Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakta a hajófenékre.
A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek: a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk.
Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten.
Az egyik azt mondta:
- Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk.
- Nem szabad - mondta egy másik -, a kapitány megtiltotta.
- Nem is fogja észrevenni! - erősködött az egyik matróz. - Éppen csak bekukkantok az egyik zsákba, aztán gyorsan újra bekötöm a száját.
Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és ízzé-porrá törött.
A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az Óceánon, s azóta is ott tanyáznak.
Átdolgozta: Rónay György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése