Kányádi Sándor: Récemese

Egyszer egy kislány egy elárvult récefiókát talált a városszéli szittyós-nádas réten. Megörült neki. Hazavitte. Elhatározta, hogy fölneveli. Jó meleg fészket készített egy kivénhedt kalapba: tetszett is a fáradt tityegő-totyogónak, mert mindjárt el is szenderedett. A kislány meg azon töprengett, hogy mit is adhatna neki enni, amikor fölébred. Kenyeret morzsált, kukoricalisztből kevertet kavart. Még egy nagy keserűlapuval meg is terített. De a kis récefi rá se nézett a morzsára s a kevertre, a tejet meg - mert azt is öntött egy műanyag csészébe a kislány -, a tejet egyetlen tapsintással kiborította a kis ügyetlen. És csak sipogott-sápogott a boldogtalanja. Neki-nekiszaladt a konyha sarkának, aztán egy hirtelen fordulattal oldalt vagy visszafelé vette az irányt.

A kislány nem tudta mitévő legyen.

Szerencsére átjött a szomszéd bácsi, aki vadász-madarász ember volt.

- Hát te hol szerezted ezt a vadrécefiókát?

- Vadréce? - ámult el a kislány. S elmondta, hol találta, s azt is elpanaszolta, hogy nem akar enni, mind csak szaladgál meg sipog-sápog a szegény árva.

-Hozz egy kis teknőt vagy mosdótálat, s ki az udvarra! - mondta a szomszéd bácsi.

Hozta a kislány a teknőt. Vizet engedtek bele. S a kis vadrécefiókát a vízre ültették.

- Hát legyet tudsz-e fogni?

- Megpróbálok - mondta a kislány bizonytalanul.

- Így kell azt , ni! - kapott el egy éppen arra tévedt legyet a bácsi, és bedobta a vízbe. A récefióka egy szempillantás alatt bekapta. - Így kell ezt, kislányom, kényes kis madár ez, nem eszik mást, csak amit a rokonsága s ősei szoktak: legyet, szúnyogot meg ehhez hasonlókat.

Meg is indult a nagy légyvadászat, az egész család, még a nagymama is mind legyek után kémlelt. Aztán az utca minden gyereke is. Nem tudták olyan gyorsan fogdosni, hogy Tihamér - mert közben nevet is adtak a kis kényes-igényes ínyencnek -, nem tudtak annyi legyet fogni, amennyi Tihamérnak elég lett volna. Darát, kevertet is szórtak a vízbe, amit lassan kezdett megszokni.

Így élt Tihamér, s őszre olyan tekintélyes, fényes, színes tollazatú legénnyé gyarapodott, hogy csak úgy hullámzott a víz a kis teknőben, mert hiába szereztek neki társakat, szép pekingi fajtájú kacsafiakat, akikkel jóban is volt, kosztozni továbbra is csak a vízben volt hajlandó. De ettől a szokásától eltekintve egészen háziasult. Még a kacsák nyelvét is megtanulta. Békésen trécselt velük, de ha felbosszantották, vágott a csőre, mint a villám, s a maga vízimadárnyelvén kiabált. És egyre érzékenyebb lett, egyre sűrűbben sértődött meg és kiabált. És olyan magasra felröppent, hogy a házikacsa-rokonság még álmában sem tudott volna olyan magasra szállni.

- Ki kell vágni a szárnyából - tanácsolta a szomszéd bácsi. - Ki kell vágni, ha még akarod tartani.

De a kislánynak nem volt szíve, hogy kivágjon a Tihamér fényes szárnyából.

- Hová repülne? Nem hagy el minket - vigasztalta magát a kislány.

Aztán egy őszi este Tihamér nagyon kezdte nyújtogatni a nyakát. Már csak a maga vízimadárnyelvén mondta, amit mondani akart, és figyelt, figyelte az eget, ahonnan nagy messze földről vonuló vadrécék hangja hallatszott alig hallhatóan. De Tihamér jól hallotta, s válaszolt is. És egy hirtelen suhanással már fönn is volt, körözött egyet a ház fölött, köszönetképpen, s mondott is valamit, talán éppen a kislánynak. Aztán bevegyült a szabad égen szálló szabad testvérek seregébe.

A házi kacsák csak pillogtak, s elnehezülten totyogtak az ól felé. A kislány meg sírdogált, de aztán arra gondolt, tavasszal majd csak visszajön, s talán éppen ő hozza meg a tavaszt.