2013. november 8., péntek

Alekszej Tolsztoj : Márton lúdja




Alekszej Tolsztoj : Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól.

Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte.
–Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fi am és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg?
–– Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak:
– – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek:
–– Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fi úknak:
–– Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat:
–– Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom ma- gamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.

Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért meg- jutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr:

– – Köszönöm, de hát feleségem, két fi am és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni.
– Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta:
–– A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fi únak:
–– Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak:
–– Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát:
–– Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás.
Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Benedek Elek : Rókáné foga libacombra vágyik


Benedek Elek : Rókáné foga libacombra vágyik




- Hej, rókáné komámasszony, ugyan bizony mit gondoltál, mikor hazulról elindultál? - ezt kérdem én tőled.
- Mit gondoltam? - kérdi alázatosan rókáné komámasszony. - Ugyan mit gondoltam volna, kedves Elek nagyapó? Semmit, de semmit nem gondoltam, csak hazulról elindultam.
„Hiszi a piszi” - mondtam én magamban. - Mert ismerem én a komámasszonyt, mindig rosszban sántikál. De azért csak hagytam, hadd menjen útjára, tudom, mindjárt kisül, hogy megint ravaszkodik, mesterkedik őkigyelme.
Hát csak néztem, néztem a komámasszony után, hadd lám, mit csinál! No, egyebet nem csinált, csak billegett-ballagott, meg-megállt, körülnézett, szimatolt, aztán egyszerre csak egyet ugrott, kettőt szökött, ott termett a réten, ahol száz liba legelt. No, lesz itt most galiba!
- Ej, de jó helyre kerültem - ujjongott a komámasszony, s elkezdett nótázni jó hangosan, hogy csak úgy zengett a rét:
Száz liba egy sorba,
Mennek a templomba.
Elöl megy a gúnár,
Jaj de szépen sétál!
Száz liba egy sorba!
De bezzeg nem ment sorba a száz liba, mikor komámasszony nótáját meghallotta, hanem nagy gigágolással szaladt mind a bokorba! Hiszen szaladhattak, mert föld alá mégsem bújhattak, ott állott előttük komámasszony, s köszönt nekik illendően:
- Adj isten, száz liba!
- Gigágágá, mit akarsz? - kérdezte a gúnár.
- Nem akarok én semmi rosszat, gúnár koma - kedveskedett komámasszony -, hát akartam én rosszat életemben? Mit gondol rólam, kedves komámuram? Mindig jót akartam, most is azt akarok, egy-két libát a seregből, tetszik vagy nem, felfalok.
Hej, sokadalom, lakodalom, lett szörnyű nagy riadalom!
- Komámasszony, irgalmazzon! - könyörögtek mind a libák.
De rókáné komámasszony nagyot toppant, nagyot kiált:
- Nincs irgalom, kegyelem, mind a százat lenyelem!
- Drága, kedves komámasszony, bár csak addig irgalmazzon - könyörögtek a libák -, míg elmondunk egy imát.
Mondotta a komámasszony, s közben a szemét forgatta:
- Én mindég vallásos voltam, a templomért majd meghóttam, hát csak rajta, jó libák, mondjátok el az imát.
Hej, száz liba egy bokorba, imádkoznak szépen sorba! Megkezdi a gúnár: gigágágá, gigágá, gigá, gigá, gigá, gá --- reggel megkezdi, s estig sem végzi, s adta száz libája, nem várhat sorára, mind a száz gyújt rája: gigágágá, gigágágá, gigá, gigá, gigá, gá - nem lesz ennek soha vége, győzi ám a libagége!
Hát én szegény fejem, most már mit csináljak? Fussak-e vagy álljak? Mondanám a mesét tovább, nem engedik a gigágák. Gigágáz a libagége, a mesének itt a vége!

2013. október 26., szombat

Az álom

Az álom 

A tanfelügyelő nagyon szigorú volt a tanítványaihoz. Egy ízben meg akart büntetni egy tanulót. Komor képet vágva hívatta a vétkest, ő maga pedig várakozóan elhelyezkedett karosszékében. A bűnös diák megérkezett, térdre esett a tanfelügyelő előtt.

- Bocsáss meg, uram! Nem akartam elkésni, de találtam ezer uncia aranyat, és azon töprengtem, mihez kezdjek vele.

A tanfelügyelő az aranyak említésére megenyhült.

- Hol találtad? - kérdezte.

- A földben elásva!

- És mihez akarsz kezdeni vele?

- Eddig szegény ember voltam, uram - felelte a tanítvány. - Megbeszéltem a dolgot a feleségemmel, és úgy döntöttünk, hogy ötszáz unciáért darab földet veszünk, kétszázért házat, százért berendezzük, másik százért veszünk cselédeket, cselédlányokat. Az utolsó száz uncia feléből könyveket vásárolok, a másik felét pedig szerény ajándékként neked ajándékozom annak fejében, hogy fáradozol a tanításommal.

- Valóban így gondolod? Azt hiszem nem tettem eleget azért, hogy kiérdemeljek ilyen bőkezű ajándékot! - mondta a tanfelügyelő.

Magához hívatta szakácsát, bőséges ebédet készíttetett vele, hogy méltón megvendégelje a tanítványát. Kellemesen töltötték az időt, beszélgettek, nevetgéltek, egyik pohárköszöntőt mondták a másik után egymás egészségére. Már kissé pityókásak voltak, amikor a tanfelügyelőnek az eszébe jutott:

- Nagyon sietősen érkeztél. Nem felejtetted el bezárni valami szekrénykébe az aranyat, mielőtt elindultál?

A tanítvány fülig vörösödött.

- Uram, éppen csak a végére értem, hogy eltervezzem, mihez kezdek a pénzzel, amikor a feleségem meglökött az ágyban, én kinyitottam a szemem, és láttam, arany sehol. Hát akkor mire nekem a szekrényke?

- Úgy értsem, hogy amit mondtál, az álom volt csupán?

- Igen, az volt, uram...

A tanfelügyelő rettentő dühbe gurult, de mivel eddig vendégszeretően bánt tanítványával, modortalanságra vallott volna, ha változtat a viselkedésén. Erőt vett magán, azt mondta:

- Látom, még akkor is gondolsz rám, ha álmodsz... Remélem, akkor sem feledkezel meg rólam, ha valóban lelsz némi aranyat.

Xue Tao történetei

2013. október 19., szombat

A Zhongshan hegység farkasa

A Zhongshan hegység farkasa


Dongguo, a tudós, híres volt könyörületességéről.

Egy nap szamárháton ügetett Zhongshan felé, s vadászokat pillantott meg. Később farkas rohant hozzá, reszketve könyörgött:

- Jóságos mester! Engedd meg, hogy elbújjak a csomagodban. Ha kikerülök a bajból, örökre hálás leszek jócselekedetedért.

A mester kinyitotta könyvekkel megrakott zsákját, elrejtette benne a farkast, körberakta könyvekkel.

A vadászok sehol sem találták a farkast, továbbmentek.

Ekkor a farkas megkérte Dongguo mestert, engedje ki a zsákból. Kikászálódott a könyvek közül és azonnal kimutatta a foga fehérjét.

- Gonosz emberek üldözőbe vettek, és hálás vagyok neked, hogy megmentetted az életem. Most viszont halálosan éhes vagyok, ha nem eszem, menten éhen halok. Ha valóban meg akarod menteni az életemet, engedd, hogy megegyelek.

Rögtön rá is ugrott a mesterre, akit a támadás teljesen váratlanul ért. Igyekezett ellenállni, s ekkor, szinte az utolsó pillanatban észrevette, hogy egy öreg közeledik az úton. Nagy nehezen kiszabadította magát, az öregemberhez szaladt, könyörgött, mentse meg.

- Mi a baj? - kérdezte az öreg.

- A farkast üldözőbe vették a vadászok, és a segítségemet kérte. Megmentettem az életét, most viszont fel akar falni. Kérlek, magyarázd meg neki, hogy helytelenül cselekszik.

- Amikor a mester az utamba került - így a farkas -, belegyömöszölt a zsákjába, rám rakta a könyveit, aztán hosszasan elbeszélgetett a vadászokkal, és remélte, hogy közben megfulladok a zsákban. Miért ne faljam fel?

- Azt hiszem, túlzol - mondta az öreg a farkasnak. - Látni szeretném, hogyan történt a dolog, valóban annyira szenvedtél, mint ahogy állítod?

A farkas készségesen beleegyezett, hogy megmutassa, mennyire szenvedett. Belebújt a zsákba.

- Van tőröd? - kérdezte az öreg suttogva a mestertől.

Dongguo elővette a tőrét. Az öreg a kezével mutatta, szúrja le a farkast.

- Nem akarok fájdalmat okozni neki - ellenkezett a mester.

Az öreg elnevette magát.

- Ez a leghálátlanabb lény a földkerekségen, neked meg nincs szíved, hogy megöljed!
Könyörületes vagy ugyan, de ostoba is vagy!

Kikapta Dongguo kezéből a tőrt, és ledöfte a farkast.


A Ming-dinasztia korában (1368-1644) élt Ma Zhongxi műve

2013. október 10., csütörtök

A főnixmadár

A főnixmadár


Gong Shu, a kézműves darab fából főnixmadarat akart faragni.

Elsőként durván kifaragta a madár körvonalait.

Egy járókelő meglátta, azt mondta:

- Jobban hasonlít bagolyra, mint főnixre.

Másik is tett megjegyzést:

- Inkább kócsagra emlékeztet.

Valamennyien kinevették a csúf madarat és a kézműves ügyetlenségét.

Aztán a főnix elkészült - koronája olyan volt, akárha zafírból lett volna, karmai cinóbervörösen csillogtak, tollazata káprázatos színekben tündökölt, és ha titkos gombot nyomtak meg rajta, felszállt az égre, három nap, három éjjel repkedett a felhők felett.

Akik kezdetben leszólták a készülő alkotást, csodálattal adóztak a kézműves ügyességének.

A csodák kertje (Yi Yuan)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...