Donászy Magda: Az eltévedt őzike

Donászy Magda: Az eltévedt őzike

zgidácska a világból még nem sokat látott.

Nyár elején pillantotta meg a napvilágot.

Édesanyja nevelgette türelemmel, kedvvel.

Sárgarigók ébresztették, ha virradt a reggel.

Öreg őzek tanították szagra, színre, neszre,

béka-nóta, tücsök-ének altatgatta este.

Csapatosan járták be a füvet-adó rétet,

de egyedül, a fák közül ki sohasem lépett.

Egyszer zajos, viharos szél jött a fákkal szembe,

nagy falevél-aratáson sírt a kaszapenge.

Megvadulva, dúlva-fúlva tépázta a fákat,

öreg harkály kidobolta: - Vége van a nyárnak.

Aztán hosszú heteken át hullt a felhők könnye,

őzgidácska fázva várta: bárcsak tavasz jönne.

Félve járt-kelt, csetlett-botlott a lucskos csalitba.

Azt gondolta, a sok levél megannyi kalitka.

Tán bogár bújt meg alatta, tücsök lakik benne.

Ha csak egyre rátaposna boldogtalan lenne.

Múlt az idő, a dombok sokszor ködbe vesztek,

A nap egyre rövidebb lett, hosszabbak az estek.

Barnamedve megjósolta: - Tél jön nemsokára!

Fagyapóka havat szór a földre, fűre, fára.

Őzgidácska egyik reggel jégvirágot látott,

Szeméből az álom illant, s a mosdáshoz látott.

Fényes szőrét kikefélte, kész lett egy-kettőre,

s nagy butácskán bámult fel a havas hegytetőre.

Fehér volt a tölgyek, bükkök, cserfák csupasz ága,

katángkóró varkocsán is hóból volt a párta.

Megszaglászta, kóstolgatta, nyalogatta, ette,

Porzott a hó lába alatt, pilingélt felette.

Vén fák alját, bokor alját hóba bugyolálta,

s nem látszott a járt ösvények kacskaringós háta.

Édesanyja a patakhoz indult kora reggel,

kisfia meg utána a hópihe-sereggel.

Réges-régen nem volt ilyen ugra-bugra kedve,

Csak szökdécselt, nem gondolt az alvó levelekre.

Száguldozott ide-oda. – A kispatak hol van?

Ismeretlen fák és cserjék némán álltak sorban.

Édesanyját szólongatta…, körülötte csend volt.

Hangtalanná vált a határ. Akárcsak a menybolt.

Gyors ütemben vert a szíve és félt egyre jobban.

- Merre menjen? Lába nyomát hó takarta nyomban.

Őzgidácska az utat még sokáig kereste,

s mind hidegebb, mind ijesztőbb lett a hamvas este.

Ment vaktában, gyors vágtában, azt sem tudta: merre?

Így tévedt el a kis gida a nagy rengetegben.

Nekiiramodva fut az erdőn végig.

A hópihe-szálon felláthat az égig,

csak oda nem lát el, csak oda nem láthat,

hol az őz-tanyában egyre nő a bánat.

De sokan keresték kora reggel óta.

Szarka, cinke, varjú, harkály, holló, csóka.

Szarvasok, mókusok, nyulak is hiába,

senki sem akadt rá a kis őzgidára.

Haj, de messzi utat megtett már ezalatt.

Most az erdő másik végén fut, ott szalad...

Gyérülnek a nagy fák, kisebbek a bokrok.

Útszéli fűszálra kötöz a szél csokrot,

a friss porka-hóból, itt az erdő vége.

Falusi országút lopózik elébe.

Túloldalt meszelt ház ablaka világít,

röpke fénye elér a kis őzgidáig.

Hívogatón csalja sárga lángú szárnya,

megigézve néz a fatornácos házra.

Első lába mozdul, utána a másik,

fut a hepehupás úton át a házig.

Benéz. Az erdőben ilyet sosem látott...

A fenyőfán lobot-vető gyertya-lángok.

Mintha csak nyár volna, olyan tarka-barka.

Ezüst a levele, toboza se barna,

barázdás pikkelye jéggyöngyökkel ékes,...

Közelebb hajol az ablak üvegéhez.

Csillag is van rajta, apró hullócsillag!

Gyantaszagot érez… Száll az alma-illat.

Vékony gyerekhangon megszólal az ének.

Könnybe lábad szeme a kis őzikének.

A ház nem otthona, nem őzek tanyája...

- Hol lehet a vacka? Hol akadhat rája?

Bús a tekintete, szomorú a szíve,

újra eszébe jut, hogyan került ide...

Amint kémlelődik, ámuldozva látja,

Valaki figyeli… fehér a ruhája.

Hatalmas botot tart, nem haragos mégsem.

Kedves barátság ül szelíd szén-szemében.

Körülszimatolja… jó illatot érez.

Sárgarépa-illat! Nyár-zamatú, édes!

Sárgarépa-orra van a hóembernek.

Őzi két lábra áll, mint a kérő gyermek.

- Hóapóka! – Így szól, kicsi vagyok, éhes!

Sárgarépaorrod tudod milyen édes?

Reggelit sem ettem, vacsorát sem kaptam,

Engedd meg, hogy répa-orrodat megnyaljam!

Őzi felé fordult a jámbor hóbácsi,

S háromszor tüsszentett: - Hápci, hápci, hápci!

Őzi bukfenceket vetett össze-vissza,

apó meg kacagva csalogatta vissza.

Araszos orrából letört egy darabot,

Őzinek nyújtotta. Az belé harapott.

Nem hagyott belőle egy mákszemnyi morzsát,

Közben mondta, mondta, mondogatta sorsát.

Haj, de nagyon szánta hóapó az árvát,

s még inkább azokat, akik otthon várták.

Halkabb volt a szava, mint a madár szárnya,

mint holdfényes este lepke-árnyak tánca.

Szálló hópihénél csendesebb volt szava:

- Gyere őzgidácska, elvezetlek haza!

Egy percig sem várunk, indulhatunk menten,

itt majd csodálkoznak, hogy világgá mentem.

Mennek, mendegélnek. Róka, farkas ámul.

Szinte oda vannak a csodálkozástul.

Hamvasabbak a fák. Magasabbak a fák.

Búvópatak helyén jégszalag szalad át.

Vadalma bozótok, galagonya bokrok

csipke ruhájára ráncol a szél fodrot.

Moccanni sem mernek az ágbogas cserjék,

nehogy a patyolat cicomát leverjék.

Cakkos hímzés fut a boróka-levélen,

legyező lehetne százszorszép mesében.

A csonka fatuskó mind óriási gomba,

mintha kényes-prémes királyi trón volna.

Egy-egy csipkebokor duzzadó bogyója

piroslik, mint a nyár árva hírmondója.

Ünnepnapi tükör megannyi fa kérge.

A kelő hold fénye odafagy a jégre.

Mennek, mendegélnek, egymás mellett ketten.

Egyre szótlanabbul, egyre csendesebben.

Miért is beszélnének arról, amit tudnak?

Miért terveznék: mi van végén a nagy útnak?

Ott az ezüstfenyő, se messze, se távol,

három-négy ugrásra csak az őz-tanyától.

Őzgidácska figyel, Hóapó is látja,

Csengős szánkót húz az erdész fia, lánya.

A vén erdész lassan a fenyőhöz lépked,

a kis éheseknek készít ízes étket.

Kerekrépát, torzsát kapnak őzek, nyulak.

Jól megtölti, sózza a répásvályúkat.

Jancsi faggyút köt fel, tökmag is hull bőven,

elkel az eleség havas télidőben.

Böske pamutszálon fél diókat aggat

és a fenyőágak egyre gazdagabbak.

A víg szánkótalpak visszafelé futnak,

örül a rézcsengő az úttalan útnak.

Erre az erdőben mozgolódás támad.

Bezárt odúajtón zörgetnek az ágak.

Öreg Harkály csőre a tölgyfa törzsén pereg,

hírt ad a csókáknak, szürkeverebeknek.

Fészekajtó nyílik. Odúajtó tárul.

A verebek cinkét hívják útitársul.

Indul a madarak szárnyas karavánja...

Fülesbagoly-család kezd az uhuzásba...

Szarvasok és őzek, mókusok és nyulak

csapatosan járják a jól ismert utat.

Magánosan, búsan őzi mama jár csak,

Nem akad nyomára elveszett fiának,

Hanem mikor látja: ott a kisgidája,

versenyfutásban nincs, hogy volna párja.

Aki utolsó volt, első most a sorban.

Kicsi gidája is hozzá szalad nyomban.

Őzmama nem korhol, csak a szeme kérdez,

szorosabban simul fáradt kicsinyéhez.

Őzgida is hallgat. Szólna tán, ha bírna,

de ha megszólalna, elfakadna sírva.

Hóapóra mutat, hangos beszéd helyett,

hóna alá bújik, úgy mond köszönetet.

Nagy az eszem-iszom, fogy a széna halma,

fogy a karalábé, édes, mint az alma.

Fogy a fagyott faggyú, ami marad, reggel

majd azé lesz, aki legkorábban kel fel.

A lakoma után ki-ki hazaballag.

Őzgidácska fenyőavar-vackán alhat.

Hazaszaladtában vissza-visszatekint,

Hóapónak köszön, s int megint, megint.

Hóapó csöndesen mosolyog magában

a végtelen fehér, havas éjszakában.

Aztán mit tehetne? Visszafelé fordul,

rókára, farkasra haragosan mordul.

Hadd aludjon békén a fák, sziklák népe,

amerre lép csönd van. Nyugalom és béke.

Éjfélt üt a harang a templomtoronyban,

mire Hóapóka felszuszog a dombra.

Az a faluvégi kis ház lesi-várja,

a sövénykerítés ajtaja kitárva.

Régi helyén megáll. Elnyomja az álom.

A házakban fenyő, békesség, karácsony.