Krasznahorka
Élt egyszer a Sajó-völgy erdőrengetegében, valahol a vén Pozsálló alatt, Gömör és Szepes határán egy szegény juhász. Bebek volt a neve, a pap Andrásnak keresztelte. Messzi vidéken fürge, szorgalmas, ügyes embernek ismerték. Távol volt még attól a kortól, amikor valaki már csak konyhatűz mellett melegszik, unokáiban gyönyörködik, s legfeljebb ölre való fáért lehet kiküldeni az udvarra, egyébre nem alkalmas. Fiatal kora ellenére már hat szép fia volt, kettejük legnagyobb öröme. Volt munkájuk reggeltől napestig. A juhász az állatait őrizte, egy szál kutyával ballagott velük fel s alá a réteken, irtásokon, legelőkön. Az asszonnyal száz juhot fejtek meg minden este, formázták a sajtot, gyúrták a túrót, főzték a zsendicét. Övék volt a vesződség, az uraságé a nyáj.
Történt egy madárdalos, harmathullásos májusi reggelen - frissen pattogtak még a bimbók, s a maradék hólé veszettül rohant a Cseremosnya vizébe -, hogy Bebek juhász, amint nyája után mendegélt, héjavijjogást hallott maga fölött, ijedt cincogást lába alatt. A következő pillanatban le is csapott a madár a menekülő apró állatkára. Gyémántszemű, aranybundájú kis egérke menekült a ragadozó elől, zuhant rá a héja, feszítette karmait, de a juhász éppen az utolsó pillanatban vágta botját a héjamadárhoz. El is találta. A madár csak elfeküdt a füvön, nem nyikkant többé. Kiszedte csőréből a juhász a remegő kis egeret, vitte a tiszta patakhoz, megmosta a vértől, tenyerébe vette, megszárította, meg is simogatta, úgy gyönyörködött benne. Tán még meg is szólal - vélte Bebek juhász -, olyan okos szemű szép egér ez.
Alighogy ezt elgondolta, valóban megszólalt az egér:
- Köszönöm, amit értem tettél, te juhász, fogadd hálámat. Tudd meg, én vagyok az egerek királya, nagy jót várhatsz tőlem. Azt mondom hát neked, te jószívű juhász, hogy ma éjjel, amikor a hold legfényesebben világít, jer ide, ehhez a bokorhoz, amely mellett ellenségem fekszik, sétálj az erdő felé, s amikor harmadszor megbotlasz, állj meg. A többi a mi dolgunk, az erdő lakóié!
Ekképp cselekedett a juhász. Alkonyatkor az akolba hajtotta nyáját, megfejték az anyajuhokat, leszűrték a tejet, az asszony megfőzte a kását, itták hozzá a pezsegő zsendicét. S mikor már mindenek elnyugodtak, Bebek juhász fogta a botját, s halkan, egyedül elhagyta a házat. Keresztül a réten az erdő aljába, kékesen világító holdfény őrizete alatt. Egyenesen a holt héja teteme iránt vitte a bocskora.
Szellemek órája volt, bagoly huhogott. Egyszerre csak felfénylett a leglombosabbik galagonyabokor, s a juhász ijedtében megbotlott egy faágban. Továbbsietett, most gyökérben botlott meg. A bokor szinte ragyogott már, amikor a juhász egy hatalmas, fekete kőnek ütődött. A bokor alól most tizenkét törpe ugrott ki, tizenkét egér vonta kicsi hintót kísértek. Benne ült az egerek királya aranyos prémjében.
- Azt a követ emeld meg, juhász, amelyikben megbotlottál! - parancsolta az egérkirály, és Bebek juhász még fel sem ocsúdott az ámulatból, amikor már el is tűnt az egész csodamenet.
Bebek juhász szót fogadott, botját a kő alá nyomta, kifordította a követ. S íme, halljatok csodát: a kő alól ezernyi aranypénz hullott ki ezüsttel keverve. Tömérdek kincs volt! Gyorsan körülnézett a juhász, nincs-e tanúja a varázslatnak, de csak bagoly röppent el fölötte. Lekapta süvegét, töltötte tele arannyal, az ezüstöt a szűre ujjába gyömöszölte, alig bírta terhét cipelni. Énekelni szeretett volna örömében, de még idejében összeszorította a száját, nehogy hangot adjon diadalmának. S ahogy tántorog a dombról lefelé súlyos terhével, bocskora hegye újra felrúgott egy követ. Fénylett, szikrázott az öklömnyi kő a holdsugárban. Először ügyet sem vetett rá, de mert éppen megpihent, felemelte hát, s az aranygarmada tetejére tette. Majd eljátszanak vele a gyerekek, gondolta.
Otthon senki sem vette észre a távozását. Beosont a sajtos kamrába, s a legnagyobbik szakajtóba rejtette a pénzt, kopott bundáját terítette rá. Aludni sem tudott az örömtől s az izgatottságtól, azon imádkozott, csak meg ne sejtse valaki ezt a nyakába omlott roppant gazdagságot. Meg se merte másnap mondani a feleségének, csak a fénylő követ adta oda a gyerekeknek, gurigázzanak vele. Különös, kemény kő volt: ha egy másik kőnek vágták, csillagként szikrázott.
A pénzes szakajtót csak este merte megmutatni Bebek juhász a feleségének, amikor már nyugalomra tért a ház.
- Gazdagok vagyunk! Teméntelen gazdagok! - túrt az aranypénzek közé Bebek juhász, és ujjai között csurgatta a pénzt.
Az asszony belesápadt. Egyetlen aranyat sem látott még életében, nemhogy ennyit.
- Mit csináljunk vele? - sóhajtotta. - Ellopják!
- Földet veszünk - mondta a juhász - és ezer birkát is, megvesszük mind a rétet a Pozsálló meg a Pipityke alatt.
- Nem engedi az uraság! - könnyezte el magát az asszony. - Ha megsejti, hogy ennyi pénzünk van, elszedi tőlünk.
Hát csak ültek a nagy szakajtó pénzen, s egyetlen ezüstöt sem mertek kiadni. Hetednapra arra vetődött egy öreg házaló, sajtot akart venni. Meglátja a juhász hat fiát, ahogy a fénylő követ rugdossák. Felemeli a követ, megnézi, s este megvárja a juhászt.
- Hallod-e, te Bebek András, add nekem ezt a követ. Nekem lányaim vannak, őket jobban illeti az ilyen fényes kő, hadd játszanak most ők vele.
- Nem eladó a kő - felelte a juhász.
- Adok érte tíz tallért.
- Nem adom.
- Százat.
- Nem adom.
- Ezret!
Az asszony már-már adta volna, de a juhásznak nem ment a fejébe, hogy a házaló ilyen könnyen miért adna a kőért ezer tallért is. Megrántotta a vállát, s ennyit mondott:
- Van nekem pénzem, a kő nem eladó!
- Honnan van neked annyi pénzed, Bebek juhász, hogy egy ilyen követ ezer tallérért se adsz?
A juhász összenézett a feleségével, egymásnak villantották a szemüket, hogy el ne árulják véletlenül a szakajtóban aranyló kincset. A juhász így válaszolt tehát:
- Itt van minden kincsem a hat fiamban!
- Bolond vagy, te juhász! Jövő héten újra jövök.
Jött még kétszer a házaló, vásárolt is sajtot, egyre többet ígért a ragyogó kőért, de a juhász nem adta. A harmadik hét végén azt mondta a juhász a feleségének:
- Hallod-e, te asszony! Ha ez a kő annyit ér, akkor jobb, ha nem is őrizzük, még elgurul valahová, meg nem találjuk. Ha pedig szem előtt van, előbb-utóbb elszedi tőlünk az uraság. Felviszem én ezt a követ magának a királynak!
Fel is szedelőzködött a juhász. Felvette ünneplő ingét, virágokkal kihányt újdonatúj szűrét, jobbik bocskorát, kerek gomolyasajtot meg egy rozscipót tett a tarisznyába, alája rejtette a fénylő követ, s így ballagott fel a király őfelségéhez Budára. Hét nap folyton csak ment delelő nap iránt.
Nagy búsulásban volt a király, mert a tatárok csak az imént pusztították el az országát, mindenfelé romot látott az ember, bánatot és gyászt. Attól tartott a király, visszatérnek a kutyafejűek, s nincs katonája, aki megvédje, nincsen kardja, amit kihúzzon, nincsen vára, ahová meneküljön. Éppen erről tanácskozott a megmaradt főurakkal, amikor jelentették neki, hogy egy hegyi juhász érkezett porral lepve, szakadt bocskorral, és csak vele akar beszélni, senki mással.
Bólintott a király, beengedhetik.
- Uram királyom - állt eléje az út porától hintett, széltől cserzett arcú juhász -, ajándékot hoztam neked Gömörországból.
Hámozza ki a tarisznyából a maradék gomolyát s a fél cipót, s teszi a király asztalára, tanácsurak elé. Mosolygott bágyadtan jó Béla király.
- Köszönöm, jobbágyom, derék juhász, a szívességedet, de hát annyira mégsem éhezem, hogy a tiédet megkívánnám.
- Ez csak a teteje, az alja itt van, a tarisznya mélyén!
Emeli ki Bebek juhász a kétökölnyi csillogó követ, meg is pörgeti, teszi a sajt mellé. Oly fényt vet a kő, hogy a megannyi főúr, bámész ajtónálló majd belevakul.
- Hisz ez gyémánt! - kiált föl a király. - Hol vetted vajon?
- A juhlegelőn leltem, erdei kiskirály ajándéka volt. Csak téged illet, nagy király úr!
Veszi a kezébe a király a gyémántot, forgatja, emelgeti ő is. Templomi oltár nem sugárzik úgy karácsony éjjelén, mint a juhász gömöri mécsese itt most, Budán.
- Mit kérsz érte, mi a kívánságod, te juhász? A magam szegénységében mit adhatnék neked?
- Nem kérek én semmi mást, uram, királyom, csak azt, hogy ízleld meg a sajtomat, amit neked főztem, törj egy darabot a kenyérből, amit neked sütött a feleségem, s ha ízlett neked, engedj hét aklot építenem fenn a hegyekben. Csak egy kicsinyt nagyobbacskákat.
Gyémántkő fénye ragyogott a király szomorú mosolyára:
- Ha csak ennyit kívánsz, teljesüljön hát!
Emelte alázatosan süvegét a juhász, köszönte szépen az engedelmet, de amint kitette a lábát a palotából, szél szárnyán repült vissza Gömörországba, meg ne gondolja magát a király, utána ne kiáltson! És fel is építette aklait: Berzétét, Csetneket, Sólyomkőt, Szádvárt, Tornát, s ami előnevükké vált: Pelsőcöt. Minden fiának egyet.
Ennenmagának pedig Krasznahorkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése