - Tűznyelő mesternek, ha akarta, ha nem, megesett rajta a szíve. Keményen küzdött ugyan érzékenysége ellen, de végül is nem bírta tovább, és egy hatalmasat tüsszentett.

Arlekinó olyan búbánatosan kornyadozott ott mellettük, akár a szomorúfűz; de erre a tüsszentésre egyszeriben földerült, Pinokkióhoz hajolt, és a fülébe súgta:

- Sose búsulj, testvér! A mester tüsszentett, ez annak a jele, hogy megszánt, és megmenekültél.

Tudni kell ugyanis, hogy míg a többi ember meghatottságában sírni kezd, vagy legalábbis úgy tesz, mintha sírna, és a szemét törülgeti, Tűznyelő mesternek a tüsszentés kezdte facsarni az orrát. Az ő szíve jósága így nyilatkozott meg.

Tüsszentett tehát egy nagyot, de azért továbbra is úgy mutatta, hogy iszonyúan haragszik, és ráreccsent Pinokkióra:

- Ne visíts! Máris fáj a gyomrom a jajongásodtól, beleállt a görcs, mintha... mintha... hapci, hapci! - És megint tüsszentett két dörgedelmeset.

- Egészségére! - mondta Pinokkió.

- Köszönöm. Apád-anyád él-e még? - kérdezte Tűznyelő mester.

- A papám él, de a mamámat sosem ismertem.

- Hogy fájna szegény apádnak, ha most tűzre vettetnélek! Derék öreg! Mennyire sajnálom! Hapci, hapci, hapci!

- Kedves egészségére! - nyájaskodott Pinokkió.

- Köszönöm. Egyébként én is elég sajnálatraméltó vagyok. Magad is láthatod, nincs több fám, amin szép pirosra süljön az ürüpecsenyém. Megvallom, éppen kapóra jöttél, remek tüzelő lett volna belőled. De ha egyszer úgy a szívemre vettem a sorsodat... No mindegy, majd a társulatom valamelyik bábuja kerül a nyárs alá tehelyetted. - Körülnézett, és nagyot kiáltott: - Hé, zsandárok!

Nyomban megjelent két fazsandár, két hosszú, szikár bábu, fejükön csákó, kezükben kard.

Tűznyelő mester rájuk hörrent:

- Fogjátok meg Arlekinót, kötözzétek meg, és hajítsátok tűzre! Hadd süljön szép pirosra a pecsenyém!

Szegény Arlekinó, ahogy ezt meghallotta, úgy elrémült, hogy egyszeriben összecsuklott, és arcra bukott a földön.

Pinokkió szíve majd meghasadt a keserves látványra. Tűznyelő mester elé térdelt, hosszú szakállát lucskosra áztatta keserves könnyeivel, és esengve rimánkodni kezdett:

- Kegyelem, jó uram!

- Nem vagyok úr! - mondta zordan Tűznyelő mester.

- Kegyelem, tekintetes lovag!

- Nem vagyok lovag!

- Kegyelem, méltóságos uram!

- Nem vagyok méltóságos!

- Kegyelem, kegyelem, fölséges mesterem! No, már erre a fölséges címzésre fülig szaladt a haragos Tűznyelő mester szája. Egyszeriben emberségesebb lett, és kezdett már szót érteni.

- Mit akarsz hát? - kérdezte Pinokkiótól.

- Kegyelmet kérek fölségedtől a szerencsétlen Arlekinónak.

- Itt nincs helye semmiféle kegyelemnek. Ha már téged megkíméltelek, ezt a pernahajdert kell tűzre vetnem, különben nem sül át a pecsenyém.

- Hát akkor - kiáltotta Pinokkió büszkén, és elhajította a kenyérbél sapkáját - tudom, mi a kötelességem! Gyertek, zsandárok! Kötözzetek meg, dobjatok a tűzbe! Mert nem igazság, hogy Arlekinó, az én szívbéli barátom haljon meg helyettem!

Erre a bátor kijelentésre, erre a hősies hangra ahány bábu csak ott volt, egytől egyig sírva fakadt. Sírt a két fazsandár is, akár a szopós bárány.

Egyedül Tűznyelő mester maradt fagyos és rideg, mint a jég.

De csak egy ideig. Mert lassacskán ő is elérzékenyült. Kezdte facsarni a tüsszentés az orrát. Harcolt vele vitézül, de végül is alul maradt, és öt dübörgő hapci!-val megadta magát.

- Derék gyerek vagy! - mondta, és karját tárta Pinokkió felé. - Gyere ide és csókolj meg!

Pinokkió mókus módjára kúszott föl a mester bozontos szakállán, és cuppanós csókot nyomott az orra hegyére.

- Kegyelmet kaptam? - szólalt meg a szegény Arlekinó olyan cingár hangon, hogy alig lehetett hallani.

- Kegyelmet kaptál - felelte Tűznyelő mester. Fejét csóválva nagyot sóhajtott. - Hiába, ma este bele kell törődnöm, hogy sületlen pecsenyét vacsorázzam. De ha még egyszer megharagít valaki...

Mihelyt híre futott a megkegyelmezésnek, az egész társulat a színpadra tódult. Mintha csak díszelőadás volna, meggyújtottak minden lámpát, minden fényszórót, és kezdődött a hejehuja, tánc. Hajnalig állt a bál.

12/

Tűznyelő öt aranyat ad Pinokkiónak, papája, Dzsepettó részére; de Pinokkió, ahelyett hogy hazavinné a pénzt, hallgat a Róka meg a Kandúr csábítására, és velük megy

Másnap reggel Tűznyelő mester félrehívta Pinokkiót.

- Hogy hívják a papádat? - kérdezte tőle.

- Dzsepettónak.

- Mi a foglalkozása?

- A szegénység.

- Sokat keres?

- Éppen annyit, amennyi ahhoz kell, hogy soha egy huncut fillér se legyen a zsebében. Tessék elgondolni, ábécéskönyvet is csak úgy bírt venni nekem, hogy az egyetlen zekéjét eladta. Pedig milyen agyonfoltozott, ócska rongy volt!

- Szegény ördög! Megesik rajta a szívem. Nesze, itt van öt arany, gyorsan vidd haza, mondd meg neki, hogy én küldöm, és hogy tiszteltetem.

Pinokkió nem győzte köszönni Tűznyelő mesternek a jóságát. Megölelte, megcsókolta a társulat valamennyi tagját, még a két zsandárt is, és nagy örvendezéssel hazafelé indult.

Fél kilométert se ment, találkozott az úton egy fél lábára sánta Rókával meg egy mindkét szemére vak Kandúrral: lassan bandukoltak, egymást segítve, egymást támogatva, ahogyan kenyeres pajtásokhoz illik. A sánta Róka járás közben a vak Kandúrra támaszkodott, a vak Kandúr meg a sánta Rókával vezettette magát.

- Jó napot kívánok, Pinokkió! - köszönt nagy udvariasan Róka koma.

- Honnan tudod a nevemet? - kérdezte csodálkozva a bábu.

- Jól ismerem apádat.

- Hol láttad?

- Tegnap este a kapujában.

- Mit csinált?

- Ingujjban didergett.

- Szegény papám! No de mától fogva nem didereg többet.

- Miért nem didereg mától fogva?

- Mert nagy úr lett belőlem.

- Belőled? - kérdezte gúnyosan vihogva a Róka. Vigyorgott a Kandúr is, de hogy ne vegyék észre, a bajuszát pödörgette.

- Ez nem nevetséges! - kiáltotta Pinokkió bosszúsan. - Nem bánom, ha összefut is a szájatokban a nyál, de ide süssetek!

Azzal megmutatta nekik az öt aranyat, amit Tűznyelő mestertől kapott.

A gyönyörűséges pénzcsörgésre a Róka önkéntelenül kinyújtotta a sánta lábát, a Kandúrnak meg fölfénylett a vak szeme, mint valami zöld lámpás, hanem aztán nyomban be is csukódott, olyan gyorsan, hogy Pinokkió semmit sem vett észre.

- És mi a szándékod az öt arannyal? - kérdezte a Róka.

- Először is veszek a papámnak egy vadonatúj zekét, aranyból, ezüstből, gyémántgombokkal; aztán pedig veszek magamnak egy ábécéskönyvet.

- Magadnak?

- Magamnak hát. Mert ha nem tudnád, iskolába akarok járni, és tanulni akarok.

- Valamikor rajtam is erőt vett a tanulás ostoba szenvedélye - mondta gyászosan a Róka. - Meg is sántultam belé!

- Ez az ostoba szenvedély rajtam is kitört egyszer - siránkozott a Kandúr. - Bele is vakultam!

Megszólalt erre egy Rigó, ott gubbasztott az út menti sövényen, azt mondta:

- Pinokkió, ne hallgass a rossz barátok tanácsára, mert megbánod!

De egyelőre csak a szegény Rigó bánta meg: a Kandúr ugrott egyet, rávetette magát, és tollastul-csőröstül lenyelte, még csak meg se nyikkanhatott a boldogtalan madár. Utána megtörülte a száját, s újra lecsukta a szemét, adta tovább a vakot.

- Szegény Rigó! - mondta Pinokkió. - Miért bántál el így vele?

- Hogy móresra tanítsam. Legközelebb majd nem üti bele a csőrét a mások dolgába. Túl voltak már a fele úton, mikor a Róka hirtelen megállt.

- Nem akarod megszaporítani a pénzedet? - kérdezte a bábutól.

- Tessék?

- Nem akarsz abból a hitvány öt aranyból százat, ezret, kétezret csinálni?

- Hát azt meg hogyan?

- Egyszerűen. Ahelyett, hogy hazamennél, gyere velünk!

- Hová?

- Kuvikországba.

Pinokkió töprengett egy ideig, aztán határozottan kijelentette:

- Nem megyek. Mindjárt hazaérek, és haza is akarok menni, vár otthon a papám. Mennyit sóhajtozhatott szegény öreg, hogy így elmaradtam! Ráadásul komisz kölyök voltam, igaza volt a Szóló Tücsöknek, amikor azt mondta: "Az engedetlen gyerekeknek sosem lesz igazán jó soruk a földön." Ezt én a magam kárán tapasztaltam, baj baj után szakadt a nyakamba. Tegnap este is Tűznyelő mesternél olyan veszélyben forogtam, hogy jobb nem is gondolni rá. Brrr! Még most is borsódzik bele a hátam.

- Szóval haza akarsz menni - mondta a Róka. - Hát csak menj, te látod kárát.

- De mekkora kárát! - toldotta meg a Kandúr.

- Gondold meg, Pinokkió, elszalasztod a szerencsédet.

- De mekkora szerencsét! - mondta megint a Kandúr.

- Máról holnapra kétezret hozna az öt aranyad.

- Kétezret bizony - visszhangozta a Kandúr.

- De hát hogyan? - kérdezte Pinokkió, és tátva maradt a szája.

- Mindjárt megmagyarázom - mondta a Róka. - Tudnod kell, hogy Kuvikországban van egy varázslatos mező, úgy hívják, a Csodák Mezeje. Ott kis lyukat ásol, beleteszel, mondjuk, egy aranypengőt, aztán betemeted, megöntözöd két vödör tiszta vízzel, kevéske sót hintesz rá, és szépen hazamegy lefeküdni. Míg te alszol, azalatt az arany éjszaka kihajt, kivirágzik, s ha másnap reggel kimegy a mezőre, mit gondolsz, mi vár ott? Egy egész bokor arany!

Pinokkió nem győzött hova lenni ámulatában.

- És ha mind az öt aranyamat elültetem, mennyit találok másnap reggel? - kérdezte.

- Egyszerű szorzás kérdése az egész - felelte fölényesen a Róka. - Akár az ujjadon is kiszámíthatod. Tegyük föl, hogy minden aranyad egy-egy ötszázas fürtöt terem: ötször öt az huszonöt, tehát másnapra ötször ötszáz, vagyis kétezer-ötszáz aranyad lesz.

- Ez aztán a jó dolog! - rikkantott Pinokkió, és bokázni kezdett örömében. - Ha leszüreteltem, kétezret megtartok magamnak, a többi ötszáz a tiétek.

- Csak nem akarsz borravalót adni nekünk? - méltatlankodott nagy sértetten a Róka.

- Borravalót, nekünk! - ismételte a Kandúr.

- Mi nem piszkos haszonra dolgozunk - mondta a Róka. - Mi csak másokat akarunk gazdaggá tenni.

- Másokat, bizony - mondta rá a Kandúr.

"Milyen nemes lelkek!" - gondolta Pinokkió, és esze ágában sem volt már hazamenni, magának ábécét, a papájának új zekét venni.

- Rajta, induljunk, veletek tartok! - mondta a Rókának meg a Kandúrnak.

...holnap majd tovább mesélem...

Carlo Collodi Pinokkió

7/

Dzsepettó hazatér, és saját reggelijét a bábunak adja

....akkor mesélem tovább...

Szegény Pinokkió szeme még tele volt álommal; még nem vette észre, hogy megégett a lába. Ahogy apja hangját meghallotta, ugrott volna máris a székről, hogy elhúzza a reteszt az ajtón; futni akart, de csak támolygott, kettőt-hármat botlott, és teljes hosszában elhasalt a földön. Akkora zajt csapott estében, akár egy zsák fakanál, ha lehajítják az ötödik emeletről.

- Nyiss ki már! - kiabálta Dzsepettó az utcán.

- Nem bírom, apám! - felelte sírva a bábu, és ide-oda hengergett a földön.

- Miért nem bírod?

- Mert megették a lábamat.

- Ki ette meg a lábadat?

- A macska - mondta Pinokkió, mert látta, hogy a macska unalmában éppen fadarabkákat pofozgat a padlón.

- Majd adok én neked macskát! - mérgelődött odakint Dzsepettó. - Egy-kettő, nyiss ki, mert megjárod!

- De ha mondom, hogy nem bírok talpra állni! Jaj nekem, jaj nekem, csúszhatom a térdemen életem fogytáig!

Dzsepettó azt hitte, ez a sok siránkozás megint csak valami turpisság, amivel a bábu föl akarja ültetni. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha véget vet a tréfának; nagy nehezen fölhúzódzkodott, és az ablakon át lépett a szobába.

Nem is akarta sokat fecsérelni a szót, egyenesen a tettleges érveket akarta alkalmazni, de egyszeriben ellágyult a szíve, amint meglátta Pinokkiót lábatlanul, a földön hasalva. Ölbe vette, csókolgatta, simogatta, és nagy sóhajtozva kérdezte, miközben könnyek csorogtak az arcán:

- Pinokkió, lelkem, hát hogyan égett meg a lábad?

- Nem tudom, papa, de hidd el, pokolra való éjszaka volt, el nem felejtem, míg csak élek. Mennydörgött, villámlott, éhség is csikarta a gyomromat, a Szóló Tücsök pedig azt mondta: "Úgy kell neked, komisz kölyök, megérdemelted!" - és azt is mondta: "Nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű!" Erre én fogtam a fakalapácsot, mire ő meghalt, de ő volt a hibás, mert szavamra, nem akartam megölni, ami abból is nyilvánvaló, hogy rátettem a serpenyőt a parázsra, de egyszer csak kiugrott a csirke, és azt mondta: "A viszontlátásra, minden jót uraságodnak s mind az egész háznak!" - az éhség pedig nőttön-nőtt a gyomromban, és ennek lett a következménye, hogy a hálósipkás kis öreg leszólt az ablakból, hogy: "Gyere idébb, és tartsd a sapkádat!" - én pedig, nyakamban azzal a kancsó vízzel - mert egy darabka kenyeret kérni mégse szégyen, nem igaz? -, iszkoltam egyenest haza, és mert egyre marta a gyomromat az éhség, meg akartam egy kicsit melegedni, föltettem a lábamat a parázs fölé, mire te hazajöttél, én meg így találtam magamat, megégve, oda van a lábam, megmaradt az éhem, jaj, jaj, jaj!

És szegény Pinokkió olyan jajveszékelésben tört ki, hogy hét határba elhallatszott.

Dzsepettó az egész zagyva előadásból csak egyet értett: azt, hogy a bábu majd meghal éhen. Gyorsan előszedett három körtét a zsebéből.

- Ezt a három körtét szántam reggelimnek, de szívesen neked adom őket. Egyél csak, fiam, és váljék egészségedre!

- Ha azt akarod, hogy megegyem, előbb légy szíves, hámozd meg.

- Meghámozni? - ámuldozott Dzsepettó. - No, édes fiam, sose hittem volna, hogy ilyen finnyás vagy. Aki válogat, annak előbb-utóbb fölkopik az álla. Már gyerekkorában tanulja meg az ember, hogy mindent meg kell enni. Sose tudjuk, mi lesz; annyi baj érhet, annyi gond eshet ránk a világon.

- Szép, szép - bólogatott Pinokkió -, de én soha nem eszem hámozatlan gyümölcsöt. Nem állom a héját.

A jámbor Dzsepettó előhalászta a bicskáját, bámulatos béketűréssel meghámozta a három körtét, s a héját az asztal sarkára tette.

Pinokkió két falasra bekapta az első körtét. A csutkát el akarta hajítani. Dzsepettó azonban megfogta a karját.

- Ne dobd el! - mondta. - Hátha jó lesz még valamire.

- No, a csutkát aztán igazán nem eszem meg! - csattant föl Pinokkió.

- Nem lehessen tudni - felelte Dzsepettó nagy nyugalommal. - Sok minden megeshetik a világon.

Így aztán a három csutka se repült ki az ablakon. Odakerült mind a három az asztal sarkára, a héjkupac mellé.

Pinokkió megette, jobban mondva fölfalta a három körtét. Utána nagyot ásított.

- Még mindig éhes vagyok - mondta siránkozva.

- Mit adhatnék neked? - felelte az öreg. - Nincs már semmim.

- Semmid sincs? Igazán semmid sincs már?

- Semmi egyebem, mint ez a héj meg ez a három csutka.

- Sebaj! - mondta Pinokkió. - Ha nincs más, jó lesz a héj is.

Azzal majszolni kezdte, amit az előbb látni sem akart. Az első falathoz még fintorgott egy kicsit, a másodikhoz nem, a többit meg már olyan szaporán nyelte, hogy rövidesen mind megette, csutkástul. Akkor a hasára csapott, és elégedetten kijelentette:

- No, végre jóllaktam.

- Ugye, hogy igazam volt? - jegyezte meg Dzsepettó. - Ne legyen az ember se finnyás, se válogatós. Sose tudjuk, mi lesz; annyi baj érhet, annyi gond eshet ránk a világon.

8/

Dzsepettó új lábat farag Pinokkiónak. Eladja a zekéjét, ábécéskönyvet vásárol az árán

Alig verte el az éhét, Pinokkió máris morogni és nyafogni kezdett. Új lábat akart magának.

Dzsepettó azonban megbüntette a komiszságaiért: fél napon át hagyta, hadd siránkozzék, hadd jajgasson.

- Minek csinálnék új lábat neked? - mondta. - Hogy megint elszökjél hazulról?

- Dehogy szököm! - szipogta Pinokkió. - ígérem, hogy mától fogva jó leszek.

- Minden gyerek ezt mondja, ha akar valamit - mondta Dzsepettó.

- Ígérem, hogy iskolába fogok járni, és tisztességesen viselkedem.

- Minden gyerek ezt hajtogatja, ha akar valamit.

- De én nem vagyok olyan, mint a többiek. Én valamennyinél jobb vagyok, és mindig csak a színtiszta igazságot mondom, ígérem, papa, hogy tanulok valami mesterséget; támaszod és vigaszod leszek öreg napjaidra.

Dzsepettó fölöttébb zord képet vágott, de közben csupa könny volt a szeme, és sajgott a szíve a fájdalomtól, amiért ilyen szánalmas állapotban látja kedves csemetéjét. Nem is szólt többet; fogta a szerszámait, keresett két száraz ágat, és szorgosan munkához látott.

Egy óra sem telt bele, kész volt a két láb: két karcsú, nyurga, csupa ideg láb; nincs az a művész, aki szebbet bírt volna faragni. Akkor aztán így szólt:

- Csukd be a szemedet, és aludjál szépen.

Pinokkió lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludnék. Dzsepettó egy kis enyvet olvasztott egy tojáshéjban, azzal ragasztotta oda a két lábat a helyére. Mégpedig olyan ügyesen, hogy halvány vonalka se látszott a ragasztásnál.

A bábu, mihelyt észrevette, hogy új lába van, leugrott az asztalról, ahová Dzsepettó fektette, és elkezdett táncolni, bucskázni, cigánykerekezni, mintha megbolondult volna örömében.

- Hogy megháláljam a hozzám való jóságodat - mondta az öregnek -, most mindjárt iskolába akarok menni.

- Derék gyerek vagy!

- Hanem ahhoz valami ruha kellene.

Csakhogy Dzsepettó szegény volt, mint a templom egere, nem volt egy árva fityingje sem, amiből ruhát vehetett volna a bábunak. Csinált hát neki ruhát tarka papirosból, cipőt fakéregből, sapkát kenyérbélből.

Pinokkió nyomban odaszaladt a mosdótálhoz, annak a vizében nézegette magát. Tetszett neki a tükörképe, mert páváskodva kijelentette:

- Meg kell adni, úribb képem már nem is lehetne.

- Nem a ruha teszi ám az embert - mondta Dzsepettó -, hanem a tiszta ruha.

- Az lehet - felelte Pinokkió. - De valami még hiányzik hozzá, hogy iskolába mehessek. Mégpedig a legfontosabb.

- Ugyan mi?

- Hát az ábécéskönyv.

- Igazad van. De hogyan szerezzünk?

- Mi sem egyszerűbb. Az ember bemegy a könyvesboltba, és vesz.

- És a pénzt honnét veszi hozzá?

- Nekem nincs.

- Nekem sincs - mondta a jó öreg szomorúan. Erre elszomorodott Pinokkió is, bármilyen vidám fickó volt egyébként; mert az ínséget, ha igazi ínség, a gyerek is megérti.

- Várjunk csak! - kiáltott föl hirtelen Dzsepettó, és talpra ugrott. Belebújt az ócska pargetzekéjébe, és kiszaladt a házból.

Nemsokára visszajött; hozta nagy örömmel csemetéjének az ábécéskönyvet, a zekéje azonban nem volt sehol. Úgy jött meg, ingujjban, pedig odakint szitált a hó.

- Hol a zekéd, papa? - kérdezte Pinokkió.

- Eladtam.

- Miért?

- Nagyon melegem volt benne.

Pinokkió nyomban megértette a dolgot. Hálásan az öreg nyakába ugrott, és összevissza csókolta.

9/

Pinokkió eladja az ábécéskönyvet, hogy elmehessen a bábszínházba

Mihelyt elállt a havazás, Pinokkió hóna alá vágta a vadonatúj ábécéskönyvét, és útnak indult az iskolába. Útközben ábrándozni kezdett, csak úgy kergették egymást a szebbnél szebb káprázatok a fejében.

Azt mondta magában:

"Ma megtanulok olvasni az iskolában. Holnap megtanulok írni, holnapután számolni. Amilyen elmés vagyok, egykettőre sok pénzt fogok keresni; mindjárt az első keresetemből gyönyörű posztózekét csináltatok a papámnak. Dehogyis posztót! Aranyból, ezüstből lesz, gyémántgombokkal. Ennyit igazán megérdemel tőlem; ingre vetkezett a rút hidegben, csak hogy nekem könyvet vehessen és taníttathasson. Milyen áldozatot meg nem hoz egy apa a gyerekéért!"

Így tűnődött, így elmélkedett; de egyszerre mit hallott? Sípszót, dobszót, dudaszót a messzeségben. Ti-ti-ti, tu-tu-tu, zum-zum-zum...

Megállt, fülelni kezdett. Hosszú keresztút nyílt a közelben, annak a végéből hallatszott a muzsika. Az út a tengerpartra vezetett, egy kis faluba.

"Miféle zenebona lehet ez? Kár, hogy iskolába kell mennem, különben..."

Csak állt ott habozva, zavartan; pedig hát mindenképpen dönteni kellett, mitévő legyen: az iskolába menjen-e, vagy amoda, a dudaszóhoz?

"Ma inkább dudát hallgatok, iskolába majd holnap megyek - gondolta. - Nem szalad el az az iskola."

Nekivágott a keresztútnak, és futásnak eredt. Minél tovább futott, annál tisztábban hallotta a sípszót, dobszót, dudaszót: ti-ti-tu-tu-zum-zum-zum.

Csakhamar egy térre ért. Tele volt néppel a tér; közepén bódé, fából, ponyvából, tarkára festve. Abba tolongott befelé a rengeteg nép.

- Miféle bódé ez? - kérdezte Pinokkió egy falubéli fiútól.

- Olvasd el a plakátot, abból megtudod - felelte a fiú.

- Elolvasnám, ha tudnám, csak az a baj, hogy nem tudok olvasni.

- Szép kis tinó vagy, mondhatom! Hát akkor elolvasom neked én. Azon a plakáton tűzvörös betűkkel ez áll: Nagy Bábszínház.

- És régen megkezdték már?

- Most kezdik.

- Mennyi a bemenet?

- Négy krajcár.

- Nem adnál kölcsön négy krajcárt holnapig?

- Adni adnék - felelte a fiú -, csakhogy nem éppen ma.

- Eladom neked négy krajcárért a kiskabátomat.

- Sokra megyek egy tarka papírkabáttal! Ha megázom benne, le se kaparom többet a hátamról.

- Akarod inkább a cipőmet?

- Hogy begyújtsak vele?

- Hát a sapkámért mit adnál?

- Egy kenyérbél sapka! Még lerágnák a fejemről az egerek!

Pinokkió topogott, feszengett; már-már kibökte a végső ajánlatot, aztán mégse merte, aztán mégis kibökte:

- Az ábécéskönyvemért se adnál négy krajcárt?

Hanem annak a fiúnak jóval több esze volt, mint Pinokkiónak.

- Gyerek gyerektől nem vásárol - mondta, és hátat fordított.

De volt ott a közelükben egy ószeres, az nyomban jelentkezett.

- Négy krajcárért megveszem! - kiáltotta.

Máris számolta a pénzt, máris vitte a könyvet. Szegény Dzsepettó közben ingujjban didergett, csak azért, hogy ábécéskönyve legyen a csemetéjének!

...mondjam tovább ?...

Carlo Collodi Pinokkió

Carlo Collodi Pinokkió

4/

Pinokkió esete a Szóló Tücsökkel. Kiderül belőle, hogy a rossz gyerekek nem szívelik a bölcsek oktatását

...mesélem tovább.....

Láttuk, barátocskáim, hogy a szegény Dzsepettót, noha ártatlan volt, bedutyizták. Pinokkiónak viszont, aki az egész bajt keverte, sikerült kereket oldania. Kicsúszott a rendőr kezéből, és futott, ahogy csak bírt, árkon-bokron keresztül, hogy mielőbb hazaérjen. Futtában úgy ugrálta át a sövényeket, kerítéseket, pocsolyákat, hogy nyúl vagy zerge se különben, ha vadászt érez a nyomában.

Az ajtót nyitva találta. Beugrott, rátolta a zárra a reteszt, lehevert a földre, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet. Határozottan elégedett volt.

Elégedettsége azonban nem tartott sokáig.

Mert egyszer csak hallja, hogy szól valaki a szobában. Azt mondja:

- Cip-cirip.

- Ki az? - kérdezte ijedten Pinokkió.

- Én.

Pinokkió fölnézett. Látja, hogy a falon egy termetes tücsök mászik lassan fölfelé.

- Hát te ki vagy, tücsök?

- Én a Szóló Tücsök vagyok, és több mint száz éve lakom itt a szobában.

- Csakhogy mától fogva ez a szoba az enyém - mondta a bábu. - Rendkívül örülnék neki, ha tüstént elkotródnál innét, és a színedet se látnám többet.

- Nem megyek el addig - felelte a Tücsök -, amíg a tudomásodra nem hoztam egy nagy igazságot.

- Ki vele, aztán tágíts innét!

- Jaj azoknak a gyerekeknek, akik föllázadnak a szüleik ellen, és oktalanul elhagyják a szülői házat! Sosem lesz igazán jó soruk a földön, s előbb-utóbb keservesen megbűnhődnek.

- Csicsogj csak, Tücsök koma, amennyit akarsz; mert én tudom, amit tudok. Mégpedig azt, hogy holnap hajnalban elszelelek innét, mert ha itt maradok, ugyanúgy járok, mint a többi gyerek: ha tetszik, ha nem, iskolába visznek, tanulásra fognak; nekem viszont, megmondom őszintén, nem fűlik a fogam hozzá. Ezerszer jobb annál lepkét kergetni, fára mászni, madárfészket kiszedni.

- Ó, te tökfilkó! Tudod, mi lesz így belőled? Hatalmas nagy szamár, egész világ csúfja.

Pinokkió rákiáltott:

- Hallgass, te vészmadár!

A Tücsök azonban bölcs volt és türelmes; föl se vette a szemtelen hangot, higgadtan folytatta:

- Jól van, nincs kedved iskolába járni. De akkor miért nem tanulsz valami mesterséget, hogy legyen mivel megkeresni a kenyeredet?

- Megmondjam? - Pinokkió kezdett kijönni a sodrából. - Mert csak egyetlenegy igazán ínyemre való mesterség van a világon.

- Mi az a mesterség?

- Enni, inni, aludni, mulatni és csavarogni reggeltől estig.

- Ha nem tudnád - mondta rendíthetetlen nyugalommal a Szóló Tücsök -, akik erre a mesterségre adják magukat, azoknak többnyire fölkopik az álluk, és börtön a szállásuk.

- Vigyázz magadra, ebadta tücske! Jaj neked, ha megharagszom!

- Szegény Pinokkió! Szívemből szánlak.

- Ugyan miért szánsz?

- Mert nemcsak fabábu vagy, hanem fajankó is, ráadásul fafejű.

Erre aztán Pinokkiót elöntötte a méreg, a gyalupadhoz ugrott, fölkapott egy fakalapácsot, és a Szóló Tücsök felé vágta.

Lehet, hogy nem is akarta eltalálni; lehet, hogy csak rá akart ijeszteni egy kicsit. Akár akarta, akár nem, a kalapács bizony fejen találta a szegény tücsköt. Nem is szólt az többet egy utolsó cip-ciripnél, azt is halkan mondta, és lefordult a falról.

5/

Pinokkió éhes. Tojást keres, rántottát akar sütni magának. A rántotta azonban kirepül az ablakon

Közben beesteledett. Pinokkiónak eszébe jutott, hogy aznap még egy falatot sem evett. Valami kapirgálást érzett a gyomrában, és ez a kapirgálás erősen hasonlított az éhséghez.

Tudjuk, hogy van ez a gyerekeknél. Kezdődik ezzel a csiklandó kapirgálással, s egy perc múlva valóságos mardosás lesz belőle: az éhségből egykettőre farkaséhség lesz, s akár a vasszöget is megennénk.

Szegény Pinokkió először a hátsó falhoz szaladt, le akarta emelni a tűzhelyen gőzölgő fazékról a födőt, megnézni, mi van benne. No de mi már tudjuk, nincs benne semmi, sőt még fazék sincs, festve van az egész, gőzöstül, tűzhelyestül. Megtudta most Pinokkió is, és igencsak elnyúlt az orra bánatában, pedig elég hosszú volt eddig is.

Kezdett erre ide-oda futkosni a szobában, húzogatta a fiókokat, fölforgatta a kamrát, föltúrt minden polcot, hátha talál egy darab kenyeret, akármilyen szárazát, jó a haja is, egy kutya hagyta csont is jó, egy falásnyi penészes málé is, egy szikkadt halgerinc, egy redves cseresznyemag, akármi, csak rágni lehessen! De a semmi nem sok, annyit se talált.

Az éhség pedig egyre nőtt, növekedett. Szegény Pinokkió úgy próbálta elverni a mardosását, hogy nagyokat ásított, akkorákat, hogy fülig szaladt a szája; aztán minden ásítás után pökött egy keserveset, és minden pökésnél úgy érezte, most rögtön kiszakad a gyomra.

Végül is kétségbeesetten siránkozva így szólt:

- Igaza volt a Szóló Tücsöknek. Rosszul tettem, hogy föllázadtam a papám ellen, és megszöktem hazulról. Ha a papám itt volna, most nem kellene halálra ásítoznom magamat. Jaj, de keserves betegség is az éhség!

Ebben a pillanatban meglátott valamit a szeméten. Valami gömbölydedet és fehéret, olyasmit, mint egy tyúktojás. Már ugrott is a szeméthez, már rá is vetette magát a zsákmányra. Egy igazi tojásra.

Hogy milyen határtalan öröm fogta el, azt le sem lehet írni, próbáljátok meg elképzelni. Először azt hitte, álom játszik vele; csak forgatta-forgatta a tojást, tapogatta, csókolgatta, csókolgatva becézgette:

- Mit csináljak veled, édes-kedves tojás? Süsselek meg rántottának? Csináljak tükörtojást belőled? Habarjalak meg lepénynek? Vagy szeretnél inkább lágy tojás lenni? De nem, nem, leggyorsabban mégis a rántotta készül el, és én már olyan rettentően ehetném!

Gyorsan rátette a serpenyőt a parázsra, egy kis vizet öntött bele vaj vagy olaj helyett, s mikor a víz gőzölni kezdett - kopp! -, fölütötte a tojást, hogy belecsorgassa a serpenyőbe.

De csak csorgatta volna. Mert a sárgája meg a fehérje helyett mi szökkent ki a tojásból? Egy vidám kiscsirke. Bókolt egyet szép illedelmesen, és így szólt:

- Hálásan köszönöm, Pinokkió úr, hogy megkímélt a fáradságtól, és föltörte helyettem a héjat. A viszontlátásra, minden jót uraságodnak s mind az egész háznak!

Széttárta a szárnyát, kirepült a nyitott ablakon, és eltűnt Pinokkió szeme elől.

A szegény bábu meg ott maradt magában, mintha csak elvarázsolták volna, meredt szemmel, tátott szájjal, kezében a tojáshéjjal.

Aztán mikor föleszmélt megrökönyödéséből, elkezdett sírni, jajveszékelni, kétségbeesetten toporzékolni.

- Mégiscsak igaza volt a Szóló Tücsöknek! Ha nem szököm meg, és ha most itt van a papám, nem halok éhen. Jaj, de keserves betegség is az éhség!

És mert a gyomra még jobban korgott, mint eddig, és sehogyan sem bírta elhallgattatni, azt gondolta, elmegy hazulról, benéz a szomszéd faluba, hátha belebotlik egy irgalmas lélekbe, aki megszánja, és ad neki egy falat kenyeret.

6/

Pinokkió úgy próbál megmelegedni, hogy a parázs fölé teszi a lábát. Elalszik; reggelre elszenesedik a lába

Téli éjszaka volt. Mennydörgött, villámlott, mintha tüzet fogott volna az ég. Süvített a szél, nyögtek, csikorogtak a fák.

Pinokkió rettentően félt, de félelménél is nagyobb volt az éhsége, az éhségnél pedig nincs meggyőzőbb érv; így aztán fogta magát, kilépett az ajtón, útnak eredt, hatalmas ugrásokkal haladt, és lihegve, nyelvét lógatva hamarosan elérte a falut.

Ott azonban sötét és kihalt volt minden. A boltok csukva, a kapuk zárva, az ablakok feketék; még egy árva kutya se kószált az utcán. Sehol semmi nyoma életnek.

Pinokkió kétségbeesésében és éhségében végül is elkezdte rángatni az egyik háznak a kapucsengőjét.

"Majd csak előjön valaki" - gondolta.

Mutatkozott is csakhamar egy hálósipkás kis öreg odafönt az ablakban.

- Mit akarsz ilyen késő éjjel?! - kiáltott le dühösen.

- Csak egy darabka kenyeret - mondta rimánkodva Pinokkió.

- Várj egy pillanatig! - mondta az öreg. Azt hitte, Pinokkió is azok közül a mihaszna lurkók közül való, akik éjente azzal szórakoznak, hogy becsöngetnek a házakba, és megzavarják álmukban a békés polgárokat.

Nem telt bele egy perc sem, újra nyílt fönt az ablak.

- Gyere idébb, és tartsd a sapkádat! - kiabált le az öreg.

Sapkája ugyan még nem volt Pinokkiónak, de mindenesetre közelebb lépett, az ablak alá. Abban a pillanatban egy hatalmas korsóból jéghideg zápor zúdult a nyakába. Csuromvizes lett; alaposan megöntözték a mákvirágot.

Úgy ért haza, mint az ázott veréb, ráadásul fáradtságtól, éhségtől szédelegve. Álltányi ereje se volt már, leült hát, és átázott, sáros lábát a parazsas serpenyő fölé tette, hogy egy kicsit átmelegedjék.

Szép lassacskán el is aludt; és alvás közben a parázs fölött a lába, mivel fából volt, fokozatosan átparázslott, aztán elszenesedett, aztán elhamvadt.

Pinokkió meg csak aludt és horkolt, olyan békességgel, mintha nem is az övé lett volna a lába. Virradatkor arra ébredt, hogy zörögnek az ajtón.

- Ki az? - kérdezte, és megdörgölte a szemét.

- Én vagyok - felelte odakint egy hang.

Az öreg Dzsepettó hangja.

......holnap majd mesélem tovább...

Carlo Collodi Pinokkió

Carlo Collodi

Pinokkió

A mű eredeti címe: Le avventure di Pinocchio

Fordította és átdolgozta Rónay György

1/

Hogyan talált Rézorr mester egy darab fát, amelyik sír is, nevet is, akár egy kisgyerek?

Kezdődik a mese:

- Volt egyszer egy...

- Király! - szóltok közbe tüstént, kis olvasóim.

Csakhogy, barátocskáim, ezúttal tévedtek. Nem királyról szól a mese. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy darab fa.

Mégpedig nem is valami pompás, hanem csak egy közönséges tuskó. Olyan, amilyet telente a tűzre raknak, kályhába, kandallóba, hogy a szobát fűtse.

Hogyan, hogyan nem, ez a tuskó egy szép napon egy öreg asztalosmester műhelyébe került. Az öregnek Antonió volt a tisztességes neve, de mindenki csak Rézorr mesternek hívta az orráról, mert annak a hegye rezesebben fénylett a legszebb vörösréznél.

Rézorr mester nagyon megörült, mikor meglátta azt a fahasábot. Elégedetten dörzsölte a kezét, s azt dünnyögte hozzá:

- No, ez kapóra jött; éppen jó lesz asztallábnak.

Azzal már nyúlt is a fejszéért, hogy lehántsa a kérgét, lenyesse róla, ami fölösleg. Emelte a szerszámot, készült lecsapni, de a karja hirtelen megállt a levegőben. Vékonyka hangot hallott; azt mondta siránkozva az a cérnaszál kis hang:

- Ne csapj túl nagyot rám!

Képzelhetni, hogy meghökkent az öreg Rézorr mester. Elképedve nézett körül a műhelyben, jobbra kémlelt, balra kémlelt, mégse látott senkit. Belesett a pad alá: senki. Volt egy szekrénye, zárva tartotta mindig, abba is benézett: senki. Alaposan megvizsgálta a fűrészporos kosarat: senki. Kinyitotta az ajtót, kikukkantott az utcára: senki.

Tanácstalanul vakargatta a parókáját, aztán elmosolyodott.

- Ha itt sincs senki, ott sincs senki, akkor nyilván képzelődtem - dohogta. - Annyi baj legyen; folytassuk a munkát.

Fogta megint a fejszét, és istenesen rácsapott a fahasábra.

- Hujujuj! Hát ez bizony fájt! - jajdult föl az előbbi kis hang.

De erre már Rézorr mester maga is majdhogy tuskóvá nem vált az ijedtségtől. Szeme kimeredt, álla leesett, még a nyelve is kilógott félelmében.

Mikor aztán nagy nehezen visszanyerte a szavát, jó, hogy el nem harapta a nyelvét a nagy reszketésben.

- Honnan jöhetett ez a jajveszékelés, ez a hujujuj? - dadogta. - Hiszen kívülem teremtett lélek sincs a szobában. Csak nem ez a buta tuskó sír-rí, mint egy kisgyerek? Nem, nem, az lehetetlen is, hihetetlen is. Akárhogy nézem, közönséges tuskó, olyan, mint a többi, kandallóba való meg tűzhelyen fazék alá, babot főzni. Vagy talán belebújt volna valaki? No, ha belebújt, maga lássa kárát! Majd én móresra tanítom.

Azzal megragadta két kézzel a tuskót, és irgalmatlanul a falhoz vágta.

Odavágta, aztán fülelni kezdett, nem hallja-e megint a hangot. Várt két percet: semmi. Várt öt percet: semmi. Várt tíz percet: semmi.

- Tiszta sor - mondta erre, és beletúrt nevetve a parókájába.

- Képzelődés volt az egész hujujuj. Lássunk dologhoz, nem nyikkant itt senki a világon.

De mert még mindig erősen motozott benne a félsz, úgy próbált bátorságot önteni magába, hogy elkezdett dudorászni.

Közben eltette a fejszét, és elővette a gyalut; gondolta, legyalulja szépen azt a tuskót. Hát ahogy gyalulja, föl-le, föl-le, megszólal újra a cingár hang, csakhogy most nem sírva, hanem vihorászva:

- Hagyd már abba, ne csiklandozz!

Szegény Rézorr mester úgy huppant a földre, mint akibe villám vágott. Ott ült iszonyú félelemben, és jókora idő eltelt, míg magához tért, és ki merte nyitni végre a szemét.

Arca egészen elváltozott a megrökönyödéstől, s orra hegye se piroslott, mint a réz, hanem szederjesen kéklett, mint az ócska bádog.

2/

Rézorr mester a tuskót barátjának, Dzsepettónak ajándékozza; az pedig elhatározza, hogy olyan csodálatos bábut farag belőle, amelyik tud táncolni is, meg bucskázni is a levegőben

Abban a pillanatban kopogtattak.

- Kerülj beljebb! - dünnyögte az asztalosmester, de fölállni még mindig nem volt ereje.

Fürge kis öregember lépett a műhelybe: Dzsepettó, azaz Málé, mert a gyerekek így csúfolták a málésárga parókája miatt.

Heves kis ember volt ez a Dzsepettó; kivált akkor gurult méregbe, ha valaki a csúfnevén hívta. Olyankor aztán se látott, se hallott, míg kellőképpen igazságot nem vett magának.

- Jó napot, Antonió mester! - köszönt Dzsepettó szép illendően. - Ha szabad érdeklődnöm, mit művel kelmed ott a földön?

- Számolni tanítom a hangyákat.

- Sok sikert hozzá, tiszta szívből!

- S kelmedet ugyan mi szél hozta hozzám, Dzsepettó koma?

- Nem szél, csak a lábam, Antonió mester, mégpedig azért, hogy szívességet kérjek kelmedtől.

- Állok elébe, ki vele gyorsan! - mondta az asztalos, és föltérdelt.

- Képzelje, mi jutott eszembe ma reggel!

- Képzelem, ha mondja.

- Azt gondoltam, faragok egy bábut. Persze nem akármilyet, hanem egy csodabábut. Olyat, amelyik tud táncolni, vívni, bucskázni a levegőben. Ha én azzal elindulok világot járni, nemcsak a mindennapi kenyeremet keresem meg, hanem a mindennapi boromat is. Mit szól hozzá?

- Micsoda ötlet, Málé! - vihogott föl hirtelen a cingár hangocska, de nem lehetett tudni, honnét.

Erre a Máléra Dzsepettó koma pirosabb lett a piros paprikánál.

- Hogy mer sértegetni kelmed?! - ripakodott rá az asztalosra.

- Már hogyan sértegetném? - tiltakozott Rézorr mester.

- Azt mondta, hogy Málé!

- Én ugyan nem mondtam!

- Hát talán én mondtam? Mondom, hogy kelmed mondta!

- Nem!

- De!

- Nem!

- De!

Addig-addig vitatkoztak, míg veszekedni nem kezdtek, s addig veszekedtek, míg verekedés nem lett belőle. Hajba kaptak, és alaposan elagyabugyálták egymást.

Mikor aztán vége lett a viadalnak, Dzsepettó málészínű parókáját Antonió mester szorongatta, Antonió mester ezüstszínű parókáját meg Dzsepettó.

- Add vissza a parókámat! - mondta Antonió.

- Te is az enyémet, aztán kössünk békét.

Az öregek kölcsönösen parókát cseréltek, kezet nyújtottak egymásnak, és megfogadták, hogy most már örök életükre jó barátok maradnak.

- Hát akkor hadd hallom, Dzsepettó koma, mi járatban van - mondta az asztalosmester, hogy ezzel is megpecsételje a békességet.

- Szeretnék egy darabka fát, amiből kifaraghatnám a bábumat.

- No, ha csak az kell... - mondta Antonió mester vidáman, és már ment is a tuskóért. "Te se fogsz rám ijeszteni többet" - gondolta magában; azzal fogta, és nyújtotta a barátjának. A fadarab azonban hirtelen ugrott egyet, ki a kezéből, neki a szegény Dzsepettó sovány lábszárának, de olyan erővel, hogy majd leverte a lábáról az öreget.

- Ejnye, ejnye, Antonió mester - dohogott Dzsepettó -, hát így szokás ajándékot adni? Jó, hogy bele nem sántultam.

- Szavamra, nem tehetek róla - mentegetődzött elképedve az asztalos.

- Talán én tehetek? - vágott vissza Dzsepettó.

- Ez a tuskó, ez tehet róla.

- Igen, csakhogy kelmed vágta hozzám.

- Én ugyan nem, az egyszer biztos!

- Hazugság!

- Hallod-e, ne sértegess, te Málé!

- Te szamár!

- Te Málé!

- Te ökör!

- Te Málé!

- Te csimpánz!

- Te Málé!

Dzsepettót elöntötte a méreg, rávetette magát az asztalosra, és kezdődött megint a haddelhadd.

Mikor a csata véget ért, Antonió mesternek két karmolással több volt az orrán, Dzsepettónak két gombbal kevesebb a mellényén.

Miután így annak rendje és módja szerint elintézték a vitát, ismét kezeltek egymással, és ismét megfogadták, hogy holtukig jó barátok maradnak.

Dzsepettó szépen megköszönte Antonió mesternek az ajándékot, fogta a tuskót, és ha kicsit tépetten is, de azért elégedetten sántikált haza vele.

3/

Dzsepettó otthon nyomban munkához lát. Kifaragja a bábut, és elnevezi Pinokkiónak. A bábu első csínytevései

Dzsepettó amolyan odúféle földszinti szobácskában lakott, a lépcső alatt. A kis zug csak a lépcsőház felől kapott némi napvilágot, berendezése pedig már nem is lehetett volna szerényebb: egy ócska szék, egy sánta asztal, egy gidres-gödrös, hitvány ágy - ez volt minden. A hátsó falnál tűzhely látszott, vígan lobogott benne a láng, rajta fazék, a fazékból gőz bodrozódott; csak egy hiba volt, az, hogy az egészből semmi nem volt igaz: tűzhelyet, tüzet, fazekat, gőzbodrot, mindent csak úgy ráfestették a falra.

Ahogy hazaért, Dzsepettó rögtön előszedte a szerszámait, és nekiült, hogy kifaragja a tuskóból a bábut.

"De milyen nevet adjak neki? - mormolta magában. - Tudom már: Pinokkió lesz, így fogják hívni, Pinokkiónak. Szerencsés név; ismertem egy családot, abban mindenkit Pinokkiónak hívtak: volt Pinokkió papa, Pinokkió mama, Pinokkió gyerekek, és mindnek jól ment a sora, akadt köztük, aki néha-néha egy egész hatost összekoldult egyetlen napon!"

Ha már megvan a név, legyen meg mielőbb a gazdája is. Az öreg hát alaposan nekilátott, és csakhamar elkészült előbb a haj, aztán a homlok, aztán a két szem.

Csak azt találta Dzsepettó fölöttébb furcsának, hogy ez a két szem, mihelyt elkészült, nyomban meg is mozdult. Megmozdult, rászegeződött, és elkezdte mereven bámulni.

Sehogy se tetszett neki a fából faragott szempárnak ez a nagy figyelme.

- Hát te meg mit bámészkodol így, ha egyszer fából vagy?! - dohogta.

Semmi válasz.

Erre folytatta a munkát, a szemek után kifaragta az orrot. Amint kifaragta, az orr egyszeriben nőni kezdett, nőttön-nőtt, akkorára, mintha abba se akarná hagyni a növekedését.

"No, majd segítünk rajta" - gondolta Dzsepettó, és lefaragott belőle egy darabkát. De az orr nyomban tovább nőtt, mindig valamicskével nagyobbra, mint amekkorát Dzsepettó leszelt belőle.

Látva, hogy nem bír vele, letett róla, hogy megrendszabályozza, és faragni kezdte a bábu száját.

Még el se készült egészen, a szemtelen száj máris elkezdett vigyorogni meg fintorogni Dzsepettóra.

- Ne röhögj! - szólt rá bosszúsan Dzsepettó.

De mintha csak a falnak beszélt volna.

- Nem érted, hogy ne röhögj?! - förmedt rá vészjóslóan. A száj abbahagyta a vigyorgást. Kiöltötte helyette a nyelvét. Dzsepettó úgy tett, mintha nem vette volna észre. Tovább dolgozott.

A száj után kifaragta az állat, utána a nyakat, a vállat, a mellet és a hasat, végül a karokat és kezeket.

Alighogy a kézzel elkészült, érzi, hogy lekapják a fejéről a parókát. Fölnéz, s mit lát? Sárga parókáját a bábu kezében.

- Pinokkió! Add vissza tüstént a parókámat!

Pinokkió ehelyett a saját fejébe nyomta a parókát; majdhogy el nem veszett alatta.

Dzsepettó elszomorodott erre a szemtelenségre, talán soha életében nem volt még ilyen szomorú. Pinokkióhoz fordult, azt mondta neki:

- Ebadta komisz kölyke! Még el se készültél egészen, és máris csúfot űzöl szegény apádból? Ej, ej, fiam, nem jól van ez így!

Még egy könny is kibuggyant a szegény öregnek a szeméből.

De azért kifaragta szépen a bábu combját és lábát is.

Mikor a lábbal is végzett, érzi hirtelen, hogy orrhegyen rúgják.

"Úgy kell nekem! - mondta magában. - Most már késő. Korábban kellett volna meggondolnom."

Fogta hát a bábut, letette a földre, hadd járjon.

De Pinokkiónak még egy kicsit merev volt a lába, nem nagyon bírta mozgatni. Dzsepettó kézen fogta, lépésről lépésre tanítgatta járni.

Pinokkió lábából lassan kiállt a zsibbadtság. Kezdett magától lépegetni, majd föl-alá futkosni a szobácskában. Addig-addig, míg az ajtóhoz nem oldalgott; akkor aztán kiugrott az utcára, és - uzsgyi! - neki a világnak.

Szegény Dzsepettó meg utána, de persze nem bírta utolérni. Az a mihaszna Pinokkió úgy futott, ide-oda ugrálva, akár a nyúl. Falába közben akkora zajt ütött a kövezeten, mintha legalább húsz facipős atyafi kopogott volna el az utcán.

- Fogják meg! Fogják meg! - ordította Dzsepettó.

Dehogy fogták! Ahány járókelő az utcán volt, az mind megállt és bámult; még az álluk is leesett ennek a sebesen iszkoló bábunak a láttára; álltak, álltak és nevettek, csak úgy rázta őket a nevetés.

Szerencse, hogy végre előkerült valahonnét egy rendőr. Hallotta a lármát meg a szapora klipp-klappot az utcán, és azt hitte, egy csikó szökött meg a gazdájától, az vágtat ilyen zenebonával. Kiállt hát az út közepére, keményen megvetette a lábát, és erősen eltökélte magát, hogy ő bizony megfékezi ezt az elvadult jószágot, nehogy még valami nagyobb bajt csináljon.

Állt, mondom, mint a cövek, és Pinokkió már messziről meglátta. Még jobban nekiiramodott; az volt a szándéka, hogy becsapja egy csellel, és a szétvetett két lába közt szalad át.

Csakhogy pórul járt őkelme! Mert a rendőr szinte meg se mozdult, és máris orron kapta (annál a hosszú orránál fogva, mely mintha egyenest arra termett volna, hogy a rendőrök elkapják); aztán kiszolgáltatta Dzsepettónak. Az öreg, fenyítés céljából, ott helyben jól meg akarta húzni a rakoncátlan bábu fülét. Képzeljétek, hogy elképedt! Kereste a fület, de hiába, sehol sem találta: elfelejtett fület faragni Pinokkiónak!

Mi mást tehetett, nyakon ragadta, úgy cipelte hazafelé.

- Gyerünk csak, gyerünk! - dohogta közben komoran. - Otthon majd ellátom a bajodat, ne félj!

Pinokkió erre a biztatásra levetette magát a földre, és látszott, hogy ő innét egy tapodtat sem megy tovább. Közben pedig kezdett körülöttük egész kis kör formálódni mindenféle kíváncsiakból meg naplopókból.

Vitatták a dolgot, ki így, ki úgy.

- Szegény bábu! - mondta az egyik. - Igaza van, ha nem akar hazamenni. Még utóbb félholtra náspángolná ez a goromba vénember.

A másik így rosszmájúskodott:

- Lám, a mézesmázos Dzsepettó! Hanem a gyerekekkel nagy legény ám! Ha a keze közt hagyják ezt a szerencsétlen bábut, még képes ízekre tépni.

Szó szót követett, a lárma nőttön-nőtt, úgyhogy megint előkerült a rendőr, szabadon engedte Pinokkiót, a boldogtalan Dzsepettót meg fogta, és bevitte a dutyiba. Az öreg úgy megrökönyödött ettől a fordulattól, hogy először védekezni sem tudott; csak bőgött bánatában, mint a zálogos borjú.

- Szerencsétlen kölyök! - hüppögte a börtön felé menet. - Ha meggondolom, mennyit fáradoztam, hogy tisztességes bábut faragjak belőle! De úgy kell nekem! Korábban kellett volna meggondolnom.

Hanem ez még semmi, történtek ennél sokkal hihetetlenebb dolgok is. Azt is mind elmondom majd a következőkben.